Tóth Krisztina
A meteorológiai regény
(Jean Rouaud könyvéről)
Ha valaki a nyolcvanas évek végén föltette volna azt a kérdést akár
az olvasóknak, akár az irodalom hivatásos befogadóinak, a kritikusoknak,
vagy a szépirodalmat megjelentető könyvkiadóknak, hogy hisznek-e a történelmi
regény vagy a családregény újraéleszthetőségében, bizonyára elnézően mosolyogtak
volna. A mai olvasó kétségtelenül anakronisztikusnak érezné a családregény
reinkarnációját a maga klasszikus formájában. A történelmi regénnyel nagyjából
ugyanez a helyzet: nem hiszem, hogy Maurice Druon vagy Roger Martin du
Gard nagyszabású művei után egy induló, fiatal szerző ugyanezen epikai
keretek közt érvényesen megvalósíthatónak érezte volna elképzeléseit. Az
Új regény által hozott fordulat és az Oulipo üdítő és felszabadító hatása
beépült a regényről való gondolkodásba, és ahogy mindenütt, a kortárs francia
irodalomban is fokozatosan kitermelte a posztmodern korszak történet iránti
szemérmes, iróniával ellensúlyozott, ám leküzdhetetlen nosztalgiáját. A
prózában ehhez társult a kortárs francia lírában még mindig kevéssé jellemző
távolságtartó, szenvtelen humor, amit a magyar olvasók többek között például
Jean Echenoz műveiből ismerhetnek.
Egy vájtfülű, az epikai kontextust, olvasói igényeket és a könyvpiac
kimondatlan elvárásait egyaránt ismerő szerző szintén elnézően csóválta
volna a fejét a nyolcvanas évek végén egy ilyen kérdésre. Ám az akkor első
regényét író, 1952-es születésű Jean Rouaud kívülről érkezett az irodalomba,
nem béklyózták tehát sem a szakmai kánonok, sem az úgynevezett piaci és
olvasói szempontok. Nem állítjuk, hogy irodalmi tekintetben teljesen ártatlan
volt, bár a romantikus olvasói képzelet szereti viszontlátni a szerzőkben
a képzetlen ős-zseni archetípusát, aki a semmiből lép teljes vértezetben
az irodalmi élet színpadára. Ez azonban még olyan írók esetében sem igaz,
mint Rouaud, aki tényleg viszonylag későn, harmincnyolc évesen fejezte
be első regényét.
Azt szokták mondani, a líra a fiatal kor műneme, az epika az
érett koré. Én nem feltétlenül hiszek ebben, de azt belátom, hogy a prózához
kell némi elraktározott tapasztalati anyag. Rouaud is sokáig gyűjtögette
azokat a kis mozaikokat, amelyekből aztán könyve összeállt. Hogy mi minden
került bele ebbe a szövegbe, arra még később kitérünk, nézzük azonban most
meg, mi előzte meg a szerző robbanásszerű megjelenését az irodalomban.
Gimnazistaként futballozott és hegedülő nagyapjától zenei tehetséget
is örökölt. A foci azonban nem volt az erőssége, ráadásul rövidlátása miatt
szemüveget is kellett viselnie. Szívesebben olvasott s mélyedt el a régi
fotográfiái közt, amelyekhez hozzáképzelte a keringő, vissza-visszatérő
családi történeteket. A család egyébként az alsó-Szajnavidéken élt, a szerző
Saint- Nazare-ben végezte a gimnáziumot, az egyetemet pedig Nantes-ban.
Az eső utáni város vibráló képei a szemüvegen megülő vízcseppek látomásos
fényfoltjaival vélhetően ebből az időszakból származnak. Az életrajz számos
anekdotikus részlettel is szolgál, a szerző ugyanis nem csak újságárusként
és orvosi lexikonok terjesztőjeként, de még benzinkutasként is dolgozott,
mígnem 1988-ban egy könyvesbolt alkalmazottjaként- immár Párizsban- meg
nem ismerte a Minuit főszerkesztőjét, könyvének leendő kiadóját.
Ez az első regény, A becsület mezején pedig egy történelmi és
családregény volt. Ez a definíció azonban kevéssé fedi a besorolásnak ellenálló,
áramló, könnyed, egyszerre ironikus és szomorú szöveget, amely olyan üdítően
hatott, hogy már 1990-es megjelenése után rögtön Goncourt-díjjal jutalmazták
és ismertté tette írója nevét.
Az első világháborús helyszínekig visszanyúló, három nemzedéken
átívelő könyv mindennapi jeleneteken keresztül mesél egy család életéről.
Rouaud, aki tizenegy évesen elvesztette az apját és a következő évben,
1964-ben gyerekkorának két másik fontos szereplőjét, apai nagyapját, valamint
apja nagynénjét is, a halálesetekre felfűzve állít emléket a gyengédséggel
és humorral ábrázolt családnak. Az utóbb említett két szereplő, Alphonse
Burgaud úriszabó és Marie, a tanítónő egyébként részletes életrajzi adatokkal
és névvel jelennek meg a könyvben, ám sok más helyszín és szereplő esetében
Rouaud apró változtatásokat eszközölt. Campbon helyett Random, Riancé helyett
Riallé szerepel. A változtatásokról maga a szerző vall abban a könyvben,
amelyik csak az édesanyja halála után négy évvel látott napvilágot. Az,
hogy a nevek és a helyszínek betű szerint pontosan vannak-e megírva,
tulajdonképpen teljesen lényegtelen abból a szempontból, hogy a családtörténet
maga végig dokumentumokon és emlékek mentén halad, és a megjelenő figurákat
a regény végére mi is személyes ismerősnek érezzük.
A könyv úgy indul, mint egy mulatságos road-movie. A hóbortos,
folyton cigarettázó, életveszélyesen vezető nagypapa egy két lóerős
Citroënben szállítja az unokákat. A Citroën a leírás szerint kívülről folyton
beázik, az utastérből gyerekszemmel nézve pedig egy ősállat koponyaüregéhez
hasonlít.
A szerző mindjárt az elején olyan erős atmoszférát teremt, hogy
ezek után az olvasó észre sem veszi, hogy oldalakon keresztül a vidékre
jellemző záporok és esők permetében halad. Az esők leírása egyébként számomra
a regény egyik legszebb része: pontos, érzéki, mégis lebegően költői földrajzi
és kulturális hátteret adnak a szürke ég előtt lassanként kibontakozó
emberi sziluetteknek. Ha létezne ilyen besorolás, a történelmi és családregénynél
sokkal pontosabbnak érezném a meteorológiai regényt, hiszen az időjárás
itt nem puszta adalék, hanem a szereplők lelki alkatát és a melankolikus
lassúsággal folyó eseményeket meghatározó pszichológiai tényező. Amikor
a család a délen élő lány meglátogatására indul nyaralni, a nagypapában
is feltámad a tűz, és titkos útra csábul a naturisták pirulva emlegetett
szigetére.
Marie, a szentképeket gyűjtögető fáradhatatlan nagynéni, Joseph,
a néni korán meghalt öccse és Émile testvérbátyja mellett, akik tragikus
sorsukkal
meghatározzák a családi krónikát, fontos szerep jut a nagyszülők
ábrázolásának. A szerző Aline és Pierre alakját is remek jelenetek sorában
örökíti meg, és rajtuk, valamint az ifjan elhunyt Josephen keresztül jut
el végül az első világháború sáros lövészárkaiig.
Amire idáig érünk, addigra, mint mondtam, már mély személyes
közünk van a regény összes szereplőjéhez. Nemcsak a főszereplőkhöz, hanem
a bravúros pontossággal ábrázolt sírásóhoz és a fiához, a szószátyár kis
szerzeteshez és az össze többi figurához is. És ettől kezdve nem a történelmi
konfliktust érzékeljük, hanem a személyes tragédiát. A mustárgázban fuldokló
katonák nem katonák, hanem Josephek és Emilek, akiket az általunk is jól
ismert szülők várnak egy konyhában, amelyben már maguk is vakon eltájékozódnánk.
Próbakérdés az olvasóhoz: hol és miben tartotta a nagypapa a
dugicukrot? Na ugye, hogy emlékeznek! Az ilyen és hasonló finom részletektől
olyan felejthetetlenül jó Jean Rouaud regénye, A becsület mezején.
Lettre, 80. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|