Olga Tokarczuk
Őskor és más idők
Popielski földbirtokos ideje
Popielski földbirtokos előtt Isten a Játék képében mutatkozott meg,
amit a kis rabbitól kapott. A földbirtokos többször is próbálta elkezdeni
a Játékot, de nemigen értette a mindenféle fura utasítást. Elővette a könyvecskét,
böngészte a szabályokat: már szinte kívülről fújta őket. A kezdéshez egyest
kellett dobni, ám a földbirtokos minden alkalommal nullát dobott. Ez ellentmondott
a valószínűség minden szabályának, ezért a földbirtokos arra gondolt, becsapták.
Talán hamisítva van a furcsa, nyolcoldalú dobókocka. De ha tisztességesen
akart játszani, másnapig várnia kellett - így szólt a Játék szabálya -,
hogy újra dobhasson. Akkor se járt sikerrel. Ez így ment egész tavasszal.
A földbirtokost előbb szórakoztatta a dolog, de egy idő után elfogta a
türelmetlenség. Harminckilenc nyugtalan nyarán végre kijött a makacs Egyes,
és Popielski földbirtokos fellélegzett. Kezdődött a Játék.
Most sok szabadidőre és nyugalomra volt szüksége - teljesen belemerült
a Játékba. Még napközben is, amikor nem játszott, koncentrációt kívánt.
Esténként bezárkózott a könyvtárba, kiterítette a táblát, és sokáig simogatta
a kezében a nyolcoldalú kockát. Vagy végrehajtotta a Játék utasításait.
Idegesítette, hogy annyi időt elveszteget, de nem bírta abbahagyni.
- Háború lesz - mondta a felesége.
- A civilizált világban nincsenek háborúk - válaszolta.
- A civilizált világban lehet, hogy tényleg nincs. De itt háború lesz.
Pełskiék kivándorolnak Amerikába.
Az "Amerika" szóra Popielski földbirtokos nyugtalanul megmozdult, de
már semminek se volt olyan jelentősége, mint azelőtt. A Játék előtt.
Augusztusban a földbirtokos sorozásra jelentkezett, de egészségi állapotára
tekintettel elbocsátották. Szeptemberben rendszeresen hallgatták a rádiót,
mielőtt németül kezdett beszélni. A földbirtokosasszony éjjelente az ezüstöket
ásta el a kertben. A földbirtokos egész éjszakákat ült a Játék fölött.
- Nem is harcoltak. Hazajöttek. Paweł Boski még fegyvert se kapott
a kezébe - zokogott a földbirtokosasszony. - Vesztettünk, Feliks.
A férfi gondolataiba mélyedve bólintott.
- Feliks, elvesztettük a háborút!
- Hagyj békén - mondta a férje, és bement a könyvtárba.
A Játék naponta felfedett előtte valami újat, valamit, amit nem sejtett,
nem látott előre. Hogyan lehet?
Az egyik első utasítás az álom volt. Ahhoz, hogy a következő mezőre
lépjen, a földbirtokosnak azt kellett álmodnia, hogy kutya. "Fura" - gondolta
viszolyogva. De lefeküdt az ágyba, és kutyákra gondolt, meg arra, hogy
ő is lehetne kutya. Elképzelte magát ezekben az elalvás előtti látomásokban
mint egy kutyát, mint egy agarat, amint vízi szárnyasokat kerget, és réteken
nyargalászik. Ám álmai éjjelente a maguk útját járták. Nem volt könnyű
bennük megszűnni embernek lenni. Némi előrelépés történt, amikor a tavakról
kezdett álmodni. Álmában olajzöld ponty volt. Úszott a zöld vízben, amelyben
épp csak elmosódott fény volt a nap. Nem volt felesége, nem volt kastélya,
nem birtokolt semmit, és nem érdekelte semmi. Szép álom volt.
Aznap, mikor a németek megjelentek a kastélyban, a földbirtokos hajnalban
végre azt álmodta, hogy kutya. Futkos a jeszkotlei főtéren, és keres valamit,
maga sem tudja, mit. Kikapar valami koncot, ételmaradékot Szenbert boltja
előtt, és jó étvággyal megeszi. Vonzza a lócitrom és az emberi ürülék szaga
a bokorban. Finom csemegeként illatozik a friss vér.
A földbirtokos csodálkozva ébredt. "Irracionális, értelmetlen az egész"
- gondolta, de örült, hogy folytatódhat a Játék.
A németek nagyon udvariasak voltak. Gropius ezredes meg még valaki.
A földbirtokos kiment eléjük a kapuba. Igyekezett tartani a távolságot.
- Megértem magát - kommentálta savanyú ábrázatát Gropius kapitány.
- Sajnos agresszorként, megszállóként állunk ön előtt. Pedig civilizált
emberek vagyunk.
Sok fát akartak vásárolni. Popielski földbirtokos azt mondta, foglalkozni
fog a fa elszállításával, de a lelke mélyén nem kívánt elszakadni a Játéktól.
Ezzel véget is ért a beszélgetés a megszálló és a megszállt között. A földbirtokos
visszatért a Játékhoz. Örült, hogy volt már kutya, s most előreléphet a
következő mezőre.
Másnap éjjel a földbirtokos azt álmodta, hogy a Játék szabályait olvassa.
Ugráltak álmos szemei előtt a szavak, a földbirtokosnak az a része ugyanis,
amelyik álmodott, nem volt gyakorlott olvasó.
"A Második Világot a fiatal Isten teremtette. Még tapasztalatlan volt,
így hát ebben a világban minden fakó és homályos, a tárgyak pedig hamarabb
szétporladnak. Örökké tart a háború. Az emberek születnek, kétségbeesetten
szeretkeznek, s hamar meghalnak hirtelen halállal, amely mindenhol jelen
van. De minél több szenvedést okoz nekik az élet, annál inkább szeretnének
élni.
Őskor nem létezik. Létre sem jött, azon a földön ugyanis, ahol megalapíthatta
volna valaki, kiéhezett hadak hordái vonulnak szüntelen keletről nyugatra.
Semminek nincs neve. A földet bombák luggatják, mindkét beteg, sebesült
folyó zavaros vizet görget, alig lehet megkülönböztetni őket. A kövek szétmorzsállnak
az éhes gyerekek ujjai között.
Ebben a világban Káin találkozott Ábellel a mezőn, s imígyen szólott:
»Nincs törvény, sem bíró! Nincs túlvilág, nincs jutalom az igazaknak és
büntetés a gonosztevőknek. Nem kegyben teremtetett ez a világ, nem az együttérzés
kormányozza. Hisz miért fogadtatott el a te áldozatod, az enyém pedig utasíttatott
el? Mi szüksége Istennek a halott bárányra? « Mire Ábel azt felelte: «»Az
én áldozatom elfogadtatott, mert szeretem Istent, a tiéd elutasíttatott,
mert gyűlölöd őt. Jobb lenne, ha az olyanok, mint te, nem is léteznének.«
És Ábel megölte Káint."
Kurt ideje
Kurt Őskort a teherautóból pillantotta meg, amellyel a Wehrmacht katonáit
ideszállították. Számára Őskor semmiben sem különbözött a többi idegen
falutól, ami mellett elrobogtak az idegen, ellenséges országban. A falvak
pedig nem sokban különböztek azoktól a falvaktól, amelyeket a nyári szünetekből
ismert. Talán keskenyebbek voltak az utcák, szegényesebbek a házak - vicces
girbegurba fakerítések, fehérre meszelt falak. Kurt nem ismerte ki magát
falun. Nagyvárosban nőtt fel, visszavágyott a városba. Ott hagyta a feleségét
és a lányát.
Nem próbálták parasztokhoz bekvártélyozni magukat. Elrekvirálták Cherubin
kertjét, és nekiláttak fabarakkokat építeni maguknak. Az egyikben akarták
berendezni a konyhát, amelyet Kurt vezetett. Gropius kapitány terepjáróval
furikázta Jeszkotléba és a kastélyba, Kotuszówba, a környező falvakba.
Fát, tehenet, tojást vásároltak saját maguk által megszabott - igen alacsony
- áron, vagy éppen nem fizettek semmit. Ilyenkor Kurt közvetlen közelről
látta az ellenséges, leigázott országot, ott állt szemtől-szemben vele.
Látta a kamrából kihozott kosár tojást, a tyúkszart a krémszínű tojáshéjon,
a parasztasszonyok mogorva, ellenséges pillantását. Látta a bumfordi, sovány
teheneket, s csodálkozott, milyen gyengéden gondozzák őket. Látta a trágyakupacban
kapirgáló tyúkokat, a padláson szárított almát, a havonta egyszer sütött
kerek kenyeret, a mezítlábas, kék szemű gyerekeket, akiknek csipogó hangja
felidézte a kislányát. De az egész idegen volt. Talán a primitív, éles
nyelv miatt, amelyen beszéltek, talán az arcvonások idegensége miatt. Néha,
amikor Gropius kapitány sóhajtozott, hogy legjobb lenne ezt az egész országot
a földdel egyenlővé tenni, és új rendet építeni a helyén, Kurt magában
igazat adott a kapitánynak. Tisztább, szebb lenne itt minden. Máskor eszébe
jutott az elviselhetetlen gondolat, hogy haza kéne menni, és hagyni a csudába
ezt a homokos földdarabot, ezeket az embereket, teheneket és tojásos kosarakat.
Éjszaka felesége világos, sima testéről álmodott; álmában mindennek ismerős,
biztonságos szaga volt, egész más, mint itt.
- Nézd csak, Kurt - mondta Gropius kapitány, amikor újabb bevásárlókörútra
indultak. - Nézd, mennyi munkaerő van itt, mennyi tér, mennyi föld. Nézd,
Kurt, a kövér folyóikat. Vízierőművekkel cserélhetnénk fel ezeket a primitív
malmokat, elektromos vezetékeket húzhatnánk, üzemeket építhetnénk, őket
meg elzavarhatnánk végre dolgozni. Nézd meg őket, Kurt, nem is olyan hitványak.
Én kifejezetten szeretem a szlávokat. Tudtad, hogy ennek a fajnak a neve
a latin sclavus, szolga szóból ered? Ennek a népnek a vérében van a szolgalelkűség…
Kurt alig figyelt rá. Honvágya volt.
Összeszedtek mindent, amit csak találtak. Néha, ha beléptek egy-egy
szobába, Kurtnak olyan érzése támadt, mintha a lakók csak az imént végeztek
volna az élelem elrejtésével mindenféle titkos zugokba. Ilyenkor Gropius
kapitány előhúzta a pisztolyát, és dühösen üvöltötte:
- A Wehrmacht nevében lefoglalom!
Ilyenkor Kurt tolvajnak érezte magát.
Esténként így imádkozott: "Bárcsak ne kéne továbbmennem keletre. Bárcsak
itt maradhatnék, aztán meg ugyanazon az úton hazamehetnék. Bárcsak véget
érne a háború."
Kurt lassan megszokta az idegen környezetet. Nagyjából tudta, melyik
gazda hol lakik, sőt kedvét lelte mulatságos hangzású neveikben, akárcsak
a helyi pontyokban. Mivel szerette az állatokat, az összes konyhamaradékot
a szomszéd ház elé hordatta - egy sovány öregasszony lakott itt, több tucat
lesoványodott kutyával. Emiatt aztán az öregasszony üdvözlésül mindig rámosolygott
fogatlan, néma mosollyal. Gyerekek is jártak Kurthoz az utolsó, új házból
az erdő szélén. A fiúcska valamivel idősebb volt a kislánynál. Mindkettőjüknek
világos, szinte fehér haja volt, mint a kislányának. A lány mindig felemelte
puha kezecskéjét, és alig érthetően köszönt:
- Hajhitla!
Kurt cukorkát adott neki. A posztoló katonák mosolyogtak.
Gropius kapitányt negyvenhárom elején a keleti frontra küldték. Úgy
látszik, nem imádkozott esténként. Kurtot előléptették, de egyáltalán nem
örült. Az előlépés most veszélyes volt, könnyen távolabbra sodorhatta az
embert otthonról. Egyre több gond volt az ellátással, s Kurt mindennap
a környező falvakat rótta egy-egy osztaggal. Gropius kapitány hangján dörögte:
- A Wehrmacht nevében lefoglalom! - és vitte, amit lehetett.
Emberei segítettek az SS-osztagnak a jeszkotlei zsidók pacifikálásában.
Kurt felügyelte a pakolást a teherautókra. Sajnálta az embereket, bár tudta:
jobb helyre mennek. Kínos volt, amikor pincékben és padlásokon kellett
kajtatniuk zsidó szökevények után, félelemtől megtébolyodott nőket kergetni
a réten, kitépni a kezükből a gyereket. Lövetett rájuk, nem volt más megoldás.
Ő maga is lőtt, nem keresett kibúvót. A zsidók nem akartak felszállni a
teherautóra, elfutottak és kiabáltak. Nem szívesen gondolt rá. Végül is
háború van. Esténként így imádkozott: "Bárcsak ne kéne innen keletre mennem.
Bárcsak itt maradhatnék a háború végéig. Uram, add, hogy ne vigyenek a
keleti frontra." És Isten meghallgatta az imádságát.
Negyvennégy tavaszán Kurt parancsot kapott, hogy költöztessen át mindent
Kotuszówba, egy faluval nyugatabbra, egy faluval közelebb az otthonához.
Azt beszélték, jönnek a bolsevikok, bár Kurt ezt nem tudta elhinni. Aztán,
míg pakolták fel minden vagyonukat a teherautókra, átélt egy orosz légitámadást.
A taszówi német helyőrségeket bombázták. Néhány bomba a tavakba csapódott.
Az egyik a kutyás öregasszony csűrjébe. A megvadult kutyák szétfutottak
a Dombon. Kurt katonái lőni kezdtek. Kurt nem próbálta megfékezni őket.
Nem ők lőttek. A félelmük lőtt az idegen országban, a hazavágyódásuk. A
rettegésük a haláltól, az lőtt. A félelemtől felbőszült kutyák a megrakott
teherautóknak rontottak, a gumiabroncsot marcangolták. A katonák egyenesen
a szemük közé céloztak. A lövések ereje hátravetette a kutyák testét, olyan
volt, mintha bukfencet hánynának. Lassított szaltóik közben szerteszét
fröcskölt a sötét vér. Kurt látta, ahogy a házból kirohan az ismerős öregasszony,
próbálja elrángatni az életben lévő kutyákat, a sebesülteket pedig a karjába
veszi, és beviszi a kertbe. Szürke köténye egykettőre vörös lett. Valamit
kiabált, amit Kurt nem értett. Parancsnokként véget kellett volna vetnie
az ostoba lövöldözésnek, de egyszerre hatalmába kerítette a gondolat: íme,
tanúja a világ végének, egyike az angyaloknak, akiknek meg kell tisztítaniuk
a világot a szennytől és bűntől. Hogy valaminek véget kell érnie, hogy
elkezdődhessen az új. Hogy rettenetes, de így kell lennie. Hogy nincs visszaút,
ez a világ halálra ítéltetett.
Azzal lelőtte az öregasszonyt, aki üdvözlésül mindig rámosolygott fogatlan,
néma mosollyal.
Az egész környékről Kotuszówba gyűlt a katonaság. Elfoglalták az összes,
a légitámadás után épen maradt épületet, megfigyelőpontot építettek. Kurt
feladata most Őskor figyelése volt. Ennek köszönhetően a költözés ellenére
továbbra is a faluban maradt.
Most bizonyos távolságból látta Őskort, az erdő és a folyó vonala fölött,
mint szétszórt házakból álló települést. Az erdő szélén is elég jól ki
tudta venni az új házat, ahol a világosszőke gyerekek laktak.
Késő nyáron látta meg Kurt távcsövével a bolsevikokat. Borsószem nagyságú
autóik fenyegetően vonultak a néma csendben. Mákszemként szóródott ki belőlük
a megszámlálhatatlan katona. Kurt úgy érezte, aprócska, halálosan veszélyes
bogarak invázióját látja. Megborzongott.
Augusztustól a következő év januárjáig naponta többször is figyelte
Őskort. Ezalatt megismert minden kis fát, utat, házat. Látta a hársfákat
az Országút mentén, a Cserebogár-dombot, a rétet, az erdőt, a csalitokat.
Látta, ahogy az emberek szekéren elhagyják a falut, s eltűnnek az erdő
fala mögött. Esténként látott egy-egy fosztogatót: messziről farkasemberre
hasonlítottak. Látta, ahogy a bolsevikok napról napra, óráról órára több
katonát és felszerelést gyűjtenek. Néha lőtték egymást, nem azért, hogy
sérülést okozzanak - annak még nem volt itt az ideje -, inkább emlékeztetőül.
Sötétedés után térképeket rajzolt, papírra vitte Őskort. Nagy örömmel
csinálta - meglepő módon vágyakozni kezdett Őskorba. Még az is eszébe jutott,
hogy ha már megtisztította a világot ettől a kuplerájtól, magával hozhatná
a két nőt, és letelepedhetne itt; tenyészthetne pontyot, vezethetné a malmot.
Mivel Isten olvasott a gondolataiban, és általában teljesítette kívánságait,
megengedte Kurtnak, hogy örökre Őskorban maradjon. Neki rendelt egyetlen,
véletlen golyót, amelynek segítségével, ahogy mondani szokás, Isten végez.
Mire Őskor lakosai vették a bátorságot, és eltemették a januári offenzíva
halottait, már beköszöntött a tavasz, így hát senki sem ismerte fel a Kurt
nevű német katona oszló hulláját. Az égerligetben temették el, közvetlenül
a tisztelendő rétjénél, mai napig ott nyugszik.
KÖRNER GÁBOR FORDÍTÁSA
Bibliográfia
TOKARCZUK, Olga
Az Őskönyv nyomában
(Mihályi Zsuzsa ford.)
Európa, 2000
Sok dobon játszani
(Mihályi Zsuzsa és Pálfalvi Lajos ford.)
Napkút, 2007
Őskor és más idők
(Körner Gábor ford.)
Harmattan, 2011
(megjelenés előtt)
"Bardo. A betlehem"
(Mihályi Zsuzsa ford.)
Magyar Lettre Internationale, 51
Lettre, 80. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|