Olja Savičević Ivančević
"Viszlát, kovbojkám"
Számomra az egyik legszórakoztatóbb időtöltés régi falfirfák felderítése
a homlokzatok máló rétegei alatt.
A postaépület déli falára, ott ahol a félig zsák sikátorok ágaznak
erre-arra, mert nálunk az utcák sehol sem kezdődnek rendesen és nem is
végződnek, valaki ezt írta: KAPITULÁCIÓS SZÖGLET.
Az a fal télen meleg, nyáron kellemesen hűs, s bizonyára ezért támasztják
az özvegyasszonyok derekukat és behúzott vállukat, s természetesen a sötét
ruha alatt még mindig feszes farukat annak a falfirkának.
Amikor még egészen kisgyerek voltam, dédanyánk is őrködött annál a
szegletnél. Vagyis a Nagyétkű Nősténygödény, a világ legvénebb asszonya.
Egész életében olyan, de olyan vén volt, mint a saját korának legalább
a fele. Azon a napon, amikor az a vénség végleg letette a fegyvert, bevágott
még egy teli tányér keserű halat édes fehérkáposztával, emlékszem, s arra
is, hogy a hal kesernyés maradt a bennehagyott belső részek miatt, a káposzta
pedig vagy a sós talajtól, vagy a naptól volt édes. Aztán meg, remegő állával
küszködve - néhány fehér kunkori szőrszál éktelenkedett rajta - már vonszolta
is háromlábú zsámolyát maga után az út végéig, oda, ahol az új postaépület
sárga fénycsöve alatt fonnyadtszájú özvegyasszonyok üldögélnek és rágják
a nyelvüket. Néhányan abban a szögletben húzták ki a hátralévő negyven
évüket, mások csak az utolsó negyven napot töltötték ott, de előbb vagy
utóbb mindenki ott fog kikötni, a fekete fejkendősök is, meg a vörösgyöngyösök
is. Üldögélnek a kispadokon, és a maguk csodálatos nyelvjárásán tulajdonképpen
végighallgatják az egész délutánt.
"Cul de sac", modaná erre a Her Profesor. Zsákutca.
Az idősebb férfiak meg sem állnak azon a sarkon - csak röviden intenek,
viszonozva a köszönést és továbbállnak - mert ők bizony a Telep másik végében
szoktak gyülekezni, az Ilirija és a stég mögött. Nálunk ugyanis a nyugdíjasok
köz-és társadalmi élete szigorúan női és férfi részlegre oszlik, mint a
kollégiumban. A férfiak egy hosszú fenyőasztalon sakkoznak vagy tressette-znek,
vagy csak körülülik azt és hangosan vitatkoznak. Az asztallapot tartó betonpillérekre
valaki már jó régen ráfirkantotta: HAZUGSÁGASZTAL.
A ma megvetett, kinevetett, másnap pedig vállon veregetett és ünnepelt
Hazugságasztal lovagjai, azok a szenilis aggastyánok és műkedvelő politikaértők
- mellükben egy-egy infarkutssal - pedig bütykös ujjakkal ugratnak huszárt
és futót, veszítenek bástyákat és parasztokat, vagy költik át rendre a
háborúk, a halászat és szexturizmus történetét. Hagsúlyozva és bizonyítva,
hogy ami volt, az folyamatosan és egyidejűleg él és zajlik egy igazi és
egy távoli múltban, s hogy tulajdonképpen az igének csakis egy tökéletes
ideje létezik, méghozzá a folyamatos múlt. És persze a feltételes módnak
azok a csodálatosan hajszálvékony mezsgyéi: mi lett volna, ha lett volna,
s erre már a végsőkig feszül az a bizonyos mezsgye a befejezett múlt idő
és a folyamatos-befejezett jövő idő között. Jut eszembe.
A Jugoszláv Néphadseregbe bevonuló régitelepi legények a házak falára
nevüket, születési évüket és a sorozás évét, a LEVA-t firkálták. Megfejelve
mindezt persze egy-egy közismert, de némileg módosított verssorral. Mint
például az a buszmegállóban látható VÁRJ RÁM, SZELENA.
A firkák pedig idővel helynevekké lettek.
Az emberek ilyesmiket mondogatnak egymásnak: «Talizzunk ötkor a Leva
65-nél", vagy "Láttam mámma regge', hogy vág át a Hazugságasztalon", vagy
"Várj rám, kérlek, a Szelenánál". A betűket az eső ugyan jócskán kimosta,
a nap meg kiszívta, s jószerével ma már senki sem tudja, hogy miért is
lett Szelena-ház az a buszmegálló mögötti hirtelen kék zsalugáterű épület.
Messzemenően a legközismertebb régitelepi graffiti a Nagy Móló tejes
hosszára került. Emlék- és látkép ez a gyermekkorunkból: zsíros fekete
betűk a hosszú fehér hullámtörő gáton: IDEGEN, TÉGED ITT A TÖRVÉNY
NEM VÉD. Az árbóc tetején, a gát végében pedig nem egy keselyű pihent meg
ilyenkor féllábon, hanem Martin, a hazai pakurás sirály. Nálunk ugyanis
minden megszelídített sirály a Martin néve hallgat.
A legenda szerint az a falfirka is az Irokéz Testvérek műve, ami ugyan
képtelenség, hiszen a felirat a gáton szerintem jóval régebbi, idősebb
a legkorosabbnál is közülük.
Mindenesetre, amikor tízvalahány éve átépítették a mólót, lebontották
a hullámtörő gátat is, és elmozdították minden kövét. Később aztán a régi
kőtömböket egyenként vissza is rakták eredeti helyükre, s ismét ott állt
a gát, csakhogy a betűrészek annyira összekuszálódtak, hogy most már lehetetlen
volt kiolvasni belőlük azt, hogy: IDEGEN, TÉGED ITT A TÖRVÉNY NEM VÉD.
Ezzel együtt a graffiti most is ott van, és valamilyen szinten örökre fenn
is marad. Persze, ezzel még nem lett megmentve, gondoltam.
Néhány szembetűnő helyere ,'biztos ami biztos', felkerült ez is:
NEDA, OLVASOD-E VAJON A KÉK GRAFFITIKET?
Pedig a Telepen mostanság nemcsak egy, hanem három Neda is él. Törtem
is a fejem, vajon csak egyikükre gondoltak-e, s ha igen, akkor melyikükre.
Aztán jó ideig semmi új a falakon. Hacsak nem soroljuk ide azt az esetet,
amikor valaki a partizánok nevét tartalmazó emléktáblát a szövetkezeti
otthon falán fekete festékkel öntötte le és horogkeresztet pingált alája,
majd pedig a rákövetkező éjszakán az óvodák és az iskolák elé állított
partizánemlékművek maradtak fej nélkül. Ismét mindeki az Irokéz Testvéreket
kezdte emlegetni, pedig azt hiszem, hogy a bronzfejek vételének esete inkább
a vasútmenti új építésű s még be sem fejezett háromszintes épületek egyik-másik
lakójának számlájára írandó. Nővérem őket csak "neóvasutászoknak" hívta.
De lehet, hogy mégsem ők voltak, s az is lehet, hogy tévedek. Egy dologban
azért egyáltalán nem foghatok mellé: az Irokéz Testvérek ugyan felnőttként
is megmaradtak kártékony tetveknek, de sokkal több eszük van annál, semhogy
emlékműveket romboljanak.
A Telepen nem volt háború, legalábbis ami a lövöldözést illeti, mert
a Jugoszláv Néphadsereg hadihajói úgy bő két hétig csak a város nyugati
negyedeire tüzeltek, de aztán az is abbamaradt. Időről-időre szirénáztak
ugyan, leadtak egy-egy légiriadót. "El voltunk szigetelve", mondta a Her,
"mintha cápák köröztek volna a gumimatracunk körül".
A nővérem úgy mondta, hogy "érezni lehetett a bűzt". A félelem ugyanis
bűzlik. Leginkább az óvóhelyeken.
Néhány régitelepi fiú, tőlünk alig néhány évvel idősebbek, elesett
a háborúban. Sirattuk is őket, egytől egyig.
Másokat pedig csak úgy elhurcoltak a Telepről, el is kallódtak azok
csakhamar. Mindenki mélyen hallgatott az ügyről.
Egyik-másik haverunk családostól hagyta el a Telepet egyik napról a
másikra, s nem is tért vissza soha.
Mi pedig, gyerekek, már csak egymást csúfolhattuk rác buzinak. A szerbek
is, akik maradtak.
Mindenki a mesterlövészeket emlegette, Marijana Mateljan is - akinek
persze volt egy személyes ördöge, aki tartotta a céltáblát a feje felett
- amikor ki-kirobogott hozzánk a belvárosból, csapzottan a narancssárga
Lada gázpedáljának taposásától, hogy már a kapuból bekiabálja: "Cukrot
és vizet, de szaporán! Micsoda kibaszott élet! Mintha levest hajkurásznék
egy csekély tányérban!" Emlékszem. De bizony sokat felejetettem is már.
Abban az időben ugyanis, legalábbis ami a falfirkákat illeti, és leginkább
a belső negyedekben, divatos tapétaminta módjára jócskán elszaporodott
a füles U, mint usztasa. Egyesek azért firkantották oda, mert jó bulinak
hitték, mások meggyőződésből, ismét másoknak felért egy beavatási szeretartással,
de valamennyien unalmukban.
Az újságok napokon át cikkeztek a régitelepi móló neve kapcsán azon
rágódva, nem kellene-e a Jere Botuąić (a népfeszabadító háború harcosa,
szül. 1921. - életét egy felrobbant nyeles kézigránát oltotta ki 1943-ban)
sétányt átkeresztelni Jere Botuąić (a horvát honvédő háború harcosa, szül.
1969. - 1993-ban egy felrobbant gránát roncsolta halálra) sétányra? A végén
a mólóra kitettek egy új utcatáblát: Jere Botuąić sétány.
Aztán nyugalomban teltek a napok, a falak hallgattak, hallgattak a
híg tengerfenékbe süppedt fejek is a régi emlékművekről, ahogyan, biz'
isten, az újkeletű emlékművek is hallgattak, mintegy sejtve, hogy csak
idő kérdése, meddig lesz még fejük.
Ami a többi falfirkát illeti, csak egy van még, ami érdekel, ott fenn
a vasútnál, abban a lerobbant tákolmányban, amely valaha váró volt, manapság
pedig szaróka, vagyis illegális nyilvános vécéként szolgál. Egy fiatal
és mosolygós, szeplős kovbojt ábrázol a rajz, aki telivér kanca helyett
egy kivénhedt, ötven köbcentis Zik-en lovagol a lemenő nap felé. Alatta
pedig ezt írja: R.I.P. DANIJEL, ODA TART MINDEN KOVBOJ.
XENIA DETONI FORDÍTÁSA
Lettre, 80. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|