Jean-Michel Guenassia
Javíthatatlan Optimisták Klubja Természetesen visszamentem. Benyitottam. Szép lassan megismerkedtem
a klub tagjaival. Szinte kivétel nélkül keleti országokból származtak.
Magyarok, lengyelek, románok, kelet-németek, jugoszlávok, csehszlovákok,
oroszok - pardon, szovjetek, igazították ki az embert egyesek. Egy kínai
és egy görög is akadt. A nagy többség osztozott a sakk szenvedélyében.
Ketten-hárman ki nem állhatták, nem játszottak, mégis mindennap ott voltak.
Nem volt hová menniük ezen kívül. A magyarok egy olyan kártyajátékot játszottak,
amelynek csak ők ismerték a szabályait, és hiába magyarázták el őket, azok
egy nem magyar számára még így is érthetetlenek maradtak.
Feleségtől, gyerekektől, rokonoktól és barátoktól szakadtak el a szabadságért. Ezért nem voltak nők a Klubban. A hazájukban hagyták őket. Árnyalakok voltak, páriák, félretett pénz és jövedelem nélkül, el nem ismert diplomákkal. A feleségeik, a gyerekeik és a hazáik a fejük és a szívük egy zugában voltak. Hűek maradtak hozzájuk. Keveset beszéltek a múltról, lekötötte őket a pénz- és önigazolás-keresés. Azzal, hogy nyugatra jöttek, kényelmes otthonaikról és kellemes helyzetükről mondtak le. Nem sejtették, hogy ilyen kemény lesz a holnap. Egyesek pár óra leforgása alatt a védettséget élvező magas funkcionárius vagy az elkényeztetett vállalatvezető státusából az állandó lakással nem rendelkező személy státusába kerültek. Ez a lecsúszás éppoly elviselhetetlen volt számukra, mint a magány vagy a kínzó honvágy. Nem egyszer hosszas kóborlás után keveredtek Franciaországba, ahol politikai menedékjogot kaptak. Itt jobb volt, mint azokban az országokban, ahol elutasításra találtak. Ez itt az emberi jogok országa volt, feltéve, hogy befogják a pofájukat, és nem túl követelőzők. Nem volt semmijük, nem voltak semmik, egyszerűen csak életben voltak. Afféle állandóan visszatérő gondolat volt ez náluk: élünk, és szabadok vagyunk. A csend a Klub lényegéhez tartozott. Valójában nem is annyira a csendet, mint inkább a nyugalmat keresték. Hallani lehetett a sakktáblán tologatott bábukat, a lélegzetvételeket és a mély sóhajokat, a fojtott suttogásokat, az ujjropogtatásokat, a diadalmas vihorászásokat, az újságok lapjainak zizegését és egyszer-másszor valamelyik sakkozó vagy kártyázó szabályos horkolását. Beszélgetés közben olyan közel hajoltak egymáshoz, hogy összeért a fejük. Csak az ajkak mozgása és a közel tartott fül utalt arra, hogy eszmecserét folytatnak. Egyesek továbbra sem hagytak fel megrögzött szokásukkal, hogy a társalgás leplezése céljából szájuk elé tegyék a kezüket. Hozzá kellett szokni ehhez a sutyorgáshoz, amely összeesküvő kinézetet kölcsönzött nekik. Igor azt mondogatta, hogy még odaát kaptak rá erre, a világ másik felén, ahol minden kis szó miatt börtönbe vagy a temetőbe kerülhetett az embert, ahol az embernek a legjobb barátjától, a testvérétől, a saját árnyékától is óvakodnia kellett. Bizonyos délutánokon rövidek voltak a néma időszakok és szívfájdítóak
a nevetések. Igor, Pavel, Imre és Leonyid vidám cimborák voltak, akik semmit
sem vettek komolyan, mindenen csak nevettek, kiváltképp magukon. Elsőként
ők rekesztették ki maguk közül a nyugalmat követelő, morgolódó sakkozókat-kártyázókat.
Végtelenül sok kommunista viccet ismertek, és fulladoztak a nevetéstől,
ha mesélni kezdték őket. Időbe telt, mire megértettem, hogy képtelen vicceik
nem állnak távol a valóságtól. A mindennapok sem tették őket szomorúvá
vagy búbánatossá. Épp ellenkezőleg, folyamatosan viccelődtek, és gondtalannak
tűntek, mintha egyetlen emlék sem rohanta volna meg őket. Jaj volt annak,
aki depresszióba esett, és hangot adott az aggodalmainak, mert mindjárt
jött a dorgálás:
PACSKOVSZKY ZSOLT FORDÍTÁSA
Lettre, 80. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|