TEREZA BOUČKOVÁ
A kakas éve
(részletek egy regényből)
Legeslegelőször is ki kell vinnem a kutyát. Rögtön felkerekedtem, hogy
futkározhasson egy kicsit az erdőben, mielőtt még elviselhetetlen lesz
a hőség. Aztán bebicikliztem a faluba a levelekért, a postásnő szabadságon
van. Vettem kiflit és kenyeret meg sajtot, és ami még befért a hátizsákomba,
és az egészet hazafuvaroztam. Örömteli érzés töltött el, hogy útban hazafelé
feltekerek majd az összes emelkedőn, meg hogy ilyen tevékeny vagyok.
Lukáą már fenn volt, a tévé előtt ült. Még nem reggelizett. Örült a
friss kiflinek, és megdicsért, amiért hoztam. Míg evett, lehordtam a manzárdból
a kerti lugasba a notebookomat, a klaviatúrát, az egeret az alátéttel,
és minden mást. Ez azt jelentette, hogy mászhattam fel a lépcsőn, aztán
ki kellett nyitnom a szobát, ha lehet, mindent egyszerre a hónom alá fognom
(ami sohasem sikerül), fél kézzel megtartanom valahogy, hogy a másikkal
kulcsra zárhassam az ajtót. Aztán le a lépcsőn, el Lukáą mellett, aki felajánlotta,
hogy segít, de hát nem tudja, mi mindenre van szükségem, és egyébként is…
Ha elfelejtek valamit (és mindig elfelejtek), mászhatok fel a lépcsőn.
Odafönn rájövök, hogy letettem valahová a kulcsot, úgyhogy újra le, keresgélni,
megtalálni, felmenni, kinyitni, hónom alá venni, bezárni. Bezárni! Mindannyiszor
bezárni (így is sokszor elfelejtem).
Írni fogok a lugasban.
Megpróbálom.
Lukáą megette a reggelit, és úgy-ahogy eltakarított maga után. Bejelentette,
hogy elmegy hazulról. Ő maga ajánlkozott, hogy elviszi a vissza nem váltható
üvegekkel teli műanyagszatyrot, és útközben kidobja a konténerbe.
Ne segítsek még valamit, mami?
Kösz. Elég, hogy megkérdezted. Örülök neki.
Indulóban középső fiunk kedvesen rám mosolygott és jó munkát kívánt.
Hát akkor a lányról és a felhőkről. Csakhogy a szájam, akárcsak az
övé, száraz, cserepes volt. Már régóta nem a nyelvemmel nedvesítem meg
- ahogy a lánytól kérte a festő. Keresni kezdtem az övtáskámat, amiben
a szarvasfaggyút tartom, aztán bevillant. Amikor kiszedtem a bevásárlást
a hátizsákomból, oda sem figyelve, itt, a földszinten tettem le. Benyúltam
a kis zsebbe, fogtam a szarvasfaggyút, és bekentem az ajkamat. De hirtelen
megállt a kezem a levegőben. Olyan furcsa érzés, mintha valami másképp
volna.
Másképp is volt. (Vagy ellenkezőleg?)
Elöntött a düh. Rohantam a biciklihez, felpattantam rá, és tekertem,
mint az eszelős. Mint az eszelős, a legnagyobb emelkedő aljában értem utol
Lukáąt. Megelőztem, és anélkül, hogy megálltam volna, anélkül, hogy leszálltam
volna a bicikliről, rárivalltam: Hol az ötvenes?
Értetlen arcot vágva kérdéssel felelt a kérdésre:
- Mi van? Milyen ötvenes?
Ekkorra már megálltam, leszálltam a nyeregből, és a biciklit a legközelebbi
kert kerítéséhez toltam:
- Mutasd a zsebeidet!
Mindet átkutattam. Micsoda megaláztatás! Csak nekem az, azoknak, akik
lopnak, nem fáj a fejük emiatt, hiszen ők állandóan valaki más zsebében
kutakodnak.
A szégyen, hogy muszáj megtennem.
Egytől egyig átkutattam Lukáą zsebeit és semmit sem találtam. Az égvilágon
semmit. Kételkedni kezdtem az ép eszemben. De hát reggel a szövetkezeti
boltban kétszázassal fizettem, ezt biztosan tudom. Az eladónő nem tudott
visszaadni, meg kellett várni, hogy a következő vevő fizessen, és akkor
adott vissza egy bankjegyet és valami aprót, kiabálok Lukáąsal:
- Hol az ötvenes, ami eltűnt az övtáskámból?
- Milyen övtáskából?
- Az alsógatyádba dugtad? Vagy a csukádba?
Sírásra görbül a szája.
- Nincs nálam.
- Azonnal add ide!
- Nem vettem el semmit!
- Hová dugtad el?
Sírva fakadt.
Tegnapelőtt volt tizenhét éves. Tegnapelőtt egy ezrest kapott a születésnapjára.
Most sértődötten bőgött, teste rázkódott az őszinte zokogástól.
Volt idő, amikor bevettem a könnyeit, és magam is sírva fakadtam. És
bocsánatot kértem, amiért igazságtalanul megvádoltam. Volt idő, amikor
hittem neki, amikor nem vitt rá a lélek, hogy megmotozzam.
- Mindjárt rád vetem magam, és mindenki szeme láttára pucérra vetkőztetlek!
(Egy lélek sincs az úton, az emberek talán a környező kertekből leselkednek,
kiabálásom messzire hallatszik.) Leráncigálom rólad a ruhát, és megtalálom
azt az ötvenest, mert hiányzik. Hol van?!
- A tárcámban.
- De hát azt megnéztem, üres.
- A személyim alatt van, összehajtogatva.
Ott volt. Nagy műgonddal apró négyzetekre hajtogatva. Elvettem, fogtam
a biciklimet, és nekiveselkedtem visszafelé az emelkedőnek.
- Ha kidobtad az üvegeket a konténerbe, irány haza, világos?
A lábam erőtlen volt. Mindenem erőtlen volt, pedig egyébként maximumon
pörögtem. Toltam a biciklit, és lázasan járt az agyam. Mit csinálok, ha
Lukáą hazaér?
Semmit.
Megoldotta helyettem a dolgot, éjfélig nem mutatkozott. Amikor hazaért,
fenn voltam a szobában. Egyedül. (Marek a szülei lakásában maradt éjszakára.)
Nem szóltam hozzá. Nagy erőfeszítésembe került hallgatni. Ez meg is felelt
neki. Majd eszik valamit, bebújik az ágyba, elalszik, és ezzel a ma történtek
egyszer s mindenkorra lezárulnak a számára. Hogy bocsánatot kérjen a lopásért?
Esze ágában sincs. Azután, hogy egyszer bocsánatot kért, amiért meglopott
- és másnap ismét meglopott, az újbóli bocsánatkéréskor ráordítottam:
- Többé ne lopj, és akkor nem kell bocsánatot kérned.
Többé nem kért bocsánatot.
**
"… és ha tegnap fütyültél rá, hogy haza gyere, ahogy mondtam, akkor
ma várd meg csak szépen, amíg mi haza nem jövünk. És meg ne próbálj bejutni!'
Mielőtt elmentünk volna Marekkel, bezártuk a házat, hogy Lukáą ne jusson
be egyedül - csak az előszobába. Bezártuk a belső ajtót, amihez nincs kulcsa.
Hogy a tegnap történtek után a saját bőrén érezze - nálunk ez nem
járja. (Aludt, míg el nem mentem sétálni a kutyával, és mire visszaértem,
felszívódott.)
Éjjel tizenegykor értünk haza. Lukáą az előszobában ült, a belső ajtónak
vetett háttal. Az ajtó szétbarmolva, a zár félig felfeszítve, de kinyitni
nem sikerült. A földön szerszámok hányódtak. Csavarhúzók, drótok, és egy
sebtében eszkábált sperhakni. Honnan szedte ezeket, amikor bezártuk a műhelyt?
Az ablak be volt törve. A földön üvegcserepek.
Minden szétverve és felfeszítve.
Hát így élünk.
Ma reggel már fél hattól nem hagyott aludni a gerle egyhangú, ostoba
turbékolásával, pedig amúgy is pocsék éjszakám volt. Az istennek sem akart
elhallgatni. Csak forgolódtam az ágyban, nem bírtam aludni, nem akaródzott
fekve maradnom, nem akaródzott felkelnem, semmihez sem volt kedvem.
Felkeltem, lementem, és nekiláttam reggelit csinálni. Marek kisvártatva
lejött utánam. Asztalhoz ültünk és némán ettünk. Beszélni azt jelentette
volna, hogy újra végeérhetetlenül boncolgathatjuk mindazt, ami tegnap történt,
meg az utóbbi években, ami minden áldott nap ugyanolyan volt, vagy rosszabb.
Hallgattunk az erdőben is, kutyasétáltatás közben. Dobáltuk neki
a botot, és szerettük volna, ha átragad ránk rendíthetetlen kutyaboldogsága.
Visszamentünk, Lukáą még aludt. Ennek örültünk. Ha majd előkerül a
szobájából, megint nem fogjuk tudni, hogyan viselkedjünk vele. Ha próbáljuk
lerendezni az ügyet, már reggel felhúzzuk magunkat. Katarzist úgysem hoz
- akkor már régen másképp állna a dolog. Ha úgy teszünk, mintha mi sem
történt volna, Lukáą szentül meg lesz győződve, hogy nem történt semmi.
Hogy sorozatos lopásait és betöréseit normális dolognak tartjuk, hogy a
betört ablak normális dolog, hogy a csavarhúzók és sperhaknik és a félig
felfeszített ajtózár meg a kallantyúk, riglik környékén össze-vissza karistolt
földszinti ablakok, mind-mind rendjén való…
**
Hogy ne gondoljak semmire!
Átrendeztem Matěj szobáját - úgy megnőtt, hogy nem fér be az ágyba,
átnéztem az összes szekrényt, átrendeztem Lukáą szobáját, kiválogattam
a szakadt cuccait (mind el van szakadva), a felét kidobtam, és Patrik szobájának
is nekiestem. Még mindig itt az ágya, a szekrénye, az íróasztala, a holmija.
Takarítottam és közben híreket hallgattam a rádióban.
Felidéztem magamban, és még eleven volt az emlék, miben éltünk mi 1989-ig:
a reménytelenség zsibbasztó érzése. A múlni nem akaró idő, mozdulatlanság.
Kihalt utcák, sötétség.
De a szoros barátságok és az összetartozás ideje is volt ez.
Augusztus 21-e van, a megszállás évfordulója, ha véletlenül nem tudná
valaki. A megszállással kezdődik a forgatókönyvem, ha véletlenül nem tudná
valaki. Tizenöt éve halt meg a nagypapám.
Marek elutazott Lukáąsal és Matějjel. Nekem is velük kellett volna mennem
első és egyetlen közös szabadságunkra, csakhogy: Otthon maradtam, hogy
őrködjem művészi elképzeléseim fölött. Az utolsó pillanatig fennállt
a veszély, hogy csak Marek meg Matěj utazik el, és nekem Lukáą fölött is
őrködnöm kell, aki hazajött a mamától, és a szokásai is visszatértek vele.
Lukáą nem akart menni, a (kölcsön) bicikli nem érdekli. Mi pedig nem
hagyhatjuk egyedül, még ha normális körülmények között az ő korában ennek
működnie kellene. (Egyszer megpróbáltuk, többé nem fogjuk megismételni.)
Ha kényszerítjük, hogy elmenjen a hegyekbe az egyhetes biciklitúrára,
amit Marek talált ki és szervezett meg az Allergiások klubja számára, akkor
borítékolható, hogy végig kibírhatatlanul undok lesz - és ezzel mindenkinek
elrontja a kedvét, a vezetőknek és az (allergiás) gyerekeknek is. Hajthatatlan
tud lenni, ha valamit nem akar. Attól is tartottunk, hogy ha mégis elmegy,
nehéz lesz rászoktatnunk a másik negyven résztvevőt, hogy dugják el a pénzüket,
a mobiljukat, meg minden mást.
Különben is hová, egy panzióban? A párna alá?
Matěj ma tizennégy éves!
1991. 09. 11-én született, pontban 9:15-kor. Csupa páratlan szám, még
a személyi számában lévő törtvonal is az. Amikor kétszeresen terméketlen
testemben (másodlagos meddőség) valamilyen csoda folytán megfogant, a fejecskéjével
felfelé kellett elhelyezkednie, hogy azért ne legyen minden olyan csodálatos.
Az orvos nem akarta megkockáztatni a komplikált farfekvéses szülést, és
azt, hogy a gyerek netán oxigénhiányos lesz, ezért aztán a szülészeten
- ahogy a négyéves Patrik mondta - császárt csináltak belőlem.
Matěj…
Közben meg úgy vagyunk vele, mint az olyan családban, ahol a többi
gyerek fogyatékos. Az egészségesre nem marad sem idő, sem energia, az egészségesről
az elcsigázott szülők szinte tudomást sem vesznek.
Születésnapján a tévében reggeltől estig a New York-i ikertornyok elleni
támadást mutatják. Szeptember tizenegyedikét az újkori történelem legborzalmasabb
napjaként tartják számon. Tavaly még bőgött emiatt: Miért kellett nekem
pont tizenegyedikén születnem? Miért ez a legborzalmasabb nap?
Örülj, hogy megszülettél.
Nekem mindig ez lesz a legeslegszebb nap.
Szeptember huszonnegyedikén csatlakoztam az Autómentes nap támogatóihoz.
Épp előző nap intéztem el a városban az új - mobil - internet szolgáltatást.
Nem működött. Kénytelen voltam a notebookkal és a csatlakozáshoz szükséges
kütyükkel elkutyagolni a buszhoz, bebumlizni a városba, aztán elmetrózni
a központba, megkeresni a mobil márkaboltot, és megállapítani, hogy minden
működik.
Tiszta hülyének éreztem mag, annál is inkább, mert Marek ilyen területen
dolgozik, ért a hálózati technikákhoz, a mobilhoz is, de otthon rám hagyja
a dolgokat, oldjam meg én.
Vissza a buszhoz és haza, kilométereket kutyagolni, mindent előírás
szerint csatlakoztatni és… semmi. Semmi sem működött!
Megint fogtam a (most már jóval nehezebb) notebookot, és talpig becsületes
idiótaként megint rohantam a buszhoz, megint bebumliztam a városba, ugyanabba
a márkaboltba, megint végigálltam a sort, és ugyanaz a fickó mindent kipróbált
és minden működött.
Ez nem lehet igaz! De hát mindent ugyanúgy csinálok, mint maga!
És bedugja a pótantennát is?
Ezt eddig miért nem mondta?
Most mondom.
Hosszú-hosszú kilométerek hazáig az irdatlanul nehéz, tonnás notebookkal
a vállamon. De eközben a rohangálás közben legalább eltöprenghettem, hogy
vajon képes lennék-e megrendezni a forgatókönyvemet.
Egy csudát.
Nincs hozzá merszem.
De igen, belevágnék.
Nem.
De.
Nem.
Nem…?
Az én 1989 előtti karrierem a takarítónői állástól a postai kézbesítésen
át a házmesterségig ívelt. Aztán egyszer csak három fiúgyermek anyja lettem.
Szóba sem jöhetett semmi. Semmilyen más tapasztalat, mint a konyha, a nappali,
a gyerekszoba, a betegségek, az érzelmek…
Hogyan is csinálhatnék én filmet?
Biciklizni mentünk Marekkel, szokás szerint a folyóhoz. A folyó felett
vendéglőben ittunk egy sört. Úgy terveztük, hogy visszafelé ellenőrizzük
Lukáąt, focizik-e. Meccse volt. Szép zsebpénzt ígértünk neki - ha ott lesz.
Lukáą olyan tehetséges a sportban! Jó felépítésű, ruganyos, gyors.
Szívesen látták volna az atlétikán és a futballklubban is. De ő megragadott
minden alkalmat, hogy lóghasson az edzésekről. Az atlétikáról már lemondtunk,
oda az utóbbi két évben minden igyekezetünk ellenére egyszer sem ment el,
de a fociról nem teszünk le. Jutalmazással próbáljuk rávenni, hogy sportoljon:
Ha eljár az edzésekre meg a meccsekre, több zsebpénzt kap - és fordítva.
Mielőtt elindultunk volna, e-mailt írtam fenn a szobámban. A
földszinten kikészítettem az asztalra a zsebpénzt Lukáąnak. Hogy lássa,
jutalom vár rá - csak muszáj teljesíteni egy feltételt, ma fociznia kell!
Mivel nem voltak százasaim, egy füst alatt a heti vonatbérlete árát
is kitettem az asztalra. Ezúttal próbaképpen odaadom neki az egész heti
pénzt, és majd meglátom, mit csinál. Amikor a szekrényben őrizgettem az
ötvenkoronásokat - hogy mindennap tudjak neki pénzt adni az útra a suliba
meg a tízóraira (amikor két napra kapott pénzt, az utolsó fillérig elverte,
és másnap megint adhattam) - elcsórta. A pénz felét emelte el.
Azoknak a tolvajoknak az okulására, akik folyamatosan lopnak: soha
ne nyúld le az összes zsozsót!
A meglopott sokáig nem veszi észre, hogy hiányzik a pénzből - csak
nem győz csodálkozni, hogy milyen gyorsan fogy a pénz, hogy egyre drágább
minden, hogy a pénztárcájában, a zsebében, az övtáskájában, a hátizsákjában,
a retiküljében mindig olyan kevés pénz van, a hülyéje.
Lukáą ellopta a pénz felét, mert nem volt elzárva. (Már nem bírtam
elviselni, hogy örökké mindent el kell zárni. ) Meglopott, pedig előre
figyelmeztettem: nem zárom be a szobát, viszont megszámoltam a pénzt!
A hülyék okulására: a megszámolt pénzt is el kell zárni!
Már most kikészítettem a pénzt Lukáąnak. Az otthoni pénzügyeket én
intézem - én indítok útnak mindenkit, az én gondom a mindennapos üzemeltetés.
Vasárnap volt, tudtam, hogy késő délután bemegyek a városba (zsidó) kóruspróbára,
és talán moziba is, ha már egyszer ott vagyok. Ha Lukáą látja, hogy jutalom
várja a focimeccsért, ha látja, hogy megéri játszani, megéri betartani
a megállapodásokat…
Normális körülmények között az volt nálunk a szokás, hogy elmenetelkor
az ember odakurjant egy "sziát". Csakhogy nálunk már rég nincsenek normális
körülmények. Nem is vettük észre, hogy Lukáą elment. Csodálkoztam, hogy
miért nem indul még el, és akkor láttam, hogy szép csendben lelépett.
Az ötszáz korona eltűnt az asztalról.
Focizni nem volt.
**
Későn értem haza a városból. Marektől megtudtam, hogy Lukáąnak estére
egy árva fityingje sem maradt az ötszáz koronából. És ha azt akarják, kedves
szülők, hogy másnap elmenjen suliba, akkor adjanak neki megint pénzt. És
a kedves szülők kénytelenek lesznek megint adni, adnak neki, mert azt akarják,
hogy a fiacskájuk szakmát tanuljon, hogy legyen belőle valami.
Vajon ebben az esetben miért nem segít az éneklés közbeni légzésmód?
Miért vagyok totál magamon kívül a dühtől? Hogy járjon az agyam a filmen
és a rendezésen, amikor ez van itthon?
Éjszakára bevettem egy nyugtatót.
(Minden éjszakára nyugtatót veszek be.)
V. DETRE ZSUZSA FORDÍTÁSA
Lettre, 79. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|