Ez a tizenkilenc tanulmányt és az egyik társszerkesztő által írott összegzést tartalmazó kötet a (puszta definíciójával is könyveket megtöltő és végtelen vitákat szító) Délkelet-Európával foglalkozó kutatók azon törekvését tükrözi, hogy a Nyugat- és Közép-Európára kidolgozott "udvari kultúra" fogalmát a Balkán és Anatólia közép- és újkori uralkodói rezidenciáinak a vizsgálatára alkalmazzák. Míg Lauer professzor a Norbert Elias által meghatározott jelentésben használja az udvari társadalom fogalmát (406. old.), Josef Fleckenstein amellett érvel, hogy az "udvari" ("höfisch" vagy "ritterlich") értelmű készen kapott terminus a vizsgált területen aligha alkalmazható, hiszen Kelet-Közép-Európában (Csehországban, Magyarországon) ennek megfelelő kultúra csak töredékesen létezett, a Balkánról már nem is beszélve (109. old.). Mégis lenyűgőző a kutatók erőfeszítése, hogy ezen a területen is kimutassák az udvari kultúra egyes elemeit. Az ilyen irányú vizsgálatok egyrészt azzal a veszéllyel járnak, hogy nemritkán az európai udvari élet megnyilvánulási formáival azonosítják - meglehetősen erőltetett módon - a balkáni uralkodóknak pusztán annak "eljátszására" tett reménytelen (olykor majdnem nevetséges) kísérleteit. Másrészt azonban a régi (vagy az új) Európa "perifériáit" kutató-, illetve onnan származó történészek rossz közérzetéről is tanúskodnak, akik gyakran (tudatosan vagy kevésbé tudatosan) úgy vélik, bizonygatniuk kell, hogy az ő országuk, illetve térségük ugyanolyan sajátosságokkal bírt, akár a középkori képzetek, akár a modern intézmények terén, mint azok, amelyek hagyományosan "Európának" számítanak. Vagyis azt kell - még nyomatékosabban - bizonygatniuk, hogy "nem vagyunk alábbvalók semmilyen más nemzetnél", mint azt a XVII. századi magyar-horvát főúr és költő, Zrínyi/Zrinski Miklós kijelentette. Ezért tehát meg kell kísérelnünk igazolni, hogy a mi társadalmaink is ugyanolyan feudális, ugyanolyan udvari, ugyanolyan lovagi stb. jellegűek voltak, mint a franciáké vagy az angoloké, mintha ezek a "tények" (és más hasonló állítások) előfeltételei volnának a NATO-ba vagy az Európai Unióba való felvételünknek.

Az ismertetett kötetben igen kevés olyan szerző szerepel, aki vette magának a bátorságot (már amennyiben ez a helyes kifejezés), hogy ne ezt az apologetikus álláspontot képviselje. A fentiekben megfogalmazott fenntartásokból természetesen nem szabad arra a következtetésre jutni, hogy a kötetbe foglalt német, bolgár, szerb és török tudósok tanulmányai ne tartalmaznának igen érdekes és széles skálájú történeti információanyagot és elemzéseket, amelyek a legtöbb történész számára szinte ismeretlenek, és jócskán túlmutatnak szakterületük határain.

A könyv első, Bizáncnak szentelt részét - Peter Schreiner két írását és Marcel Restle művészettörténeti tanulmányát - kevésbé hatja át az előbb említett mesterkéltség. Mindkét szerző vállalja, hogy szembenézzen a ténnyel, hogy az "udvar" (Hof) és "udvari" (höfisch) kifejezések - jelentősebb megszorítások és körülírások nélkül - nem alkalmasak a bizánci kultúra vizsgálatára. Igen érdekes adatgyűjteményt kínálnak mindazon-által egy - egyelőre még hiányzó, ám annál szükségesebb - monográfiához, amely a konstantinápolyi császári udvar és más központok (például Trapezunt vagy Mistras) kultúrájának különböző szeleteit elemezné. Restle tanulmánya, mely keserűen megállapítja ugyan, hogy semmiféle "udvari stílusnak" nem lehet a nyomára bukkanni, olyan széles - a táncot, a vadászatot, a zenét, az erotikus képzeteket, a palota/paradeisos világát egyaránt magába foglaló - horizonton pásztáz végig, amely csak felkelti az olvasó igényét egy ilyen áttekintésre.

A könyv II. és III. részére, amely a bulgáriai (Tarnovo, Bdin, Kaliakra), szerbiai, epiruszi és horvát-szlavóniai világi és egyházi uralkodók udvarainak középkortól a XVIII. századig terjedő példáiról írott tanulmányokat gyűjti össze, sokkal inkább a "rezidenciakutatás" (Residenzforschung) címkéje illenék. E központok működésének belső mechanizmusai ugyanis túlságosan kevéssé ismertek, amit viszont minderről tudunk, az nem igazán illik az "udvari"-nak nevezett életstílusról általában kialakult képünkbe. Az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy a legtöbb kutató - mivel témájukról a nem szakértők igen keveset tudhatnak - szükségesnek tartotta, hogy az illető fejedelemség egész történetét elbeszélje (mint például Epirusz esetében), s így maguknak a rezidenciáknak a bemutatására nem sok teret (és adatot) szánhatott. Egyes esetekben - például a félig-meddig legendás szerbiai Rasa esetében - még arról sem értesülünk, a több számba jöhető vár és erődítés közül melyiket is hívhatták így.

Az oszmán török "udvari kultúrának" szentelt IV. részben szereplő szerzőknek - akik közé a kötet egyik társszerkesztője, Majer professzor is tartozik - igen nehéz feladatuk volt. Mivel szinte minden, az ottomán uralkodókat érintő kérdésben hiányoznak a nem turkológusok számára is hozzáférhető nyelven írt jelentősebb monográfiák, a szerzőknek "mindenről" beszélniük kellett: a dinasztia nevének jelentésétől kezdve jelvényeiken és kancelláriájukon át egészen a Majer által "dinasztikus hagyománynak" nevezett szokásokig (ide tartozik például, hogy államérdekből legálisan meggyilkolhatták az uralkodót).

Mindennek ellenére sem ez utóbbi - nagyon informatív és hasznos - tanulmány, sem a XVII. századi Isztambul zenéjével foglalkozó, inkább technikai érdekű írás (U. Reinhard), sem a nyugat-európai utazók Ali pasa janninai udvaráról szóló, kommentárokkal fűszerezett beszámolóinak elemzése (Rudolf M. Brandl) alapján nem bontakozik ki olyan kép, ami valamelyest is hasonlítana az udvari kultúrához. Sejtésem szerint ez a kifejezés teljességgel alkalmatlan arra, hogy segítségével próbáljuk meg az ezen rezidenciákra jellemző élet (és halál) sajátosságait megragadni.

Az (Udvari kultúra a XIX. és XX. századi fiatal monarchiákban címet viselő) V. rész olvasásakor nem árt, ha jó humorérzékkel rendelkezünk. Remélem, nem csak középkorkutatói elfogultságom késztetett - enyhén szólva - mosolygásra, amikor megismerkedtem Ottó (1833-1862) görög, Milos Obrenovic (1815-1839) szerb, I. Károly (1866/1881-1914) román, I. Ferdinánd (1887-1918) bolgár uralkodó, és mindőjük közül a legszórakoztatóbb, Zogu (1924-1939) albán király arra irányuló erőfeszítéseivel, hogy a hagyományos udvarokhoz hasonló valamit teremtsenek ott, ahol ennek semmi előzménye nem volt, vagy ha volt, kiirtották, hogy helyén "divatos" európai modelleket gyökereztethessenek meg.

Újfent szeretném azonban leszögezni, hogy ez az áttekintés (amely, ha nem tévedek, az első kísérlet arra, hogy ezeket a monarchiákat ceremóniáik és kultúrájuk szempontjából vizsgálja) alig ismert adatok egész tömegével szolgál. Különösen érdekesnek találom az udvar által a felső és más osztályokra gyakorolt hatás kérdését, vagy a helyi divat és az "importált kulturális modellek" közötti kölcsönhatás problémáját. Ezeknek a hagyományteremtést célzó - s valljuk be végre, kudarcot vallott - törekvéseknek egy, a nyílt, illetve burkolt szimbolikus cselekvéseknek, illetve azok legitimáló funkciójának kitüntetett figyelmet szentelő összehasonlító vizsgálata valószínűleg értékesebb eredményekre vezetett volna.

Végül, G. Schubert A délkelet-európai udvari öltözködés és kapcsolata a népviselettel és a divattal című áttekintése (a VI. részben) különösen a közölt szakirodalom szempontjából érdemel figyelmet. Elemzésének egyes részletei - mint például a "keleti" versus "nyugati" viselet (Magyarország esete), vagy a bizánci udvari öltözködés tárgyalása - meglehetősen felszínesre sikerültek, annak ellenére, hogy ebben a témában igen alapos szakkutatásokkal rendelkezünk.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu