Szvoren Edina
Papírsárkány Nem bírom az ásítást, a lassan nyíló szájakat. Térdre ereszkedve megszámoltam
a szőnyeg rojtjait - apa szerint nem volt rojtos a szőnyegünk -, aztán
a rojtok számából már a leanderen ülő harmatcseppekét is kivontam, mire
apa összeszedte a holmiját. Mert kivonni is tudtam ötévesen. Indultunk.
A nővérem befogta a fülét, és úgy vánszorgott mögöttünk, mint akit vágóhídra
visznek. Mintha nem ma futna a lovunk. A kertkapu rácsába kapaszkodva aztán
fölnézett anya ablakára. Anya ott ült a kerekesszékben, háttal az utcának
és nekünk. Apa azt mondta, anya vállcsúcsa mint egy cselló nyaka. (Azt
mondja, ő sosem mondott ilyet, azt se tudja, milyen a cselló.) Keresztrejtvényt
fejt, vagy a körmét vágja - vigasztaltam a nővéremet, mert már nedvedzett
a szeme. Ha keresztrejtvény, akkor olasz módra, ha köröm, akkor véraláfutásos.
Anya szomorú, mondta, aztán bemásztunk a kocsiba. A nővéremet föl kellett
segíteni a gyerekülésre. Apa azt mondja, hogy a balesetről sem tehetett.
De hát én láttam, apa ott se volt. Emlékszem, a takarmánykereskedővel tárgyalt
éppen, vagy talán Lószerafinban gyönyörködött. Én találtam a lónak nevet.
Nem, mondja apa, ezt ne vedd el a nővéredtől: ő találta a nevet. Hát nem
tudom. Mindenesetre a baleset napján érkezett hozzánk Lószerafin, betöretlenül.
Anya kiborult, mert Szerafin ősei tizennyolcadik századiak voltak, ő pedig
a dédapja keresztnevében sem volt egészen biztos. És mert Szerafin háromszor
annyiba került - egymillió forintba -, mint anya hónapok óta halogatott
műtéte. Álmatag nővérkém a szőnyegen feküdt, mint egy virsli, ujjával a
minták csigavonalát követte szegélytől szegélyig. Felbosszantott rendesen,
hogy hámlik a homloka. Anya a könnyeit nyelte Szerafin ősei meg az egymillió
miatt. Nem is biztos, hogy telivér, mondogatta. Átverték apátokat. Ez a
mi szerencsénk. (Apa szerint ennek pesszimizmus a neve. De a rombuszt,
a nemzést és a kivonást már akkor is értettem.) A varróasztalka viaszos
felszínén anya láthatatlan morzsákat terelgetett. Aztán vadonatúj elektromos
székével a komódhoz hajtott, ahova a házvezetőnő a monogramos zsebkendőket
tette. Anya ugyanis a bőre miatt nem használhatott papírkendőt, apa pedig
monogramokkal kedveskedett operáció helyett. Mikor anya visszatolatott
a varróasztalkához, nem vette számításba, hogy bamba nővérem a szőnyegen
játszik. Elfelejtette. Később azt mondta, rossz gombot nyomott. Meg hogy
új volt még a szék. A nagy hátsó kerekekben alig volt levegő, és felninek
hívják, ami a nővérem négy és fél perccel öregebb kezén örökre nyomot hagyott.
Én a helyében sikítottam volna, de ő föl sem nyögött, csak a mutatóujja
hagyta el a szőnyegkacs egyik kanyarulatát. Arcán, mint valami szárny árnyéka,
átvonult egy mosoly. Anya mozdulni sem tudott a döbbenettől. A székéhez
ugrottam. Megnyomtam az irányító gombok közül a pirosat, és a kerekesszék
legördült a nővérem kezéről. A bécsi kanapéhoz kísértem a nővéremet, a
több helyen fölfeslett huzatra ráfolyt a szép vér. Igenis emlékszem, hogy
tekintetében Szerafin virgonckodásával megérkezett apa. Míg a mentőt vártuk,
föl-alá járkált a szőnyegen, ahol nem nőtt kála, amit letaposna. Később
fölemelte anyát székestül, és húsz centivel a szőnyeg fölött elejtette.
Nem is tudtam, hogy ilyen erős. Sem apa, sem anya nem kiabált. A nővérem
a felni nyomát nézte, és sírdogált. Nem emlékszem, ki engedte be a mentőket,
akik olyan pirosak voltak, mint a lovászlány biciklije. Apa beült a nővéremmel
a rohamkocsiba, én meg otthon maradtam anyával, egyedül. Mikor láttam,
hogy sírás rázza, megpróbáltam megmagyarázni, mi fán terem a tizennyolcadik
század. Mondtam neki, hogy éveim számához adja hozzá apa gyöngéd pillantásainak
számát, a nyugdíját emelés után, az éppen ellő kancákat, apa fizetését,
de ő kiabálni kezdett, hogy végre egyszer hallgassak, fogjam be a számat.
Be is fogtam. Csak akkor vettem le róla a tenyerem, mikor anya zöld gyógyszeradagolójából
kipiszkáltam a legszebb tablettákat. A konyhaszekrény fiókjában tartotta.
Emlékszem, az egyik égszínkék volt, a másik lila és piros. Víz nélkül nyeltem
le. Akkor loptam először gyógyszert. Visszaoldalogtam a szobába, a vérfolt
mellé ültem. Míg apáékat vártuk, anya fekete hajából kikeltek mindenféle
bogarak, és néhány felderítő kör után a csillár tejüveg burájába menekültek.
Egek, ott aztán olyan őrülten keringtek, mint centrifugában a titokzoknik.
Lettre, 80. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|