Rada Denemarkova
A lelketlen ország
A cseh társadalom beteg. És nemcsak erről van szó. De nem is hajlandó
kezeltetni magát. Évtizedek óta élünk egy meghamisított történelemképpel,
és amíg ez nem tisztázódik, nem lehetünk igazán szabadok. Egy tragikus
országban élünk, ahol az emberek a felejtésre áhítoznak, és ebben a vágyukban
a kortárs művészet is segíti őket. Az igazság elhárításában az oroszokhoz
hasonlítunk. Ha az 1989 óta eltelt két évtizedre gondolok, kénytelen vagyok
azon gondolkodni, hogy a szabadság ellenére miért van az, hogy csak hidegséget
érzek. Ezek a megfontolások érthető módon a múltba vezetnek, mert ami ma
van, az abból következik. Burjánzó kicsinyesség, nagyhangúság és bosszúvágy,
végeérhetetlen értekezletek, körlevél- és kérdőívtervezetek, a szovjet
minta vak engedelmességgel való követése, inkompetensek önkényes döntései,
permanens fecsegés évkönyvei, tönkrement munkamorál és szeparatista hajlandóságok
a szlovákok részéről.
A közhangulat nálunk abból a meggyőződésből táplálkozik, hogy végsősoron
egyfajta ütköző vagyunk Nyugat és Kelet között. Ehhez nagyban hozzájárult
első nagy tömeghisztériánk is: a németek kiűzése 1945-ben.Az iskolában
nekem soha nem meséltek arról, hogy azelőtt itt évszázadokon át békésen
éltek egymás mellett csehek és németek.
A müncheni egyezmény, a szudétanémetek hazahozása, vissza a birodalomba,
a nürnbergi törvények alkalmazása/bevezetése a Cseh-Morva protektorátusban,
a megszállás, a holokauszt és a zsidó kultúra elpusztítása és a nemzeti
szocializmust követő kitelepítések a háború utáni időszakban erőszakkal
számolták fel a cseh-német koegzisztenciát.
A második világháború előtt Cseh- és Morvaországban közel három millió
német élt. A második világháború után differenciálatlan, gyűlölködő németellenes
hangulat kerekedett felül. A kollektív bűnösség elvéből kiindulva abszurd
módon összekeveredett a hagyományos cseh antiszemitizmussal és a németek
elűzésében hágott a tetőfokára. A zsidó és a német összetevőt a cseh korona
alá tartozó országok történetéből nacionalista érvek segítségével vagy
eltorzították/meghamisították, vagy teljesen figyelmen kívül hagyták, az
elutasítás olykor osztályharcos alátámasztást is kapott. Az ily módon deklarált
- látensen addig is meglevő - averzió jellemezte a német kultúra egészéhez
való viszonyulást. A német lakosság többségének szervezett kiűzése Cseh-
és Morvaországból (1945 decembere és 1946 decembere között), ami a nemzeti
egységre való törekvésben találta meg igazolását, a győztes hatalmak jóváhagyásával
történt ment végbe. Már 1945 nyarán sor került azonban az ún. vad kiűzésre,
amit az államhatalom helyi szervei hajtottak végre, és ami a németek, a
kollaboránsok és ártatlanul denunciált/megvádolt polgártársak terrorizálásával,
tömeggyilkosságokkal járt együtt. Ezek a forradalmi túlkapások az 1948
februárját követő politikai tisztogatások előszelei voltak/azokat vetítették
előre.
Csehszlovákiában egészen a 20. század 90-es éveiig mélységesen tabuvá
tett témának számítottak a cseh-német viszonyok. A németek elűzéséből következett
egy revizionista és revansista törekvésektől áthatott Németország képe.
A németeket elűzték, a zsidók meghaltak vagy emigráltak. Gyakorlatilag
hosszú évtizedekre elhallgatták a németek vagy a zsidóság hozzájárulását
a cseh kultúra történetéhez.
Az elfojtás doktrínája
A történelmi elfojtások itteni légkörét a populista cseh politikusok
mindmáig ijesztgetésre használják (Václav Klaus államelnök a "revansizmusra"
való hivatkozással tagadta meg a lisszaboni szerződés aláírását). Ezen
túlmenően a vad kiűzés más szörnyűségekhez is előkészítette a talajt. Ferdinand
Peroutka, amerikai száműzetésben meghalt újságíró 1956-ban azt írta a Szabad
Európának: "A németek kiűzésével olyan légkör alakult ki, amelyben megengedett
minden nagyobb felhajtás nélkül a politikai ellenfél kiküszöbölése, olyan
légkör, amely teret enged a jogtalanságok és törvénytelenségek közepette
folyó életnek… Ezek a tömeges kiűzés morális következményei, amelyek már
ma is érezhetőek: Ha meg lehet büntetni egy embert azért, mert egy bizonyos
nemzetiséghez tartozik, akkor azért is meg lehet büntetni, hogy egy bizonyos
társadalmi osztályhoz vagy politikai párthoz tartozik."
Az 1948-as kommunista hatalomátvétel és az 1968-as szovjet megszállás
után további százezrek érvényes jogállását szüntette meg. A sztálinizmus
virágzott nálunk tekintet nélkül arra, hogy mi történt ugyanabban az időben
a Szovjetunióban. Sztálin nálunk példaképnek számított - pedig akkor már
tudták, hogy tömeggyilkos volt. Az a nemzedék, amelyik akkoriban rá hivatkozott/esküdött,
egyetlen egy mondattal söpörte le 1968-ban a tetteit az asztalról. Kijelentették:
"Fiatal korunkban elkövettünk némely hibákat és tévedéseket." A többes
szám első személy mögött sok arc rejlik. A "hibákat és tévedéseket" azonban
el is lehetett volna kerülni. Mindig lehet nem megtenni valamit.
Az 50-es évek Csehszlovákiája züllött terror-rezsim volt, a tömeggyilkosságra
való hajlandósággal, egy olyan állam, amely csúfot űzött a jogállamiságból.
Mintha egykori SS-tisztek megnyugtathatták volna a világot egy olyan mondattal,
hogy "fiatal korunkban hibákat követtünk el", mintha ezzel feledhetővé
tették volna, hogy támogatták a hitleri rendszert. Míg Németországban ezeket
az embereket háborús bűnösöknek nyilvánították, nálunk hasonló tettekért
senkit sem tiltottak el a közélettől, sem az 50-es években elkövetett bűnök
miatt (letartóztatások és kirakatperek, Milada Horáková kivégzése, gyerekeknek
a szüleiktől való erőszakos elszakítása, magántulajdon kisajátítása, nem
kommunista diákok egész évfolyamainak erőszakos eltávolítása az egyetemekről,
családok kitelepítése, kolostorok kifosztása, könyvtárak megsemmisítése),
se a 60-70-80-as években elkövetett bűnökért (hogy nem engedték az osztályellenségnek
nyilvánítottak gyerekeit továbbtanulni, hogy büntetlenül terjesztettek
névtelen rágalmakat és hazugságokat. A gyilkosok hatalmon maradhattak a
szovjet tankok fedezékében.)
1989 után a bűnösök a parlamentbe és a vállalkozói körökbe menekültek.
És mi lett az élhetetlen, tönkretett életekkel? Az áldozatoknak hallgatniuk
kellett. Mindmáig nem kíváncsi senki a túlélők tanúvallomására. Az 1989
óta eltelt 20 hosszú évben egyetlen egyszer sem hozták fel, hogy egy embert
a tettei, nem pedig a szavai alapján kell megítélni. A szavakon lehet változtatni
aszerint, hogy éppen 1953-at, 1968-at ill. 1989-et vagy 2010-et írunk.
Aki egyszer egy gyilkos rezsim oldalán állt, annak vállalnia kell a tetteit.
Az elhallgatás sérti a halottak emlékét. És velük együtt azokat is, akik
több éves bebörtönzést fizikailag túléltek ugyan, de lelkileg tönkre vannak
téve.
A kommunista bűnösök elleni perek elhúzódnak, nem büntettek meg senkit,
és most mát valószínűleg nem is fognak, mert nem akarjuk a saját részünket
magunkra vállalni a bűnösségből. Amivel egyértelmű üzenetet hagyunk a fiatalabb
nemzedéknek: Az életben minden meg van engedve, mert minden aljasság félretolható
azzal a mondattal, hogy "fitala korunkban követünk el hibákat és tévedéseket."
A fiataljainkban nem lehet reménykedni, egy olyan légkörben nőnek fel,
amelyben nemzedékek óta féligazságokat és előítéleteket adtak tovább. Vajon
Václav Havel 1989-ben nem tudta, hogy az az elképzelése, hogy nulláról
lehet kezdeni és le lehet zárni egy vonalat meghúzva a múltat, nem más,
mint a múltat a szőnyeg alá söpörni, ahol mindmáig ott rohad? Az 1968-as
tankok bevonulása az egykori párttagoknak, akik közül sokan az 50-es években
Sztálin nevében segédkeztek a törvénytelenségekben, azt is jelentette,
hogy nem szorul körülöttük tovább a hurok. És akik csalódottak voltak,
amiért elhatárolták magukat "a tavaszi ébredéstől" azok, akik a megelőző
éveket börtönben töltötték, amíg ők élhették az életüket, írhatták a könyveiket
- hogy aztán ráébredjenek az igazságra, de már csak abban a pillanatban,
amikor kikerültek a hatalomból.
1989-ben mindezt lesöpörték az asztalról, mintha sosem is lett volna.
Kínos módon folyton csak a Milan Kundera ügyön rágódnak, de azokról, akik
ilyen helyzetekbe hozták a társadalmat, nem vesztegetnek szót. Mindig "ugyanazokat"
az emlékeket hozzák elő, amelyeket az akkori idők kontextuséban és a hozzáférhető
információk kontextusában eltérő módon fognak fel; ezzel csak a vakságunkat
növelik. Privát emlékezetünket a kollektív emlékezet teszi teljessé. De
vajon nem gyengül-e ezzel emlékezetünk hitelessége?
Aki Oroszország vazallusaként él egy szocialista országban és egy megszálló
rezsimben, az úgy látszik, már nem képes egy másik világban élni. Az egykori
"pártcimborák" ma egy "szocialista arcú" kapitalizmust igyekeznek Csehországban
berendezni: a kiválasztottak versenytársak nélkül aratnak győzelmet, nincs
szabad versengés (ahogy a szocializmusban bevett dolog volt a ellenfelet
politikai üldözéssel kivonni a játékból). A régi mentalitás is átmentődött:
nem a tehetségeseket és rátermetteket támogatják, hanem a kevésbé jó képességűeket,
mert ezek a lojalitásukkal és a gátlástalanságukkal tűnnek ki. Általában
azt lehetne mondani, hogy bár Csehország fizikailag túlélte a börtönt -
hat évet a nemzeti szocialista és negyven évet a kommunista uralom alatt
-, de pszichikailag roncsként tért vissza a szabad világba, és csak arra
képes, hogy a saját igényeit próbálja kielégíteni.
A Kelet bacilusa
Azok vannak hatalmon, akik semmilyen nyomásnak nem voltak kitéve, és
most hatalmi pozíciójukból támadnak azokra az emberekre, akik börtönben
ültek, nem publikálhattak, vagy emigrációba mentek, hogy onnan védelmezzék
a véleményszabadsághoz való jogot. Az ilyen magatartás jelentőségét lekicsinylik,
jelentéktelennek minősítik. Aki fél, hogy elveszítheti minden jóval megrakott
szelet kenyerét, az mindent helyesel, közben azonban mindentől távol tartja
magát. Az 1989 előtti tervszerűen űzött népbutítás korát a hétvégi házaikban
nyugodtan kibekkelték egy pohár jól behűtött sörrel a kezükben. Velük együtt
továbbél a pártos privilégiumok iránti előszeretetünk, az államelnök pozíciója
egy uralkodóéval, egy cár atyuskáéval ér fel, ez a Kelet bacilusa,
ami megmaradt bennünk, a civil társadalomtól való félelem, a velünk született
hajlandóság a másik kihasználására.
Úgy tenni, mintha nem volnánk Európa egy része, mintha Európa valahol
rajtunk kívül volna, mintha büntetlenül lehetne nevetség tárgyává tenni,
amint cseh politikusok ennek a cseh EU-elnökség évében, 2009-ben tanúbizonyságát
is adták. A cseh kívülmaradás veszedelmes, az énközpontúság, ami semmi
érdeklődést nem mutat az iránt, ami a saját ajtaja előtt történik.
Az emberek úgy tesznek, mintha mindent jobban tudnának, a világ közepének
érzik magukat. Hiányzik belőlük az alázat, a kíváncsiság, az emberség.
A lakájtempó, az Oroszországból importált ázsiai mentalitással dúsítva
a bűnösöket önmagán kívül keresi, hogy kisebbrendűségi érzéseit másokon
vezethesse le. Úgy teszünk, mintha nem látnánk sem a gyilkosok arcát, sem
azokét, akik a megszálló rezsimmel kollaboráltak. Úgy teszünk, mintha valaki
más volnánk. Egyesek számára ez még mindig a túlélési stratégiájuk része.
Olyan ország ez, amelyben a lelkiek számára nem jut helye. A kapitalizmus
cseh változatában a dzsungel törvényét hozza vissza: Az erősebb uralkodik
a gyengébb felett.
A cseh valóság figyelemreméltóan kísérteties, különös. De nem
úgy, mint egy horrorfilmben vagy egy expresszionista festményen, az emberek
itt nem veszítik el sem arcvonásaikat, sem a valóságra való vonatkozásukat.
A helyzet megőrzi "normális" körvonalait.
Az én regényeim a hazám történelmével való számvetésre szolgáló hasonlatok.
Kísérletek a számvetésre valamivel, amivel errefelé nem lehet számot vetni.
Rányitni a kaput a kendőzetlen történelemre, visszaadni a dráma erejét.
"Kimondani, nemcsak ábrázolni az igazságot." Erre csak az irodalom képes.
Mintha a halál utáni életre készülnék, és a védőbeszédemet írnám. Ha azok
elé kell lépnem, akik számára nem jött el az önreflexió ideje. Lehet, hogy
egy grimasszal fognak nekem megbocsátani. De addig állnom kell a pofonokat.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 79. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|