Pavol Rankov
Szeptember elsején történt
(alebo inokedy)
Megdördült az ég. A főtér egyik kis boltjának kiugró homlokzata alá
két kamasz húzódott az eső elől. Peter és Gabriel volt az, illetve akkor
már Péter és Gábor, mert Léva az elmúlt év őszén Magyarország részévé vált,
és ezzel a neve is megváltozott: nem volt többé Levice.
- Vedd már elő - sürgette Gábor a barátját.
- Hát nem azt csinálom? - válaszolta ingerülten Péter.
A nadrágja hátsó zsebéből gyűrött, többrét hajtott borítékot kotort
elő. Egy levelet húzott ki belőle, de mielőtt szétnyitotta volna, még egyszer
körülnézett. A korzó aznap szokatlanul néptelen volt.
- Mit félsz? Hiszen a Reichből jött - vigyorgott Gábor.
Kedves lévai barátaim,
kétszer is írtam már nektek, de választ nem kaptam. Lehet, hogy
az én levelem nem érkezett meg, és az is lehet, hogy a tiétek. De bízom
benne, hogy ezt már megkapjátok. A postával nem szabadna gondnak lenni,
hiszen Magyarország és a Német Birodalom, ahova a mi Reichsprotektorat
Böhmen und Mährenünk is tartozik, jó barátok.
Mi most Brnóban élünk, németül úgy mondják, Brünn. Ez egy nagy város,
Levice csak amolyan falu mellette. Brnóban magasak a házak, autóbuszok
és villamosok járnak az utcákon. Még nemigen vannak itt barátaim, és most,
a szünidőben unatkozom. Anya és apa nem is nagyon akarnak kiengedni. Féltenek.
De több osztálytársam is egész jó fejnek tűnik, és ha majd elkezdődik az
iskola, biztos összebarátkozom néhányukkal. Az egyik fiú szintén Szlovenszkóból
jött. Néha szlovákul beszélünk egymással, a többiek meg csak néznek. Magyarul
nincs kivel beszélnem, kivéve Jitka nővéremet. Emlékeztek még rá, ugye?
Rossz hírem is van, a nagymamám nagyon beteg.
Közeledik szeptember elseje, és nekem eszembe jutott a tavalyi félresikerült
versenyünk. Sok dolog sikerült aztán még félre. Igaz, hogy Gabriel majdnem
megfulladt, mégis azt hiszem, ő volt az igazi győztes. Fontosabb volt neki
Mária, mint a tulajdon élete. Megérdemelné, hogy ő udvarolhasson elsőként
Máriának.
Peter címére írok, mert ő tiszta magyar, de a levél mindkettőtöknek
szól. Bármi történjen is, maradjatok együtt. Én meg majd meglátogatlak
benneteket. Az is lehet, hogy valamikor majd visszaköltözünk Levicére.
De a legfontosabb, hogy ne engedjetek senkit Mária körül legyeskedni. Ő
a miénk. Kettőtök közül valakié, vagy talán épp az enyém. Senki más nem
közelíthet hozzá.
Szerezzetek nekem egy fényképet Máriáról. Írjatok sokat magatokról,
és róla is.
Üdvözöl barátotok, aki már dohányzik!
Hans Bízek
Péter megvárta, míg Gábor felemeli fejét a levélből. Aztán újra összehajtogatta
a papírlapot, és visszadugta a zsebébe. Szó nélkül vágtak neki az üres
korzónak. Betértek az egyik mellékutcába, ahonnan szintén kiűzte az eső
az embereket.
Egyre nagyobb cseppekben esett, de ők észre sem vették.
Mikor az előző őszön a bécsi döntést követően Magyarország megszerezte
Csehszlovákia déli részeit, Horthy kormányzó úgy döntött, ellátogat a visszacsatolt
területekre. Eredetileg csak a legnagyobb várost, Kassát akarta felkeresni.
De amint ez a hír szárnyra kapott, a nép oly szívhez szólóan könyörgött,
annyira vágyta vezérét, hogy az admirális végül engedett a kérésnek, és
azokban a feledhetetlen napokban mindenhová elment, ahol látni akarták.
A kormányzó megjelenését Léva város lakói áhították a jelek szerint
a legforróbban, így hát oda ment elsőként.
A hajdani ©tefánik tér, melynek sajnos nem lett még új magyar neve,
úgy ki volt díszítve, mint soha azelőtt. ©tefánik szobrát, hogy ne látszódjon,
magyar zászlókba bugyolálták. A zsidó boltok kirakatai, melyeket csak néhány
órával korábban vertek szét a szabadcsapatok és egyéb hazafiak, be voltak
deszkázva, a deszkákat meg Horthy-arcmások, Kossuth-címeres lobogók és
Szent István-portrék borították. Halálának kilencszázadik évfordulójáról
az 1938-as emlékévben Magyarországgal együtt egész Európa megemlékezett.
A tegnap még csehszlovák állami szimbólumok és szlovák feliratok rögzítésére
használt lyukak a falban ma virágtartóként szolgáltak.
A bor és a pálinka patakokban, sőt ingyen folyt. A gyerekeknek cukrot
és nápolyit osztogattak. Az új hivatalos szervek úgy döntöttek, hogy erre
a nemes célra felhasználják a Freund-vendéglő és a Tauber-féle csemegebolt
teljes raktárkészletét. Tauberéknél dolgozott Rosenbergné, Gábor anyja
is.
A tér nyugati oldalán az a katonazenekar játszott, mely valamiféle
adminisztratív balfogás következtében az új hatalom védelmi erejének egyelőre
egyetlen alakulataként érkezett a városba. Mikor dél körül szemerkélni
kezdett az eső, az új hivatalos szervek sürgősséggel betiltották a csapadékot,
és határozatban felparancsolták az égre a napot.
Horthy érkezése délután háromra volt meghirdetve. És valóban - abban
a pillanatban, amint a toronyóra ütni kezdett, a napot egy villanásnyi
időre hatalmas árnyék fátyolozta el. A legendák turulmadara hozta karmai
között a kormányzó hófehér paripáját. A turul sikkes kört írt le az ámuló
tömeg fölött, majd letette a lovat a tér közepére, ahol pillanatok alatt
keskeny sorfalat alakítottak ki a várakozók. A legnagyobb hazafiak felöltőik
helyett a Link-üzletből rekvirált szőnyegeket terítették a kövezetre. Szinte
tapinthatóvá vált a csend. Ekkor újabb árnyék vonta homályba a napot. A
következő turul Horthy Miklóst hozta. A madár a paripa fölé szállott, és
a tengernagyot oly pontosan irányozva eresztette ki karmai közül, hogy
az terpeszülésben egyenest a nyeregbe esett. Horthy arcát egy pillanatra
eltorzította a fájdalom.
A zenekar ünnepi marsot játszott, a paripa pedig kecses léptekkel megindult
a sorfal között a tömegben. A nők virágot dobáltak a patái alá. Horthy
admirális keményen markolta kardját, és lángoló tekintettel pásztázta a
tömeget. Látta lelkesedésüket és félelmeiket, kíváncsiságukat és szomorúságukat,
az ősi és a régi-új hazájuk iránti szeretetüket. Mikor a mén a sorfal közepére
ért, a kormányzó a kötőféken egyet rántva megállította, hogy elmondhassa
rövid beszédét:
- Magyar férfiak, magyar asszonyok, magyar ifjúság, magyar gyermekek!
Köszöntelek benneteket a magyarok nemzeti államában. A magyar haza megmentett
benneteket, és lehetővé tette, hogy visszatérjetek a nemzethez, melyből
sarjadtok.
- Éljen Magyarország! - kiáltott fel valaki.
- Éljen Magyarország! - ismételte Horthy.
- Éljen Magyarország! - kiáltotta a tömeg.
- Éljen Horthy Miklós kormányzó! - kiáltott fel valaki más.
- Éljen Horthy Miklós kormányzó! - ismételte Horthy.
- Éljen Horthy Miklós kormányzó! - kiáltotta a tömeg.
- Éljen Szálasi Ferenc! - kiáltotta megint másvalaki.
- Éljen Horthy Miklós kormányzó! - ismételte Horthy.
- Éljen Szálasi, a vezér! - kiáltotta a tömeg.
Horthy ugyanolyan fenségesen távozott, mint ahogyan érkezett. A derült
égből hirtelen lecsapott az első turullus pannonicus, és karmai közé kapta
a kormányzót, aki még egy utolsót intett népének. Aztán jött a másik madár,
és elragadta a lovat.
- Kár, hogy ilyen rövid ideig maradt csak közöttünk - sóhajtott fel
egy asszony.
- Hosszú út áll még előtte. Karácsony lesz, mire elér Nagysurányig
- bölcselkedett a mellette álló férfiú.
Az egybegyűlt tömeg kis idő múltán már csak két, lassan a messzeségbe
tűnő pettyet látott az égen. Az emberek a kormányzó után bámultak, majd
a Horthy híres bevonulásával kapcsolatos emlékeket a fejükben szép lassan
- talán kissé az elméjüket egykettőre elhomályosító alkohol és szilaj mulatság
hatására - más, sokkal hihetetlenebb élmények lepték be. Később sokan állították,
hogy az admirális sosem járt a városban. És ez a tévedés a hivatalos történetírásban
is rögzült.
Bízek úr nem vett részt az ünnepségen. Irodája ablakából figyelte a
főtéren zajló eseményeket. Ceruzát hegyezett, papírhalmokat egyengetett.
Tudta, hogy a magyar államnak is szüksége lesz postahivatal-igazgatóra,
és bízott benne, hogy a nyúlcipőt húzott volt direktor, Pecháček helyett
pont ő lehetne az. Hiszen egy jó hivatalnoknál, aki mindig teljesíti feljebbvalói
parancsait, nem számíthat a nemzetiség. Igaz ugyan, hogy őt magát kizárólag
megfelelő nemzetiségének és a hivatali nyelv jó ismeretének köszönhetően
helyezték ide a csehszlovák hatóságok húsz évvel ezelőtt, de azóta bebizonyította
rátermettségét, és a magyarok igazán megtarthatnák őt.
Pecháček távoztával Bízek úr lett a rangidős. És ő teljesítette kötelességét.
A postának az ünnepi események dacára nyitva kellett tartania, és Bízeknek,
valamint egyetlen beosztottjának a kiadóablaknál kellett ülnie, bár nem
jött egyetlen ügyfél sem. És ha jött is volna - a postán nem volt még magyar
bélyeg, a telefon-összeköttetés pedig nem működött.
Délután a dolgok menete más irányt vett, mint azt Bízek úr várta. Az
ünnepség népünnepéllyé vált, a nép pedig állattá. Fél négy körül fel-alá
cirkáltak Léva utcáin a déli vidékekről érkezett ifjak részeg hordái. Cseheket
kerestek. Valakinek eszébe jutott Pecháček, a postaigazgató.
A mintegy tíz férfi alkotta csapat be akarta törni a posta ajtaját,
de az, közönséges munkanap lévén, nyitva volt.
- Hol az a Pehácsek? - bődült el a bandavezér.
- Csehoszlovákiában - válaszolta az üvegablak mögül a rémült hivatalnok.
- Hol? - lépett közelebb a betolakodó.
- Ez is cseh! - mutogatott a beamter. - Bízeknek hívják. Bízek! Bízek!
Bízek úr ugyan kissé pontatlanul saccolta meg a történelem alakulását,
most azonban meglepő fürgeségről tett tanúbizonyságot. Kinyitotta az ablakot,
kihajtotta a külső rácsot, és kiugrott a térre. Még a remekül kivitelezett
vetődés során letépte magáról a klott könyökvédőt, és beleveszett az ünneplő
tömegbe. Az egyik ifjú követni akarta, de ugrás közben kificamította a
vállát. Később azt állította, hogy a sérülést a cseh hadsereggel vívott
harcok során szerezte, és ezért kitüntették. A beamtert, aki János apjára
felhívta a figyelmet, nem sokkal később megtették a posta igazgatójává,
mivel a hivatal cseh kézből való átvétele során nem csupán éberségéről
és bátorságáról, hanem magyar hazafias érzületéről is tanúságot tett.
Péter, János és Gábor épp kiürítették azt a barackpálinkás palackot,
amelyet Péter bátyja, Karcsi adott nekik, aki viszont az ünnepségre Lévára
érkezett újdonsült barátaitól kapta.
- Nézzétek, ott van Mária! - kiáltott fel az enyhén tintás János a
Denk-féle kávéház irányába mutatva.
- Belaj bácsival, az én izémmel… megmentőmmel, - tette hozzá Gábor,
erősen akadozó nyelvvel.
- Gyertek, - vezényelt Péter, akire az alkohol a legkevésbé hatott.
A fiúk tovadülöngéltek az ünneplő tömegben. Beleütköztek másokba, és
beléjük ütköztek mások.
- Hát ti mit kerestek itt? - kérdezte megrökönyödve Belaj, mikor meglátta
őket.
- Mulatunk - felelte János.
- Ünnepelünk - tette hozzá Gábor.
- Az látszik - kuncogott Mária.
- Honzo, de hiszen te cseh vagy, neked nincs mit ünnepelned! Gabriel,
te meg zsidó. Elfelejtetted? - csóválta a fejét Belaj.
- De Belaj bácsi - protestált Péter -, minden ingyen van. Hiszen ez
a kommunizmus! Ez csak kell, hogy tessen magának!
- Ez, kommunizmus? - kiabálta Belaj. - Ez a fasizmus első napja Levicén!
Kérdezd csak meg az apádat, ő régi szocdem, majd elmagyarázza. Ha népfrontot
alakítottak volna velünk, minden másképp lehetett volna. Spanyolországban
is, meg itt is.
Belaj felháborodva nézett körbe a téren.
- Gyerünk, Mária, itt nincs semmi keresnivalónk - mondta, és sarkon
fordult.
- Mária nem maradhatna itt? - kérte János.
- Velünk… Lesz tánc - motyogta Gábor. Megpróbálkozott egy szimpla polkalépéssel,
de nekiment Péternek, és majdnem elesett. A barátai szerencsére elkapták.
- Veletek? Hisz részegek vagytok, mint a csap - nevetett fel Mária,
és az apja után szaladt.
A fiúk a lány után néztek. Szőke fonata egyik válláról a másikra ugrált.
Szoknyája alól kikandikált karcsú vádlija, a szoknyában pedig formás fenék
ringott.
- Imádom - sóhajtott fel János.
- Én még jobban - csatlakozott Gábor.
- De a faterja az idegeimre megy - mordult fel Péter.
- Buta tót - legyintett Gábor.
- Buta kommunista - ismételte meg a mozdulatot János.
A katonazenekar pattogó indulóba kezdett, amit csakhamar felváltott
a csárdás.
Bízek csak véletlenül pillantotta meg a fiát a zsúfolt téren. Utat tört
felé a táncoló párokon és dülöngélő részegeken át. Mikor odaért hozzá,
elkapta a kézelőjét.
- Mindent vissza, apuka! - kiáltotta János.
Bízek úr hatalmas pofont kevert le a fiának, amitől annak vérében az
alkoholszint körülbelül negyed ezreléknyivel csökkent.
- Meg akarnak bennünket ölni, gyorsan el kell mennünk anyukáért és
Jitkáért - adta ki Bízek az ukázt.
János apja a legértékesebb holmijukat tartalmazó két bőrönddel hajszolta
családját a lévai vasútállomásra. Senki nem mondta, hogy oda menjen, éppen
ellenkezőleg: reggel azt beszélték az emberek, hogy a menetrend már nem
érvényes, és a vonatok nem járnak, mert nem maradt itt egy sem.
A peronon idegesen toporgott vagy tíz cseh és szlovák család, akiknek
szintén sürgős volt átlépniük az új, bár egyelőre foghíjas határt. Itt
volt Koutun tanító is, akit a rendszeresen nádpálcával püfölt volt tanítványainak
serege akart meglincselni. A peron végén a Béla henteslegény és szeretője,
Ildikó bújt egymáshoz. Bíztak benne, hogy az általános kavarodásban sikerül
meggyőzniük a túloldali szerveket, hogy ők is szlovákok, ezért Csehszlovákiában
kell élniük. Ez volt az egyetlen esélyük arra, hogy együtt maradjanak és
megszabaduljanak Horváth úrtól, a tagbaszakadt mészárostól, Ildikó törvényes
hitvesétől.
- Romantikus szerelem... Bár megadatna nekem is - suttogta Jitka Bízeková,
miközben elandalodva szopogatta vörös haja végét. Öccse csak részegen röhögött.
Egyszer csak nyiszorgás hallatszott, és a sínen megjelent egy pótkocsis
hajtány.
- Pakkok a kocsira, emberek a drezinára - vezényelt Masaryk állomásfőnök.
©tefánik forgalmista megfújta a sípját, aztán felszállt ő is.
Péter és Gábor innentől fogva nem tudott Honzáról semmit. Az emberek
azt beszélték, hogy Bízekék egy darabig Pozsonyban maradtak, de onnan 1939
márciusában kiűzték őket a Hlinka-gárdisták. Utána Honzának nyoma veszett.
Ezen az esős szeptember elsején érkezett tőle az első levél.
- Az igaz barátság mindent túlél - szólt Gábor eltökélten.
- Még ha egy újabb évig nem látnánk is egymást - tette hozzá Péter
- Máriának most várnia kell.
Nevettek.
- Olyan sűrűn esik, hogy akár itt az utcán is megtarthatjuk az úszóversenyt
- kiáltotta Péter, és úszó mozdulatokat tett a karjával.
- Hé, várj meg! - nevetett Gábor, és úgy tett, mintha fejest ugrana
a medencébe.
Rikoltoztak, úsztak a szakadó esőben.
A közelben kinyílt egy ablak. Idős asszony ősz feje bukkant fel benne.
- Fiúk - kiáltotta rekedten, - eredjetek haza, háború van. Hitler megtámadta
Lengyelországot.
MÉSZÁROS TÜNDE FORDÍTÁSA
Bibiográfia
RANKOV, Pavol
Testközelben
(Horváth Erika ford.)
Ab art, 2005
Az idő távlatából
(Tóth Annamária ford.)
Kalligram, 2010
Szeptember elsején történt (vagy máskor)
(Mészáros Tünde ford.)
Kalligram, 2011
(megjelenés előtt)
"Mi és ők / Ők és mi"
Magyar Lettre Internationale, 47
"A mai szlovák prózáról"
Magyar Lettre Internationale, 63
Lettre, 80. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|