Zsuzsanna Gahse
Esterházy Péter fordításában
Duna-kockák
(Donau Würfel)
HARMADIK KOCKA
1.
Tizenhét évesen már hajózik,
hajósinasként kezdi, lebarnul,
fején sildes sapka, és mihelyst
meleg lett, de nyáron mindig,
félmeztelenül hordja az egyenruha
nadrágját. A kikötőstégnél, ahol
a hajó meg szokott állni, ő hajítja
a kötelet, fénylik a háta, a szép sima háta,
s látszik, ahogy a lapockák
moccannak. Ezután azonnal meg-
2.
fordul, barnán rápillant valakire,
és azt mondja, kiszállás. Egész
nyáron át negyedóránként a vastag
kötelet hajigálni, majd húzni, majd a bója köré
tekerni, várakozni, majd újraindulni,
majd a napba nézni vagy mélyen
a vízbe - és független maradni.
Az öregebb matrózok is kedvelték.
Az István, mondták, a srác még viszi
valamire, és el is jutott a Fekete
3.
tengerig, aztán nyoma veszett.
Ám a többi matróz egy szép vasárnap
kirándulni vitt egy szigetre, nyílt tűzön
halat sütöttek és oly barátságosan
szóltak hozzám, mintha az István
személyesen engem hagyott volna el.
Így is történt, gondolom most.
Egy hitszegő, lefelé a Dunán.
Igaz, én meg később másokat
hagytam el - fölfelé a Dunán. Az se volt
4.
jó. Mindenesetre az István olyan,
hogy nem süllyed el, gondoltam,
míg mások éppen a vízben akarják
végezni. Egy fiatal orvosnő előbb
megmérgezte magát, majd, hogy
megtisztuljon, Kelheimnél leugrott a hídról.
Így állnak szolgálatunkra a hidak,
így is, amúgy meg szerencsére
összekötik a partokat, így aztán
száraz lábbal kelhetünk át a vízen, anélkül, hogy
5.
hosszan figyelnénk, ahogy a Duna mozog,
és ahogy valakit magába húzni akar.
Vagy nem is ő, aki húz, hanem
a magasság szédít el úgy, hogy
az ember azt gondolja, ugrania kell.
A híd érzékeny valami, mindenekelőtt
háborúérzékeny, robbantják, fűrészelik, fölégetik,
és sietve lebombázzák őket, zuhannak a
súlyos fadarabok, a kövek, a betonok, a vasak,
az emberek állnak kétfelől
6.
a parton és nézik, mi történik.
Sok minden nem tud az eszükbe jutni.
Víz, motyogják félhangosan,
és zagy van csak a fejben,
nix tovább, és mint akik
odagyökereztek, bámulnak
át a túlpartra. Szigorú határ
előttük a folyó, a Dunakanyar előtt
több mint kétszáz méter széles,
így legföljebb integet
7.
hetnek vagy röviden átkiabálhatnak
egymásnak, egymással rendesen
beszélni kizárólag szélcsendes
éjszakákon lehetne, de hát hogyan
állapodjunk meg valamiben nappal
az éjszakára vonatkozóan.
Ha nincs híd, van ez a probléma.
A hídrombolás ősi és tartós formája
a szórakoztatásnak. Mintha egy vén
boszorka követne minket. Mind az
8.
öt világrészen át követ és
űz minket, az áldozatait.
És akkor ripityára törik a híd.
Az üldöző lerázva, mögöttünk
a pompás semmi, meneküljünk.
A seprűjén, a Duna és a többi
folyó fölött, mintha ez a boszorka
nem is repülne utánunk.
A boszorka fönt, a vízben lent
döglött halak és egy
9.
csupasz angolna, szennyvízcsatorna
a Duna, és az még elmenne,
ha csak az üldözés miatti félelemről
volna szó, ha ezért égetnék föl mögöttünk
a hidakat és az összes utat,
és nem pedig azért, hogy
szépen kicsináljanak, illetőleg
totál agyon verjenek. És éppen
a Duna alkalmas terep
mindenféle temetésre, mert elnyeli a színeket.
10.
Csataképfestészet. Van, akinek ez tetszik,
van, aki azt hiszi, ért a színekhez, mert
bejön neki a piros, ám ez csupán mintegy
előszobája a megértésnek,
valaki felkiált és habostortát hajít
a másik arcába, ettől a jelenet
azonnal filmesbe csúszik,
ami nem segít rajtunk, mindazonáltal
a tragikus történelmi változat,
az se mond többet.
Lettre, 79. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|