Tartalomjegyzék [Lettre 79. szám, 2010. Tél] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret
Aczél Géza
(búcsú)galopp
tétova utószinkron
7.
a tudat hamar átdolgozza a rátapadt élményt ahogy szubjektíven indázni
kezd benne az idő ám mihelyt a korosodó ember lassan belenő valamiféle
furcsa spirálba melyben gyorsan szűkülő
a megálmodott tér s az egykor roppantul kitágult buja legelő fűszálai
már kókadoznak a hideg szélben a futó napok ütemezésébe beszivárog az enyészet
a teljesnek gondolt élettérben sok támaszfal megremeg repedezni kezdenek
szemek mögött a koordináta-rendszerek melyekből
a tájékozódásnak megszokott finom hangjait már egyre nehezebb kihallani
évtizedek dőlnek
a belső vásznakon össze s mint valami háború utáni csapzott csataképben
a veszteség érzése marad benned kikerülhetetlenül az érdem a kor széles
felületeken felmutatható kétes tanúsága és a kór tekintetekbe települő
báva gyávasága mivel végre másoknál közelebb kerültél a nagy misztériumhoz
melynek lelassult sodrában már senki sem lakkoz önámító jövőt öngerjesztő
ambíciót szánalmas érdeket a lehulló lepel marad az egyetlen apró élvezet
magadat először fesztelenül megmutatni olyasmi lehet ez mint intenzív osztályokon
az utolsó hakni anyagok összeborulása egy nagy fehérben hol egyszer még
felérzed az üres összetartozást s mivel itt
a logikai sornak már nincs tovább a virtuális végről csak visszajelzek
mert a kamaszban még teljes letámadásban gerjedez minden óra az lüktet
elő folyton a számvető keserves végszóra hiába próbálod született precízségeddel
az évtizedeket gondosan felosztani ott a tizenévesben történhet valami
mely a legörbülő téridőt örökre relativizálja akkor vagy legérzékenyebben
vékony bőrödbe bezárva terjeszkedve szét a mába s ott vagy okos széles
vásznakon tájékozott
noszogatva magadban pythagoras tételét s jobb pillanataidban a kénsavgyártás
képlete is meg sem kottyan tudni véled mit mesterkedtek a lajos királyok
a fényes udvarokban hányfelé élnek a sziki növények s milyen ütemezéssel
döccen fahangoddal az ének ha röstelkedve nyekeregni
kezdesz az utolsó órán de az ötféle latin deklináció sem idegenül szól
már néhány kis kurzust letudva s habár aludnál ihlet nélkül mint a bunda
addig írogatod otromba tolladdal tenyeredbe míg lassan bevésődik jól felnyírt
hóka fejedbe a fizikának néhány képlete is kartonruhás kis csajok puhításában
késő délután pedig igencsak segít megannyi zavarosnak tűnő ady-idézet
mert mire rájön kerek szemekkel bámulva az édes miért e zagyvaság te
már egy másik meleg dimenzióban érzed át selymes bőrének lüktetését s már
csak az marad a kérdés szürke salakos sportpályákon száguldozva illan el
a fölösleges gőz vagy letérdelhetsz egy ősi nagy rítus előtt csírázó vágyaid
törékeny alakzataként nem adva fel a reményt hogy ez a vékonyan szétterített
létezés örökre így marad s lelki szemeidben nem látod még a megmászhatatlan
falat a csalóka spirált melynek kanyarjaiban mindig fönnakad majd valami
abbahagyott téma s te modorosan bölcsességet színlelve keresed hol
az a tudományosnak kitalált aréna melyben lábjegyzetek lombjai alatt nagyokat
szuszogva elindulsz egy szűkülő szellemi fönség felé melyben érdem
ha nem tudod ugráló madarak között melyik a veréb s a százalékszámítást
már bízod ámuló statisztákra s ha eléggé elhülyültél mehetsz akár akadémiákra
stilizált szórakozottan találsz is
lejtmenetben társakat eleget ottan ahogy kenetteljesen integetnek a
társadalom bölcs tetejéről no nem az égből mert a visszasimulás a pórhoz
intenzív osztályokon még hátravan nyögdelsz még néhányat gurítós kocsikon
a suhogó lomb alatt mire a merev pózba visszatérsz remélem nem arra hajaz
most valamely lógus hogy képzetemben ennyi az egész az intellektus meredek
csúcsaira hágni hiszen már kamaszos fejjel légszomjjal csodáltam ha a rozsból
kilépett akárki
különb uraim nem az érdem ellen hegedülök inkább csüggedten lesek a
tökéletlenre melynek mérgező nedve a vegetatív szisztémába előbb-utóbb
behatol s ahogy nő benned a kór korai ifjúságod alá visszaszállsz ilyenkor
mindent osztó bölcsességnek látod a halált melynek éber suhintásából az
okoskodás már kizárva s elballagunk mindannyian valami ismeretlenül nagy
picsába ami talán a kozmosz feneke netán a lebomló sejteket végsőkig kilúgozó
egyetemes hipo talán ilyenkor a szent füstölő szemforgató illata volna
jó a csontváz didergő magányát meghaladni ám hiába forgatod jobbról-balról
az igéket nem áll benned össze ez a templomi hakni bármilyen szép és kellő
figyelemmel szélesen söpör megszokott méltósága de a fekete
a kék az arany és a sárga vagy ki tudja még vallásoknak milyen színes
méltósága megtépett lelkedben hitetlen máz marad s bár olykor zavar hogy
helyette nincs fejedben világértőnek tűnő racionális akarat a közhelyes
igehirdetéseket nem hiszed noha mások szemében látod
a megrendült könnyeket s ilyenkor gyáván visszavonulgatsz még egyszer
felásod magadban
a múltat - hiába rosszkor vagy rosszul jöhettél e szenvedő világra
elvágva magadban mind
a menekülési útvonalakat s mi tétova játéktérként körötted homályosan
még megmarad nem több mint a vegetálás óvatos magánya mely a kitörési pontokat
legörbítve fegyelmezetten lezárja a lehetséges utakat persze lázadozó kamaszként
némi vibráló rögtönzésed fönnmarad
az unalmas iskolai órákat kitölteni de ahhoz már kevés a szellemi kockázat
hogy ne látszódjék előre nincs más út csak egy szürke polgári lőre melytől
egy-két öreg nagynéni ugyan felsikolt szegény anya sem tudja pontosan mozdulásodban
hol a folt mikor egzisztenciális kockázatok szélére sodródsz ám ennél nincs
tovább keskeny hátadat megveregeti néhány koszlott jó barát elnézőbb néhány
tapasztalt rendszerre morgó pedagógus neked kikerülhető lesz a hétköznapi
lózung de már nevetségesen szűk szabadságoddal nem tudsz mit kezdeni biztos
hátszeled sincs sehonnan legfeljebb ha hivatalnok apád dohogva elkeni mikor
elengedettel karikázol
a rendőrség előtt pedig ott sincs senki ismerős de lassan konszolidálunk
vajas kenyerekbe dől az álmunk s ezt jól nevelten miért megzavarni a langyos
napi ütemezésből el kezd szivárogni minden ami talmi s talán azért is maradsz
a középszeren mert meredek kalandjaidat fölülírja az értelem tudod pontosan
hősködéseidnek hol a határa borotvaéleken táncolva véletlenül sem keveredsz
át a bűnös másvilágra pedig egy elvétett fél tégla egy olcsón kihasznált
szimbólum
vagy csavargások közben egy előre kitervelt üzemzavar a diktatúra elektronikus
tengelyében inkább bűn mint hebehurgya érdem de ekkor mindig mázlista voltál
ki tudja lelkedben hol is helyezkedne most az oltár ha árván akkor valamelyik
nagy érdes pofonba beleszaladsz de így maradtál egy különös libegő alak
kit gyakran légszomj gyötört ám könnyebb megoldás sem horzsolt ha olykor
ünnepi délelőtt követendőnek citáltak némileg gyanakodva bár tanáraid
Lettre, 79. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|
Tartalomjegyzék [Lettre 79. szám, 2010. Tél] Kezdőlap
+ betűméret | - betűméret