Martin Tharp
Minden, ami állandó, elpárolog
(Alles Ständische und Stehende verdampft)
I. A város anyaga: szőtt vagy kötött
A Bansk? ©tiavnica név majdnem két évtizeden keresztül a piros-kék
fonálhoz kötődött az emlékezetemben. Ha pontosabban akarom felidézni, a
kék fonálon áttetszett a piros, s talán hatszögletű hópelyheket mintáztak,
vagy a múlt századi ruhatervezők kedvenceit: a lekerekített, organikus
formájú papucsállatkákat. Az emlékképeket azonban nem lehet történelmi
bizonyítékok alapján ellenőrizni, bármifélék legyenek is: a pulóvernek,
amit az kontinensre tett első kirándulásom során vettem, nyoma veszett
(méltatlan sorsa jutott egy észak felé tartó vonat poggyásztartójában),
és amíg a birtokomban volt, nem gondoltam rá, hogy lefényképezzem, vagy
legalább magamról csináltassak benne egy képet. A nyakán díszelgő címkére
viszont emlékszem: Pleta, n.p. Bansk? ©tiavnica.
Hivatalos rövidítés, és egy pont a térképen. Alapkövek, igen
- persze nem ezek az egyedüli útmutatók vagy a kizárólagos kutatási irányok
egy elveszett tárgy felderítéséhez, amely ott maradt lehorgonyozva, valahol
a huszadik századi modernitás egyik perverziójának lassan feloldódó "szemioszférájában".
A horgony erős, az elveszett tárgyba rengeteg más jelet és utalást is bele
lehetett olvasni. Mit jelent például a design, és mit a szabás, hogyan
értelmezzük a hópelyhek és a papucsállatkák közti különbséget, a derékszögek
és az organikusnak ható foltok feszültségét? Mit árul el a pulóver a hatszögek
és papucsállatkák viselőjének intellektuális elköteleződéseiről, ha a tiszta,
hatszögletű geometria szerelmese esetleg a nyílt társadalom, a modernitás,
a Blut-und-Bloden elvetése mellett teszi le a voksát, a lekerekített formák
híve viszont talán éppen azon baktériumok, azon fertőzések felé húz, amelyeket
(ahogy erre Karl Kraus már régen rámutatott) a vér és a föld keveredése
terjeszt? Vagy épp ellenkezőleg: a minta egyenes vonalainak merev határozottsága
éppen a felvilágosodás kíméletlen, őrült logikájára utal (a hópelyhek talán
épp a birodalmi hatalom szükségtelen kiszolgálásának jelölői, hiszen legfélelmetesebb
titkos fegyverét, az Orosz Telet elevenítik fel), a foltok pedig valami
elveszett, organikus egységet idéznek.
Nem, nem azt karom ezzel mondani, hogy ebben az időszakban bárki
is a politikai filozófia nagy kérdéseit olvasta volna bele egy pulóver
mintázatába, azt meg pláne nem, hogy én ilyesmivel foglalkoztam volna.
Pusztán annyit akartam jelezni, hogy a "szemioszféra" fogalma Jurij Lotman
és a tartui szemiotikusok körében a Szovjetunió fennállásának utolsó évtizedeiben
látott napvilágot, és hogy ez talán nem is véletlen. Hiszen a kommunizmus
gyakorlata nem pusztán a marxizmus "teleologikus túlértelmezésének" (Umberto
Eco) kérdése volt, hanem maga volt a túlértelmezés, és ennek féktelen őrülete.
A pszichopata állami túlértelmezés szerint a háborús uszítás fekete keze
volt mindenben, ami felett az államnak nem volt hatalma, a népi túlértelmezés
viszont az állam kritikájaként értelmezte még a legártatlanabbnak tűnő
kulturális jelenséget is. Azok, akik személyes emlékeket őriznek a lassan
a régmúltba vesző előző századról, immár megdöbbenéssel tapasztalhatják,
hogy a túl-, az alul-, és az arányos értelmezést egyaránt félresöpörte
az információdömping, valamint a vitathatatlan vagy vitatható tényszerűség,
és hogy a totalitariánus hatalmak és alattvalóik mai szemmel nézve a végtelen
cseppfolyósság kizárólag mentális világában mozogtak. (Ugyanilyen megdöbbentő,
ha a "zárt társadalom" világára tekintünk kívülről: gondoljunk csak bele,
micsoda szellemi mutatványokat végez manapság egy nyugati kutató vagy államigazgatási
szakember, amikor elmosódott folyóiratok halmai között ülve a gondosan
beállított fotókon szereplő pártfunkcionáriusok elhelyezkedéséből próbál
tényszerű következtetéseket levonni - feladatuk ebből a szempontból a marxista
irodalmáréhoz hasonlít, akinek egy-egy kanonikus regényből kell kihámoznia
a társadalomkritikát.)
Két évtized távlatából azonban a cybertér hallucinációszerű kísértetvilágától
mentes életforma szilárdsága is meghökkentőnek hat. A Pravda, a Trybuna
Ludu vagy a Rudé právo elsárgult oldalainak egymásutánja, a hivatalos lapok
nyomtatott sorai, a cenzor tintapecsétje, a szamizdatok gépelt szövege.
Tárgyak, tapintható tárgyak, az itt és most háromdimenziós világában, a
köztük lévő kapcsolatot felfedő szellemvilág negyedik dimenziója nélkül.
A mindent tudó szellemet persze rögtön helyettesíthetjük az azonnali online
ismeretek kibernetikus maxwell-démonával, amely oly hatékonyan tűntette
el a modern és posztmodern múlt (immár archaikusnak tűnő) bizonytalanságát.
A tudás állami monopóliumának megrendülése nyilván jó dolog. De mi történik
ez után, akkor, amikor már maga a tudás lesz a monopólium, amikor sem a
képzeletbeli, sem az értelmező, sem pedig a fikciót és a valóságot elválasztó
térnek nem jut már hely, hiszen a fizikai, valós anyag, a fizikai szerkezet
elveszítette jelentőségét?
Egyáltalán nem ilyesmiken gondolkoztam júliusban, amikor felszálltam
az Anča nevű sínbuszra a Hronská Dúbrava kereszteződésnél. Pusztán megkönnyebbültem,
hogy még ha ott hagytam is valamit a vonaton, nem fog eltűnni azonnal.
II. Udeniar ©tefan Krivda
Ahogy felfelé baktattam, minden út menti kocsmacégéren ugyanaz a buta
vicc virított: "már értem miért hívják a sört Steiger-nek", és minél magasabbra
értem, annál meglepőbb öltések kerültek a város anyagába, a fonálon újabb
és újabb hurkok keletkeztek. Az elszórt toronyházak vidékies ville radieuse-e,
egy befejezetlen "sztálinista Szentpétervár" töredékei, az Első Csehszlovák
Köztársaság maradványai, amelyet a Habsburg Gründerzeit követett, azután
pedig a reneszánsz város maga, masszívan, fent, a domb tetején. Fordított
kronológia, az idősíkok topografikus mintája. Az építészeti együttes keményen
tarja magát: sokkal egyszerűbb, sokkal elementárisabb az ellenreformáció
Kárpátoktól nyugatra található lázasan stukkózott falainál, ugyanis a házak
itt a hegy kőzeteibe épültek, a "ątokovec" mintegy belevágja magát a sziklába.
Amikor a stukkó lemállik, ott marad alatta a megmunkált kő. Emlékezhetünk
rá, hogy a modern és a posztmodern építészet válságát a művészettörténészek
nem az öntöttvas-szerkezet megjelenéséhez kötötték, hanem éppen a stukkó
feltűnéséhez, mégpedig azért, mert az látszatra pont olyan, mint a kő.
Manapság egyre kevesebb és kevesebb követ látni, a hajdani városlakók
házait szállodákká és panziókká alakították át. Mi az Ister elnevezésű
panziót keressük, ha emlékeim nem csalnak, így hívták a görögök a Dunát.
Megyünk följebb a forráshoz: nincs erről egy Hölderlin vers: "am Quell
der Donau"? Minden egyes ątokovec egy torony, csakúgy, mint a vasbeton
és panel monolitok - jóval lejjebb. Vajon melyikben lelhetne otthonra egy
mai Hölderlin, melyik az igazi látomás, Paul Celan szóvak látomása?
schwimmende Hölderlintürme, möwen-
umschwirrt.
A toronyházak, bár olcsók és tartalmatlanok, stabilan horgonyoznak
a jelenben és a nem olyan régi múltban; a lakóik életét élik. A ątokovecek
világa kevésbé állandó, üres romokká vagy osztályon felüli szállodákká
változtak.
A luxus és a hanyatlás egyesüléséből akár egy szenzációs románc is
kikerekedhetne: az elegáns pizzéria egy régről itt maradt lakás félig elrohadt
tetemére néz. Vagy támadhatna olyan érzésünk is, hogy az egyik sarokban
ott bújik Harry Lime vagy Peter Lorre (alias rózsahegyi Löwenstein László).
De nem, mindez csak a képzeletben lehetséges -, a házak homlokzatai pusztán
egyszerű otthonosságot rejtenek, a háború utáni Európa szerény kényelmének
kellékeit. Az Ister recepciójánál mindig olyan szag van, napszaktól függetlenül,
mint amikor sárgarépa, fehérrépa és petrezselyemgyökér forr a leveshez.
Sosem tudtam elképzelni azokat a (hogy úgy mondjam) gyökérvesztett menekülteket
(ilyen volt például Joseph Roth a Habsburg Birodalom felbomlása után),
akik kizárólag szállodai szobákban érezték otthon magukat. Nem tudtam elképzelni
Lorre-t zeller szagban, talán csak Löwenstein gyerekkorának visszhangját
a Fátrán és a Tátrán túlról.
A zöldségeket, érdekes módon, még mindig helyi kiskereskedők árulják
Szlovákiában. A régi "szövetségi köztársaság" másik felén messzi vidékekre
kell utazni, a kies Szudétavidékre, hogy olyan zöldségesekkel találkozzunk,
akik nem az új, Ázsiából bevándorolt kereskedőréteghez tartoznak. Ezt a
szociológiai megfigyelést akkor teszem, amikor éppen egy citromot kapok
fel a tálcáról, hogy távol tartsam a skorbutot, vagy, ami közelebbről fenyeget,
a náthát: sűrű, hideg köd szállt le. Az aznapi megbeszélés is ott motoszkál
a fejemben: vajon a visegrádi országok múltja és jövője is szóba kerül
majd? Szép és jó dolog az anyag tátongó hasadékainak befoltozásán ügyködni
- a városok szövetének összeöltésén, vagy a társadalmi élet kevésbé látható
szakadásainak megfércelésén; szép és jó magunkra vállalni Antigoné feladatát,
és méltón eltemetni a meggyilkoltakat. De azon is spekulálnunk kell-e,
mit hoz a holnap?
A felső utcán az egyik üzlet üresen tátong, a festett üvegen
látható felirat tanúsága szerint valaha hentesbolt volt. Eszerint egy ©tefan
Krivda nevű személy árulta portékáját az immár csak az "elfeledettek életébe"
nyíló bejárat mögött. A felirat nyilvánvalóan "frissebb", mint azok, amelyek
már nem használatos nyelveken íródtak: a héber például teljesen kihalt,
magyarul csak a nagyvárosi turisták beszélnek, a német nyomai pedig talán
csak a "tajch" szóban fedezhetők fel (vagy esetleg a sörcsapokba vésett
márkajelzéseken). A büszkeség, hogy ez volt az egyik első magánvállalkozás,
és a tény, hogy a magánvállalkozások valójában tiszavirág életűnek bizonyultak,
egyaránt hozzájárul ahhoz, hogy a bolt valós időbe és térbe ágyazottsága
mindössze néhány évet elevenít fel a múltból. Krivda hentes, bárki volt
is, anyagtalanul lebeg a szemünk előtt, mintha a történelem "visszatértének"
vagy "végének" korai időszakához tartozna, és mintha mégis kívül állna
a történelmen, akárha a Masaryk-féle köztársaság középkereskedő rétegének
egy poszthumusz születésű kitaszítottja lenne.
III. A menyasszony meztelen
Telnek az évek, de a "Pleta" név nem tűnik el. Ez maga egy nyom, egy
referencia nélküli romdarab, ugyanolyan túlélő, mint a többi, kizárólag
térképen fennmaradt töredék, melyet csak az emlékezetünk alakíthat szöveggé.
Az egyik várostérkép szerint létezik egy Pleta nevű hely jóval lejjebb,
valahol a nagy kereszteződés és bevásárlóközpont körül. Eljátszom a gondolattal,
hogy összehívok egy "peripatetikus műhelyt": lemegyünk a hegyről, és szövegként
próbáljuk értelmezni - a fényképészek lefényképezik, a szociológusok elemzik,
a fordítók reflektálnak a jelentésátvitelekre, vagy feltárják, hogyan köthető
a név a látható tárgyakhoz. Végül elvetem az ötletet, és egymagam indulok
az úton lefelé.
A hőmérséklet legkevesebb másfél fokkal nő, ahogy alászállok a völgybe.
Baloldalon egy nagy épület körvonalai látszanak, ez lehet maga a gyár.
Ahogy közeledem, egy érintetlen szerkezet tűnik a szemem elé, biztosan
ezek az irodák. Vele szemben egy vasbeton csontváz magaslik, oszlopok és
nagy, vízszintes felületek három szintje, elválasztófalak nélkül. Ami állandó
volt, valóban elpárolgott. Elcsépelt poénokkal csúfolódunk a marxizmuson,
döglött lóba rúgunk még egyet, mégis pontosan ez történt. A betonpanelek,
a szövőszékek, az elektromos gépek, a fonál, mind-mind elpárolgott.
Csak jóval később ellenőrzöm az idézetet az eredetiben: nem,
a "verdampft" nem egészen "párologni"-t jelent, - bár Samuel Moore
1888-ban kreált angol kifejezése már saját életet él, elfeledtetve, többek
között, a fordítók proletárvilágának eredendő kizsákmányoltságát is. Talán
mégsem annyira elcsépelt a poén. A megbeszélés aznap gender kérdéseket
érint, és én futólag megemlítem, hogy a varrás mennyire kiveszett a (már
egyesített) nyugati világból, majd megpróbálom ezt valamiképp a fordítás
nyelvi "szolgálólányként" értelmezett koncepciójához kötni. Gondolataimat
mégis a betonkeret Duchamp- féle modernista szerkezete uralja: a reveláció
romboló gesztusa egészen lemeztelenítette, és se utána, se mögötte nincsen
többé semmi.
Nincs már külső, objektív alapja az emlékezésnek az elfeledettekre:
a kemény szerkezet a képzelőerőnk működését kell, hogy előhívja. Nem marad
hát más, mint hogy elképzeljük a tovatűnt világot, a pulóverek, a gyárak,
világát.
TÍMÁR ANDREA FORDÍTÁSA
Lettre, 79. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|