Franca Treur
Konfetti a szérűn
Édes sütemény vajjal
Az anya panaszkodni kezd, hogy a Davidséék jól elintézték a dolgot,
és már megint minden az ő nyakába szakad. Nem emlékszik rá, hogy eredetileg
kinek az ötlete volt a lakodalmat a szérűn tartani, és hogy neki ott van
a lánya, aki majd segít. Szerinte a minimum az lett volna, ha Petra anyja
felajánlja, gondoskodik arról, hogy elég csésze és pohár legyen. De amikor
Davidse asszony az esküvő napján telefonál, hogy inkább nem ülne biciklire
ebben a nagy szélben - szívesen segítene az előkészületekben, de a férje
elvitte az autót -, az anya mézédes hangon csak annyit mond, hogy ezt természetesen
megérti.
Még jó, hogy Katelijne előre dolgozott, hiszen evésre is alig jut ideje,
nemhogy tovább gyártsa a konfettiket.
- Lemosná valaki a kerti székeket? - kérdi az anya, aki nagyon jól
tudja, hogy Katelijne az egyetlen, aki hallótávolságon belül van.
- Ennél nem lesz tisztább - mondja Katelijne, amikor végez velük. -
Beleette magát a szél meg az eső, még súrolóval sem jön le.
Aztán elszökik a nagymamához. A ma este az utolsó lehetőség, hogy konfettit
gyártson, és ehhez újabb adag régi újságra van szüksége.
A nagymama nagyon örül a látogatásának. Azt meséli, hogy egész nap
semmi mást nem hallott, csak ahogy fütyül a szél és csattog a napellenző,
amit már nem lehet teljesen felhúzni. Hogy tegnap délután óta egyetlen
embert sem látott, és hogy Katelijne csak tudja jól, hogy mindez egyáltalán
nincs ínyére.
A csendet épp olyan nehezen viseli, mint az orvos által előírt napi
sétát.
- Egy szelet édes süteményt?
A nagymama egy megszegetlen reggeli süteményt tesz Katelijne elé. -
Nem tudom, hogy jó-e még. Már itt áll egy ideje.
- Igen, kérek.
A nagymama egy szeletet tesz a tálkába, és megnyomkodja a mutatóujjával.
- Még jó, azt hiszem. Legfeljebb teszek rá egy kis vajat.
A holnapi előkészületekről beszélgetnek. Mindarról, ami már készen van,
és aminek még meg kell történnie. A nagymama mondja, hogy válasszon a két
sötétszürke kabátka közül. - Menni fog hozzá a kalapom?
Az otthoni hajszoltsághoz képest a nagymamánál csodálatos nyugalom
van, és Katelijnének feltűnik, hogy mennyire élvezi ezt. Ha most kívánhatna
valamit, akkor az lenne a kívánsága, hogy minden úgy maradjon, ahogyan
most van: ők együtt, az édes sütemény vajjal, a nyirkos kályhameleg, a
párás ablakok, a máshonnan nem ismert illat, a házat a sarkainál felemelni
készülő szél.
- Az egész birtokot felsöpörték - mondja Katelijne. - De annyira fúj
a szél, hogy már semmi sem látszik belőle.
A nagymama azt mondja, hogy nagyon helyes, hogy így tettek. A nagy
nap kedvéért.
- Felkészültél rá? - kérdezi.
- Igen - feleli Katelijne.
Lesöpri az ajkáról a sütemény utolsó morzsáit. Felnéz, mert a nagymama
nem válaszol, és látja, hogy a másik minden erejével próbálja megakadályozni,
hogy a szája sarka remegjen.
- Gyermekem! - mondja sírós hangon. - Milyen kár, hogy a nagyapád ezt
már nem érhette meg. Christiaan mindig is a kedvence volt.
Katelijne elgondolkodik. A nagypapának Rogier volt a kedvence, legalábbis
mindenki ezt mondta. "Apád kiköpött mása", mondták az apának, és erre mindhárman
büszkék voltak: a nagyapa, az apa és Rogier. A nagypapa a dolgos kezéért
dicsérte Rogiert, amivel ő maga is büszkélkedhetett. Christiaan csak a
lábát örökölte, ami nem nagy áldás, hiszen alig lehet rá cipőt kapni. Katelijne
nem ellenkezik a nagymamával, mert látja az arcán, hogy mennyire küszködik.
- És ha belegondolok, Katelijne - mondja a nagymama -, akkor azon tűnődöm,
hogy mi lehet most vele? Hol lehet most? Nem, abba nem merek belegondolni,
hogy milyen rossz véget ért. De azt csak nem lehet mondani, hogy rossz
ember volt?
Kérdőn Katelijnére néz, aki nem tud mást tenni, mint megrázza a fejét.
- Annyi mindenkivel tett valami jót - folytatja a nagymama. - De ez
csak az emberi oldal - figyelmezteti magát. - A fontos az lenne, hogy szüksége
volt-e az Úrra.
Hirtelen csorogni kezd a könny a szeméből, mint egy lassan megtelő
dézsából. Végigfutnak az orra mentén, a szája körüli pihékig, ahol haboznak
egy pillanatig, hogy egyenesen a sötétkék mellényére ugorjanak, vagy a
hosszabbik utat válasszák az állán és a gallérján át.
- Ó, Katelijne, ha csak egyetlen jelét láttam volna…
Csak a szomorúság, semmi szemrehányás. Katelijne meglepődik. Az utóbbi
időben azt gondolta, hogy a nagymama megszerette a szomorúságot, hogy magában
a nagypapa iránti aggodalmat dédelgette, és úgy tűnt, szívesen panaszkodott
erről: - Ro túl könnyelműen élt - mondta az embereknek. - Elszalasztotta
a kegyelem idejét.
Ezért gondolta Katelijne, hogy a nagymama jobban szerette a szomorúságot,
mint amennyire valaha is szerette a nagypapát. Ezek a könnyek azonban mélyről
jönnek, azt ő is látja. Katelijne elszégyelli magát. Feláll és kimegy a
WC-re.
.
- Nem - mondja, mikor visszajön egy darab papírral a kezében -, azt
én sem hiszem, hogy nagyapa nem jó helyre került volna.
Miközben a nagymama a fehér lapocskákba szipog, Katelijne hallja a
saját hangját, amint hozzáfűz valamit, valamit, ami felett egyáltalán nincs
hatalma, és még fogalma sincs, hogyan fog végződni.
- Szerintem nagyapa jobb helyen van, mint gondolod - mondja.
Most meg miről beszél? A Bibliában egyértelműen az áll, hogy aki nem
tér meg, elkárhozik, és a nagymama semmi mást nem fog tőle elfogadni.
A nagymama kérdőn néz rá, pupillája zavaros a könnyek nedvétől.
- Emlékszel, amikor nem sokkal a baleset előtt nagyapával a városban
voltam?
- Arra gondolsz, amikor elvitt a kávéházba? - kérdezi a nagymama hirtelen,
egy szemmel láthatóan szomorú embertől meglehetősen élesen.
Katelijne úgy tesz, mintha nem hallotta volna meg.
- Nyár volt - meséli. - Hoogelandén keresztül jöttünk visszafelé. Azon
az úton nagyon gyorsan mennek az autók, ugye, mert jól belátni utat. De
a kereszteződésnél ott vannak azok a fák. Emlékszel?
- Igen - mondja a nagymama -, tényleg ott vannak a fák.
- Na, hát, ott bicikliztünk - meséli tovább Katelijne. Azt kívánja,
bárcsak több ideje lenne. Pár perc is elég lenne, akkor nem kellene azt
mondania, ami először az eszébe jut. - Ott bicikliztünk, és egyszer csak
ott termett az út közepén egy idős asszony. Amikor meghallott minket, megfordult
és a szemembe nézett. Nagyon ráncos volt az arca, mint egy kiszáradt krumpli.
Sokáig nézett, mielőtt lement volna az útszélre. - Ki volt ez? - kérdeztem
nagyapát, de ő azt mondta, nem ismeri. Hallottam a hangján, hogy furcsállja
az egészet.
MÁTHÉ VERONIKA FORDÍTÁSA
Lettre, 80. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|