EWA THOMPSON
A posztmodern, a tomizmus és a nemzeti identitás
(Witold Gombrowicz Naplójáról)
Gombrowicz akkor kezdte írni Naplóját, amikor már kikeveredett a létbizonytalanságból
és a nyomorból. Azért csúszott le, mert elvesztette állampolgári, anyagi
és családi identitását, amikor 1939-ben partra szállt Argentínában egy
fillér nélkül, nem sokkal a II. világháború kitörése előtt. A Napló kulcsfontosságú
Gombrowicz életművében. Czesław Miłosz jegyezte meg annak idején A rabul
ejtett értelemben, hogy a rabság hagyja a legmélyebb nyomot a nyelvben,
mert kivon a forgalomból bizonyos gondolatokat és megfogalmazásokat, elillan
a nyelvi kísérletekhez szükséges bátorság; egy idő elteltével pedig a gondolkodás
és a megértés nagy térségei tűnnek el a nyelvből s egyben a nemzeti tudatból
is. Gombrowicz és a Naplója úgy hat, mint a centrifuga, kiszórja a perifériára
a lengyel nyelvben akklimatizálódott primitívségeket. Úgy látom, ami engem
érdekel a Naplóban, az kapcsolatban áll azokkal a problémákkal, amelyeket
Krzysztof Lecki tárgyal Az irodalmi kommunikáció intézményesített formái
című könyvében, de az én következtetéseim kicsit mások.
Mint a cím is mutatja, a Napló három aspektusa érdekel. A posztmodernnel
kezdem.
A posztmodern a tomizmus ellentéte. Jacques Derrida, az első
posztmodern gondolkodók egyike azt írta, hogy a nyelvről alkotott legalapvetőbb
koncepciókkal kapcsolatos megvilágító erejű felismerés ösztönözte szellemi
útkeresésre. Egy pillanatban ráébredt arra, hogy minden filozófia, elmélet
és teológia, minden világmagyarázat visszavezethető olyan alapfogalmakra,
mint Isten, lélek, létezés, lét, logosz, ember, eszme, menny, pokol, ego,
identitás, érték. Ezeket a fogalmakat már nem elemzik tovább, nem bontják
alkotóelemeikre. Ezek az elemi fogalmak gyakran ellentétben állnak
azokkal az elméletekkel, amelyek állítólag dekonstruálják a világot, valójában
azonban csak a töredékeivel foglalkoznak, gondosan elvonatkoztatva az alapoktól.
A logocentrikus elméletek közé sorolhatjuk mindazokat, amelyek kiindulásképpen
a priori elismernek bizonyos alapfogalmakat; ezek között kiemelkedő helyet
foglal el Aquinói Tamás logocentrizmusa. A tomizmus esszencialista filozófia,
azaz feltételezi a nem ember által alkotott valóság létezését, vonatkozik
ez mind a látható, mind a láthatatlan világra.
Gombrowiczot avant la lettre posztmodern írónak nevezhetjük. Írói alkata
örömét leli az olyan alapfogalmak dekonstrukciójában, mint az "egység"
(erről beszél Filidor a Ferdydurkében), szellem, nagyság, irodalom. Gombrowicz
mesterien gúnyolja ki a szavak értelmetlen használatát. Nem szereti a "szép
verseket", támadja az akadémikusok típusába tartozó lengyel irodalomtörténészeket
(irgalmatlanul kikészíti Wiktor Weintraubot a Napló első kötetében), ki
nem állhatja a beszédekben és a cikkekben a Forma rituáléját. Mint mondja,
"a lengyelekért aggódik, nem Lengyelországért". Állandóan mozgásban lévő
jelenségnek tekinti a nyelvet.
A Napló tele van ilyen jellegű kategorikus kijelentésekkel: "az ember
számára az ember a végső instancia, nem pedig valamiféle abszolút érték";
vagy "az igazság csak ürügy arra, hogy kiéljük magunkat a vitában", ami
Richard Rorty posztmodern filozófus nemrég tett kijelentésére emlékeztet,
mely szerint az igazság keresése csak azt a célt szolgálja, hogy megelégedést
és boldogságot találjunk. De Rortyval ellentétben, aki e kijelentés minden
implikációját elfogadja, Gombrowicz rögtön visszavonul, dekonstruálja a
saját kategorikus ítéletét, és hangsúlyozza, hogy minden vélemény, amit
kimond, ideiglenes, s mint éretlenségével és tudatlanságával tisztában
lévő ember nem mondhat kategorikus ítéletet semmiről.
Gombrowicz így leplezte le a posztmodern egy bizonyos jellemzőjét,
amelyet általában nem szoktak e filozófiai irányzatnak tulajdonítani; nevezetesen
azt, hogy másodlagos ahhoz képest, ami a társadalomban történik. A posztmodern
igazolja felszínes érvelési módunkat, a filozófusok csak felteszik a pontot
az i-re. Gombrowicz ezt a Napló harmadik kötetében illusztrálja. Egy meg
nem nevezett íróról szóló fejtegetéseiben más értelmiségik véleményét idézi:
"Kitűnő író... a szürrealizmusból indulva nemrég valamiféle sajátos
objektivizmus híve lett... Azt mondtam erre, na jó, de ki ez az író? Azt
mondták, a Melpomené-csoporthoz tartozik. Azt feleltem, semmi kifogásom
Melpomené ellen, de ki ez az író? Azt felelték, az ő műfajára jellemző
az argó és a fantasztikussá alakított metafizika kombinációja. Azt mondom
ekkor, semmi bajom e kombinációval, de ki ez az író? Mire azt felelték,
négy éve megkapta a St. Eustache-díjat."
Tehát olyan nyelvet és kommunikációs módot hoztunk létre a lustaságunkkal
és szellemi tespedtségünkkel, amelyből hiányzik a belső lényeg. Aszerint
határozzuk meg az embereket, milyen funkciót, hivatalt töltenek be, a taxonómiai
háló mely pontjára helyezte őket a Forma. Mert így könnyebb; a tisztességes
esszencializmus nehéz dolog, egyszerűbb osztályozni az embereket. Gombrowicz
azt sugallja, elvesztettük azt a képességünket, hogy logocentrikus definíciókat
fogalmazzunk meg, már rutinszerűen használjuk a posztmodern definíciókat.
A hovatartozás, az elismerés, a társadalmi megbecsülés vagy az ellenkezője,
az elismerés hiánya a személyiség elemévé válik; ilyen helyzetben eltűnik
a "ki vagyok", csak a kötődések és kapcsolatok jelennek meg, vagyis szemantikai
űr támad.
"Mielőtt megérkeztem Párizsba, már tudtam jól, hogy itt egyre nehezebben
megy a beszéd, hisz látszott az egyre némább könyveikből is." Már nem lehet
megmondani semmit, mert kimostuk a nyelvből a logocentrizmust. Gombrowicz
hosszú oldalakon át tárgyalja ezt a problémát Naplójában. Felfedezi, hogy
a posztmodern körülményei közt felnőtt emberek "rögzített jelrendszerek
segítségével érintkeznek, mintha telefonon beszélnének, szigorúan tilos
minden közvetlenség". Gombrowicz arról beszél, amit az orosz formalisták
nyelvén kódnak neveztek, mégis túllép ezen a formalista megfogalmazáson,
mert azt sugallja, hogy a kód válik üzenetté.
Amikor az utazásait írja le, Gombrowicz felhívja a figyelmet arra,
hogy milyen sekélyes ez a dekonstruált nyelv. 1964-ben, miután visszatért
Európába, posztmodern módon érzékeli Párizst és Berlint, ahol így látja
magát: eggyel több bőrönd az autóban. Lakatlannak tűnik "ez a sziget a
kommunista óceánban; tizenöt emeletes házak derékszögű kockái, háztetők,
kertek, ajtók, illatok, a Wannsee tó, interjúk, nyaralások" - minden csak
töredék. Wannsee nem emlékezteti a zsidókérdés hitleri "végső megoldására":
a posztmodernben nem helyénvalóak az ilyen képzettársítások, mert folytonosságot,
vagyis értelmet sugallnak. Gombrowicz úgy mutatja be Wannsee-t, hogy eszünkbe
juttatja ezzel, mit mondott Viktor Sklovszkij az elidegenítésről (osztranyenyije).
Gombrowicz úgy nézi a tavat, mintha ő lenne az első ember, aki észrevette.
Nem kapcsolódik az elődeihez, nem épít az eredményeikre, nem rémíti a németek
Wannsee-ben hozott döntése. Az általánosításai - ha egyáltalán vannak ilyenek
- szándékosan felszínesek, nem hajlandó mélyebbre hatolni.
Gombrowicz posztmodern módon határozza meg magát. Amikor argentínai
tartózkodásáról ír a Napló harmadik kötetében, élvezettel idézi emlékezetébe,
hogy ott turista volt az életben, örömmel vetette el a világ hagyományos
meghatározásait: "Lévén íróember, aki hozzászokott a Forma használatához,
arra is vállalkozhattam, hogy a személyemet is alakítom ebből az új pozícióból."
Miféle pozíció ez? Nem voltak ismeretei Argentínáról, az élet felszínét
nézte ebben az országban, nem próbált lehatolni a lényegéig. A regényről
így ír: "a Ferdydurke légüres térbe vetett egzisztencia, nem pedig esszencia".
Amikor így beszél az olvasóhoz, Gombrowicz tágítja a nyelv érvényességi
körét, mindaddig kihasználatlan lehetőségeket hoz mozgásba. A lengyel nyelv
bizonyos értelemben kétségkívül mozdulatlanná dermedt, mert hosszú éveken
át a megszállás és a rabság körülményei közt kellett használni. E mozdulatlanná
váló nyelv melléktermékei voltak az esszencialista rögeszmék, amelyek maradandó
károkat okoztak a lengyel diskurzusnak. Gombrowicz megértette, hogy bizonyos
dolgokat meg kell emészteni és le kell nyelni, bár nem feltétlen kell kitartani
mellettük. Nem volt a jövő kartográfusa, nem rajzolt posztmodern térképeket,
de gyakran adott hangot annak a kívánságának, hogy hatékonyabb lengyel
szeretne lenni, ebből pedig az következik, hogy feltétlen szükségesnek
találta az olcsó és sekélyes esszencializmus dekonstrukcióját. A Visztula
mentén élő embereknek előbb fel kell venniük a posztmodern létformát, és
csak aztán kell visszatérniük az esszencializmushoz.
Mert Gombrowicz elég különös módon posztmodern. Megkockáztatnám azt
az oximoront, hogy tomista posztmodern. Gombrowicz narrátora úgy beszél,
mintha elhinné, hogy lehetséges a logocentrikus diskurzus. Ellenzi a fogalmak
reifikációját, de rokonszenvesnek találja a mély esszencializmust, tragikusnak
nevezi. Az "én" szóval kezdődik a Napló, ezt ismétli hétfőn, kedden, szerdán
és csütörtökön. Lenyűgözi ez a szó, akárcsak a "Witold Gomrowicz" név,
ez a motívum az egész Naplón végigvonul, az identitás elfogadását fejezi
ki, vagyis elismeri a logocentrizmust. Gyakori téma a Naplóban az identitás
megőrzése. Gombrowicz énje nem nietzscheánus, nem az az én, amely valójában
nincs, mert változnak a körülmények, akárcsak a nézőpont és az idő, a múlt
énje átadja helyét az újnak, így teljesen megfoghatatlan. Gombrowicz énje
hétfőn kétségkívül ugyanaz, mint csütörtökön, az 1953-as én is azonos az
1966-os énnel (ekkor fejezte be a Naplót). Bár a személyiség változott,
megőrizte az identitás folytonosságát. A Napló elbeszélője arról a fiúról
ír, aki volt, mintegy "kiegészítve élete későbbi értelmével", és azt sugallja,
hogy a reifikáció alternatívája nem a metaforagyűjteményben feloldódó én,
mint Nietzschénél, ehelyett inkább az egyéni ember, a személy felé kell
fordulni.
Itt is láthatjuk, hogy Gombrowicz nem hajlandó kizárólag kapcsolatrendszernek
tekinteni az embert. Az egyén ugyanis elveti az ego folytonosságával kapcsolatos
nietzschei kételyeket. Gombrowicz nagyon arisztotelészi, vagyis tomista
módon deklarálja az identitást. Az arisztotelészi logika két alapelveinek
egyike az, hogy A nem lehet nem A, A mindig azonos A-val. Akárcsak Gombrowicznál,
aki egy megjegyzése szerint olyan nyelvről álmodik, amelyben "a filozófus
találkozik az analfabétával". Az ilyen álom azt feltételezi, hogy van valamiféle
esszencia, állandó belső lényeg, amire olyan emberek is hivatkozhatnak,
akiknek látszólag semmi közük egymáshoz. A katolicizmusról írva Gombrowicz
megjegyzi, hogy megérti a "mély és tragikus" katolicizmust, "mert benne
van az a tartalom, (...) amely bennük is kikristályosodik, ha azt nézzük,
mennyire elkanászodott a világ". A közös alapfogalmak teszik lehetővé a
megértést. Meg tudjuk különböztetni a hitványat az értékestől, vagyis szét
tudjuk választani a kettő esszenciális értékeit. Vagy nézzük a művészetet,
ami "konkrét, egyedi, múlandó létezőben mutatja meg a tipikus, egyetemes
és örökkévaló elemet". A Napló második kötetében találjuk azt a részt,
melyben tagadja a dekonstrukciót. Vagy nézzük ezt a hasonló kijelentést:
"Éreztem, hogy a tudaton kívül van lét."
És mehetünk tovább: "Az irodalom számomra annyi, mint (...) kihozni
magamból a lehető legnagyobb értéket, amire csak képes vagyok". Muszáj
"maradéktalanul megvalósítanom magam". "El kell jutnunk a bennünk lévő
maximumig." Mennyire nem posztmodern ez, mennyire hasonlít a katolikus
tanításra, mely szerint azért él az ember, hogy kifejlessze a benne lévő
potenciált, megcsinálja magából önmagát. Gombrowicz arra ösztönöz, hogy
mintázzuk meg magunkat, hozzuk ki magunkból azt, ami potenciálisan bennünk
rejlik, ez pedig nem a nietzschei önkény, nem a világgal dacoló önmegvalósítás.
Gombrowicz nem volt katolikus, de a katolikus kultúra "tájolta be".
Az a bűnösség, amire rá akarja beszélni a lengyeleket a Naplóban és a Transz-Atlantikban,
az az erény, amiből gúnyt űz par excellence esszenciális fogalom, mintha
egy az egyben Szent Tamás Summájából vette volna mindkettőt. Gombrowicz
nagyon szeretett volna megszökni a katolicizmus elől, de ez nem sikerült
neki tökéletesen. Még a metaforái is katolikus színezetűek: "A pokol kontármunka".
Gyakran használja a gyónás metaforáját, angyalokról és aszkézisről ír.
Fölösleges lenne hozzáfűznöm, hogy Nietzschénél nincsenek és nem is lehetnek
ilyen kategóriák, és persze a posztmodernből is eltűntek.
A Napló elbeszélője gyakran hívja fel a figyelmet az ember fizikai
attribútumaira; arról is beszél, milyen hatással van az ing és a nyakkendő
a narrátorra, amikor részt vesz az ismerősöknél tartott összejöveteleken;
beszél az ember testiségéről, a mindennapi étkezésről és arról, milyen
hatással van a gondolkodásra (az elbeszélő szívesen emlegeti nekünk és
magának, mit reggelizett). Elmondja, milyen hatással van az emberre a lakóhely
megváltoztatása, hogyan helyezkedik el az ember a háromdimenziós világban,
szóba kerül a nemi élet és az olyan emberek nagyképűsége, akik úgy tesznek,
mintha csak agyból és szép szavakból állnának. Hangsúlyozza, hogy közel
áll hozzá a szász korszak és a hétszilvafás nemesek élete, a széna és a
tajtékos lovak illata a majorságban. A szász korszak nagyon testi volt.
Az ifjúság imádata Gombrowicznál szintén a testiség egyik formája. Gombrowicz
viszonyítási pontja a fizikai valóság, a lét, nem pedig az emberi értelem.
"A művészetben akkor van létjogosultsága a műalkotásnak, ha a valóságra
vonatkozik." Ez a kijelentés szinte középkori, de legalábbis antimodern.
Gombrowicz olyan kommentárokat fűz a fájdalomhoz, amelyek aláássák azokat
a tisztán intellektuális ideológiákat, melyeket francia és német gondolkodók
szállítottak az eszmék piacára az elmúlt két évszázadban: "Fáradhatatlanul
rakosgatják a szellemi építőkockákat, de mindennek az alapja a fájdalom
teljesen gyermeteg lebecsülése. (...) A sartre-i szabadság nem érez fájdalmat."
Gombrowicz hódolata a testiség előtt nagyon távol áll az emberi fizikum
posztmodern ignorálásától. Nietzschéről és Heideggerről írva megjegyzi:
"ismerem ezt a Végtelennel csintalankodó gyermekkort, túlságosan is jól
tudom, mennyi könnyelműség és felelőtlenség kell ahhoz, hogy az ember büszkén
belépjen az ilyen elgondolhatatlan gondolatok és az elviselhetetlen szigor
területére."
A tomista Jacques Maritaint lenyűgözte a testiség és a gondolkodás
kapcsolata, ebben kísértetiesen hasonlított Gombrowiczra. A Napló harmadik
kötetében olvasható néhány megjegyzés az európai elitek szellemi életéről,
ezeket ugyanaz a szkepszis hatja át, amit Maritainnél is megtalálunk. "Minél
bölcsebb, annál ostobább", mondja Gombrowicz, és megjegyzi, hogy a szellemi
élet Franciaországban nagyrészt a színlelésen alapul, úgy teszünk, mintha
biztosak lennénk a tudásunkban, figyelmen kívül hagyva azt, hogy a tudásunk
attól függ, mit ebédeltünk tegnap. Gombrowicz megjegyzései szöges ellentétben
állnak azzal a lengyel értelmiségi körökben oly gyakori tendenciával, hogy
"igazodjunk" a "Nyugatról" eredő szellemi trendekhez. Tudta, hogy meg kell
emészteni és meg kell érteni ezeket a trendeket, de nem kell igazodni hozzájuk,
mert az a másodrangú figurák biztos receptje. Gombrowicz viaskodik Dantéval,
nem tud eljutni Dantéhoz, be is vallja, hogy nem megy, azt implikálva ezzel,
hogy akkor jöhet létre a megértés, akkor érthetünk meg egy írót a múltból,
ha szinte fizikailag férkőzünk közel a személyhez, akivel kapcsolatba akarunk
kerülni. Dante viszont az Isteni színjátéka, hatszáz év barikádja, a saját
kora mögé rejtőzik, annyira álcázza magát, hogy képtelenség hozzáférni.
Gombrowicz tehát tomista posztmodern. Az oximoron itt teljesen helyénvaló.
Ezzel az oximoronnal kapcsolatos Gombrowicz lengyelsége. Legtöbben
olyan írónak tartják, aki magát a nemzetiség koncepcióját is elveti. Pedig
azt írja a Napló sokadik kötetében: "Szörnyen lengyel vagyok és szörnyen
föllázadtam Lengyelország ellen." Ez a vallomás érvénytelenít számos interpretációt,
melyben "világpolgárnak" állítják be. Miłosz, nem pedig Gombrowicz volt
"világpolgár" és antipatrióta. A Napló az a könyv, melyben az író vázolni
próbálja a lengyelségről kialakított elméleti és gyakorlati elképzeléseit.
Számtalan olyan betétet találunk Gombrowicz szövegében, melyben a "testiségről"
ír (ma finom zsömléket reggeliztem), ez pedig arra mutat, hogy szerinte
a lengyel diskurzusnak mélyen kell gyökereznie a fizikai valóságban. Elvetette
azt, hogy az írott szót válasszuk el az élettől, amire Derrida törekedett,
és kész ténnyé vált a 20. századi filozófiákban. A minden naplóban megtalálható
személyes vallomások Gombrowicznál nem öncélúak, az író inkább tankönyvi
szövegeknek tekinti ezeket, így akarja fölkészíteni a lengyel olvasókat
a posztmodern világban dúló háborúra, az elismerésért és a felismerésért
folytatott harcra. Gombrowicz narrátora kiszámítja a stratégiát, kijelöli
a taktikát, konkrét tevékenységet sugall - mindent megtesz annak érdekében,
hogy elmagyarázza az olvasónak: a mindennapi élet egyben stratégiailag
kialakított kampány is lehet.
Az 1961-es Napló első oldalán Bruno Schulzról ír, akinek akkor jelentek
meg franciául az elbeszélései Fahajas boltok címmel. De ahelyett, hogy
a fordítás minőségéről, Schulz stílusáról vagy e próza értékeiről írna
a Napló elbeszélője, a következő problémával támadja le az olvasót: segíti
vagy gátolja Schulz nemzetközi karrierjét az, hogy hasonlít Kafkára. Gombrowicz
céltudatosan helyezi az irodalomkritikai kommentár fölé a részleges, gyakorlatias
posztmodern kommentárt. Bizonyos értelemben azt teszi, amit a PR-szakértők,
akik a politikusok arculatát formálják a nyilvánosság számára. Nem veszik
a fáradságot, hogy bebizonyítsák, az illető jó és nemeslelkű ember, ehelyett
csakis arra összpontosítanak, hogyan juttathatják el információikat X politikusról
a tömegkommunikációs eszközökhöz, a lehető legtöbb fórumhoz, hogyan növeljék
az ismertségét és hogyan vonhatnák be a lehető legtöbb embert a vele való
együttműködésbe. Gombrowicz is hasonlóan jár el: feltételezése szerint
minden lengyel tudja, hogy Schulz érdekes író; nem a magasztalásában kell
hát versengenünk, hanem azt kell megvitatnunk, hogyan juttathatnánk el
a könyveit a lehető legtöbb olvasóhoz. Emlékeztet arra, hogy az irodalmi
művek szerzői és kiadói termelők, akik árut dobnak a piacra. A cél a siker,
nem pedig az, hogy nagy és szép művel ajándékozzák meg az emberiséget.
Azt tanácsolja hát hát Gombrowicz elbeszélője a lengyel íróknak, hogy
távolságtartással tekintsenek Lengyelországra. Emlékeztet arra, hogy a
naivitás erkölcstelen, és mindannyiunknak tágítanunk kell a képzeletünket.
Arra biztatja a lengyel nőt, hogy ne utánozza a francia nőt. Nem restell
hatékony reklámot keresni a lengyel irodalomnak. Azért harcol, hogy kiterjessze
a lengyelség fogalmát, erőfeszítéseinek eredménye a Napló. Meg akarja tanítani
a lengyeleket arra, hogy merjenek "mások lenni", s ugyanakkor tudják megmutatni
ezt a másságot a nem lengyeleknek. Párizsi tartózkodásáról írva megjegyzi,
hogy amikor írókkal találkozott, ő nagyon sokat beszélt, azok meg hallgattak.
Eszébe jutott, hogy amikor argentin kisvárosokba utazott és argentin írókkal
találkozott mint Buenos Aires-i író, akkor ők beszéltek sokat, ő meg hallgatott.
A következtetés tehát így szól: "mindig az beszél, aki ki akar tűnni, a
vidéki". Ezek a mama és a papa tanításai, egy könyv, amelyet Lengyelországban
még nem írtak meg: Lord Chesterfield levelei a fiához. Gombrowicz át akarja
adni hasznos megfigyeléseit a lengyel olvasónak, ki akarja fejleszteni
a lengyelekben a posztmodern reflexiót. A Napló posztmodern alapozó munka.
Olyan műként olvasom hát a Naplót, ahol egyedülálló módon találkozik
a posztmodern világszemlélet a tomizmus elemeivel; ugyanakkor a lengyel
társadalomban végzett organikus munka hagyományait is folytatja a szerző.
Tomista vonás az is, hogy felhívja a figyelmet az ember testiségére és
éretlenségére, vagyis arra a tényre, hogy nem vagyunk tiszta intellektusok.
Posztmodern vonás bizonyos filozófiai leegyszerűsítések dekonstrukciója,
melyekkel a lengyel szellemi és művészeti életben találkozott. Ezeket a
leckéket és tanításokat főként a lengyelekhez intézte, azzal a céllal,
hogy elmélyítse és kifinomítsa lengyel identitásukat.
A Napló persze más naplókhoz hasonlóan nem mindig koherens és logikus.
Az elbeszélőn néha úrrá lesznek a kételyek, hátha mégsem az a helyes út,
hogy a saját énjét propagálja és másokat is a saját énjük propagálására
biztat. A Napló elbeszélője néha Gombrowicz, néha elhatárolódik Gombrowicztól.
Nem találunk hát koherens elméleteket a műben. Gombrowicz nem volt következetes
ember, bár a legtöbbünkkel ellentétben ezt egyáltalán nem titkolta. Azt
is tudom, hogy alighanem hozzám vágta volna a Naplóját, ha megtudja, hogy
hírbe hozom az "organikus munkával". De nemrég újraolvastam a Naplót, és
biztos vagyok abban, hogy Gombrowicz önmegvalósításában megkerülhetetlen
a lengyelség aspektusa, itt pedig jó hasznát vesszük az organikus munka
metaforájának.
PÁLFALVI
LAJOS FORDÍTÁSA
Lettre, 79. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|