Ivajlo Dicsev - Tomas Kavaliauskas
A Baltikum és a Balkán összevetése
(Territórium, identitás, átmenet)
TOMAS KAVALIAUSKAS: Második függetlenné válása óta Litvánia többnyire
a demokrácia nagykövete Belorussziában, Ukrajnában és Grúziában. Valdas
Adamkus, az előző litván elnök támogatta a narancsos forradalmat, és mivel
jóban volt George W. Bush-sal elég sokszor okozott főfájást Moszkvának.
Az új litván elnök, Dalia Grybauskaite alapállása más: igaz, hogy nem utazott
el Moszkvába, hogy részt vegyen a második világháborús győzelem 65. évfordulójának
ünnepségein, de nem bírálja Ukrajnát a demokrácián ejtett csorbák miatt,
és nem hívta meg Mikheil Saakashvilit Litvániába a litván függetlenség
huszadik évfordulójára rendezett ünnepségre. Mindeddig azt lehetett mondani,
hogy kis ország volta ellenére Litvánia sikeres geopolitikai játszmákat
folytatott a Kreml dominanciája ellenében azokon a területeken, amelyek
a 13. században a Litván Nagyhercegséghez tartoztak. Az új elnököt láthatólag
jobban foglalkoztatja a reálpolitika, mint az, hogy a demokrácia nagyköveteként
lépjen fel Kelet-Európában és a Kaukázusban. Rein Raud észt tudós értelmiségi
azt mondja, hogy Litvániának kis országként tisztában kéne lennie a saját
korlátaival. A demokrácia nagykövetének erre a vállalt szerepére utalt
ezzel. Raud üzenete egyértelmű: aki kicsi, ne áhítozzon nagy tettekre.
Elképzelhető volna egy ilyen megjegyzés a Balkán térségében? Bulgáriának
számos szomszédja van - Szerbia, Románia, Macedónia, Görögország, Törökország.
Az egyik olyan, mintha a kistestvére volna, nevezetesen Macedónia. Romániának
is van egy kistestvére - Moldávia. Lépett fel Bulgária nagy országként
a régióban 1989 óta? Volt-e számottevő geopolitikai szereplő az elmúlt
20 évben? Tekintette-e magát a demokrácia vagy bármi más nagykövetének
a saját térségében?
IVAJLO DICSEV: Kezdjük azon, hogy olyan világban élünk, ahol a nagy
terület inkább teher, mint előny (leszámítva persze a természeti erőforrásokban
gazdag területeket). Ha Sanghajnak sikerülne megszabadulnia a kínai szárazföldtől,
vagy Londonnak a brit vidéktől, sokkal jobban járna. Katasztrofális volna
mind Bulgáriára, mind Romániára nézve, ha vissza kéne kapniuk (ha egyáltalán
használhatom itt a "vissza" kifejezést) Macedóniát ill. Moldáviát: politikai
felkelésekre, esetleg lázadásokra kerülhetne sor, sokba kerülne a gazdaság,
hatalmas politikai erőfeszítéseket kellene tenni az integrálásuk érdekében,
és így tovább.
A territoriális képzelgéseknek csupán szimbolikus értékük van.
Én inkább a területi összetartozás és újraelosztás tendenciájának felbomlását
látom az egyes államokon belül is - hogy úgy mondjam, egy bizonyos feudalizálódást.
A gazdag országrész akart megszabadulni a szegényebbtől Csehszlovákia és
Jugoszlávia esetében, most ugyanez történik Belgiumban. Szófia gazdag városának
vezetése és az ország többi része közötti feszültség önmagáért beszél.
A nemzeti territóriumon belüli szolidaritás eltűnését elfedi a nacionalizmus,
az olykor kvázi-fasiszta diskurzusok. Én ezt látom a neoliberalizmus általános
trendjének. (Margaret Thatcher volt az első, aki a jóléti állam csorbítását
az abszurd, de győztes falklandi háború pirulájával nyelette le az állampolgáraival.).
A demokrácia exportja más kérdés. Mostanában az a fő törekvés, hogy
olyan szelep legyen, amin át folyhat a tőke, a befolyás, a szimbólumok,
az emberek és a javak áramlása. Ebből az következik, hogy megpróbáljuk
megőrizni a másik sajátosságait vagy szuverenitását, ahelyett hogy ráerőltetnénk
a saját kultúránkat vagy imperiális hatalmunkat: a másik "othering"-ja,
másnak tekintése része ennek a tervnek. A piaci demokráciát ma így adják
el, mint egy franchise-rendszer részét: a másik állam megkapja a márkanevet,
de egyedül viseli az összes kockázatot.
A Balkánon az országok és a városok megpróbálják a régió és egy nagyobb
geopolitikia szponzor között elhelyezni magukat: hagyományosan Románia
volt Franciaország kizárólagos képviselője a Balkánon, Bulgária és Szerbia
Oroszországé, Törökország Nagy-Britanniáé és így tovább. Egyik ország sem
vált eddig a Balkánon belüli érintkezés és csere közvetítőjévé, Bulgária
kiváltképpen nem, annak ellenére sem, hogy földrajzilag a félsziget közepén
helyezkedik el, és egyéb előnyökkel is rendelkezik, például tagja az Európai
Uniónak. Mert van egy régebbi reflex, a territoriális modernitástól öröklött,
hogy az utolsó bástya legyünk egy frontvonalon, legyen ez a kereszténység
és az iszlám, a kommunizmus és a "szabad világ", Róma és a barbárok közötti
frontvonal. Nagyon kevés az érintkezés a balkáni országok között. Beszédes
példa erre, hogy csak egyetlen régi híd van a Dunának az egész 470 km hosszú,
Bulgáriát és Romániát elválasztó szakaszán.
Visszatérve a kérdésére, úgy viselkedni, mint egy nagy ország, kissé
abszurd dolog, hacsak nem vagyunk katonai nagyhatalom, márpedig nem vagyunk.
Hub-nak (elosztó, közvetítő szelepnek) lenni azt jelenti, hogy úgy kell
viselkednünk, mint egy kis ország, vagy éppen egy város, kapcsolatok és
csatornák sűrű hálójával, mintha Szingapúr lennénk és Hong Kong, nem pedig
Berlin vagy Párizs.
TK: Czeszław Miłosz úgy emlegette a litván államiságot, mint egy "filológiai"
feladatot. A 19. században és a 20. század elején a litván értelmiség megtisztította
a litván nyelvet minden szlávizmustól, és egy új és korszerű szókincs megalkotásán
munkálkodott. Ez a vállalkozás még nem zárult le. A litván nemzeti
identitásnak még mindig a nyelv a hordozója. A nyelvi kérdés még ennél
is fontosabb a másik két balti államban, Lett- és Észtországban, ahol a
lakosságnak közel a fele oroszul beszél. A szovjet megszállás tapasztalata
és az orosz nyelv rájuk kényszerítése miatt a Baltikumban ma a nemzeti
nyelvek kulcsszerepet játszanak mind a nemzeti szuverenitás erősítésében,
mind az etnikai hovatartozás meghatározásában.
A kommunizmus hagyatéka elválaszthatatlan az orosz nyelv politikai
szerepétől. Bulgáriában is megvan ez az örökség, de az a különbség, hogy
a bolgár nyelv cirill ábécét használ és szláv nyelv. Van az orosz nyelvnek
bármi negatív konnotációja, emlékezteti-e a bolgárokat a Varsói Szerződésre?
A 60-as években a bolgár nyelv modernizáláson esett át, anélkül hogy ez
bármi ellenállásba ütközött volna. Milyen mértékben játssza a bolgár nyelv
azt a politikai szerepet, hogy megőrizze a bolgár identitást a kommunista
örökséggel szemben?
ID: A szovjet blokk többi országaitól eltérően Oroszországról egyedülállóan
pozitív kép terjedt el Bulgáriában. Először is az ország az orosz-oszmán
háborút követően jött létre a 19. században. A kommunizmus is kevésbé volt
erőszakos jellegű Bulgáriában. A legtöbb emberben él némi nosztalgia azok
iránt az idők iránt, amikor a Szovjetunió segítette az országot (például
olcsón kaptunk kőolajat Moszkvától, és aztán titokban újra exportáltuk).
A bolgár nemzeti identitásnak egy külön aspektusa, hogy itt kezdték először
alkalmazni a cirill ábécét az ortodox kereszténységgel együtt. A
bolgár Borisz cár volt, aki felvette, és innen került át északra, az oroszokhoz.
Nincs ellenállás a cirill ábécével szemben, éppen ellenkezőleg, a bolgárok
büszkék rá, mint olyasmire, amit ők "adtak" Oroszországnak, és gyakran
díszelegnek vele EU-alkalmakon.
Ami az orosz kulturális befolyást illeti, természetes módon hagyott
alább: az emberek felhagytak az orosz nyelv tanulásával. Az amerikanizált
kultúra most sokkal rámenősebb. Oroszországnak nincs szisztematikus kultúrpolitikája,
és nemigen érdekli a Balkán, leszámítva azt, hogy gázt adjon el neki, és
ellenezze amerikai támaszpontok felállítását. Tehát van egy diszkrepancia
az elképzelt Oroszrszág és a tényleges gyakorlat között, mindenki azt mondja,
hogy szereti az orosz kultúrát, de kevesen olvasnak orosz könyveket vagy
néznek orosz filmeket. Nem igen találkoztam orosz vendégprofesszorral a
tanszékünkön az elmúlt húsz évben. Ezt épp olyan abszurdnak találom, mint
az orosz kultúra mindenütt jelenvalóságát a kommunizmus alatt. Én Viszockij
dalain, szovjet vicceken, Bahtyinon és Bulgakovon nőttem fel.
TK: Egy lengyel kolléga csodálkozott, hogy a balti országokat Közép-Európához
sorolom. Szerinte Közép-Európa leginkább a visegrádi országokat foglalja
magába. Én erre azt feleltem neki: vannak a balti államok, van a Balti
tengeri régió, amihez Izland is hozzátartozik. A két háború közti időszakban
Finnország is balti államnak számított. Finnország aztán kimaradt ebből,
mert nem "szabadították fel" a szovjetek. Észtország mostanában inkább
sorolja magát Skandináviához, mint a balti országokhoz. Milyen képet kapunk
ebből? A Balti tengeri régió elég nagy ahhoz, hogy magában foglalja még
a távoli Izlandot is, és ha Észtország Skandinávia részévé vált, akkor
a balti országok két országra zsugorodtak, Lettországra és Litvániára.
Úgy néz ki, megegyezhetünk abban, hogy a balti országok egyelőre részei
a nagyobb Balti tengeri térségnek, és ugyanakkor - történeti, kulturális
szempontból és a politikai tapasztalatok alapján a posztszovjet térségnek
is részei - közös bennük az 1989-es európai forradalmak és az EU-tagság
2004 óta. Amikor a "Vilniusi tízek" - a közép-európai országok, a balti
államokkal, Romániával és Bulgáriával együtt - támogatták George Bush és
Tony Blair iraki háborúját 2003-ban, ezt úgy vették, mintha Közép-Európa
egységesen hallatta volna a hangját ebben az ügyben. Amikor Jacques Chirac
éretlenségben marasztalta el a "Vilniusi tízeket", eközben nem tett különbséget
a balti államok, a visegrádi négyek és a balkáni országok között. A "Vilniusi
tízek" Közép-Európát jelentették.
Hogyan helyezi el akkor Bulgáriát geopolitikai értelemben? Balkáni
ország, de Görögországhoz hasonlóan a többi balkáni nemzettől eltérőnek
tekintik, a volt Jugoszlávia sajátosságai miatt. Az elválasztás világos
- vannak a volt jugoszláv országok és a Balkán többi része. Lát hasonlóságot
Litvánia és Bulgária között ennek a kettős hovatartozásnak az értelmében?
Melyek a lényeges geopolitikai különbségek a balti Litvánia és a balkáni
Bulgária között? Van Bulgáriának egyáltalán kettős geopolitikai identitása?
Hogy tovább bonyolítsuk a dolgot, Litvániának van tengerpartja. A tenger
miatt hozzátartozik a nagyobb Balti tengeri régióhoz a skandináv országokkal
együtt. De ha kulturálisan vizsgáljuk Litvániát, és ha Vilniust multikulturális
városnak tekintjük, amelynek gyökerei a belorusz, lengyel és zsidó történelembe
nyúlnak, akkor Skandinávia, Izlandról nem is beszélve, irrelevánssá válik.
Vilnius szemszögéből nézve a litván identitás szárazföldi identitás. Mi
a helyzet Bulgáriával? Fekete tengeri országnak tekinti magát, vagy inkább
szárazföldi az identitása?
ID: A régiókat szokás egyre inkább a birodalmak alapján definiálni,
amelyek ezeket a területeket elfoglalták - a Balkán esetében ez jelenti
a bizánci birodalmat, az oszmán birodalmat, a szovjeteket, most pedig a
"soft" euro-atlanti globális erőket. A különböző egymást átfedések alapján
képet lehet alkotni a régió identitásáról. Közép-Európa német dominancia
alá eső terület volt: Bulgáriának ehhez nem sok köze van, bár volt itt
is némi német befolyás a 30-as években és a 40-es évek elején.
Ami a Fekete tengert illeti, sosem volt jelentős kereskedelmi útvonal
az említett birodalmak idején. A görögök hajózásra túl veszélyesnek találták
(ezért is hívták "feketének"), az oszmánokat az gátolta ebben, hogy Anatólia
északi partvidékén rossz az éghajlat, és eléggé elmaradott is, a szovjeteket
pedig a Boszporusz állította meg a terjeszkedésben, ezért más tengeri utakat
részesítettek előnyben. A szláv, a vlach vagy a török populációnak nincs
sok köze a tengerekhez. Azt szokták mondani, hogy a Fekete tenger nem összeköt,
inkább elválaszt. Ugyanezt mondanám a Dunára is - a Balkánon ez olyan,
mintha egész világokat választana el. A Fekete tengeri gazdasági régió
tévedés, nincs tőke, ami lendületbe hozná, Oroszország és Törökország nem
igazán jó partnerek ehhez.
A regionális identitás felbomlása az említett első három birodalom
drámai összeomlásának következménye. Aztán jöttek a nemzeti, etnikai tisztogatások,
amelyekbe különösen az I. világháború után fogtak bele - akik a kultúrák
közti cserét biztosították, a görög hajósok, a zsidó kereskedők, az örmény
kézművesek, azokat kiűzték. Hasonló folyamat ment végbe, gondolom, (a zsidósággal,
a németséggel) a balti államokban is - most ez folytatódik az orosz etnikumhoz
tartozók kiszorításával. Azokat a népcsoportokat, amelyek mobilak
voltak, aki kereskedtek, kicserélték a "saját vérükből való" parasztokra.
Ennek eredményeként vannak ma etnikai nemzetek, mesterségesen homogenizáltak,
a szomszédokkal szemben konstruáltak, nagyon territoriális alapon. Évtizedeknek
kellett eltelniük, mire a jugoszláv Macedóniából eltávolított etnikai bolgárokból,
akiket a görög tengerparti városokban telepítettek le, hajósok és halászok
lettek.
A balkáni identitás alulról működik, a zenén, a könyvön, testmozdulatokon,
ünnepségeken keresztül: könnyű rögtön felismerni egy balkáni partit Berlinben
vagy Londonban. A magaskultúrát mindig frontvonalként képzelték el:
hallatlan erőfeszítéseket tesznek, hogy megkülönböztessék magukat a másiktól,
hogy száműzzenek mindent a saját kultúrájukból, ami a másikra emlékeztet.
TK: 1989 Lengyelországban elképzelhetetlen lett volna a Szolidaritás
nélkül, ami a '80-as években kezdődött. A Szolidaritás a lengyel katolikus
egyházzal karöltve működött. Litvániában ugyanez volt a helyzet:
a katolikus egyház a függetlenség szigete volt. 1989 után Litvániában a
katolikus egyház kulcsszerepet játszott a független államiság megteremtésében.
Bulgáriában az ortodox egyház nem játszott hasonló szerepet. Talán nem
is volt rá szükség? Ha az ortodox egyház fellépett volna spirituális vezetőként,
a függetlenség és a demokrácia hirdetőjeként Bulgáriában, ez enyhített
volna az átmenet nehézségein?
ID: Az ortodox egyház mindig is együttműködött az állammal - ez a spirituális
és a világi hatalom közötti összhang (szimfónia) elve. Sok pópa dolgozott
a titkosrendőrségnek, ezt még ma sem érzik problémának, azt mondják, hogy
a nemzet érdekeit szolgálták. A katolikus vagy protestáns papoknak sokkal
több üldöztetésben volt részük a rezsim részéről. Az ortodox egyház nagyon
rossz állapotban van, különösen Bulgáriában. Csak afféle etnográfiai
funkciója van, a "mi" terünk megjelölésére, vagy események ill. turista
célpontok nemzeti jellegének megadására. A pátriárka ellátogathat új hivatalok
megnyitására például, hogy tömjénnel elűzze az ördögöket, felszentelje
a helyet. A bolgárok általában nem nagyon vallásosak (szemben az oroszokkal
és a románokkal). Az ortodox egyház néprajzi - ha nem éppen pogány - szerepe
láthatólag megfelelt a lakosságnak, és nem zavarta a kommunista hatóságokat.
A kommunizmus idején a babonaság és a pogány hitek, a jövendőmondók élték
világukat: volt egy Baba Vanga nevű vak öregasszony, akivel állítólag még
Brezsnyev is jósoltatott magának. Tudjuk, hogy Ludmilla Zsivkova, Todor
Zsivkov lánya, aki kulturális miniszter volt, részt vett egy olyan spirituális
közösségben más KB-tagokkal egyetemben, amelyet "fehér testvériségnek hívtak
- elképzeléseikben keveredett a teozófia, az indiai tanítások, az asztrológia
és így tovább. A vallást a kommunizmus idején egy szélesebb antropológiai
kontextusban elemezném.
Nem volt komoly ellenállás a rendszerrel szemben, az ötvenes évek végére
lezajlott kollektivizálás után végképp nem. A szocializmus iparosította
és urbanizálta az országot, városlakók több nemzedéke jelent meg, akik
tanult emberek lettek, tömeges fogyasztókká váltak. Bulgáriában nem volt
semmi olyasmi, mint 1953, 1956, 1968 vagy 1981. A diktatúra enyhébb volt,
inkább hasonlítható Latin-Amerikához, mint a sztálinizmushoz. Az volt a
lényeg, hogy a Szovjetuniót nem megszállónak tekintették, hanem erős szövetségesnek
az olyan hagyományos ellenségekkel szemben, mint a törökök, a görögök majd
a jugoszlávok.
TK: Milyen szerepe volt 1989-ben a bolgár értelmiségnek - a tudósoknak,
íróknak, művészeknek? Litvániában ezt éneklő forradalomként emlegetjük,
míg Romániában véres forradalom volt. Bulgáriában inkább kerekasztal-tárgyalásos
volt. Helytálló volna mégis azt állítani, hogy a politikai diskurzus 1989-ben
és a 90-es évek elején nem érthető meg a bolgár intellektuelek nélkül?
ID: Persze. Az értelmiségiek centrális szerepet játszottak a változásban,
az első parlament tele volt írókkal, hepeningek zajlottak minden nap az
utcákon; egy nagy karnevál volt az egész. Zselju Zseljev, a kommunista-ellenes
ellenzék vezetője ezt "az értelmiség virágkorának" nevezte. A legtöbbjük
nem volt se kommunista, se a művészeti szakszervezet tagja; ma már tudjuk,
hogy sokan dolgoztak közülük az állambiztonságnak. A legfőbb ösztönzést
Gorbacsov peresztrojkája adta, amelyik a szocializmus tisztességes megreformálására
vállalkozott. Az a gyanúm, hogy néhányukat, különösen, akiknek az állambiztonsághoz
volt közük, Moszkvából irányították: Gorbacsov meg akart szabadulni az
öregedő Zsivkovtól. Később persze kikerültek a dolgok az irányításuk alól,
és radikálisabb erők jelentek meg a politikai küzdőtéren.
Ma már látható, hogy jobb lett volna, ha több jogász, közgazdász, politológus
lett volna a parlamentben: a humanista intelligencia ("művészi-alkotó",
ez volt rá az ideológiai címke) naiv volt, kaotikus és nagyon szétforgácsolt.
De ez volt a gyújtózsinór, ami kellett a lakosság szélesebb körének berobbantásához:
ha lát az ember egy híres költőt vagy párttagot a tévében, ahogy hirtelen
azt mondja, hogy hazudott egész életében, ettől válságba kerül. Valójában
az intelligencia áldozati gesztust tett: lerombolt egy rendszert, amelyben
kiváltságokat élvezett. Amint a forradalom győzött, ők marginalizálódtak,
többüknek pályát kellett korrigálnia, mások nyomorognak. A helyüket mára
az NGO-szakértők egy új osztálya foglalta el, akik épp az ellenkező funkciót
töltik be: nem kikezdeni, hanem konszolidálni akarják a rendszert.
TK: Bulgária hatalmas ország, egyes régióinak eltérő a történelme,
más az identitása. Pestera városának van roma lakossága, amely békésen
elvan a bolgár és a muszlim lakosság mellett. Szombaton a romáké a piac,
de a moszlimok és az ortodox bolgárok jönnek vásárolni. Litvániában viszont
a litván etnikum dominanciája azt jelenti, hogy Litvániát nem tekintik
többnemzetiségű államnak, annak a ténynek ellenére sem, hogy él itt lengyel,
roma és karaite zsidó kisebbség. Lettországban és Észtországban az oroszajkú
lakosságot mindenestül szovjet maradványnak tekintik, történelmi szerencsétlenségnek,
mesterséges függeléknek a lett és az észt etnikum mellé. Ezért aztán Észtország
és Lettország kvázi homogén a többrétűsége ellenére. Vajon a nem-bolgár
etnikumokhoz tartozókat történetileg "más"-nak tekintik? Bulgária ugyanúgy
bolgár-e, ahogy Litvánia litván? Ha igen, van-e valami előrelépés a "másság"
kezelésében?
ID: Bulgáriában ezek a tendenciák éppolyan rosszak, mint bárhol másutt
Európában. Ez a probléma a nemzetállam modelljével, hogy a mi kontinensünkön
homogenizálást von maga után. Az integrálás sokszor erőszakos, kényszerrel
történik, nem úgy, mint az olyan helyeken, mint Malajzia vagy Kanada, ahol
különböző közösségek élnek együtt egy közös állami keretben, anélkül hogy
népirtásra vagy etnikai homogenizálásra kerülne sor. Hogy megértsük az
internetnikus viszonyokat a Balkánon, vagy egyáltalában a felbomlott birodalmak
peremén, az egyenlőtlenségek két szintjét kell tekintetbe vennünk. Egyrészt
ott vannak a közösségek közötti konfliktusok, korporatív érdekek, premodern
státuszkülönbségek mentén; másfelől ott van a nemzetállam által gyakorolt
erőszak, amelyben többnyire egyetlen etnikai csoport az uralkodó. Az oszmán
uralom az interetnikus viszonyok első fajtáját a millet-rendszerbe foglalta
bele, ahol a vallási csoportok viszonylagos autonómiát élveztek változó
kötelezettségekkel és kiváltságokkal. Van ma egy tendencia ennek a korszaknak
az idealizálására, figyelmen kívül hagyva, hogy a közösségek közötti viszony
korántsem volt felhőtlen. A konfliktus második fajtája az örményekkel szembeni
új-török erőszakban kulminált, aztán a pro-náci, végül a kommunista kényszer-homogenizálásban.
Manapság, a nemzetállam neoliberális válságával ez a kétféle rendszer
egymás mellett érvényesül - az etnikai közösségek visszakapják korporatív
szerepüket, kiváltva ezzel mások irigységét és agresszióját. Másfelől a
nemzeti projektum láthatólag továbbra is legitim marad, ami megengedi,
hogy elnyomják a kisebbségeket. Bulgáriában ma leginkább a török kisebbség
mint "potenciális árulók" iránti nemzeti gyűlölködés erős és az "elmaradott"
cigányoktól való rasszista viszolygás.
Azt akarom hangsúlyozni, hogy a "Másikkal" szembeni erőszak két fajtája
- az etnikumok közötti és a nemzeti - mostanában keveredik, ideológia zavart
okoz, és a világos politikai pozíciók hiányához vezet. Ez Európa egészének
problémája: vajon a homogenizálók mind fasiszták? Hogyan lehet legitimálni
az etnikai és vallási partikularizmust? A kollektív jogok vajon demokratikusak-e,
vagy éppen ellenkezőleg?
TK: Bulgária 2007-ben lépett be az Európai Unióba, három évvel a többi
posztkommunista ország után. Milyen volt a közhangulat Bulgáriában, amikor
azt láthatták, hogy a balti és a visegrádi országokat felveszik az EU-ba?
Úgy érezték, hogy Bulgáriát kihagyták? Jelentősen megváltoztatta-e az önértékelést,
amikor 2007-ben Bulgária is csatlakozhatott? Milyennek látja magát Bulgária
ma, 2010-ben?
ID: Senki sem hiszi el igazán, hogy Bulgária bent van az EU-ban: még
mindig úgy emlegetik az EU-t, hogy "azok". Elválik egymástól az önmegjelenítés
és a gyakorlat: egyfelől európaiak vagyunk annál a puszta ténynél fogva,
hogy éppenséggel itt élünk, ezen a kontinensen, hogy keresztények vagyunk
és fehérbőrűek (ez a mindennapi rasszizmus). Másfelől a minket körülvevő
világban semmi sem néz ki úgy, mintha Európa volna. A periférián az identitás
sokszor konstruálódik így meg, ez a diszkrepancia megvan már a modern nemzet
19. századi megjelenése óta. Európát a legjobb esetben is legfeljebb csak
egy eszköznek tekintik, amellyel a közvélemény nyomást gyakorolhat a politikai
osztályra - mindig van egy előírás, amit nem tartottak be, egy alapelv,
amit nem vettek figyelembe. A legrosszabb az, amikor az EU kezd nevetség
tárgyává válni a felvilágosult elit szemében, amelyik inkább azonosul az
Egyesült Államokkal, ahol világosabban lehet látni a hatalom és politikai
akarat centrumát. Ahogy egy barátom mondta egyszer, amíg Európa utakat
épített, az amerikaiak az emberekbe fektettek be. Az EU egy rendkívüli
módon szabályozott tér, míg Bulgária és egész Kelet-Európa egy dzsungel,
ahol elterjedt a szociális és pénzügyi rablógazdálkodás. A konfrontálódás
elkerülhetetlen, és az USÁt tekintik a jobb, a liberálisabb példának. Azok
az emberek, akik ezt mondják, elfelejtik, hogy az Egyesült Államokban a
legtöbb helyen még egy sört sem lehet meginni az utcán, csak ha a sörösdobozt
elrejtjük egy zacskóba.
TK: "Határátlépés" című esszéjében azt állítja, hogy "nemcsak a mássággal
való érintkezés, hanem az egyre gyakoribb határátlépés is előidézi az IBO
(identity, border, other) hatást. Az az európai eszme mögött rejlő utópia,
miszerint a nagyobb mobilitás fokozatosan homogenizálni fogja az európai
térséget, ezek szerint tévesnek bizonyul". De nem gondolja, hogy
a fennmaradó választóvonalak ellenére a posztkommunista Közép-Európának
a schengeni térségbe való bekerülése mégiscsak egy geopolitikai csoda?
Ma egy litván meglátogathatja tudós kollegáit Szófiában, szófiai professzorok
Párizsba repülhetnek konferenciákra - és mindezt minden vízum nélkül. Az
új nemzedékek számára a vasfüggöny felfoghatatlan, egy totalitárius IBO.
ID: Hogy szabadon lehet utazni, az fantasztikus. A baj az, hogy a mobilitás
inkább határokat teremt, ahelyett hogy eltüntetné őket. A mobil személynek
van valami speciális indítéka, ami arra készteti, hogy egyik helyről elutazzon
a másikra; ha Németországba megyek, és ott tartok egy előadást a bolgár
politikai kultúráról, azért vagyok nekik érdekes, mert máshonnan jöttem.
A legtöbb bolgár író ma a migrációról szóló történeteket ír (Benjamin írja,
hogy a mesemondó messziről jött ember). Egy vendégmunkás azért utazik,
hogy javítson anyagi körülményein; egy üzletember azért, hogy kevesebb
adót kelljen fizetnie a speciális helyi feltételekből húzott haszonból.
Ha úgy tetszik még az ételre, amit eszünk, arra is egyre inkább a másság
jellemző - kínai, indiai, balkáni.
Ez az általánossá váló mobilitás a térségek tovább differenciálódásának
feltételeit teremti meg: megsokszorozza, nem pedig megszünteti a határokat.
Ha az az igény van velem szemben, hogy legyek különböző, majd találok valami
olyan aspektust az identitásomban, amitől másmilyen leszek; ha a városomban
bizonyos fajta befektetőkre van szükség, speciális adókedvezményeket fogok
nekik ajánlani. Röviden: a mobilitás, és még általánosabban szólva
a globalizáció egyre inkább különbözővé teszi a helyeket és népeket. Vegyük
a klasszikus nemzetállamot: ez is a mobilitást célzó projekt volt, az állampolgári
jogokon alapult, vasútvonal, közös nyelv, stb. Az eredmény, amihez vezetett,
az egyéni sorsok, kulturális formák, tudomány, ipar hallatlan változatossága.
A nemzet előtti közösségek sokkal inkább egyhangúak voltak!
Ráadásul ma már nincs egy ahhoz fogható kategória, amilyen a közjó
fogalma volt, ami olyan centrális szerepet játszott a nemzetállam építésben.
Ha a globális társadalomról szólva most a köz javát kezdeném emlegetni,
kinevetne, nem igaz? (Az ökológia lehet az egyetlen kivétel). A globalizáció
az általános privatizálódás. Ha ezt kombináljuk a könnyű, olykor egyenesen
instant mobilitással (gondoljunk a tulajdon-átruházásra a weben keresztül
a glóbusz egyik feléről a másikra), az eredmény a versengés helyek, kultúrák,
állampolgárságok között. A felszínen úgy néz ki, mintha egyformává válnánk,
mert a McDonaldsban eszünk, de nem. A McDonalds csak egy csepp a különbözőségek
növekvő tengerében. Az a baj, hogy a több különbség rendszerint több
konfliktussal is jár.
© Eurozine,
/ Kulturos barai 10/2010
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
DICSEV, Ivajlo
"Az átlátszó könyv"
Orpheusz, 1992. 2
"Balkán: ördögi körök"
Haemus, 1998. 3
"Minek kellünk mi nekik az EU-ban?"
Magyar Lettre Internationale, 58
"Észbontó turizmus-rituálé"
Magyar Lettre Internationale, 65
"Európaiság a távolból"
Magyar Lettre Internationale, 66
"Gasztro-nacionalizmus"
Magyar Lettre Internationale, 67
"Hullámlökések a periférián"
Magyar Lettre Internationale, 73
Lettre, 80. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|