Andrzej Stasiuk
De még ha kitalálta is az egészet
(Kapu¶ciński non-fiction)
1
Van az Ében-ben egy jelenet: Kapu¶ciński és útitársa a kunyhóban, ahol
az éjszakát töltenék, felfedeznek egy hatalmas mérges kígyót. Nincs most
kéznél a könyv, talán kobra volt, talán más. Valamiért végezniük kell a
kígyóval. Egy benzines kannát használnak fegyverként. Leszorítják vele
a hüllőt, és próbálják összenyomni. Fekszenek ketten a kannán, és igyekeznek
szétmorzsolni a hidegvérű állatot. A kígyó nem adja fel, érzik, ahogy egyre
feszül, és próbál kiszabadulni. Emelgeti a bádogtartályt és vele a két
emberi testet, nem sok híja, hogy kitörjön és támadásba lendüljön.
Nekem ez a jelenet, ez a tizenegynéhány mondat tetszik a legjobban
mindabból, amit Kapu¶ciński írt. "Kapu¶ciński" - gondolom magamban, és
látom a harcot a kígyóval. Nem érdekel, hogy kitalálta az egészet, vagy
valóban így történt. Lehet, hogy meg se történt. Azért legalábbis kockázatos
ötlet tengelyt akasztani egy ilyen rettentő mérges és villámgyors valamivel.
De a kép, a hüllő tekergőző teste, amely a küzdelem során képes két felnőtt
férfit megemelni, az irodalom abszolút győzelme. Szinte hallom a kanna
bádogjához dörgölődő száraz pikkelyek hangját.
2
Hát ez az. Hogy is volt ez a dolog vele? Vajon tudósításai igazságával
hatott ránk, vagy inkább írói képességeivel? Érdekelt volna-e egyáltalán
minket a döcögősen, unalmasan, sablonosan előadott igazság, befolyásolta
volna-e a gondolkodásmódunkat? Mondjuk ki: nyújtott volna-e olyan izgalmas
szórakozást, hogy akár csak egy pillanatra lekössön minket? Abbahagytuk
volna-e az olvasását, ha kiderül, valójában milyen arányban áll műveiben
a tényanyag és a fikció? Milyen sűrűségtől, emennek és amannak mely százalékos
arányától szállt volna fejünkbe az oldat? Vagy okozott volna émelygést?
És egyáltalán, képes lett volna-e hatni ránk a tiszta, desztillált, átlátszó
igazság?
Ami engem illet, azt hiszem, mindig is az olvasásért magáért olvastam
őt. Az olvasás élvezetéért. A mondatokért, a bekezdésekért, a részletekért
és a történetekért, amelyeket apró momentumokból, villanásnyi megfigyelésekből,
morzsákból tudott szőni. De hogy ez volt-e az igazság? Ez volt-e egy az
egyben a valóság, mint egy rendőri jelentésben? Ez abszolút nem érdekelt.
A naiv olvasás képessége - a gyerekkor és kamaszkor e csodája - idővel
kivész belőlünk. Az író hazudik, bár ő maga érezheti úgy, hogy igazat ír.
Mindig a saját ügyünkben írunk, nem az igazság nevében.
3
Vagy talán Kapu¶ciński megérezte az új idők eljövetelét, amelyek érvénytelenítik
az elbeszélés eddigi formáit? Elvégre elég behatóan tanulmányozta a világot,
tudta, honnan fúj a szél. Nyilván tisztában volt vele, hogy a műfaji keveredés
idejét, hibrid időket élünk. Az olyan területek, mint a regény, a riport,
a film radikális változáson mennek át. Ha a regény megváltozott, miért
épp a riportnak kellene változatlannak maradnia, és végül arra ítéltetnie,
hogy anakronisztikussá váljék? Azt is észre kellett vennie, hogy életünk
radikálisan átalakul. Mindinkább fiktív lesz. Tudta: egyre inkább képek,
fantomok, délibábok között élünk, s egyre kevésbé a valóságban. Legalábbis
a régi, klasszikus értelemben vett valóságban. Azaz abban, amely a vele
való közvetlen kapcsolatban ismerszik meg. Például utazás közben. Vagy
az utazó elbeszélésében. Az igazság a múlté. Miért épp a riporteren kérjük
számon az igazságot, ha saját magunkon sem kérjük számon, beletörődve a
személyes, egyedi igazságba? A teljességgel egyéni és megismételhetetlen
igazságba? Van abban némi képmutatás, hogy ezt az egyetlenegy igazságot
követeljük az újságírótól, miközben mi magunk beérjük a saját, a körülményekhez
tökéletesen illeszkedő igazságainkkal.
Minden kopik, romlik, öregszik, a tárgyaknak, viselkedésmódoknak, eszméknek
folyton új és új modelljeivel van dolgunk. Így működik a világ, amelyet
teremtettünk magunknak. Olykor az igazság is tökéletesítésre, tuningolásra
és face-liftingre szorul, különben rá se bagózna senki.
Kapu¶cińskinek, mint mindannyiunknak, megvolt a maga igazsága. Afrikáról,
Dél-Amerikáról, a szegényekről és gazdagokról, az életről. Mindent megtett,
hogy meggyőzzön bennünket az igazáról. Ugyanakkor az olvasó szíve joga
egy szavát sem hinni a szerzőnek. Vagy csak részben hinni neki, kimazsolázni,
amire nekünk magunknak szükségünk van a világgal való kiegyezéshez. Maradéktalanul
is lehet hinni, de az a legrosszabb megoldás.
Tulajdonképpen ez az, ami engem legjobban megragad a Kapu¶ciński non-fiction-ben
- hogy hogyan keletkezik az írói látomás, hogyan keveredik a valótlan a
valóságossal, majd hogy jön világra az író agyából, és változtatja meg
mégis ezt a világot.
4
Ez azonban csak az egyik aspektusa Artur Domosławski könyvének. A Kapu¶ciński
non-fiction - ez a többrétegű, kimerítő elbeszélés nem csupán az emberről,
de ugyanennyire a korról is, amelyben élnie adatott - akarva-akaratlanul
rólunk, az olvasókról szóló könyvvé is vált, még megjelenése előtt.
Nemrégiben beszéltem egy irodalomprofesszorral, tudtam, hogy már megvan
neki a szöveg, megkérdeztem hát, mit gondol róla. Azt felelte: "Még nem
olvastam, de a felzúdulásból ítélve nagyon jó." Igaza volt. Domosławski
könyve nagyszerű munka, mert a hírneves riporter történetét elbeszélve
egyben traumáink és komplexusaink történetéről is beszél. Megmutatja, mennyire
nem vagyunk felkészülve arra, hogy szembesüljünk az elvárásainknak nem
feltétlenül megfelelő a valósággal. Megmutatja, mennyire ragaszkodunk a
magunk fennkölt álmodozásaihoz, s egyben megmutatja a naiv projekciónknál
némileg összetettebb képpel szembeni gyerekes tehetetlenségünket.
Hisz mi történik - a köztekintélynek örvendő Władysław Bartoszewski,
anélkül hogy a könyv olvasásáig alacsonyodnék, bordélykalauzhoz hasonlítja
Domosławski művét, egyúttal bizonyságot szolgáltatva nemcsak a józan ész
hiányáról, de közönséges arroganciáról is. Az író özvegye bírói úton próbálja
megakadályozni a megjelenést. Amikor ez nem sikerül, zsarolásba menekül:
megfenyegeti a külföldi kiadókat, hogy ha megjelentetik a Non-fiction-t,
nem járul hozzá ahhoz, hogy felújítsák és kiadják Kapu¶ciński könyveit.
Ahelyett, hogy - nyilván így képzeli - megvédené a férje emlékét, nevetség
tárgyává teszi. A krakkói kiadó, akinél megjelent volna az életrajz, szentimentális-farizeus
kijelentést tesz: nem tudna barátja (mármint Kapu¶ciński) szemébe nézni,
ha ilyesmit kiadna. Ha dicshimnuszt adna ki, felteszem, a szemébe tudna
nézni. Egy kiadó a velem folytatott beszélgetésben drámai szünetet tart:
"Te talán szeretnéd, ha a lányod egyszer ilyesmit olvasna rólad?"
5
Ryszard Kapu¶ciński híres akart lenni. Jött egy fiú a piński mocsárvidékről,
és világhírnévre tett szert. Ennek ellenére dühöngött és szenvedett, amikor
egy újság olyan fényképet akart közölni róla, amelyen Gárcia Márquez nélkül
látható, holott közölhetett volna Gabriellel is, elvégre létezett ilyen,
a két író közti jó viszonyt bizonyítandó. Egyszóval híres volt, és még
híresebb szeretett volna lenni. A hírnév beszippantja az embert, mindig
túl kevés van belőle, hisz sosem tudni, hol ér véget a hírnév, s
elvileg a végtelenségig növelhető. Manapság sokat ad a hírnév, különösen
egy piński fiúnak. A hírnév nyomán kitárul előtte a világ. De semmi sincs
ingyen. A hírnév követeli a jussát. Rengeteget adott neked, és cserébe
rengeteget követel. Nem lehetsz csak annyira híres, amennyire szeretnél.
Nem lehetsz híres csak egyetlen kiválasztott okból. Vagy csak egyetlen
kiválasztott területen. A hírnév csomag, komplex szolgáltatás. Ha nagyon
híres vagy, az okos emberek szemében is híres vagy, meg a hülyék szemében
is. Ha nagyon híres vagy, egész életed híres lesz, nem csak kiválasztott
részei. Ezt a leckét nem képesek felmondani az író képzelt tisztességének
védői. Hírneve melegében sütkérezve - akárcsak a krakkói kiadó-barát -
naivan úgy tesznek, mintha nem értenék a jelenség mechanizmusát.
Artur Domosławski könyve pontos, sokrétű, vonzó képet rajzol az íróról
és az emberről. Csak a gyengeségekkel, csak a kompromisszumokkal és kudarcokkal
a háttérben látszik az igazi nagyság. A makulátlan hősök gyerekhősök. Amikor
valóságos alakok helyett őket választjuk, önmagunkat, kollektív emlékezetünket
infantilizáljuk. Kapu¶ciński olyan volt, mint Lengyelország: vívódó, kompromisszumokra
hajló, nyilván rémült, nyilván önző, de egyszersmind csupa erő és elszántság.
A kor és a cinkosság ellenére egyre a maga megismételhetetlen, szép elbeszélését
szőtte.
Végül, a régi viccet parafrazeálva, nem azért szeretjük, mert jóban
volt Ryszard Frelekkel és nők után futkosott, hanem mert Freleken
és a többin kívül ránk hagyta A császár-t, A sahinsah-ot és az Ében-t.
Vagy talán nem is rajtuk kívül, hanem ellenükre.
A Kapu¶ciński non-fiction egyszersmind lehetőséget teremt, hogy megvitassuk:
milyen állapotban is van a tudatunk? A reakciókból, melyeket még megjelenés
- egyes esetekben még olvasás - előtt keltett, kitűnik, mennyire nem vagyunk
felkészülve a modern médiavilágban való létezésre. Tudatunk megrekedt valahol
a 19. században, amikor még különbséget lehetett tenni a privát és hivatalos
kép között. Nem tettük magunkévá Andy Warhol mellékesen odavetett jóslatát
arról, hogy eljött az idő, amikor, ha csak öt percre is, mindenki híres
lehet. Vagyis publikus, mindenki által hozzáférhető.
Csak hát ennek a bizonyos hírnévnek nem mindig lesz köze ahhoz, amit
letettünk az asztalra. Sokszor teljesen önálló jelenség lesz, amelyet a
maga, sokak számára érthetetlen törvényei irányítanak.
* * *
Most kaptam a hírt: csakugyan össznemzetivé szélesül a vita. Maga Życiński
püspök szólalt fel - az aggodalom hangján. Hivatkozva arra, hogy az író
jelen volt a II. Keresztény Kulturális Kongresszuson, olyasféle nézeten
van, miszerint a személye érinthetetlen. Ha emlékezetem nem csal, a magas
egyházi méltóságok túlságosan is gyakran nyilatkoztak elítélően egyes alkotók
kapcsán - Wyszyński hercegprímás a Laboratórium Színház, Glemp hercegprímás
Miłosz ügyében. Ez a legszebb reményekre jogosítja Artur Domosławski könyvét
- ami nyugodt örömmel tölt el.
(Gazeta Wyborcza, 2010. március 2.)
KÖRNER GÁBOR
FODÍTÁSA
Lettre, 79. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|