Jana Juráňová
Göllnerová-Gwerková
(®ena novej doby)
Selmecbányán (Banská ©tiavnicán) van egy viszonylag hosszú utca, amely
Alľbeta Göllnerová-Gwerková után lett elnevezve. Persze nem ez az egyetlen
utca, amely olyan ember nevét viseli, akiről csak kevesen és keveset tudnak
Szlovákiában. Megszoktuk már, hogy az utcáknak valamilyen nevet adnak,
olykor csak nehezen megjegyezhetőt, és ezzel a dolog be is van fejezve.
Érdemes lenne itt részletesebben és hosszabban értekezni arról, hogy hány
nő és férfi neve hullott már ki a tankönyvekből, az enciklopédiákból a
különböző rendszerváltozások miatt Szlovákiában. Mert ami az egyik rezsimnek
jó volt, az már nem volt jó a másiknak, s végül valahogy minden feledésbe
merült. Hosszan lehetne értekezni arról is, hogy milyen lehetetlen és dühítő
módon beszélnek a közszolgálati médiában azokról az elfeledett vagy kevésbé
elfeledett emberekről, akik a szlovák történelem és kultúra részei voltak.
Önként bevallhatom, hogy mikor meghallom azt a bizonyos ódivatú pátoszt
és dikciót, amellyel azokban az unalmas tanműsorokban emlékeznek a nemzet
különböző, többnyire férfi alakjaira, rögvest kikapcsolom a figyelmem,
és egyúttal a készüléket is. Persze ezek mind csak kibeszélések. Mert kötelező,
hogy egy név rögtön orron koppintson ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésem?
Mikor úgy hat évvel ezelőtt a Könyörgők (Orodovice, 2006)
c. regényhez gyűjtöttem anyagot, amely többek között a szlovák fasizmusról
és az egykor létező szocializmusról is szól, a 20-as, 30-as évek újsághírei
között keresgéltem. Sok olyan dolgot találtam, amit korábban még álmomban
sem gondoltam volna, többek között egy gyűjteményt Az új korszak asszonya
(®ena novej doby) címmel. Az egyik ilyen gyűjtemény szerkesztője Alľbeta
Göllnerová-Gwerková volt. A gyűjtemény 1938-ban jelent meg, abban az évben,
amely a szlovák történelem egyik legkritikusabb időszaka volt. A terjedelmes
publikáció több olyan cikket tartalmazott, amely a nők életével foglalkozott:
az egészségtől, a higiéniától, a terhességtől kezdve egészen a tanári hivatásról
való elmélkedésekig, amelyek sok szempontból még ma is aktuálisnak tűnnek.
E gyűjtemény két cikke ma is annyira érdekes, hogy úgy döntöttünk, közreadjuk
a A nők története, Az írás és olvasás szempontjai (História ľien, Aspekty
písania a čítania) c. konferencia-gyűjteményben, amelyet 2007-ben az ASPEKT
szervezett Pozsonyban. A két szöveg közül az első A nők jogi helyzete a
Csehszlovák Köztársaságban (Právne postavenie ľeny v Československej republike)
Mária Mikulovától, a másik pedig egy cikk Zdenka Teleckától Lényeges eltérések
a szlovák nők jogi helyzetében (Význačné odchýlky v právnom postavení slovenskej
ľeny) címmel. Ez csak annak illusztrálását célozza, hogy az említett gyűjtemény
A demokrata nők nevelésének könyve (Kniha pre výchovu demokratickej ľeny)
alcímmel többek között milyen témákkal foglakozott. Valóban megbecsülésre
méltó munka, amelyben a gyereknevelési kérdésektől kezdve, egészen a nők
politikai tevékenységéig megtalálható minden, ami a múlt század első felének
gondolkodásában körvonalazódott. És mindez abban az évben, amikor a Csehszlovák
Köztársaságban az amúgy gyenge, és inkább ideologizált, mintsem megvalósított
demokrácia véget ért ¬- 1938-ban.
Edmund Gwerk, Alľbeta férje a gyűjtemény grafikai részét
felügyelte. Feltehetően mindeketten baloldaliak voltak. A 20-as, 30-as
években a baloldali gondolkodásra nyilván volt elég ok, mivel az első Csehszlovák
Köztársaság korántsem volt annyira tökéletes, mint ahogy az a demokráciáról
szőtt álmainkban tűnt 1989 után, amikor is valamilyen demokrácia-mintára
oly nagy szükség volt..
Alľbeta Göllnerová-Gwerkováról később kerestem volna több
információt is, de egy Emil Oliver Bakoą által írt szürke monográfián kívül
semmit sem találtam. Persze azért ez is több volt a semminél. E monográfiából
megtudtam például, hogy a selmecbányai gimnázium tanára volt, és egyúttal
az első Csehszlovák Köztársaság idején az egyik legjelentősebb értelmiségi
gondolkodónak számított. Néhány dolgot aztán ki is "google-ztam" például,
hogy irodalomtörténettel is kacérkodott, magyar nyelvből fordított, mint
sokan mások abban az időben, viszont az már keveseknek adatott meg, hogy
tanulmányokat folytasson a Sorbonne-on. Tudományos szinten foglakozott
a történetírással, ahol leginkább a szlovák reformáció korszaka érdekelte,
később a 19. és a 20. századi magyar irodalom, ráadásul az alakuló szlovák-magyar
szótár készítésében is együttműködött. Mindeközben a szlovák irodalom is
érdekelte: különböző szlovák írókról és írónőkről készített portrékat,
kéziratban megmaradt egy monográfiája Elena Maróthy ©oltésováról, és egy
elméleti munkája is a regény műfajáról. Ha arra gondolunk, hogy csak 39
évet élt (1905-1944), megállapíthazjuk, hogy sok mindent elért. Tevékeny
volt az irodalmi élet területén, a kultúrában, a tudományokban, és a 20.
század 30-as éveiben a női mozgalmaknak is aktivistája volt.
Alľbeta Göllnerová-Gwerková 1944-ben halt meg Kremničkán.
Ez egy kis település Közép- Szlovákiában, ma már tulajdonképpen Besztercebánya
(Banská Bystrica) része. 1944. november 5.-étől 1945. február 11.-éig,
tehát a Szlovák Nemzeti Felkelés végéig a nácik itt 747 embert öltek meg,
ebből 211 nő volt, 58 gyerek, 6 hetestől 14 éves korúig. Az áldozatok közt
voltak szlovákok, zsidók, romák, és olyanok, akik aktívan részt vettek
a fasisztákkal szembeni ellenállásban. Alľbeta Göllnerová-Gwerková zsidó
volt, baloldali, és részt vett a Szlovák Nemzeti Felkelésben is. A nácik
Besztercebányán tartóztatták le, és 1944-ben kivégezték. Bizonyára érdekes
lenne többet tudni a nőkről, akik a Felkelésben részt vettek, arról, hogy
mi volt a dolguk, és hogy igazából miért nem tudunk erről semmit. Mert
ez a történelmi téma - a Szlovák Nemzeti Felkelés - is a szlovák történetírás
elnagyolt fejezetei közé tartozik. Már középiskolásként is rosszul voltam,
amikor augusztusban megláttam a kidíszített kirakatokat - a hentesbolttól
a cukrászdáig, a ruhásüzlettől a drogériáig -, a papírból kivágott lángnyelvekkel,
a számmal, ami a konkrét évfordulót jelentette, és a három betűvel: SZNF.
Ez is egy olyan évforduló volt a sok közül, amivel már torkig voltak az
emberek. A totalitárius rendszer bukása után viszont az 1939 és 1945 közötti
háborús Szlovák Köztársaság volt fejesei köpködni kezdtek a SZNF-re, és
a demokratikusabb beállítottságú történészeknek szinte harcolniuk kellett
érte, viszont csak keveseknek sikerült megérteniük, hogy e történelmi esemény
kapcsán valójában miről is volt szó. Olykor eszembe jut az a rengeteg prózai,
költői, drámai mű is, amely szlovák írók tollából született az SZNF-ről,
és amelyekért különböző díjakat, elismeréseket, dicséreteket osztogattak,
és persze leginkább szép honoráriumot. Ha egy kupacba raknánk őket, átláthatatlan
papírkazal keletkezne. Mára már mind el lett felejtve, s nyilván senki
nem fogja kihalászni közülük azt a néhány alkotást, amelyet valóban érdemes
lenne elolvasni.
E kitérő kapcsán jut eszembe, mikor a 70-es években, a
gimnáziumban egész passzusokat kellett megtanulnunk angolul az SZNF-ről,
anélkül, hogy ezen a nyelven valamit is rendesen meg tudtunk volna kérdezni,
vagy válaszolni egy feltett kérdésre. Persze akkor senki sem gondolta,
hogy erre valaha is szükségünk lehet. E passzusokat egy aprócska tanárnő
szigorú felügyelete mellett adtuk elő, akinek a csuklójára számok voltak
tetoválva. A szüleinknél egy kicsivel idősebb generációhoz tartozott. Mikor
felbosszantottuk, azt mondta, hogy mi semmit nem éltünk át, és fenyegetően
mutogatta a számait. Nekünk persze akkor ez semmit sem jelentett. Mint
mindenki, mi is azt gondoltuk, hogy világ a születésünk napján keletkezett,
és minden, ami az előtt történt, teljesen érdektelen volt.
Persze nem szeretném a kifogásaimat ilyen alapra helyezni,
amelybe egy egész generáció lett beledarálva, beletömve. Szégyen, de be
kell vallanom, hogy amikor a "Nők története" című konferenciát készítettük
elő, hiába kerestem egy nőt - történészt, irodalmárt -, aki valamilyen
csekélyke információval is hozzá tudott volna járulni az Alľbeta Göllnerová-Gwerková
körüli diskurzushoz. S végül nem is találtam.
Alľbeta Göllnerová-Gwerková neve errefelé továbbra sem
ismert különösebben. De ha valaki hosszabb időre Selmecbányára téved, és
veszi a fáradságot, hogy ellátogasson a helyi galériába, megtalálhatja
ott a férj, Edmund Gwerk néhány alkotását. Persze ő sem annyira híres;
a galéria egy másik festőről - aki ugyanúgy, mint Gwerk, Selmecbányán tevékenykedett
- lett elnevezve: Jozef Kollárról.
Edmund Gwerk (1895-1956) Prágában és Budapesten
tanult festészetet, megjárta Bécs, München, Berlin, Párizs, Róma és Firenze
festőiskoláit. 1938-tól Selmecbányán élt, ahol a festészet mellett a műemlékek
megőrzésével és védelmével is foglalkozott. A feleségéhez hasonlóan, ő
is a baloldali értelmiséghez tartozott, ami viszont nem akadályozta meg
például abban, hogy a passió-játékokra jelmezeket tervezzen. Azokban az
időkben ez nyilván így ment. A képei számomra hasonló kulturális sokk-ként
hatottak, mint a felesége szövegei. Ő is magasan kiemelkedett a mezőnyből.
S amíg a már említett Kollár életműve kimutathatóan a népi motívumokra
épül, és mindenáron a szlovákságát akarja bizonyítani a legegyszerűbb és
legbiztonságosabb módon, addig Edmund Gwerk európai kaliberű festő volt.
Amíg Ján Kollár szlovák. Tehát akkor ez jött be. És lehet, hogy még ma
is ez jön be. Gwerkben az az érdekes, ahogyan lát és láttat. Ettől válik
európaivá, 20. századi festővé. Annak ellenére, hogy - és ezt azért el
kell mondani - a számlájára írható két nímand kommunista fejes portréjának
a megfestése is. Amikor Alľbeta, a felesége 1944-ben meghalt, Edmund Gwerk
lelkileg összeomlott. Ahogy a Selmecbányai Múzeum munkatársa mondta, "szögre
akasztotta a festészetet". A felesége halála után politikai pályára lépett,
és egy ideig a selmecbányai városi bizottság elnöke lett, ami a helyi önkormányzat
kommunista verziója volt, természetesen a mindenhol jelenlévő kommunista
párt felügyelete alatt. Sokszor így érnek véget a tehetségek, a sorsok.
Nem tudom megítélni, milyen tevékenységet folytatott, de a helyiek nyilván
tudják. Tudok viszont mások más helyeken folytatott tevékenységekről. Így
fojtogattuk egymást kölcsönösen néhány évtizeden át. És már 20 és egy éve
annak, hogy az a rendszer megbukott.
S ha már így Selmecbányán beléjük botlottam, gondoltam,
megéri néhány szót ejteni róluk. Az elmúlt évben írtam egy rövid glosszát
a Gwerk házaspárról. Egy év múlva tudtam meg, hogy Alľbeta Göllnerová-Gwerková
egyetlen monográfusa, Emil Oliver Bakoą egy hónapra rá meghalt.
Nincsenek illúzióim. Marad minden a régiben: a közszolgálati
elektronikus médiából továbbra is fals hangok fognak hallatszani apáinkról
és dédapáinkról, mindenféle kontextus nélkül, és anélkül, hogy bármi esélyünk
lenne megtudni, hogy mi az, amit mi és az elődeink magunk mögött tudhatunk.
A nemzet eközben vígan és gátlástalanul fog szórakozni a tévéműsorokon,
amelyek már minden szintet alulmúltak, csodálni fogja a gyorsan kitenyésztett
hírességeket, ahol a legnagyobb tettnek számít például, ha valakinek kiugranak
a mellei a ruhakivágásból, esetleg a vulgarizmusok az interjúkban. Kikapcsolhatom
persze a készüléket, és a figyelmem is. És felidézhetek valakit, csak a
magam számára persze, megtalálhatok egy régi és elfelejtett nevet, sorsot,
egy újabb darabot az összekeveredett múltunk kirakójátékból, és a különböző
színekkel átfestett kultúránkból. Jó esetben fog még valakit érdekelni,
amit mesélek. De lehet, hogy nem.
GYÖRGY
NORBERT FORDÍTÁSA
Lettre, 79. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|