Przemysław Czapliński:
A németek képe a lengyel irodalomban
(Dojcsland)
A hetvenes évek közepén az Egyesült Államokba látogató lengyel beszélgetésbe
elegyedett egy amerikaival. Elhangzott az archetipikus kérdés: "Hová való
vagy?", mire emberünk azt felelte: "Lengyelországba". "És az merre van?"
- firtatta beszélgetőtársa. "Európában", válaszolta emez. "De mégis merre?"
"Oroszország és Németország között." "Hiszen ott nincs semmi!", kiáltott
fel az amerikai. Szótlanul itták ki a kávéjukat.
Idegenek itthon
1981-ben, a lengyel Szolidaritás mozgalom okozta földindulás közepén
jelent meg Jan Józef Lipski Két haza, két patriotizmus című esszéje . A
szerző a kollektív identitás új alapokra helyezése mellett szállt síkra.
A megújulást azért tartotta Lipski igazán fontosnak, mert szerinte
a megalománia és a xenofóbia erős jelenléte a lengyel nemzeti tudatban
a szomszédok iránti gyűlölet és sértettség csapdájában tartja a társadalmat.
A megalománia miatt nevetünk a cseheken, lenézzük a primitív oroszokat,
felhánytorgatjuk az ukránok kegyetlenkedéseit, a xenofóbia pedig folyamatosan
újratermeli a németek iránti gyűlöletet és reprodukálja a zsidókkal szembeni
legostobább előítéleteket. A megalománia nevében tüntetjük el a honi
történelem véres foltjait, vagyis az ukránok, litvánok, csehek vagy zsidók
kárára elkövetett bűneinket, és hirdetjük morális ártatlanságunkat. Kétségkívül
erősítheti a közösség kohézióját, ha gyűlöl mindent, ami idegen, csakhogy
az ilyen közösség nem veszi észre, hogy mérgezett habarcs tartja össze.
A mérgezett anyag a közösséget is átjárja: ha gyűlöli a németeket, könnyen
fölébe kerekedhet az, aki németellenes indulatokat szít; ha gyűlöli az
oroszokat és az oroszságot, sosem fedezheti fel saját kultúrájának orosz
elemeit, és sosem fogja megérteni önmagát. A megalománia és a xenofóbia
nemcsak az idegen elutasítását, hanem a saját szféra beszűkítését is jelenti.
Az idegentől elhatárolódó közösség csak úgy tudja meghatározni önazonosságát,
ha kinyilatkoztatja, mi nem akar lenni és kivel nem áll szóba. Az ilyen
közösség hallani sem akar arról, hogy mennyi idegen és heterogén elemet
olvasztott magába.
A múltba forduló, sérelmi patriotizmussal szemben Lipski a lengyel
hagyományban fellelhető kritikus patriotizmus mellett áll ki. Ez a patriotizmus
nem zárkózik el a keserű önvizsgálattól és számvetéstől, amely egyaránt
figyelembe veszi a nemzeti közösség nemes és kevésbé nemes, olykor nemtelen
cselekedeteit. Nem tér ki a hazaszeretet elől, de mindig rákérdez, az milyen
tettekre buzdít és kit rekeszt ki. A reflektált patriotizmus nem kérdőjelezi
meg a heroikus hagyományt, de nem szűkíti a múltat pusztán a győzelmekre,
felelőssége tudatában a nemzeti büszkeségre okot adó események mellett
a dicstelen és szégyenteljes történéseket sem hagyja említés nélkül.
Lipski meggyőzően érvelt amellett, hogy az idegenség bennünk van, nem
csupán az általunk elutasított rossz alakjában, hanem a bennünket formáló
mindennapos kulturális hatások következtében is. Tehát valamennyi kísérlet,
amely a nemzeti közösséget az idegen kizárása által határozza meg, önáltatáshoz
és gyűlölködéshez vezet. A megalománia és a xenofóbia nemcsak az idegenség
ellen irányuló viselkedést modellálja, hanem a közösségen belüli viszonyrendszert
is, így a közösség valamennyi tagja egységes identitáselvárásoknak rendelődik
alá, a közösségi kohézió pedig csupa negatívumon alapszik.
Lipski így fogalmazott: "A patriotizmus a haza szeretetéből táplálkozik,
és szeretethez kell vezessen, minden egyéb megnyilvánulása etikai kibicsaklást
jelent." Ezt a keresztényi gondolatot a következőképpen lehet a mindennapok
nyelvére lefordítani: ha jobban szót akarunk érteni egymással, jobban meg
kell ismernünk magunkat. Ennek érdekében szóhoz kell juttatnunk a bennünk
meglévő idegenséget, a mellettünk létező idegenségnek pedig esélyt kell
adnunk arra, hogy teljes mértékben megnyilatkozzék. Vagyis a lengyelek
belső viszonyrendszerét nem lehet átalakítani anélkül, hogy az oroszokkal
és németekkel szembeni beállítódásunkon ne változtatnánk.
Idegenek haza!
Néhány hónappal Lipski esszéjének megjelenése után Lengyelországban
bevezették a hadiállapotot. 1982 januárjától minden "hónapfordulón" - január
13-án, február 13-án, március 13-án az emberek az utcára vonultak, hogy
kikiabálják magukból a kommunizmus iránti gyűlöletüket, a hatalom bűneit,
megemlékezzenek a hadiállapot áldozatairól, hogy tiltakozzanak.
A tüntetések helyszínét szoros rendőrkordon zárta körül. Az állomány
jól felfegyverzett, tagbaszakadt, válogatott emberekből állt. "Zomósoknak"
hívták őket, mert ezt a betűszót adta ki a leggyűlöltebb rendfenntartó
alakulat, a rendőrség motorizált alakulatai nevének rövidítése. A kommunista
állam izomagyú, hosszú gumibotokkal felfegyverzett lovagjaival szembenálló
tömeg ezt skandálta: "ZOMO - Gestapo! ZOMO - Gestapo!" Míg csak torokkal
bírták, egyre hangosabban, egyre dühödtebben. Gyakran már ennyi is elég
volt ahhoz, hogy a rendőrök a magasba emeljék gumipallosukat, és a kisebb
csoportokra szakadó tömeggel összecsapjanak. Ha a tüntetőknek mégis sikerült
néhány száz métert megtenniük, akkor minimális politikai programjukat is
világgá kiáltották: "Ruszkik haza! Ruszkik haza! Ruszkik haza!"
Furcsa bekiabálások voltak ezek. A zomósok mindig fiatalok voltak.
Köztük lehetett a szomszéd fiú, az unokatestvér vagy az iskolatárs. Vér
voltak a vérünkből, hús a húsunkból. A "Gestapo" tehát nem azt jelentette,
hogy németek lennének, hanem azt, hogy ugyanúgy bánnak a lengyelekkel,
ahogy a németek tették a II. világháborúban. A tüntetők ezt a fajta magatartást
igyekeztek száműzni a közösségből. Ezek a becsmérlő bekiabálások egyrészt
arra utaltak, hogy a ZOMO fellépése éppoly idegen a mai lengyelség számára,
mint a Gestapo módszerei voltak a német megszállás alatt. Másrészt arra
utaltak, hogy a hadiállapot forgatókönyve és a kommunista hatalomgyakorlás
rendszere keleti import, eszmeileg és kulturálisan egyaránt idegen emberek
műve. A két jelszó nagyjából annyit jelentett, hogy a hadiállapot alatt
a lengyel identitás számára ugyanannyira idegen erő képviselői ütlegelték
a tömeget, mint az egykori Gestapo, egy éppúgy idegen hatalom nevében,
mint az orosz kommunizmus.
A hadiállapot - a lengyel társadalom egyik legnagyobb háború utáni
traumája - tehát nem saját elnevezésekkel operált. A felhasznált nevek
a nemzeti közösségen kívülre helyeztek minden rosszat, miközben a lengyelséget
a történelmen átívelő, kollektív mártíromság dicsfényébe emelték. Mindkét
jelszó azt sugallta, hogy negyven évvel a háború után továbbra is a német
és orosz agresszió fenyegetésében élünk. E tudat erős anakronizmusa megmutatta,
hogy nagyon is időszerű volna másfajta diagnózisokat felállítani, másfajta
felismerésekre jutni. A világháborús sztereotípiák újrahasznosítása egyúttal
rámutatott, hogy előbb a "Gestapo" és a "ruszki" fogalmát kellene
újradefiniálni ahhoz, hogy a rendőröket és funkcikat kifejezőbb névvel
lehessen illetni. A kollektív identitás ugyanis mindig a külső és belső
idegenséggel szemben határozza meg magát.
Majdnem zsidók
A hadiállapot után Andrzej Szczypiorski A szép Seidenmanné című
regénye jelentette az első újradefiniálási kísérletet. A könyv jelentősége
azonban nem a történelem újraértékeléséből, hanem az idegenség fogalmának
szentimentális átrendezéséből adódik.
A bennünket érdeklő német-lengyel viszonylatban Szczypiorski szerepe
legalább annyira nyilvánvaló, amennyire kétértelmű. Kétértelműsége abból
adódik, hogy a lengyel-német párbeszéd újraindítását a zsidók és az oroszok
kontójára képzelte el. A szerző egyszerű eszközökkel élt. Egy szépséges
zsidó nő történetét beszélte el, akit éppen egy zsidó adott föl a Gestapónak.
Szomszédai a nő megmentésére szövetkeznek, a szolidaritási lánc legvégén
pedig Johann Müllert találjuk, a németet, aki bemegy a Gestapóra, és Irma
Seidenmann ismerősének mondva magát kimenekíti az asszonyt a pribékek kezéből.
Évekkel később, 1968-ban a Lengyelországban hatalmon lévő kommunisták kirúgják
Irmát a munkahelyéről, majd nemsokára az ország elhagyására kényszerítik.
Ezáltal Szczypiorski nemcsak azt mondta ki, hogy a németek közt rendes
emberek is voltak, és hogy az 1945 utáni kommunisták antiszemiták, de egyszersmind
korlátozta a nacionalizmus szerepét a lengyel történelem értelmezésében.
A 20. századi lengyel történelem nacionalista olvasata a következő érvelésen
alapult: ha két nemzet is ránk tört, és bűnös terveinek megvalósításához
lengyelellenes ideológiát vetett be, létünk alapját a nacionalista patriotizmus
kell hogy jelentse. Az író a nemzetről a totalitarizmusra helyezi át a
hangsúlyt, megdöbbentő módon úgy állítja be a németeket, mint akik szövetségeseink
lehetnek a totalitarizmus ellen folytatott háború utáni küzdelmünkben.
Mert a háború utáni németek már nem nemzeti szocialisták, hanem a velük
született perfekcionizmusuk révén - tökéletes demokraták.
Szczypiorski tehát olyan történetet mondott el, amelyben a lengyelek
már majdnem olyanok, mint a zsidók: elszenvedték saját üldöztetésüket,
de összehasonlíthatatlanul nagyobb szenvedést jelentett számukra, hogy
látták, amint a zsidókat üldözik és gyilkolják. A kettős sebzettség, a
zsidók iránti részvét és a saját áldozatok nagy száma miatt a lengyelek
hosszú évekkel a háború után is beletemetkeznek az emlékezés fájdalmába
és a németek iránti gyűlöletbe. Ezt a megfeleltetést használta ki a szerző
egy lényeges módosítás végrehajtására. A regény ugyanis arról igyekezett
meggyőzni, hogy miután bennünket hasonlóan nagy távolság választ el a németektől,
mint a zsidókat, kétszeresen is megsebzett áldozatként megpróbálhatjuk
áttörni a korlátokat, hogy a történelemben új fejezetet nyitva párbeszédet
kezdjünk a halálos ellenséggel. Ennek az a feltétele, hogy eloszlassuk
azt az általános vélekedést, amely minden németet bűnösnek vagy bűnsegédnek
tart.
Germanus sedens
Szczypiorski regénye magán viseli a szentimentalizmus minden hibáját,
mégis sok jó származott belőle. Elfogadottá tette, hogy a háborúról a civilek
perspektívájából lehessen írni, a háború áldozatai közé egy németet is
beemelve tudatosította, hogy az emberi kapcsolatok alakulása a háborút
követő világban összefügg azzal, hogy miként beszélünk a háborúról, és
diszkvalifikálta a nacionalista gondolkodást. Korábban mellőzött tapasztalatokra
hívta fel a figyelmet, kísérletet tett azok nemzeti határokat átlépő ábrázolására,
utat nyitva további civil narrációk megjelentetéséhez. Míg az európai tudatban
a háború hadműveletek, kémtörténetek és partizánakciók láncolataként csapódott
le, a civil tapasztalat mellékes volt. A harc és a gyilkolás helyett a
túlélésre, az életben maradáshoz szükséges javak megszerzésére koncentráló
szereplők szempontjait bemutató művek - például Grass A bádogdob, Vercors
A tenger csendje, vagy Białoszewski Napraforgók ünnepe. Emlékezés
a varsói felkelésről című kötetei - radikálisan megváltoztatták a háborús
időszak optikáját, és hatottak a nemzetkarakterológiai elképzelésekre.
Katonák nemigen vegyülhetnek az ellenség katonái közé, de nem ritka a különböző
- gyakran ellenséges - nemzetekhez tartozó civilek összekeveredése. Előfordulhat
az is, hogy egyesek valamilyen okból elszigetelődnek a háborútól. Egy ilyen
történelmi pillanat elevenedik meg Stefan Chwin Hanemann című
regényében. Az író a címszereplő, egy német orvos történetét beszéli el,
aki Danzigban a kórbonctan professzora, de miután a háború előtt rejtélyes
körülmények közt elveszti kedvesét, Luiza Bergert, összeroppan. A végzetes
napig Hanemann abban a meggyőződésben vizsgálta a tetemeket, hogy megbúvik
bennük valamilyen immateriális, a halál törvényeinek alá nem rendelt rész,
de amikor a boncasztalon kedvesének holttestével szembesült, megértette,
hogy a halál mindent magával ragad. Világnézeti válságon megy keresztül,
feladja állását, és az időt karosszékben ülve, céltalan töprengéssel tölti.
E melankolikus révületből még a danzigi németek tömeges exodusa sem ragadja
ki 1945-ben. Hősünk akkor ocsúdik fel, mikor a házába menekültek telepednek
meg.
Mennyiben módosított Chwin a németség ábrázolásán és a német-lengyel
viszonyon? Mindenekelőtt visszaemelte a lengyel kultúrába a Heine és Kleist
költészetéhez kapcsolható, Caspar David Friedrich képeit idéző melankolikus
német alakját, feledésbe merült hagyományt élesztve újjá. Ennek lényegét
a sebezhető ember ábrázolása adta, aki az elemek hatalmával szembesülve
felismeri saját törékenységét. Az erős létezés, amely a háborgó tenger
vagy a magas hegyormok látványát idézi meg, a hős homályos megvilágosodása
révén a semmi megtapasztalásába fordul. A melankolikus orvos inkább hisz
a semmi, mint a valami bizonyosságában, és önnön törékenységének felismerése
megbénítja. A passzivitást választva behódol a semminek, s hátat fordít
mindennemű tevékeny életmodellnek. Viselkedésével nemcsak a porosz junker
eszményt vagy a hitleri tetterőt kérdőjelezi meg, hanem az életigenlést
is visszautasítja. Maga választja az idegenséget, idegen marad a létezés
számára, maga lesz a létezés cáfolata. Míg Szczypiorski náci jegyeiktől
tisztította meg a németeket, Chwin demilitarizálta őket.
A gyenge német, a mélabús Germanus sedens irodalmi megformálása nemcsak
azért volt fontos, mert a német hagyomány feledésbe merült tartományára
utalt. Rámutatva Hanemann és Hamlet rokonságára, hatékonyan kérdőjelezte
meg a minden németben fenyegető hódítót látó gyakorlatot. Azáltal, hogy
hőse, Hanemann, a háború végén egy lengyel városban marad, Chwin a német
polgári lakosság - 1945 utáni, a lengyel nyilvánosságból sokáig száműzött
- sorsának bemutatását kezdeményezte.
Germanus sacer
Ugyanabban az évben, mikor a Hanemann napvilágot látott, Olaszországban
megjelent Giorgio Agamben Homo sacer. Il potere sovrano e la nuda vita
című műve, amelyben a szerző egy alapvető antropológiai hagyományt mutat
be, az ókori görög gondolkodástól a 20-21. századig. Gondolatmenete a puszta
létezés (zoé), és a jó, társadalmilag beágyazott élet (biosz) szembeállításából
indul ki. Agamben olvasatában erre a distinkcióra hivatkozó minden politikai
rendszer a társadalomra veszélyes hatalmi modellt tart fenn. E módszer
egyaránt jelen volt a görög és római köztársasági hagyományban, a középkori
monarchiákban, a totalitárius rezsimekben és demokratikus rendszerekben.
Minden hatalom védi saját szuverenitását. Nem akkor jár sikerrel e
téren, ha szabályokat foganatosít, hanem akkor, amikor olyan erős már,
hogy dönthet a saját maga szabta szabályok felfüggesztésről is. Ennek a
jog eszközeivel leginkább szentesített módja a rendkívüli állapot bevezetése.
A rendkívüli állapotot éppen az egyértelműség hiánya jellemzi, mivel nem
lehet különbséget tenni jogsértés és jogkövetés között, lehetetlen megmondani,
hogy egy adott cselekedetet kegyetlenkedésnek vagy a jog érvényesítéséhez
vezető eszköznek kell-e tekinteni. Az értelmezhetetlenség eme szférájában,
amely felfüggeszti a törvények hatályát, illetve újakkal váltja fel azokat,
a puszta létezés példáival szembesülhetünk. Olyan életről van szó, amelyet
ki lehet oltani, de ezt nem lehet áldozatként értelmezni. Ez a homo sacer,
a megszentelt ember. Puszta létezése olyan mértékben lesz törvényen kívüli,
amennyire a törvénynek és a hatalomnak erre szüksége van: ha a hatalom
nem tudna rendkívüli állapotot bevezetni, vagyis felfüggeszteni a szabályokat,
amelyeket korábban maga állapított meg, és ha nem tudná megőrizni a puszta
létezéseket a zavaros időszakban, nem definiálhatná magát hatalomként.
Fordítva is igaz, a kivétel határozza meg a szabályt, a kirekesztett testesíti
meg a társadalmat, a hadiállapot határozza meg a jogelveket, és a puszta
létezés köti össze a szuverenitás struktúráját az áldozat struktúrájával.
A totalitárius államokban a rendkívüli állapot állandósult. A koncentrációs
tábor vált a szervező terévé. A muszlimok egyszerre váltak a törvény hatálya
alól mentes puszta létezéssé és a törvény által meghatározottakká. Másképpen
fogalmazva a táborokban lézengő élőhalottak nem a totalitárius állam működésének
melléktermékei voltak, hanem hatalmának lényegét fejezték ki, amely a lágerek
formájában újra, bár nem utoljára nyilvánult meg.
A koncentrációs táborok felszabadítása és a háború befejezése után
a rendkívüli állapotot elsősorban a német lakosságra vonatkoztatták. Az
elv, amely ezt lehetővé tette - ha Agamben koncepciójából indulunk ki -,
a következőképpen ragadható meg: a lengyel és a szovjet hadsereg kvázi
állami struktúrát alkotott, amelynek elvi alapja a németek elleni harc
volt. Ez a szabály (biosz) lehetővé tette a közösséghez tartozás meghatározását
(aki a németek ellen harcol, teljes jogú állampolgár) és egyben az ellenséget
is kijelölte. A Szovjetunió és Lengyelország területén élő német polgári
lakosságot viszont éppen ezen elv szellemében lehetett egyszerre beemelni
(civil volta miatt) és kirekeszteni (német volta miatt). A németség tehát
olyan jogrend hatálya alatt találta magát, amely a jog felfüggesztését
szentesítette. Ezért a rendkívüli állapot puszta létezésre (zoé) kárhoztatta.
A Germanus sacer pusztán biológiai lénnyé vált, meg lehetett ölni, de nem
lehetett áldozatként felmutatni. Elpusztításáról nem készült feljegyzés,
nem járt érte elismerés.
Mikor a lengyel és orosz csapatok a németek által megszállt területekre
érnek, kezdetét veszi a német civil lakosság többhónapos pokoljárása: a
rablások, tömeggyilkosságok, a nők megerőszakolása, a gyűjtőtáborok normává
lesznek a háború utáni kivételes állapotban. Számos lengyel írás született
e tárgyban - dokumentarista, publicisztikai, szépirodalmi művek egész sora.
A hallgatás megtörését és a beszédmódok sokféleségét egyaránt fontosnak
tartom bennük. Ezek a változatos szövegek úgy beszélnek a nacionalizmus
világáról, hogy megakadályozzák a nacionalista szempontok érvényesítését.
Ha a nemzeti hovatartozás kérdését háttérbe szorítjuk, akkor a háborút
elsősorban emberi testek történeteként fogjuk látni. Minél kevésbé van
felfegyverezve, annál annál nagyobb veszélyben van. Az ilyen testekkel
rendelkezni lehet, kiszolgáltatottak, nem fejtenek ki ellenállást. Például
a női testek. A háború utáni rendkívüli állapotban kegyetlen sors várt
rájuk: tömeges erőszaktétel után megölték és hátrahagyták őket a városok
utcáin, hogy aztán gyerekeiket és férjeiket hajtsák oda a tömegsírok kiásásához,
a szerencsésebbek pedig szexuális nyersanyagként létezhettek tovább . Kelet-Poroszországban
számos példát találunk nők tömeges öngyilkosságára közvetlenül a szovjet
hadsereg bevonulása előtt (előfordult, hogy egy kisváros női lakosainak
többsége végzett magával a megbecstelenítéstől való félelmében). Döntő
szerepet játszott ebben az ún. Nemmersdorf-szindróma. Ezt a kelet-poroszországi
kis falut, amely ma a kalinyingrádi körzetben fekszik és Majakovszkojének
hívják, már 1944 őszén elfoglalták az oroszok, de néhány órával később
a Wehrmacht visszaverte őket . A faluban akkor már csak halottak voltak.
"Az első portánál egy szekér állt, rajta négy meztelen, keresztre feszített
nő, odaszegezett kézzel (...) A pajta bejáratánál két meztelen nő
volt odaszegezett kézzel, (…) a házakban hetvenkét nőt és gyereket találtunk,
meg egy férfit, mind halottak voltak. Szinte mindenkit bestiálisan meggyilkoltak,
alig néhányukkal végzett tarkólövés. Pelenkás gyerekeket is láttunk, akiknek
valamilyen kemény tárggyal szétverték a koponyáját." Nemmersdorfban
a bosszúállás szelleme tombolt: a német férfiak és asszonyok ugyanarra
a sorsra jutottak, mint korábban a lengyelek, oroszok és zsidók. Az a tudat,
hogy a katonák az övéikért álltak bosszút, és hogy az erőszak a szexuális
hadviselés része, melynek során asszonyaik megbecstelenítésével a férfiakra
mérnek csapást, hosszú évekre némaságot parancsolt a meggyalázott német
nőkre, megaláztatásuk említése csak szégyent hozhatott rájuk. Több mint
negyven évbe tellett, míg előálltak a feltételek Európa kommunikációs kultúrájában
a német nőkön esett erőszak kibeszélésére, és körvonalazódott egy olyan
narráció lehetősége, amely nem stigmatizálja a nőket. E művek lengyelül
megjelenő fordításai tudatosították, miféle szakadék húzódott a háború
és a béke közt. Úgy tűnt, ebben a szakadékban az idő áramlik és ugyanakkor
egyhelyben áll.
A puszta létezésre kárhoztatott, kiszolgáltatott testekké degradált
németeken elkövetett bűnöket a lengyel emlékezet mint hihetetlent
tartja számon. A hihetetlen nem azt sugallja, hogy kitalált, fantasztikus
vagy nem mindennapi esetekről lenne szó: nagyon is mindennapiak azok, csakhogy
nem kerültek nyilvánosságra. Mindennaposaknak tekinthetők a németek rémtettei
a háború alatt, vagy az oroszok ázsiai kegyetlenkedései , és mindennapos
volt a lengyelek áldozatos helytállása. A lengyelek fellépése a német lakossággal
szemben nagyon közel állt ugyan a háború gyakorlatához (az öléshez), de
nem kapcsolódott a háborúhoz, és nem katonák ellen irányult. Ezek az esetek
rettenetes voltuknál fogva lettek "hihetetlenek". A hihetetlent pedig el
kellett fojtani. Évek múltán visszatért, de mint minden elfojtás, horrorisztikus
alakban tört felszínre.
Horrorisztikus felfogásban komponálta meg Janusz Rudnicki a łambinowicei
tábor parancsnokának vallomását - ebben a táborban 1945-46 folyamán
mintegy 60 ezer német, sziléziai, illetve a németekkel való együttműködéssel
gyanúsított személyt tartottak fogva. A foglyok 80 százaléka meghalt a
táborban. Válogatott módon ölték meg őket - fogvatartóik egymással versengtek
a szadizmusban és megalázásban. Ignacy Szypuła szenvtelenül számol be a
történtekről: "Földeltek el olyanokat is, akik csak elájultak, oszt fölocsúdtak,
ahogy a homokot rájuk lapátolták. Eszeveszetten ordítottak, a sírásók ilyenkor
mindig nagyon siettek az elhantolással. Ha ma valaki megkérdené, hogy hallom-e
ezeket az ordításokat, hát nem hallom. Nincs bűntudatom." Az egész monológ
gyilkolásról, erőszakról és kínzásokról szól, amelyekre azért került sor,
mert a lehetőség adva volt. A parancsnok képzeletét betöltik a személyesen
látott vagy hallomásból ismert háborús rémtettek és lágertörténetek. A
németek halálát úgy beszéli el, ahogy összezavarodott emlékei és fantáziája
diktálják. A foglyok az ő fejében, aki élet és halál urának tudta magát,
egyetlen tehetetlen, alaktalan testként jelennek meg, amelynek határát
csak kínzás rajzolhatja körül. De az összevert, megsebzett, felnégyelt,
meggyalázott, összezúzott testek annál inkább deformálódnak, minél nagyobb
indulat fűti a pribékeket. Az állandó gyilkolás energiája nem tölti el
erővel a hóhérokat, akik a világot a németektől, a németeket a németségüktől
akarják megtisztítani. Anyagi természetű ellentmondásba ütköznek: rá kell
jönniük, hogy nem lehet kafkai értelemben a bűnt a büntetés által meghatározni,
mint ahogy a kínzás által sem lehet körülhatárolni testeket. A rendkívüli
állapot jogosítványaival felruházott pribékek kezén a német kollektív test
amorffá vált. A test, amire az ítéletet akarták bevésni, oszló masszává
mállik. Szypuła csapdába került: a koncentrációs tábor csak halált termelhet,
így a halál segédeinek nem ad megelégedést, csak ürességet. Rudnicki elbeszélését
nem lehet a lengyelek németellenes bűneit feltáró munkának tekinteni ,
de érdemes felfigyelni a rémület nyomaira, amit az általa ábrázolt események
valószínűsége vált ki. Az író rémülete a negatív állításokban manifesztálódik:
a narrátor nem bújik ki a beismerés alól, sőt túlzásokba esik, tobzódik
a részletekben, látványos arroganciájának egyedüli alapját a meggyilkolt
és megkínzott áldozatok száma adja. A táborparancsnok felfogásában a legyilkolt
németek száma a német bűnök nagyságát bizonyítja, amelyekkel szemben csak
kegyetlen bosszúnak lehet helye.
Rudnicki hősének mindenképpen szörnyetegnek kellett lennie: ha Szypuła
kisebbítené bűneit, könyörögne, mentegetné embereit vagy megbánást
tanúsítana, akkor továbbra is bűnösnek találnánk, de - a németekkel ellentétben
- vezeklő bűnösnek. Ezzel szemben vallomásának leltárszerű pontossága,
előadásának expresszív szadizmusa, és hogy áldozatait még ennyi év múltán
is meg akarja alázni, tényleges újdonságot vitt a lengyel-német kapcsolatokba.
Mindenekelőtt az ártatlanságról való lemondást. A lengyel irodalom a bűnök
megvallásával mintegy lemond az ártatlan áldozatként beállított lengyelség
mítoszáról, és a belőle következő sérelmi retorikáról. Ez nem jelenti a
sérelmek szóvátételének visszavonását, de jól mutatja a végbemenő szemléletváltást.
Az ártatlanság helyébe a bűnök valóságossága lép, ami annak az elismerését
jelenti, hogy a lengyel táborok német foglyai is joggal tarthatnak számot
elégtételre. Az egyenlőség elvének ez a sajátos bevezetése nem jelenti
a német bűnök relativizálását, inkább rámutat, hogy nincs ellentmondás
aközött, hogy valaki egyfelől német volt, másfelől pedig hogy jogtalanul
bántalmazták. Nyilvánvaló, hogy a munkatáborokról szóló lengyel szövegek
a jóvátétel igényét kétoldalú igényként fogják fel. E szövegek a kölcsönös
vádaskodást a párbeszéd hiányára vezetik vissza, és felvetik a "hogyan
tovább" kérdését. Ennek tükrében Rudnicki elbeszélése nacionalizmus-ellenes
és leszámol az olyan illúziókkal, hogy a nacionalizmuson való túllépés
automatikusan megteremtené az együttélés új formáját.
A vád egyszerű: foglyok nacionalista szempontok szerinti kiválasztása
a náci, később pedig a lengyel táborokban 20. századi stratégiaként értelmezhető,
az állam szentesítette a nemzeti szempontú szelekció gyakorlatát, miközben
kompromittálta ideológiai alapvetéseit. De a nacionalizmus meghaladása
még nem old meg semmit, az a természetesség, ahogy a lengyelek átveszik
a koncentrációs táborok intézményét, és habozás nélkül követik a hitleri
módszereket is, azt bizonyítja, hogy a modernitás a kegyetlenkedés számára
a hóhérok és áldozatok nemzetiségétől független feltételeket teremtett.
Ha ebből a történetből bármilyen tanulság levonható, akkor az nem más,
mint hogy a lengyelek és németek - kölcsönösen elismerve az általuk okozott
sérelmeket -, el kell jussanak odáig, hogy a sérelmek regisztrálását ne
tekintsék az együttélés megalapozására alkalmasnak. Kritikusan kell emlékezniük
a saját maguk által létrehozott intézményekre. Közös emlékezés révén el
lehet jutni a konfliktusokkal terhelt múlt közös ellenőrzéséhez, hogy az
immáron nemzetek feletti intézményekben soha ne verhessen gyökeret az erőszak.
Irdatlan nagy mulasztás
Cezary Konrad Kęder Posztnatális alkotói antológia című prózakötetében
szerepel egy elbeszélés, amelyben ismerős jelenettel szembesülünk: egy
kisváros lakóit katonák parancsolják ki házaikból és hajtják brutálisan
az állomáshoz, aztán beterelik őket a marhavagonokba, és rájuk csapják
az ajtót. Ordítások, ütések hangja, sírás, zuhanó testek, a menet útvonalát
jelző elhagyott bőröndök.
Lehetne ez egy Auschwitzba érkező zsidó transzport 1942-43 táján. Vagy
a lengyel lakosság oroszországi kitelepítése 1940-41-ben. Ám ezúttal az
író, bár nagyon általánosan, a részletek szándékos mellőzésével, mégis
egy másik pillanatról számol be: a sziléziai németek kitelepítéséről 1945-ben.
Nem állt szándékában, hogy a nem németeket érő atrocitásokra fókuszáljon,
saját szerepét inkább a provokálásban látja, rá akar mutatni, hogy történelmi
képzeletünket mennyire uralják a sztereotípiák.
Komolytalan, gúnyolódó hangvétele ellenére Kęder nagyon is komoly témához
nyúlt. Történészek számításai szerint 1945-48 közt mintegy 9 millió embert
telepítettek ki. A kényszerű népvándorlás hasonló forgatókönyvek szerint
zajlott, de később nem mindenkinek volt joga emlékezni rá. A lengyel-német
viszony egyik sarkalatos kérdése a szenvedésekre való emlékezés és a róluk
való beszéd szabadsága. Az elmúlt fél évszázad során egyre teljesebb képet
kaphattunk szinte minden nemzet szenvedéseiről, a német kivételével, mert
a németek kitelepítéséről való beszédet tiltották, még maguk a németek
is. Az utóbbi húsz év lengyel irodalmában több tucat, a lengyelség exodusát
bemutató könyv jelent meg, emléket állítva a Belorusszia (Aleksander Jurewicz:
Lida, Az Úristen nem hallja a süketeket; A világvége előtti nap), Litvánia
(Stefan Chwin: Egy tréfa rövid története; Zbigniew Żakiewicz: Meglátni,
megőrizni az időben, Adam Zagajewski: Idegen szépség) vagy Ukrajna (Olga
Tokarczuk Utolsó elbeszélések) földjéről kiűzötteknek. De a Hanemann megjelenéséig
nem sok teret szenteltek az akkoriban zajló egyidejű transzfereknek , hiszen
mialatt kitelepítették a keleti területek lengyel lakosságát, a németek
kitelepítése is végbement. Mégis úgy tűnik, hogy irodalmunk a háború utáni
tapasztalatok teljességének tükrözésére törekszik, és egyre gyakrabban
villant fel deportálási jeleneteket, enged teret a deportáltak sorsát bemutató
elbeszéléseknek. Szó esik mindenkiről, akit a kitelepítések hulláma érintett.
És ha mindenkiről, akkor a németekről is.
Azt mondhatnánk, hogy a németek kitelepítésének elbeszélése a német
irodalom feladata volna. De éppen az a felfogás, hogy a társadalmak mindenekelőtt
nemzetiek, vezetett a két világháborúhoz, és miatta fojtották a szót azokba,
akik hangot adtak volna a németek szenvedéseinek. Hiszen a kitelepített
németek története összefüggött a németek által elindított történelmi eseményekkel,
így a későbbi szenvedéseket és áldozatokat egyszerűen a bűnösök számlájára
írták. A vezeklés jegyében a németek hallgatást parancsoltak magukra. A
hallgatás következményeit igyekezett Günter Grass Ráklépésben című
regényében bemutatni. Három német nemzedéket vonultat fel: az első a fiatalságát
Hitlernek adta, és kelet-poroszországi szülőföldje elvesztésével fizetett
érte, a második nemzedék fiatalsága arra ment rá, hogy az erő akarását
a kollektív vezeklés akarásába fordítsa át, majd demokratikus, pacifista,
mindennemű követeléstől elhatárolódó társadalom építéséhez fogott, ezért
nem engedte nyilvánosan szóba hozni a kitelepítések történetét; a harmadik,
legfiatalabb nemzedék nem akarta átvenni a szülők bűntudatát, ezért büszkeségre
való okot és sérelmeket, hősöket és mártírokat keres a múltban. Grass rámutat,
hogy a (a nagyszülők nemzedékét ért) megaláztatás örökségét a gyermekek
visszautasították, de az unokák elfogadták. Az unokák nemzedéke meg akarja
adni a nagyszülőknek a tiszteletet, de közben a nacionalizmus és a terror
felé fordul. A regény azt mondja ki tehát, hogy a liberálisok háború utáni
nemzedéke fanatikusokat nevelt fel, nem mintha ez lett volna a célja, de
a liberálisok leegyszerűsített történelemképpel dolgoztak, amely szerint
mindenki, aki belekeveredett a háborúba, bűnös volt. Aki a bűntől
a büszkeségig kíván eljutni, erőszakhoz folyamodik.
A regényben megjelenik az Öreg - Grass alteregója. Az öreg író, aki
tudja, hogy nem teljesítette kötelességét, és nem írt igazságos elbeszélést.
"Emészti magát az Öreg. Azt mondja, voltaképp az ő nemzedékének tiszte
lett volna, hogy megfesse a kelet-poroszországi menekültek szomorú sorsát:
menetelés nyugat felé télvíz idején, halál a hóviharban, elhullani az út
szélén, beleveszni lékekbe, ha a Frisches Haff befagyott vizén bombazáportól
vagy szekerek súlya alatt töredezni kezd a jég. És mégis egyre több ember
jön Heriligenbeinből az oroszok bosszújától rettegve, a végtelen hómezőkön
át… Menekülés… Fehér halál… Sohasem lett volna szabad, sóhajt az Öreg,
hallgatni ennyi szenvedésről, a témát megkerülni, és a jobban fésültek
kezére játszani pusztán azért, mert saját bűnünk irtózatos, a beismerő
töredelem pedig mindennél fontosabb volt az azóta eltelt esztendőkben.
Irdatlan nagy ez a mulasztás."
Nem csupán a német irodalom feladata jóvátenni ezt a mulasztást. Egyrészt
azért nem, mert ez a mulasztás összefügg a szenvedésekről való hallgatás
parancsával, és így mindenkit terhel. Másrészt közös ügyről van szó, mert
a kitelepítettek útja Németországban ért ugyan véget, de cseh, lengyel,
orosz, román vagy magyar területről vezetett oda. Harmadrészt azért, mert
ez a feladat általános jellegű, a német deportálások történetének közzététele
sokkal fontosabb folyamat része, mint a sérelmek kölcsönös felhánytorgatása.
A deportálásokról szóló könyvek segítenek megérteni, hogy a háborút
követő európai rend alapját nem a háború befejezése, hanem a kitelepítések
és az államok etnikai homogenizációja jelentette. Szükség volt tehát olyan
narratívára, amely elmondja az otthonok elvesztésének fájdalmát, a javak
hátrahagyásából adódó anyagi ellehetetlenülést, százak és ezrek elpusztítását,
az út során elszenvedett hatalmas kínokat, hogy létrejöjjenek a feltételek
egy újfajta antropológia számára, mely az egyetemes felé fordul, de e sajátos
történelmi tapasztalatban gyökerezik. Egy ilyen antropológia középpontjában
éppen az elüldözött áll . Azt a helyet foglalja el, amelyet addig a régen
helyben lakó és gyökeret vert lakosnak tartottak fenn. Függetlenül attól,
hogy toleráns, az idegenek iránt jóindulattal viseltető szomszédként, vagy
az identitás reguláit megszabó akarnokként jellemezték, az ő története
a deportálásokkal véget ért. Ettől a pillanattól kezdve az irodalom a gyökértelen
elüldözött megjelenítésén munkálkodik. Mikor a kitelepítés már nem történelmi
esemény többé, hanem az emberi létezés velejárója, maga a letelepedés válik
eseménnyé. Ebből a perspektívából a történelem késleltetett és előrehozott
deportálások láncolatának tűnik, saját megtelepedésünk, pillanatnyi állapotnak,
jogi státuszunk a hatalom birtokosai által kijátszható kártyának. Az elűzöttek
sorsát középpontba állító új antropológia, a kényszerű vándorlások antropológiája
lesz: a vándorlás megkezdése váratlanul érte a kitelepítetteket, befejezésével
kapcsolatban nem voltak elképzeléseik.
Miért van szükségünk a németekre?
Az elmúlt negyedszázad lengyel irodalma meglehetősen nagy figyelmet
szentelt a németeknek és a németségnek. A háborús optikát a megszállás
mindennapjainak ábrázolása váltotta fel, majd az elűzetésekre és kitelepítésekre
összpontosult több figyelem. Ezekben a szövegekben a kitelepítések jelentik
a 20. század második felének legfontosabb tapasztalatát. E tapasztalatok
prizmáján megtörik minden nacionalista vagy áldozatközpontú érvelés, lengyel
és német egyaránt, ami új kategóriák bevezetését teszi szükségessé. Új
antropológiai szemlélet lehetősége merül fel, melynek középpontjában a
kitelepítésekkel szemben védtelen ember áll, aki önmagát áthelyezett hazájához
képest határozza meg. Másképpen fogalmazva, könnyen megállapítható, hogy
ki robbantotta ki a háborút, de nagyon nehéz megszabni, hogy kinek nincs
joga a szenvedésre és vigaszra.
A lakosság hibrid identitása és az általa benépesített területek
rétegezett identitása jelen van az irodalomban is, amely újabb és újabb
utakat nyit a múlt felé. Az egyik út a levéltárak és a visszaemlékezések
feldolgozásával bővíti a történelmi ismereteinket. A kitelepítések és a
német polgári lakosság számára létesített koncentrációs táborok azt jelentették,
hogy miután a németek "elbántak a lengyelekkel", a lengyelek is, noha szűkebb
keretek közt, de nem kevesebb kegyetlenséggel "elbántak a németekkel".
De a sebzett emlékezet ilyen retrospektív jellegű megnyitása is végeredményben
visszavetítés, mivel az általam javasolt olvasat azon a véleményen alapul,
hogy a németek bármiféle ábrázolásának egyaránt az a célja, hogy egy másfajta
Lengyelország elképzeléséhez vezessen. Nem következhet be változás azonosságtudatunkban
az idegen identitásokhoz fűződő viszonyunk megváltoztatása nélkül. Másokat
saját magunkkal kapcsolatos elképzeléseink függvényében ábrázolunk. Minél
kevésbé nacionalisták azok a németek, akiket bemutatunk, annál nehezebben
tarthatók a nemzeti kategóriák a Lengyelországra és a lengyelekre vonatkozó
elgondolásainkban. Mire jó hát, ha a lengyel irodalmi szövegekben németekről
olvasunk? Arra, hogy megszabaduljunk a "németek" gyűjtőnév igézetétől,
ami nem csak a megnevezetteket határolja be, hanem a megnevezők világnézetét
is beszűkíti. Ha megszabadulunk "a német" elnevezéstől, amely nemzeti kategória,
etnikai és történelmi címkét aggat emberi közösségre; ha kiszabadítjuk
az embereket a németekkel kapcsolatos sztereotípiák és a német identitás
csapdáiból, magunk is felszabadulhatunk.
Felszabadulni annyit jelent, mint az etnikai alapú nemzeti identitást,
honpolgári nemzeti identitással felváltani. Eljutni a közös nyelvet beszélők
közösségétől a kommunikációs nehézségek terepén létrejövő és fejlődő közösségig.
Az ezekkel a nehézségekkel szembesítő irodalom - és ebben látom létjogosultságát
-, megmutatja, hogy lehetséges egy másfajta történelem. Akár az a lehetetlen
történelem is, amely a milliók lemészárlását követi normális együttélés
formájában. A németekre tehát azért van szükségünk, hogy egy más
múltszemlélet felé indítsanak. A németekkel kapcsolatos komplexusunk újfajta
kötelékek létrehozását implikálja.
KETÉSZ
NOÉMI FORDÍTÁSA
Lábjegyzetek
1 A szövegre a következő kiadás alapján hivatkozom: Jan Józef
Lipski, Dwie ojczyzny, dwa patriotyzmy, [In:] J.J. Lipski, Tunika Nessosa
i inne eseje. Wydawnictwo PEN, Warszawa 1992. Első kiadás: Niezależna Oficyna
Wydawnicza NOWA, Warszawa 1981.
2 Megjegyzendő, hogy az oroszság - a németség és a közép-európaiság
mellett - alapvető geopoétikai kategória. A lengyelség Európához tartozásával
kapcsolatos új narratívák a fenti kategóriákra épültek.
3 "Belső idegennek" tekintik pl. a "Nőt", a szexuálisan Mást,
a zsidót, a külső idegen pedig a szomszédos országokat lakó nemzetek képviselője,
pl. a németek számára a francia, a lengyelek számára a német.
4: A következő kiadást használtam fel:Stefan Chwin, Hanemann. Wydawnictwo
Marabut, Gdańsk 1995. A mű magyar kiadása: Stefan Chwin, Hanemann.
Kalligram, Pozsony, 2004.
5 Agamben művének lengyel fordítását használtam: Giorgio
Agamben, Homo sacer. Suwerenna władza i nagie życie, ford. Mateusz Salwa,
utószó: Piotr Nowak, Wydawnictwo Prószyński i S-ka, Warszawa 2008.
6 ..:. Nyilvánvaló, hogy a németek többsége a háborús betelepítések
során került Lengyelországba. Az is nyilvánvaló, hogy a háború alatt a
lengyel lakosságot is ugyanolyan restrikciók sújtották, és ugyanolyan kegyetlen
elvek szerint bántak vele, mint amilyeneket a háború után a németekkel
szemben érvényesítettek. A háború utáni állapotokról írt fejtegetéseim
nem vonják kétségbe a német bűnöket, és nem jelentik, hogy a németek által
elfoglalt területekre vonatkozó lengyel igényekkel nem értenék egyet. A
Germanus sacer szóbahozásával, csak e jelenség okait és következményeit
törekszem feltárni, és összefüggésbe hozni a lengyel identitás átalakításával.
Meggyőződésem ugyanis, hogy nem lehet a lengyel identitást anélkül átalakítani,
europeizálni, vagy modernizálni, illetve (akár keresztényi, akár más értelemben)
egyetemessé tenni, ha nem kapcsoljuk be a lengyelség kollektív narratíváiba
a német polgári lakosság sorsának alakulását a háború után.
7 V.ö: Anonim, Kobieta w Berlinie 1945, (Anonyma: Egy nő Berlinben)
przełożyła Barbara Tarnas. ¦wiat Ksi±żki, Warszawa 2004; Antony Beevor,
Berlin. . Upadek 1945 (Berlin, 1945. Az összeomlás), Wydawnictwo
Magnum, Warszawa 2004; Marcin Zaremba, Jolanta Zarembina, 1945 rok kobiet
upodlonych (1945, a nők megbecstelenítésének éve), "Newsweek" lengyel kiadás,
2005, nr 29
8 Włodzimierz Nowak, Obwód głowy (A fej körmérete), Wydawnictwo
Czarne, Wołowiec 2007, s.
9 Vö. pl. Michał Komar, Nadzieja (Remény), [in:] idem, Trzy, Wydawnictwo
W.A.B., Warszawa 2000. A szerző egy tragikus kelet-poroszországi esetet
beszél el, mikor egy kasub falu lakói 1945-ben kimentek a szovjet tankok
üdvözlésére, de a tankok áthajtottak rajtuk.
10 Uo.
11 Janusz Rudnicki, SpowiedĽ mordercy Ignacego Szypuły zanim wypadł
przez balkon i zabił się I. Sz gyilkos vallomása, amelyet azelőtt tett,
hogy kiesett az és szörnyethalt), "Krytyka Polityczna" 2005, nr 7/8.
12 Rudnicki egy korábban megjelent történelmi munkából merített:
Edmund Nowak, Cień Łambinowic. Próba rekonstrukcji dziejów obozu pracy
w Łambinowicach 1945-1946 (Łambinowice árnyéka. A łambinowicei tábor története
1945-1946.) . Wydawnictwo Uniwersytetu Opolskiego, Opole 1991.
13 Ezzel a kifejezéssel Jana Klata: Transzfer c. (2006) előadására
célzok; a rendező lengyel és német kitelepítetteket hívott meg, akik felválva
lépnek a színpadra és az életükről mesélnek, arról, hogy mi történt velük
a háború alatt, és hogyan élték meg a kitelepítést. Ez volt a lengyel kultúrtörténetben
az első példája a lengyel és német lakosság tapasztatai módszeres párhuzamba
állításának.
14 Günter Grass, Id±c rakiem. Nowela, ford. Sławomir Błaut, Polnord
- Wydawnictwo Oskar, Gdańsk 2002.
15 Günter Grass: Ráklépésben. Ford. Magyar István. Európa, 2003,
128. o
16 Vö. pl. Maria Podlasek, Wypędzenie Niemców z terenów na wschód
od Odry i Nysy Łużyckiej. Relacje ¶wiadków (A németek kitelepítése az Odera-Neisse
vonaltól keletre eső területekről), Wydawnictwo Polsko-Niemieckie, Warszawa
1995
Lettre, 79. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|