JÁSZBERÉNYI SÁNDOR
Zsaruk
(a barátodat keresik)
1.
Az ablakok nyitva voltak az osztályteremben, besütött az áprilisi
napfény, megvilágította a padok szélét. Az utcán elment egy-egy autó és
a járda mellé ültetett nyírfák levele megmozdult, ha feltámadt a szél.
Húsz perc volt hátra a történelemórából.
A tanárnő az asztalon ült és keresztbe vetette a lábait. Kék
farmerben volt, fehér pólóban. A fülében imbolyogtak a műanyag fülbevalók,
ahogyan magyarázott. A sztálingrádi csatáról beszélt, arról, hogy Paulus
tábornok letette a fegyvert az oroszoknak.
Kopogtak az ajtón. Az igazgató lépett be az osztályba.
Erős cigarettaszaga volt, a nikotin ki is ütött a szakállán. Ez azonban
sosem zavarta, ha intőt kellett adnia dohányzásért valakinek az iskolában.
Kétszer ültem már bent az irodájában. Lógott a szájából a cigi, amikor
aláírta az ellenőrzőmet, miközben azt magyarázta, hogy ezzel a mentalitással
nem fogok leérettségizni.
A tanárnő leugrott az asztalról, az ajtóhoz lépett és sugdolózni
kezdett a férfival. Feltámadt az alapzaj az osztályban, én is abbahagytam
az olvasást és figyeltem a jelenetet.
Végül szembefordult az osztállyal és a nevemet mondta.
Mindenki felém fordult az osztályban. Felálltam és elkezdtem
bepakolni a könyveket a hátizsákomba.
"Ne vacakolj annyit, gyere már." - mondta az igazgató és a kezével
felém intett. A vállamra csaptam a hátizsákot, átvágtam a padok között
és az ajtóhoz mentem. "Mi a probléma tanár úr?"- kérdeztem.
"Majd a folyosón elmondom." A vállamra tette a kezét és kitessékelt
az ajtón.
"Elnézést kérek, hogy megzavartam a tanórát. Kérem folytassa." - mondta
a tanárnőnek, kilépett a tanteremből és bezárta maga után az ajtót.
Gyors léptekben haladt a folyosón, tartanom kellett vele a ritmust.
A második emeleten voltunk, gyakorlatilag át kellett vágnunk az egész iskolán,
hogy elérjük az igazgatói irodát.
Legutóbb akkor jöttek így értem, amikor egy évvel ezelőtt betörtem
a tesiöltöző ajtaját, mert a portás azt gondolta, fél kettőkor vége van
a munkaidejének és bármit lelakatolhat. A száz kilómmal könnyedén beszakítottam
az ajtót, bementünk és átöltöztünk, az egész osztály. Másnap nyilván valamelyik
stréber picsa bemondta a nevemet a gondnoknak, jöttek is értem szépen a
matekórára, hogy szembesítsenek művemmel, apámmal meg kifizettessék a kárt.
Persze én fizettem ki, apám meg semmit sem tudott meg a dologból.
Remekül hamisítottam az aláírását, most sem izgultam nagyon. Az járt a
fejemben, hogy nyilván a bagózásért akarnak elővenni megint vagy valami
hasonló dologért. Nem tudhattak semmi komolyabb balhénkról , volt annyi
eszünk, hogy távol tartsuk az iskolától.
Mentem a tanár mellett és listáztam a lehetőségeket, hogy mit
akarhatnak tőlem. Semmi sem jutott az eszembe. Végighaladtunk a kihalt,
zöld csempés folyosón, a szakmunkások műhelyei mellett, a WC-k előtt, melyekben
cigizni szoktunk. Egyszer csak a tanár megállt és felém fordult.
"Remélem elmondod nekik, hogy az iskolának ehhez semmi köze."
- mondta idegesen.
"Dehát minek, tanár úr?" - kérdeztem.
"Két rendőr van itt és a barátodat keresik. Nem tudod miért?"
"Nem tudom. Miért?"
"Azt mondják, hogy egy bűntény ügyében nyomoznak."
"Milyen bűntény?"
"Ne add a hülyét. Nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb eljutunk
idáig. Az ilyenekből, mint ti lesznek a bűnözők. Csak idő kérdése volt."
"De hát nem csináltunk semmit." - mondtam.
"Nem érdekel, hogy mit csináltatok. De elvárom, hogy közöld a
rendőrökkel, hogy az iskolának semmi köze nincs a dologhoz."
Miután befejezte, hang nélkül mentünk tovább. Éreztem, hogy a gyomrom
lassan görcsberándul.
2.
Eszembe jutott, hogy Bálint hiányzott az első két óráról. Eddig nem
tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak, hiszen gyakran
kávéztunk a városban az első órák helyett. Most azonban az eszembe
jutott.
Biztosra vettem, hogy vele történt valami. Nem gondoltam, hogy
egy régi verekedést akarnak a nyakunkba varrni, túl sok idő telt el az
utolsó balhénk óta. Ha arról lenne szó, előbb jöttek volna.
Az igazgató után mentem be a szobába. A két rendőr a műbőr ülőgarnitúrán
ült. Nem viseltek egyenruhát, bőrdzsekiben és farmerben voltak. Az idősebb
ásítozva lapozgatta az iskolai aktámat, ötven körülire saccoltam. Harcsabajsza
volt, a haját hátrafésülte, feketén fénylett. A másik harminc körüli lehetett.
Ahogyan előrehajolt, kivillant a pisztolyának a markolata.
"Itt is vagyunk biztos urak." - mondta az igazgató.
"Köszönjük igazgató úr. Megengedi, hogy négyszemközt beszéljünk
vele?" - kérdezte a fiatalabb rendőr.
"Természetesen. Lent leszek a tanáriban, ha szükségük lenne rám.
Mindemellett biztosíthatom Önöket, hogy az iskolának ehhez az egészhez
nincs semmi köze."
"Persze hogy nincs." - mondta a harcsabajszos. "De minden gyümölcsösben
akad férges."
"Pontosan. De biztosíthatom Önöket, hogy mindent elkövetünk,
hogy kiszórjuk." - mondta az iskolaigazgató. Végigmért, majd kiment az
ajtón. Egyedül maradtam a rendőrökkel. Megvárták, míg elhalnak a léptei
a folyosón.
"Tudod, hogy kik vagyunk?" - kérdezte a fiatalabb rendőr.
"Az igazgató szerint rendőrök." - mondtam.
"Rendőrnyomozók." - mondta és az orrom alá tolta a jelvényét.
"És egy bűnügyben nyomozunk."
"No lám, no lám." - mondta a harcsabajszos. "Hogy elsápadtál."
"Pedig az igazgató azt mondta renitens gyerek vagy."
"Hát nekem nem tűnsz renitensnek. Inkább, mint egy rémült dagi
kisfiú. Nem igaz Tibor? Nem úgy fest, mint egy beszari kis dagi?"
"De, van benne valami. Hány kiló is vagy?"
"Százöt"
"Százöt kiló tizennyolc évesen. Nem lehetsz valami sikeres a
csajoknál."
" Meg ugye nem is egészséges. Harminc éves korodra meg fogsz
halni szívinfarktusban. Ezt akarod?"
"Válaszolj a kérdésre." - mondta a Tibornak szólított fiatalabb
rendőr.
"Nem, nem akarom." - mondtam.
"Akkor miért nem sportolsz valamit?"
"Asztmás vagyok."
"Bezzeg bagózni azt tudsz, legalábbis az aktád szerint. Mondd
csak, hülye vagy te kisfiam?"
"Nem vagyok hülye."
"Pedig bagózol. Ha asztmás vagy, akkor nyilván hülye is, hogy
bagózol." - mondta a harcsabajszos és mögém lépett.
"Mit akarnak?" - kérdeztem. Próbáltam felidézni a tegnapi estét.
Együtt ültünk Bálinttal az Erzsébet kertben. Korán hazament, azt
mondta van egy kis dolga otthon.
"Itt egyelőre mi kérdezünk. Ne okoskodj, ha jót akarsz magadnak."
"Azt mondd meg, hol voltál tegnap este kilenc és tizenegy óra
között."
"Otthon."
"Tudja ezt igazolni valaki?"
"Igen, az apám."
"Meg fogjuk kérdezni."
"De hát miről van szó?" - kérdeztem.
" A kis barátodról. A Fodor Bálintról. Nem tudod hol van?"
"Nem."
"Ne hazudj, az igazgatóhelyettes úr már elmondta, hogy mennyire
jóban vagytok."
"Nem láttam tegnap óta."
"Hazudsz. Ne akard, hogy bűnrészességért téged is bevigyünk.
Mert bevihetnénk, nem igaz Tibor?"
"De, igaz. Akár le is csukathatnánk."
"Tényleg nem tudok semmit a Bálintról."
"Megint hazudsz. Nem értem miért védesz egy ilyen apagyilkost.
Vagy te is meg szoktad verni az apádat, mint az a patkány?"
"Nem. Nem tudom, miről beszél."
"Tegnap éjjel, a kis barátod majdnem megölte az apját. A szomszédok
hívták a mentőket. Tudsz erről valamit?"
"Nem láttam a Bálintot két napja."
"Nem értem, miért véded azt a rohadékot. Tudod mit csinált? Széttörte
az apja állkapcsát, a bordatöréseiből nyilvánvaló, hogy még akkor is rugdosta
a földön, amikor elájult. Még most sincs eszméleténél, az intenzíven ápolják."
"Mi közöm van nekem ehhez?"
"Azt akarjuk tudni, hogy hol van a barátod."
"Nem tudom."
"Buzik vagytok, vagy mi, hogy így véded?" - kérdezte a harcsabajszos
.
"Nem."
"Pedig nagyon úgy tűnik. Most pedig nyújtsd hátra a kezed."
"Mit akarnak csinálni?"- kérdeztem. A folyosóról hallani lehetett
a csengő berregését.
"Megbilincselünk és beviszünk a rendőrségre."
"Miért?"
"Mert nyilvánvalóan bűnrészes vagy."
"Nem vagyok bűnrészes. Nem akarom, hogy megbilincseljenek. Semmi
közöm ahhoz, hogy mit csinált Bálint az apjával."
A harcsabajszos mellém lépett és adott egy pofont. Elvesztettem az
egyensúlyomat és nekiestem a falnak, leesett a szemüvegem.
"Jobb, ha szót fogadsz." - mondta a másik zsaru.
"Hátranyújtottam a kezemet, a harcsabajszos rátette a bilincset.
"Így ni." -mondta. "Biztosra veszem, hogy az őrsön sokkal beszédesebb
leszel. Például elmondod miért csináltátok."
"Nem csináltam semmit."
"Mind ezt mondják."
"A szemüvegem." - mondtam. - "Leesett a szemüvegem. Nem látok."
"Erre gondolsz?" - kérdezte a Tibor nevű rendőr. Lehajolt, felvette
a földről és a zsebébe tette.
"Majd visszakapod, ha hajlandó leszel együttműködni."
"De hát fogalmam sincs, hol lehet a Bálint."
"Ez majd kiderül az őrsön, miután betettünk a cigányok közé a
fogdába."
"A cigányok állatok. Tudod mit csinálnak az apagyilkosokkal?"
"Elvágják a torkukat."
"Oda akarsz kerülni?"
"Nem."
"Akkor nem ártana, ha beszélnél."
"Nem tudom, hol van a Bálint."- mondtam. Szédültem, vert a víz
és hányingerem volt.
"Ez reménytelen." - mondta a Harcsabajszos. A jelek szerint be
kell keményítenünk a kis csávóval. "Vidd be az őrsre Tibor, addig én elintézem
az igazgatóval a papírmunkát."
"Oké."
"Nem telefonálhatnék az apámnak?" - kérdeztem.
"Ez nem Amerika öcsi." - mondta a harcsabajszos. "Jobb, ha nem
ugrálsz."
A Tibor nevű rendőr a vállamra tette a kezét, lenyomta a kilincset
és kitolt az ajtón. Szünet volt, mindenki a folyosón. Az alapzaj lassan
elült, amikor meglátták, hogy bilincsben vezetnek lefelé a lépcsőn. A szemüvegem
nélkül semmit sem láttam, többször megbotlottam. A rendőr nyúlt utánam,
hogy ne essek el.
Végigvonultunk a folyosón, le a bejárati ajtóig, ki az utcára.
A rendőr átvitt az úttesten, a kint parkoló autóig. Kinyitotta a hátsó
ajtót, lenyomta a fejemet, mint a filmekben, beültetett. Komótosan előresétált,
beült a volán mögé és elindította a kocsit. Nem beszélt, én sem szóltam
egy szót sem, arra koncentráltam, hogy ne hányjam össze a hátsó ülést.
Az autó megindult, a házak egybemosódva vonultak a szemem előtt. Tíz percen
keresztül autóztunk, mire leesett, hogy nem a rendőrségre visznek.
"Tényleg nem tudod, hol van ez a Bálint?" - szólt hátra a zsaru
és megállította a kocsit.
"Nem." - mondtam. "Tényleg nem tudom."
"Én hiszek neked. Ne haragudj a kollégámra. Zsigerből gyűlöli
az olyanokat, akik kezet mernek emelni a szüleikre. A család, az szent
dolog. Egyetértesz?"
"Igen."
"Várj, visszaadom a szemüveged." Kiszállt a kocsiból, kinyitotta
a hátsó ajtót. "Lépj le a járdára és fordulj háttal."
"Miért?" - kérdeztem.
"Ne pofázz, csak csináld." Megfordultam. Éreztem, hogy a kezemhez ér
és babrál a bilincsel, majd leveszi.
"Megfordulhatsz." - mondta. "És itt a szemüveged." Feltettem és körülnéztem.
Kint voltunk az erdőben, valamivel az uszoda után, az erdei úton.
"Biztosan nem tudod, hogy hol van a Bálint haverod?" - kérdezte
a zsaru, a zsebéből cigarettát vett elő és felém nyújtotta.
"Nem." - csóváltam meg a fejem.
"Ha tudnád, elmondanád?"
"El."
"Most mi az Istent csináljak veled?" - kérdezte, rágyújtott
és nekem is tüzet adott. Piros Marlboro-t szívott, a slukk fejbe vert,
ahogyan leszívtam.
"Tetszel nekem. A legtöbb veled egykorú fiú sír, mint egy kislány,
ha megbilincseljük. De te nem sírsz. Egyáltalán nem félsz?"
"De, félek. Az apám mondta, hogy semmilyen körülmények között
ne sírjak. "
"Szereted az apádat?"
"Igen, szeretem."
"Érdekes ember lehet. Megmondom, mi lesz. Te megígéred, hogy,
ha jelentkezik ez a Bálint, telefonálsz nekem, én pedig most elengedlek.
Ne aggódj, megmondom a kollégának, hogy maximálisan együttműködtél."
"Rendben." - mondtam. A zsebéből elővett egy névjegyet és a kezembe
nyomta. Az állt rajta, hogy Varga Tibor rendőrhadnagy.
"A mobilon hívj."
"Rendben." - mondtam.
"Most látom, hogy eléggé kijöttünk a városból. Akarod, hogy hazavigyelek?"
"Nem. Inkább sétálok."
Beült a kocsiba, elindította a motort és kiszólt az ablakon:
"Tényleg ne vigyelek el?" - kérdezte és végigmért. "Elég sápadtnak
tűnsz."
"Tényleg."- mondtam és nekitámaszkodtam a kerítésnek, hogy ne
essek el. Figyeltem, ahogyan az autó elindul a város felé, felgyorsul,
majd eltűnik a sarkon. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy elment, leültem
az útpadkára, előregörnyedtem és okádtam.
3.
Bálint a kenyérgyárban volt, ahová gyakran bejártunk. Odahordta a nőit
is, s mivel a mi életünkben már nem gyártottak ott kenyeret, a romos, lepusztult
gyárépület mindent megadott nekünk, amire szükségünk volt: privát teret,
menedéket, intimitást. Még egy matracot is szereztünk.
Hazamentem és a biztonság kedvéért megvártam az éjszakát.
Apám korán lefeküdt, nem volt vele gondom. Észrevétlenül tudtam kiosonni
a lakásból.
A kenyérgyár egészen a város szélén volt, húsz percig gyalogoltam.
Az éjszakák még hidegek voltak, látszott a leheletem a levegőben. Végül
odaértem a gyár rozsdás vaskapujához. Évekkel ezelőtt vertük le róla a
lakatot, könnyen nyílt. Az udvaron térdig ért a gaz, a gyár vasberendezései
évtizedek óta rozsdásodtak a szabadban, patkányok fészkeltek bennük. Átvágtam
rajtuk, bementem az épületbe. A talpam alatt csikorogtak az üvegszilánkok,
a betört ablakokon bevilágított a holdfény a kibelezett épületbe. Elindultam
lefelé a lépcsőn a pincébe, ahol bandázni szoktunk. A sötétet hamar megszokta
a szemem, azonnal észrevettem a gyertya imbolygó fényét a folyosó végén.
Bálint a hasán feküdt, mozdulatlanul. Alsónadrágban és trikóban
volt, zilálva lélegzett. Beléptem a gyertya fénykörébe, hogy lásson, de
nem mozdult.
"Keresnek a zsaruk." - mondtam.
"Tudom."
"Mit fogsz most csinálni?" - kérdeztem. "Menekülsz?"
"Nincs hová menekülnöm."
"Akkor mi lesz?"
"Nem tudom. Gondolom lecsuknak."
"Ennyi?"
"Ennyi."
"Ne hozzak neked egy gatyát vagy ilyesmit?"
"Nem kell. Csak adj egy cigit." Elővettem a zsebemből a cigarettásdobozt
és felé nyújtottam.
Nyögve ült fel, darabos mozdulatokkal, lassan vette el a cigit.
A hátán a póló több helyen fel volt szakadva, a mocskos szövet beleragadt
a hátát borító sebekbe. A lábán a régi hegek mellett több helyen
mélyen felszakadt a hús, alvadt barna vér borította a sebeket. Elkapta
a tekintetem, ahogyan a lábát bámultam.
"Övcsat." -mondta. "Vett egy új övet."
"Aha." - mondtam, leültem mellé a matracra és én is rágyújtottam. Szó
nélkül ültünk egymás mellett és szívtuk a cigit, bámultuk a gyertya fénye
által vetett árnyakat a falon. Végül Bálint megszólalt.
"És mond, elpatkolt a rohadék?"
"Nem. Bent van a kórházban."
"Kár. Igazán meghalhatott volna."
Leszívott még egy slukkot, a csikket kiejtette a kezéből és a meztelen
lábával taposta el a földön.
"Kösz a cigit." - mondta. "Most menj el."
"Elég szarul nézel ki."
"Semmi. Holnapra kutya bajom."
"Nem úgy tűnik."
"Holnapra minden rendben lesz, csak hagyj most aludni."
Befejezte a mondatot, visszafeküdt és lehunyta a szemét. Felálltam
és elindultam kifelé, otthagytam neki a cigis dobozt és az öngyújtót a
priccsen.
Felbotorkáltam a pincéből. A holdat felhők takarták el
az udvaron, csak egy utcalámpa égett valahol a távolban. Összehúztam a
bőrdzsekimet és elindultam haza. Apám mélyen aludt már, mire hazaértem,
a horkolását az egész házban lehetett hallani.
Lettre, 79. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|