Jan Nemec
Négykezes
Novosadovának hívták, és csak azért ültetett minket egymás mellé, mert
mindketten csíkos trikót viseltünk. Amolyan ismerkedési játéknak szánta:
gyerekek, mindenki talál magának valakit, aki hasonló ruhában van. Egyáltalán
nem akartam fiú mellé ülni. Nem is váltottunk egyetlen szót sem. Ha nem
kellett volna mindenkinek bemutatkoznia, azt se tudnám, hogy szólítsam.
A haja miatt legszívesebben Kisrókának hívnám, de František volt a neve.
Második vagy harmadik nap majdnem mindenki másik ruhában jött, úgyhogy
az ültetési rend alapelve homályba borult. A kozmogónia rögtön a teremtés
másnapján áttekinthetetlenné válik, így nem marad más hátra, mint szertartásokkal
pótolni. Valami jópofa dologgal: a padtársak néha összebeszéltek, hogy
megint ugyanolyan ruhában jönnek. Többnyire azonban nem jutottak dűlőre,
ki mit viselt magán az első nap, úgyhogy nem lett semmi a dologból. Františekkel
mi is tettünk egy próbát, csakhogy megfeledkezett róla, és elutasítóan
viselkedett. Teljesen ütődöttnek tűnt, úgyhogy felképeltem. Másnap ugyan
úgy kirittyentette magát, mintha tengerész díszszemlére menne, de akkor
meg épp én voltam mással elfoglalva.
Csak a következő héten sikerült teljesen véletlenül, csodával határos
módon összehangolódnunk, és valahogy belelkesedtünk, és folytattuk a dolgot.
Így született az első közös játékunk. Fokozatosan, a lehető legészrevétlenebbül
váltunk egymáshoz hasonlatossá, és hagytuk, hogy a többiek hadd keressék,
mi egyforma rajtunk. Mindig felálltunk két székre a tábla elé, hogy mint
kiállítási tárgyakat körbejárhassanak minket. Sok fejtörést okoztunk nekik:
néha csak a gombunk volt egyforma, máskor meg egyenesen csalással vádoltak
minket, amikor kiderült, hogy ugyan teljesen egyforma a kabátunk, zöld
pehelydzseki, de lent hagytuk az öltözőben.
Egyszer Novosadová berontott a szünetben az osztályba, mert az asztalon
felejtette a kávéját. Épp bugyira vetkőzve álltunk a tábla előtt. Minden
mást levetettek rólunk, mert semmi egyformára nem akadtak, és talán azt
hitték, hogy én is alsógatyában vagyok. Csakhogy Novosadová megijedt, hogy
épp a fiú- és lánytest közti anatómiai eltéréseket akarjuk nyilvánosan
szemléltetni. Szétoszlatta a gyülekezetet, minket kettőnket pedig bekísért
a tanáriba. A kávét én vittem utána, csakhogy útközben megbotlottam, és
összekoszoltam a szoknyáját, úgyhogy onnantól kezdve pikkelt rám.
Tanítás után is sokat voltunk együtt. Rájöttünk, hogy a temető tele
van kísértetekkel. Satnya fűzfák nőttek benne, melyek göcsörtös ágaikkal
és duzzadt csonkjaikkal életre keltek. Volt ott egy Sziámi boszorka, aki
mindig a másik, úgyszintén puffadt fejét bámulta; ott volt Odvaska is,
aki elvetélt, és törzsében csak valamiféle elszáradt placenta maradt; a
harmadikat Öngyilkosnak hívtuk, mivel ágaival duzzadt nyakát szorongatta,
mintha meg akarná fojtani magát. Egymást túllicitálva próbáltunk szörnyűbbnél
szörnyűbb dolgokat kitalálni, miközben körülöttünk csókák rikácsoltak.
Mégsem féltünk odajárni - azért mentünk, hogy félelmet érezzünk. A fatörzsek
mélyedéseiben különböző tárgyakat hagytunk, kicsit később leveleket, melyek
tele voltak aranyos helyesírási hibákkal. "A legszeb fényképemet küldöm,
de meghalt a tengeri malacom," írta az egyikben František. Akkor már tudtam,
hogy nem hülye, úgyhogy többé nem pofoztam fel.
Anyám zeneiskolában tanított, így már óvodás koromban elkezdtem zongorázni.
Akkoriban mindenben utánoztuk egymást, úgyhogy František is beiratkozott.
Ez valószínüleg egyedülálló cselekedet volt a helyi zeneiskola történetében,
mivel ő volt az első gyerek, aki maga döntött arról, hogy hangszert akar
tanulni. Hetente kétszer gyakoroltunk, én azonban még otthon is kaptam
külön leckét. Volt otthon egy nagy fekete hangversenyzongoránk, mely tükörként
csillogott, és ezért soha semmit nem tehettünk rá. Anyám egykor nászajándékba
kapta, és speciális fényezővel ápolta.
Később, egy családi összejövetelen anyám meglepetésszerűen beavatott
minket a négykezes játék rejtelmeibe. A négykezesség rövidesen szenvedélyünkké
vált. Újabb és újabb darabokat kértünk. Repertoárunk hamarosan Mozart K19d
számú korai zongoraszonátájától, amit kétszázhúsz évvel előttünk játszott
nővérével, Ravel Lúdanyó meséi című szvitjének különböző romantikus táncain
át egészen Satie Három darab körte formában című művéig terjedt.
De ami a lényeg, hogy más dolgokat is kezdtünk négy kézzel csinálni.
Úgy egy évig tartott a lelkesedésünk, és nemcsak a szüleink kaptak agyvérzést
a dologtól. Novosadová egy geometriai feladatnál kihívott a táblához, és
azt akarta, hogy rajzoljak fel egy kört érintővel. Megint valami, amit
ellenem eszelt ki, merthogy jól tudta, hogy túl nehéz nekem a nagy vonalzó
és a körző. Kivittem magammal Františeket, és összegubancolódott karokkal
próbáltuk megoldani a feladatot. Csakhogy a végtagok tökéletlen összjátékának
köszönhetően az értintőből szelő lett, úgyhogy mindketten kaptunk egy egyest
emlékbe az ellenőrzőnkbe. Szülinapi buliján is a quattro mani fogyasztottuk
el az összes kisütött palacsintát, kár, hogy még mielőtt az első vendégek
megjöttek volna.
Akkor is sikerült valahogy Františeknek négykézzel megvigasztalnia,
mikor rájöttem, hogy a bátyám már soha nem jön haza az intézetből. Ez volt
az az intézet, ahonnan a temetői látomásaimhoz merítettem az ötleteket,
nem csoda, hogy majdnem mindig túltettem Františeken. Aznap egész este
fent ültünk együtt a szobámban, lentről hívogatott minket a kitárt zongora.
A gondterhelt szülők időről-időre benéztek, hogy mit csinálnuk, de mi úgy
tettünk, mintha mit sem sejtve, értetlenül társasjátékoznánk.
Barna Otília fordítása
Novosadovának hívták, és csak azért ültetett minket egymás mellé, mert
mindketten csíkos trikót viseltünk. Amolyan ismerkedési játéknak szánta:
gyerekek, mindenki talál magának valakit, aki hasonló ruhában van. Egyáltalán
nem akartam fiú mellé ülni. Nem is váltottunk egyetlen szót sem. Ha nem
kellett volna mindenkinek bemutatkoznia, azt se tudnám, hogy szólítsam.
A haja miatt legszívesebben Kisrókának hívnám, de František volt a neve.
Második vagy harmadik nap majdnem mindenki másik ruhában jött, úgyhogy
az ültetési rend alapelve homályba borult. A kozmogónia rögtön a teremtés
másnapján áttekinthetetlenné válik, így nem marad más hátra, mint szertartásokkal
pótolni. Valami jópofa dologgal: a padtársak néha összebeszéltek, hogy
megint ugyanolyan ruhában jönnek. Többnyire azonban nem jutottak dűlőre,
ki mit viselt magán az első nap, úgyhogy nem lett semmi a dologból. Františekkel
mi is tettünk egy próbát, csakhogy megfeledkezett róla, és elutasítóan
viselkedett. Teljesen ütődöttnek tűnt, úgyhogy felképeltem. Másnap ugyan
úgy kirittyentette magát, mintha tengerész díszszemlére menne, de akkor
meg épp én voltam mással elfoglalva.
Csak a következő héten sikerült teljesen véletlenül, csodával határos
módon összehangolódnunk, és valahogy belelkesedtünk, és folytattuk a dolgot.
Így született az első közös játékunk. Fokozatosan, a lehető legészrevétlenebbül
váltunk egymáshoz hasonlatossá, és hagytuk, hogy a többiek hadd keressék,
mi egyforma rajtunk. Mindig felálltunk két székre a tábla elé, hogy mint
kiállítási tárgyakat körbejárhassanak minket. Sok fejtörést okoztunk nekik:
néha csak a gombunk volt egyforma, máskor meg egyenesen csalással vádoltak
minket, amikor kiderült, hogy ugyan teljesen egyforma a kabátunk, zöld
pehelydzseki, de lent hagytuk az öltözőben.
Egyszer Novosadová berontott a szünetben az osztályba, mert az asztalon
felejtette a kávéját. Épp bugyira vetkőzve álltunk a tábla előtt. Minden
mást levetettek rólunk, mert semmi egyformára nem akadtak, és talán azt
hitték, hogy én is alsógatyában vagyok. Csakhogy Novosadová megijedt, hogy
épp a fiú- és lánytest közti anatómiai eltéréseket akarjuk nyilvánosan
szemléltetni. Szétoszlatta a gyülekezetet, minket kettőnket pedig bekísért
a tanáriba. A kávét én vittem utána, csakhogy útközben megbotlottam, és
összekoszoltam a szoknyáját, úgyhogy onnantól kezdve pikkelt rám.
Tanítás után is sokat voltunk együtt. Rájöttünk, hogy a temető tele
van kísértetekkel. Satnya fűzfák nőttek benne, melyek göcsörtös ágaikkal
és duzzadt csonkjaikkal életre keltek. Volt ott egy Sziámi boszorka, aki
mindig a másik, úgyszintén puffadt fejét bámulta; ott volt Odvaska is,
aki elvetélt, és törzsében csak valamiféle elszáradt placenta maradt; a
harmadikat Öngyilkosnak hívtuk, mivel ágaival duzzadt nyakát szorongatta,
mintha meg akarná fojtani magát. Egymást túllicitálva próbáltunk szörnyűbbnél
szörnyűbb dolgokat kitalálni, miközben körülöttünk csókák rikácsoltak.
Mégsem féltünk odajárni - azért mentünk, hogy félelmet érezzünk. A fatörzsek
mélyedéseiben különböző tárgyakat hagytunk, kicsit később leveleket, melyek
tele voltak aranyos helyesírási hibákkal. "A legszeb fényképemet küldöm,
de meghalt a tengeri malacom," írta az egyikben František. Akkor már tudtam,
hogy nem hülye, úgyhogy többé nem pofoztam fel.
Anyám zeneiskolában tanított, így már óvodás koromban elkezdtem zongorázni.
Akkoriban mindenben utánoztuk egymást, úgyhogy František is beiratkozott.
Ez valószínüleg egyedülálló cselekedet volt a helyi zeneiskola történetében,
mivel ő volt az első gyerek, aki maga döntött arról, hogy hangszert akar
tanulni. Hetente kétszer gyakoroltunk, én azonban még otthon is kaptam
külön leckét. Volt otthon egy nagy fekete hangversenyzongoránk, mely tükörként
csillogott, és ezért soha semmit nem tehettünk rá. Anyám egykor nászajándékba
kapta, és speciális fényezővel ápolta.
Később, egy családi összejövetelen anyám meglepetésszerűen beavatott
minket a négykezes játék rejtelmeibe. A négykezesség rövidesen szenvedélyünkké
vált. Újabb és újabb darabokat kértünk. Repertoárunk hamarosan Mozart K19d
számú korai zongoraszonátájától, amit kétszázhúsz évvel előttünk játszott
nővérével, Ravel Lúdanyó meséi című szvitjének különböző romantikus táncain
át egészen Satie Három darab körte formában című művéig terjedt.
De ami a lényeg, hogy más dolgokat is kezdtünk négy kézzel csinálni.
Úgy egy évig tartott a lelkesedésünk, és nemcsak a szüleink kaptak agyvérzést
a dologtól. Novosadová egy geometriai feladatnál kihívott a táblához, és
azt akarta, hogy rajzoljak fel egy kört érintővel. Megint valami, amit
ellenem eszelt ki, merthogy jól tudta, hogy túl nehéz nekem a nagy vonalzó
és a körző. Kivittem magammal Františeket, és összegubancolódott karokkal
próbáltuk megoldani a feladatot. Csakhogy a végtagok tökéletlen összjátékának
köszönhetően az értintőből szelő lett, úgyhogy mindketten kaptunk egy egyest
emlékbe az ellenőrzőnkbe. Szülinapi buliján is a quattro mani fogyasztottuk
el az összes kisütött palacsintát, kár, hogy még mielőtt az első vendégek
megjöttek volna.
Akkor is sikerült valahogy Františeknek négykézzel megvigasztalnia,
mikor rájöttem, hogy a bátyám már soha nem jön haza az intézetből. Ez volt
az az intézet, ahonnan a temetői látomásaimhoz merítettem az ötleteket,
nem csoda, hogy majdnem mindig túltettem Františeken. Aznap egész este
fent ültünk együtt a szobámban, lentről hívogatott minket a kitárt zongora.
A gondterhelt szülők időről-időre benéztek, hogy mit csinálnuk, de mi úgy
tettünk, mintha mit sem sejtve, értetlenül társasjátékoznánk.
Barna Otília fordítása
Lettre, 80. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|