Ian McEwan
Mindig világvégi hangulatban élünk
Wieland Freund és Jacques Schuster interjúja
(LONDON - BERLIN) Üdvözöljük Berlinben. Ez a város egyre-másra felbukkan
a regényeiben, marginálisan még Solar című legújabb könyvében is.
Mit jelent Berlin az Ön számára?
IAN MCEWAN: Számomra Berlin szó szerint át van szőve az emlékeimmel.
1987-ben Nyugat-Berlinben éltem egy ideig, és egy berlini barátommal bejártuk
csaknem az egész várost, és persze állandóa a falba ütköztünk. Akkoriban
azt terveztem, hogy egy regényem Moszkvában fog játszódni. Jártam már ott,
és ezeknek a rémes paneleknek az egyikében laktam a város szélén. Már akkoriban
is az volt az érzésem, hogy a hidegháború már nem tart sokáig. Azután jöttem
Berlinbe, és arra gondoltam, hogy a kettéosztott város még izgalmasabb
regényhelyszín lehetne. Az apámnak a brit hadsereg katonájaként 1961-ben,
nem sokkal a fal felhúzása után, dolga akadt Berlinben. Engem is magával
hozott. Akkor még nem volt meg a halálos veszélyzóna, úgyhogy sok fényképfelvételt
készítettem. Máig megvannak.
Élt valamikor hosszabb ideig Berlinben? Az Ártatlan című regényében
tökéletesen adja vissza a Neu Westend atmoszféráját az ötvenes években.
Én ott nőttem fel.
MCEWAN: Nem. Egy német barátom besegített kicsit. És rengeteg visszaemlékezést
olvastam. Így bukkantam rá a "Resi"-bárra az asztali telefonokkal. És így
jut el az ember az egyik részlettől a másikig. Az apró részletek
teremtik meg az atmoszférát. A falomlás után voltam, egy kicsit körülszaglásztam
és leástam. Legnagyobb meglepetésemre az egykori keleti oldalon még nagyon
sok rekvizitum megvolt az ötvenes évekből. Egy csomó bakelitot találtam,
és egy zsákot, amire ez volt írva "Pittsburgh". Ez fikció és valóság egészen
meglepő összetalálkozása volt. Láthatják, Berlin mindig is izgatott, most
is izgat.
Hogyan fog neki egy munkának?
McEwan: Az Ártatlan esetében mindenekelőtt a német barátomat kérdeztem
meg, volt-e olyan német író, aki írt valaha valamit a falról. Elképedésemre
csak egy ilyen könyv volt, Peter Schneidertől, Der Mauerspringer (Aki átugrott
a falon). Én óriási témának találtam a falat, amit a német írók nem
aknáztak ki. Ha a fal Manhattan kellős közepén húzódott volna, az amerikai
írók nem szálltak volna le a témáról. Miért hát ez a nagy hallgatás a nyugati
oldalról? Azt hiszem, erre két válasz van. Az egyik így szól: A német írók
többsége politikailag inkább baloldali beállítottságú volt. Ha a falról
írnak, ellenezniük kellett volna. De a hidegháború megosztott világában
az írók nem akartak a CIA oldalára kerülni. A másik, esztétikai szempontból
érdekes választ egy német kollégától hallottam, aki a kérdésemre, hogy
miért nem ír a falról, azt felelte: A fal újságíróknak való, zsurnalisztikus
téma.
A kérdésére visszatérve: Berlin mellett döntöttem, és aztán elkezdtem
hozzáolvasni. Így bukkantam az "Arany" fedőnevű titkosszolgálati akcióra.
Következő lépésként megpróbáltam magam elé képzelni egy angol fiatalembert,
aki Berlinbe jön. Abban az időben olvastam George Blake, angol titkosügynök
történetét, aki a Platanenalleen lakott Berlinben. Hát az én fiatalemberemet
is oda költöztettem. Az anyaggyűjtés egyik lépése hozza magával a
másikat.
Hogyan alakítja ki a pszichológiai belehelyezkedés képességét? A Vágy
és vezeklésben egy fiatal lány szemszögéből láttatja a világot.
McEwan: Voltam én is fiatal...
LW: De lány nem...
McEwan: Az igaz, de a lányok sem annyira mások. Sok minden, amit Briony-nak
kölcsönöztem, a saját gyerekkoromból származik. Íróként éppen az a dolgom,
hogy belehelyezkedjem egy figurába, hozzá idomuljak, valaki mássá változzam.
Amikor regényeket olvasunk, mind ezt tesszük. Beleéljük magunkat annak
a szerepébe, akiről éppen olvasunk.
Például Michael Beardébe, aki a Solar című új regényének főhőse: Beard
Nobel-díjas, a nők bálványa, túltáplált, egomán, rendetlen. Biztosan nem
véletlen, hogy egy ilyen embert állít egy klímaváltozásról írott regény
középpontjába. Beard gyengéi az emberiség gyengéi volnának?
McEwan: Egész elvontan talán igen. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy
az emberiség Michael Beardre hasonlít, de a klímaváltozás nagyon sajátos
probléma elé állítja az olyan lényeket, amilyenek mi vagyunk. Eléggé
nehezünkre esik hosszú távon gondolkodni. Nem igazán teszünk szívességet
olyan embereknek, akikkel sosem fogunk találkozni, az eljövendő generációknak
például. És ugyanígy nem működünk együtt a földgolyó másik felén
élő emberekkel, akiket szintén nem ismerünk. Ezenkívül itt nyugaton olyan
életet alakítottunk ki magunknak, amiről nem mondanánk le egykönnyen. Beard
falánksága tehát és a sok fogadkozás, amit tesz, nem nélkülözi a hasonlóságot
azokhoz a fogadkozásokhoz, amelyekről Koppenhágában és Rióban hallhattunk.
Hiszen többé-kevésbé tisztában vagyunk azzal, hogy mit kellene tennünk.
Csak rettentő nehezünkre esik, hogy meg is tegyük. Vannak eredmények, de
jelenleg nem alakulnak jól a dolgok. Ezért döntöttem úgy, hogy a kudarc
komédiáját írom meg.
Hogyan lehet elérni, hogy az olvasó drukkoljon egy ilyen ellenszenves
alaknak, mint ez a Beard? Vagy egyáltalán nem fontos, hogy az ember szeresse
a regényhősöket?
McEwan: Á, ez butaság szerintem. A regény fogyasztócentrikus felfogása
rejlik mögötte. Nem kell minden regényhőst kedvelni. Hogy nézne már ki
az irodalom a gazfickói nélkül? Macbeth. Vagy Ödipusz. Thackeray Hiúság
vásárának, az egyik leghíresebb 19. századi regénynek hősnője erkölcsileg
elég kétes értékű. Persze igaza van, Bearddel együtt kell élnünk. De nem
az a kérdés, hogy rokonszenves-e, hanem, hogy izgalmas-e. Ráadásul, nevetséges
módon, de áldozat is, amikor például az Északi Sarkra utazik, vagy egy
brit sajtókampány céltáblájává válik. Valahogy mindig az áldozatok pártján
állunk, még ha tudjuk is, hogy nem igazán jó ember az áldozat. Könnyen
megírhattam volna egy derék ember történetét, aki egy nagyszerű új technológiával
áll elő, aztán a körülményeknek esik áldozatul. De ez túl szimpla
lett volna.
Beard szkeptikus - akárcsak ön. Segít ez rajta?
McEwan: A szkepszis értékes dolog, hozzátartozik a tudomány lényegéhez.
És a klímaváltozásnak is szüksége van a maga kétkedőire. Nem azokra gondolok,
akik tagadják, hanem tudósokra, akik a számokat nézik, és adott esetben
változtatnak a véleményükön.
A Solaris olyan regény, amelyik a lehető legnagyobb veszélyről
szól, amely előtt az emberiség valaha állt. A klímaváltozás témája mindenképpen
ijesztő. És ön erről írja, mint mondják, az első igazán mulatságos regényét.
Éppen erről.
McEwan: Már évek óta készültem egy regényt írni a klímaváltozásról,
de nem akartam moralizálni, és sokáig nem találtam fogást ezen az anyagon.
Aztán 2005-ben meghívtak Potsdamba egy konferenciára, ahol kizárólag Nobel-díjasok
szerepeltek. Rettentő érdekes volt 35 ilyen emberrel egy levegőt szívni,
csupa alfahímmel a tudomány dzsungeléből. És amíg ott ültem a közönség
soraiban, és éppen egy olasz tudóst hallgattam, aki a napenergiáról beszélt,
akkor támadt ez az ötletem egy kvázi-komikus alakról, aki évek óta a saját
Nobel-díjának árnyékában él. Falstaff távoli rokona, inkább csibész, mint
gonosztevő. Az első ötletet tehát John Schellnhuber klímakutatónak köszönhetem,
aki meghívott Potsdamba, és Angela Merkelnek, aki eljött a konferenciára
Beard a hírnevének áldozata. Támaszkodott ebben a saját hírességével
kapcsolatos tapasztalataira?
McEwan: Amennyiben Beard egy sajtókampányba bonyolódik, igen. A vita
a témája az ő esetében mindenesetre más. Ott az a kérdés, hogy különbözik-e
a férfiakétól a női agy. Ennek empirikus kérdésnek kellene lennie, de nem
az. Ez ideológiai kérdés. Egyébként sosem értettem, hogyan képesek
jobbról és balról a globális felmelegedést vitatni. Vagy van klímaváltozás,
vagy nincs.
Beard elkényelmesedik a hírneve árnyékában. Ön sose gondolja úgy írás
közben, ahogy ő: Ezt már tudom, ilyet már csináltam, gond egy szál se?
McEwan: Nem, nem szoktam ezt gondolni. Egy évig elvagyok írás
nélkül, de aztán már kezdek nyugtalankodni. És valahányszor elérek egy
regény utolsó harmadához, már nem tudok jól aludni. Amikor már tudom,
hogyan működik a regény, amikor a figurák és a helyszínek együtt vannak,
nagyon nehezen tudok belőle kiszakadni. Van, hogy éjjel is fel akarok kelni,
hogy írjam tovább. Nem hagyja az embert nyugodni, ha már pontosan
tudja, hogy mit kell csinálni, és eszébe jut, hogy elütheti az autóbusz,
még mielőtt befejezné. Ilyenkor azt mondja magának az ember: Vigyázz, inkább
kerülj utána a busz alá, de előtte ne.
A Solar Ian McEwanje John Updike-ra emlékeztet. Idéz az egyik
a Nyúl-regényből: "Jót tesz neki az elmélkedés a világ önpusztításáról,
kedvére való az a tudat, hogy a föld is halandó."
McEwan: Számomra ez az idézet azt jelenti, hogy mindig világvége hangulatban
élünk. Tekintsen vissza száz évvel ezelőttre, egészen a 19. század elejéig:
Az életminőség javult, az emberek tovább élnek, Németországban és Nagy-Britanniában
egyaránt, olcsóbbak lettek a könyvek. Az emberek mégis mindig azt mondták:
Mindennek vége, a jobb idők elmúltak. Nagyon erős emberi késztetés az,
hogy a saját testi hanyatlásunkat az egész világra kivetítsük. Ezért van
az, hogy az öregek, és nem a fiatalok azok, akik azt hiszik, hogy a világ
a vesztébe rohan. A fiatalok dühösek, meg akarják változtatni a világot.
A regényében kifordítja az Updike-mondást. Beard felszabadítónak
találja annak a puszta lehetőségét, hogy felfalhatja egy jegesmedve.
McEwan: Magam is jártam a sarkkörön, de mindig felfegyverzett kísérővel.
Elég pezsdítő gondolat, hogy valaki fel akar falni. Hirtelen visszakerülünk
a lét nagy láncolatába: Nem vagy más, csak egy darab hús - a sok autó,
gép és minden pihe-puha párna /kényelmes fekhely ellenére. Őseink is így
érezhették magukat. A lét nagy láncolatába beletartoznak azok a teremtmények,
akik valamikor régen még velünk táplálkoztak.
Úgy látszik, mintha az életműve kimondottan korunk történetéhez akana
illeszkedni: Írt a második világháborúról, a hidegháborúról és annak a
végéről, a terrorról, most meg a klímaváltozásról ír. Valami terv szerint
halad?
McEwan: Lényegében csak így alakul. Van egy történet, amin minden
író dolgozik - egy metatörténet - az a fél köbméter /Regalmeter, ami marad
belőlük, amikor meghalnak, és ez egy külön történet. De ezt a történetet
az íróknak meg kell élniük, tervezni nem tudják, Harminc évesen elképzelni
sem tudja az ember, mit ír majd hatvan éves korában. Azért sem, mert nem
tudjuk, mi lesz addigra a világgal. De én még csak nem is érzem úgy,
mintha magam választanám ki a témáimat. Ha elkészülök egy könyvvel, álmodozni
kezdek és csak annak eredek a nyomába, ami érdekel. És ebből az érdeklődésből
nő ki az új könyv.
És most éppen miről álmodozik?
McEwan: Nem fogok rá szavakat keresni, amíg nincsenek rá szavaim.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 80. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|