Frans Kusters
Lilaság
(Hollandia kicsi)
Három óra tájban igazi nyári nap kerekedett, az első itt. Kikapcsolta
a televíziót, széthúzta a függönyöket, a fészerből előtolta az új bicikliket,
és elkerekeztek a faluba, ahol a csonka tornyú templom áll. Mögötte, a
távolban szántóföldek, erdők és lankás hangamezők. Hollandia kicsi, gondolta
az asszony, de itt mégis egészen más minden, mint az általa jól ismert
poldervidéken. Nagyobb léptékű, elmosódottabb, titokzatosabb. Nem tudta,
mi az, vagy hogyan is nevezze. Aztán meg a keskeny, kanyargós, éles kaviccsal
felszórt ösvények, teli mélyedésekkel, persze azért énekelt végig az úton,
nehogy defektet kapjanak. Tudta, hogy azért is énekelt, mert a férfi Tiltakozás
nélkül kerékpárra szállt, és most sem akart visszamenni, és továbbra is
előtte biciklizett, mintha vezetné valahová. Hol a saját biciklijének első
kerekét nézte, hol a férfi egyenes, magas hátát, a biztosan rögzített zöld
termoszt, és a vádliját, amely szinte úgy fehérlett, mint a fehér teniszzoknija.
És azt gondolta, ha még így marad ez a szép idő, holnap is elmennek. És
holnapután is. Lassan, de biztosan a férfi is megszokik itt. Hirtelen meredeken
lejteni kezdett az út, és egy sötét erdőbe keveredtek, ahol megkövült fák
meredeztek a mozdulatlan víztócsákból. Az erdő másik oldalán egy kisfiú
csatlakozott hozzájuk, Ajaxos pólóban lépdelt a tarlók mentén, és amikor
leszálltak a kerékpárról, szó nélkül egy pajtába vezette őket, ahol egy
tolószékes öregember ült, valószínűleg a nagyapja, egy kukoricacsövekkel,
tojásokkal, lekváros üvegekkel és régi fajta tejesüvegekbe töltött mézzel
teli állvány mögött. (A viharvert, összetákolt tető alatt, egy fémrúdon
fej nélküli tetem lógott, egy kecske, egy őz vagy talán egy hatalmas kutya;
és amikor az asszony rámutatott, a férfi remegve sarkon fordult, de a kisfiú
kézen fogta az asszonyt, mintha óvni akarná vagy meg akarná nyugtatni.)
Hat tojást kért, hatot, egy darabbal sem többet. A férfi szó nélkül csúsztatott
elé egy kartondobozt tíz tojással. Ő pedig cserébe egy ötös papírpénzt,
amivel a férfi elsőre nem akarta beérni, míg végül a kisfiú úgy határozott,
hogy jó lesz így. És nem sokkal ezután eltévedtek, és úgy zuhogott, mintha
dézsából öntenék, és természetesen mindkettőért az asszony volt a hibás,
és természetesen még tíz percbe sem telt, mikor meglátták a turistajelzést,
és elállt az eső, és a távolban feltűnt a csonka torony.
Az ajtajukon rózsaszín cetli lógott.
Nem állt módunkban Önt otthon találnunk. Az Ön ételhordója - cégünk
kiszállítási feltételeinek megfelelően - átvehető ügyfélszolgálatunkon.
Jó étvágyat kíván az Ön ételszállítója: a P.Th. W. Jeurisse Váll.
Az asztalnál ismét a kívül lévő csavarokról kezdett el beszélni, hogy
galvanizálni kellett volna őket, de ez nem történt meg, és hogy ezért rövid
időn belül megeszi őket a rozsda, és hogy a kártérítés követelés megindításához
már most ügyvédet kellene fogadniuk, különben túl késő lesz. Az asszony,
mint általában, bólintott, és utána a férfi, anélkül hogy mondott volna
valamit, eltolta magától a joghurtját és felállt, már a nyolc órás híradó
előtt elaludt, rövidnadrágban, az ablak melletti kanapén, homlokán félrecsúszott
szemüveggel, a szombati rejtvénnyel az ölében. Az asszony összehúzta a
függönyöket, és lehalkította a televíziót. Egy dokumentumfilm ment arról,
hogyan élik túl a sarki rókák a telet, utána pedig egy félresikerült, amerikai
plasztikai műtétekről szóló program. Az asszony szemmel tartotta az időt.
Egy másik csatornán bármelyik pillanatban elkezdődhet a Dustin Hoffmanról
és a kisfiáról szóló film, a válásuk után.
És aztán hirtelen felébred. És felkiált.
- Hogy kerül oda az a lilaság?
Remegve mutat a háta mögötti tálalóra.
- Hiszen te is tudod, ezek a kardvirágok, amiket Josientól kaptunk.
Még a költözésünk előtt.
Az asszony nyugodtan és szinte felületesen ejti ki a szavakat, mintha
a férfinak csupán rövid lenne az emlékezete.
- Kardvirágok - suttogja szeretetteli árnyalattal a hangjában, mintha
először hallaná a szót.
- Josientól - teszi hozzá az asszony. És miközben kimondja a nevet,
már tudja mi fog most következni.
A képernyőn látja, amint két helikopter egy medencéből kiemel egy óriási
lepedőt, és az uszoda körül álló emberek először elborzadnak, majd mindannyian
üdvrivalgásban törnek ki.
- Bart Josienjától.
Egy pillanatig úgy tűnik, elneveti magát. Aztán megkeményedik a férfi
arca, eldobja magától az újságot, feláll és remegő kézzel a plafon sarkába
mutat.
- Hallod őket? Vagy nem is akarod hallani? Most négyen vannak.
Az asszony bólint, és azt feleli, hogy hallja. Feláll, hogy a konyhából
behozzon egy konyharuhát, mert tudja, mi fog történni.
A férfi két lépéssel a tálalónál terem, kiemeli a csokrot a vázából,
és anélkül hogy odafigyelne a szárakról lecsöpögő vízre, visszamegy a székéhez,
ahol a virágokat egytől egyig alaposan megvizsgálja, mielőtt a hüvelyk-
és mutatóujja között összemorzsolná őket.
- Titeket nem is Josientól kaptunk - suttogja, hanem a királyi légiforgalmi
hatóságtól. Gyertek csak elő a mikrofonjaitokkal! Azokkal az apró, láthatatlan
mikrofonokkal, amelyek annyira megbízhatóan tudják kiszámítani a dolgokat,
de véletlenül épp akkor vannak a WC-n, amikor valamelyik landol, és mindannyian
épp megbeszélésen ülnek, ha valamelyik felszáll.
Az asszony rezzenéstelenül tartja szemmel a kis konyhából. És a férfi
tudja, hogy ezt teszi. Amikor az utolsó szál virág is a szőnyegen landol,
ismét leül, és erősen zihálva a rejtvénye után nyúl.
Épp olyan, mint Ko van Dijk a színpadon, gondolja az asszony. És azt
is: most mondd meg nekem, hogy mire mész ezzel. De megtanulta, hogy ilyenkor
jobb, ha hallgat.
Egy specialista tanácsára az ország másik végébe költöztek egy bungalóba,
ahol még a messze távolban sem lehetett egyetlen kifutópályát sem találni,
és a gyógyulás legfeljebb néhány hét kérdése volt. De az asszony tudja,
hogy a férfi már rég kigyógyult a fejében dübörgő hangokból, és csak azért
játssza a beteget, nehogy az asszony ismét megpróbálja. És miközben oly
sokadszorra átgondolja, hogy a férfi ezt az őrültséget nem maga találta
ki, hanem a pszichiátertől származik, megjelenik a reklám a két csigával
egy fatönkön, az egyik kicsit hamarabb halad át a célvonalon, mint a másik,
és a csigák gazdája elégedetten emel a szájához egy pohár sört, és akkor
látja az asszony, hogy Bart az. Ha a szomorúság ismét hatalmába keríti,
arra tanították az asszonyt a kórházi csoportban, legjobb, ha bömbölni
kezd, és ha ez nem sikerülne, babusgatni kell az általa megsebzett helyeket.
És hogy megmutassa, hogyan kell csinálni, az egyik, sárgára festett kakastaréjú
ápoló nyalogatni kezdte az általa filctollal rajzolt sebeket, és először
senki nem mert nevetni, egészen addig, míg az asszony el nem nevette magát.
Máthé Veronika fordítása
Lettre, 80. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|