Sylwia Siedlecka
VÖRÖS TÖRPE
Ashes - to ashes, funk to funky
We know Major Tom's a junkie
David Bowie, Ashes to ashes
"A cirkusz, kedvesem, nem tréfadolog, ne gyere a kismajmokkal, a
hókuszpókusszal, meg a tüzes karikákkal! A cirkusz az élet iskolája, hadsereg
és egyház egyszerre. A cirkusz az élet iskolája, ha!" -mondta a Humberto
cirkusz tulajdonosa az első beszélgetés idején, amikor a százöt centimmel
betoppantam az állatok és emberek, valamint állatos emberek rajzaival díszített
irodájába. "Mitugrász kis taknyos vagy, látom én, ismerem én az embereket,
még meg se szólalsz, de én kiszagolom az ilyesmit, jó sorod lesz itt nálam.
Hol lenne jó dolga egy törpének, ha nem a cirkuszban? A társadalomban talán?!
Kinyuvasztanak, te kis nyikhaj" - mondta, én pedig hallgattam, mondjuk
nem túl figyelmesen. Bár elég alacsony az intelligencia-hányadosom, a tekintetem
pedig egy kreténé, olyan hülye azért egyáltalán nem vagyok, megvan a magamhoz
való állati ravaszságom, még az árvaházban tettem szert rá.
Amikor onnan elszöktem, egy temetőben dolgoztam, csináltam én mindent:
ástam gödröt, políroztam a koponyákat, amiket később hamutálnak adtak el.
És mostam hullát is. Ezek leggyakrabban a betegségtől kifacsart, undorító
vén testek voltak, az Utolsó Ítélet idején néznek így ki az emberek. Olykor
azonban akadt néhány gyönyörű alabástromtestű fiú és lány. Őket nagyon
gyengéden mostam, minden apró zugnál, persze nem ám szivaccsal, csakis
puszta kézzel. Aztán később, a saját pénzemből vettem rózsaolajat, és alaposan
bedörzsöltem a testet. Egyszer történt is valami furcsa, nem mentem utána
a temetőbe vagy három napig. Ahogy elhaladtam a tizenötéves lány mellett,
aki olyan gyönyörű volt, mint egy angyal, észrevettem, hogy mozog a szája.
Csak úgy látom - gondoltam. De nem. Egy pillanattal később elfojtott zajt
hallottam, hang jött ki a szájából. Szétnyitottam az ajkait, és egy sötétkék
páncélú légy repült ki közülük, ez volt a legnagyobb, amit életemben láttam.
Attól kezdve kezdtem egyre figyelmesebben szemlélni a világot. Minden
porcelánszobrocskát ketté lehet metszeni, mondjuk félbe, mindegyiket sikerül
némi erőfeszítéssel kifordítani. Ezeket a csúnya oldalakat amúgy csak az
anatómiai atlaszokban mutogatják. Az embert, mint a kemény, mégis törékeny
vázhoz erősített kék erek és barnás húsdarabok hálózatát. Mindenki ezt
az oldalt tömi ki és rejti el, hogy senki se lássa. Semmi se kandikál ki,
minden olyan szépen össze van varrva, mint egy elsőrangú szabónál. De csak
nyisd ki a szád, és már is ott vagy a benső, a lüktető massza kapujában,
az érdes szájpadlás, puha nyelv, az a mocsár alatta, a torokról nem is
beszélve, ott kezdődik csak igazán... Ezt senki sem mutogatja, különösen
az újságokban nem, semmi nincs ott, csak a sima, feszes bőr. Ah, bárcsak
legalább egy napra ki lehetne fordítani az embereket, és megláthatnánk
az ember igazi térképét, a varrást, öltést, észrevehetnénk az irhabőrt.
Egyáltalán nem akartam a cirkuszba kerülni, véletlenül történt az egész,
akárcsak a legtöbb dolog az életemben. Tizenhat éves vagyok, és nincs előttem
perspektíva. Nincsenek szüleim, iskoláim, pénzem. Másfelől viszont gyanítom,
hogy a szimatom vezetett ide. Vonzott a sok furcsaság. Az összes ledarálásra
váró emberi hulladék egy tető alatt. Szem nélküli baba, láb nélküli kiskatona,
fületlen mackó. A kínai porcelán táncoslány leesik a kötélről, és ezer
darabkára hullik. Valami másról álmodozom, ami beljebb van, ez csak a töredéke.
De elég ravasz vagyok ahhoz, hogy tudjam, hogy semmi ennél jobbat nem várhatok.
Komolyan hallottam, hogy a melegebb országokban mindenféle dolgokat csinálnak
az ilyen emberekből, néha még meg is sütik őket vajon (biztosan a tojásrántottához
hasonló illata lehet, mint a megkeményedett fehérje, és így tovább), de
nincsenek illúzióim, hogy egyszer ilyen helyre kerülök én is.
Rajtam kívül még két törpe van a cirkuszban. Az egyik nagyobb, a másik
kisebb, mint én. Én vagyok a középső törpe. Az öreg törpenő nagyon csúnya,
és rákja van. Az igazgató talán szánalomból tartja. Mocskosszájú, tudja,
hogy meghal, és a könyörületen kívül nem várhat semmit az emberektől. Mindenkibe
beleköt, hepciáskodik ok nélkül, és rengeteget vedel. Az elején úgy tűnt,
egy lépésre áll az öngyilkosságtól, de aztán észrevettem, hogy már túllépett
a kétségbeesésnek azon a szintjén, ami ezt lehetővé teszi. Szörnyű történetekkel
traktál, én be is fogom a fülem mindig, de akkor csak még hangosabban kacag.
Azt meséli, hogy amikor fiatal volt, beleszeretett egy gazdag fiatal fiú,
a világ végére is elment volna utána, a fiú pedig elhozta a szüleitől,
megmondta, hogy szereti, és megkérte a kezét. Aztán, már a kastélyban,
ez a fiú úgy viselkedett, mint egy kutya, csaholt, és a padlón aludt, a
törpenő pedig egyedül feküdt a hatalmas baldachinos ágyban, amiben jó pár
olyan apróság elfért volna, mint ő. De nem is akarom hallani ezeket a történeteket,
amint meglátom a közelben, menekülök, és csak a süket kacagása üldöz.
A másik törpenő fiatal, őt néha meglátogatom. Tizenhárom éves,
és nem csúnya, mármint a mi törpekategóriáink szerint. Halovány és gyengécske.
Nyomába se ér azoknak a gyönyörű alabástrom hölgyeknek, akiket mostam a
temetőben, de legalább nyitva van a szeme, és ráadásul néha kacsint is
vele. Néha odamegyek hozzá, bár nem nagyon beszélgetünk, csak megfogom
a kezét, gyerek még, bár az a benyomásom, hogy kezd sejteni bizonyos dolgokat.
Ha hiszitek, ha nem, az anyám gyönyörű asszony volt. Mint egy angyal.
Sötét haja volt, akár egy fekete glória a feje körül, az arca porcelán,
minden piros folt nélkül, tűnődő szemekkel. Soha nem nézett énrám, mindig
csak a távolba, mégis tudom, hogy szeretett. Kurva volt. Apámat nem ismertem,
bárki lehetett. Nem haragszom rá, amiért megszült, és aztán árvaházba adta
a kis törpéjét, én is beadtam volna magam. A négy év, amit anyámmal töltöttem,
életem első évei folyamatos utazással teltek: a mamával, aki minden éjjel
a saját és egy másik férfi illatát árasztotta egyszerre. Nem haragszom
rá, amiért annyi idegennek odaadta magát a pénzért. Néha meglestem őt a
kulcslyukon, és láttam, hogy amikor ezt csinálja, nincs is jelen, igazából
nem vesz részt benne, a tekintetét ilyenkor áthatotta a nyugalom, nem pusztán
nem volt otthon, de egy egészen más galaxisban járt, és amit itt csinált,
azt csak látszólag tette. Nem lehetek biztos benne, de néha az volt az
érzésem, hogy tudja, hogy ott vagyok az ajtó mögött, időnként a kulcslyukra
pillant, és odakacsint, mintha jelezne nekem: ez egy játék, semmi több,
a felnőttek néha így játszanak.
Soha nem lesz olyan nőm, mint amilyen a mama volt. Ez a törpenő még
elmegy valahogy, de én másra vágyom. Mi törpék, mások vagyunk, mint a többiek.
Gyerekkorunktól fogva felnőtt szemünk van, sugárirányú ráncaink az arc
körül, csak éppen kisebbek, nyomottabbak. Néha azt álmodom, hogy a lelkem
nem is fér el a kis testben, ami egyszer csak megreped, mint a föld, amikor
földrengés van. Igazságtalan, hogy a lelkem pont olyan, mint mindenkié,
és mégis ilyen szűk ketrecbe zárják. De látom, hogy a testem is lázadozik
a szűkös tér ellen. Nem tud nőni, ezért inkább sűrűsödik. Már tizenhat
évesen olyan nehéz és kemény vagyok, mint a kaucsuk. A törpe olyan, mint
a kaktusz a virágok közt, a kaktuszok ereiben mind sűrű nedv folyik víz
helyett. Mi az egész világot inkább lentről nézzük. A rendes emberek, ha
beszélgetnek, egymás arcába néznek. Mi a nemi szerveket látjuk, hátsók,
és sliccek vesznek körbe bennünket, és ez bizony sok mindent megváltoztat.
Keresztes Gáspár
fordítása
Lettre, 80. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|