Tillmann J. A.
Más-világi megfigyelések
(Athén, Krétai exodussal)
Athinai – ez az első emlékem, amit a csöves rádió varázsszeme melletti
állomáskereső skáláján olvastam – s jegyeztem meg az első „olvasmányélmények”
közt. Ezzel mondhatni, ki is merült klasszikus neveltetésem; a később felmerült
antik toposzok korántsem mentek már ilyen mélyre. Mások minősültek átmeneti
klasszikusnak, és persze olyannyira kiterjedtek sem voltak, mint például
Seume esetében, aki a kettővel ezelőtti századfordulón Lipcséből elsétált
Szicíliába, s menet közben antik szerzők írásai alapján kereste fel a helyeket.
Akkor ébredek, amikor a gép ereszkedni kezd Athén felé. A repülés valójában
utazás varázsszőnyeggel; minden utazásmód közül leginkább az álmokhoz fogható.
Másfelől meg tagadhatatlanul reális; tömény fizika (fűzisz, természet).
Persze az emberi természet nem olyan, mint a madáré, ezért aztán felfoghatatlan
fantasztikumként lehet csak megélni. (Lehunyom a szemem, hunyok egyet,
és máris máshol vagyok.) Konstitúciómnak, továbbá a Magyar Néphadseregben
szerzett jártasságomnak köszönhetően aludni szinte bármely helyzetben tudok;
a puszta földön, egy sarokba dőlve, nemhogy karszékben. Repülés-fóbiás
barátomnak sem tudtam ennél elsőre jobbat javasolni. (Másodikként az antik
filozófiai életművészet tanácsát adtam tovább: mindennapi halál-meditáció.
A harmadikat már szakembertől kapta: Xanax…)
Kiszállás után ránk tör a verőfény; a „legendás attikai fény”. Görögország
Napja alatt vagyunk. A föld (a Föld) nagyjából mindenütt ugyanaz, ami máshol.
Ami fölötte van, az viszont alkalmasint erősen különböző. Az ég, a fény,
a zöld, s persze mindazok, akik-amik fölötte élnek. Kiszállás közben az
jut eszembe, miért is nem érzek késztetést arra, hogy – Róma püspökéhez
hasonlóan –, a földet (beton képében) csókkal illessem. Bár nem utolsó
dolog szilárd talajt érezni a láb alatt.
Régen a Grand Tour Itáliába vezetett, később Észak tehetősebb népei,
miután fölszabadult, Görögországba is elzarándokoltak. Ma már korántsem
olyan vágyott célpont: részint a klasszikus műveltség halványult el, részint
találnak maguknak távolabbi, de könnyen megközelíthető célpontokat. Azért
persze ide is még bőségesen jut a látogatók áramából, amire megvan a megfelelő
fogadókészség; a kérdésekre barátságos feleletek érkeznek, a metrón az
állomások nevét angolul is bemondják, és még a takarítónők is beszélik
valamelyest ezt a nyelvet.
A Szintagma tér közelében lakunk, sokszor megyünk keresztül a téren,
ahol erős a keleti jelleg. A sűrűség, a hangok és zajok, az állandó tülkölés,
szintúgy az árusok hangja alapján akár Delhiben is lehetnénk.
Minimális görögtudással, vagyis ha valaki veszi a fáradságot, és olvassa
a neveket, feliratokat, időről-időre meghökkentő, komikus, vagy éppen az
idők messzeségébe vezető szavakkal, fordulatokkal találkozhat. A buszokon,
teherautókon látható anekdotikus metafora (szállítási/közlekedési vállalat)
és a katharzisz (mosoda) mellett az úton-félen szembetűnő feliratok néha
időutazásra visznek: a francia követség bejáratán a galliké jelző olvasható;
a név vélhetően még a római időkből ered. Máskor meg a nálunk használatos
jelentéshez képest mutatkozik különös konnotációban az eredeti; így a közeli
belügyminisztérium homlokzatán az ezoterikus jelző áll – éles ellentétben
az épületet körülvevő szép számú fegyveres határozottan exoterikus jellegével.
Amikor a Parlament előtt megyünk el, éppen őrségváltás kezdődik; fiam
életkorára tekintettel közelebbre megyünk, és szemrevételezzük az eseményt.
Olyan balettet látunk, amit Oscar Schlemmer is megirigyelt volna! A pomponos
cipőben végződő lábak az égig emelve és kilassítva, egy lépegető exavátor
mozgalmasságának megannyi bájával. A humán mechanika képes ilyen karikaturisztikus
formákat fölvenni, ha teret engednek az infantilitás és a katonás hatalmi
fantazmák játékának.
Hellén kibernetika
Az antikvitások szemlélését a legrégebbi rétegnél, a Kiklád Múzeumban
kezdjük. Az ötezer éves, ovális arcú figurákon átható az ábrázolás keletkezésének
csodája és ereje; lenyűgöző, ahogy az első ember? isten? a kezek alatt
formát öltött, közel az életnagysághoz, közel ahhoz, hogy életre keljen.
Visszafelé betérünk a Népkertbe, a királynő egykori magánkertjébe,
ahol a sétautak mentén pálmák, narancsligetek és mindennemű délszaki fák
és cserjék sorjáznak. Egy kerthelységbe beülünk némi levekre. Elég vastag
pénzért mérik, de arra jutunk, hogy két mozijegy áráért benne ülünk a Paradicsomban.
És nem más filmjét, hanem a sajátunkat látjuk, mi több, éljük. Aztán a
Panathenaikon felé menet még egy vadasparkot is felfedezünk.
Egy férfi mellszobrán felirat: az illető kübernetész tész helladosz
volt, ami nem a kibernetika nagy görög alakját, hanem vezetőt jelent. Kotányi
Attila mondta volt mindig, hogy Norbert Wiener és társai még jó iskolát
jártak, és ismerték a szó eredeti jelentését: kormányos, révkalauz. Innen
kapta a kibernetika, akárcsak a helléneket az idő szirtjei közt vezető
képletes kormányos a nevét.
Görög zászlók kicsiben és nagyban mindenütt. A kék és a fehér kettőse,
fönt a kereszttel – kellem a szemnek. Nem a szokásos, fantáziátlan trikolór-mutáció,
de nem is a harsány piros-kék reklámszín-csíkozás. A lepel-lengedeztetők
itt is nyilván, mint mindenütt, a helyi identitásproletárok. Akiknek nem
lévén sajátjuk, a kollektivitás vágyfantázia-köntösébe öltözködnek.
Az Areoszpáguszra szerencsére nem a fő útvonalon jutunk, így aztán
csak a Római kapunál találkozunk a turistacsoportokkal. Jóllehet úton-útfélen
kamerák figyelnek, a muzeális helyek őrzése elég laza; őrök eléggé ritkán
láthatóak. Ugyan rászólnak azokra, akik leülnek a szerte heverő faragott
kövekre, ami valamelyest érthető, hisz ennyi fenék, amennyi itt megfordul,
előbb-utóbb teljesen lekoptatná a kiemelkedéseket. Fiam viszont zavartalanul
gyűjthetett kamillát, csak az egyik őrnő figyelt föl rá, mit is csinál,
odajött, aztán látván a ténykedés archeológiától ment jellegét, továbbállt.
Az Areoszpáguszról a Dionüsziu Aeropagitu utca vezet lefele, aztán
az Aposztolou Pavlou következik – mint Minna elmondásából megtudjuk –,
az athéniek kedvenc peripatetikosza, sétálóhelye. Az Apostol eddig nem
jutott eszembe. Viszont a sztoa sokszor. A hely saját fejleményei, s persze
a nevek erősebben hatnak, mint a mégoly erős látogatási epizódok. A sztoikusok
sztoája (csarnoka, a tarka) nem maradt fenn. Attalosz sztoája viszont áll;
a hatvanas években újjáépítettek, most múzeum. A kiállított tárgyak közt
egy oisztrakizmosz is látható: a cserépszavazáshoz kellő kis cserepek,
továbbá a fa tartószerkezet sok kis réssel. Amivel a közre veszélyes, túlhatalomra
és zsarnokságra törő politészeket el lehetett űzni. Bár sokszor visszaéltek
vele, a rivális eltávolítására használták, mindennek ellenére figyelemreméltó
intézmény; elkelne ma is, nem kétséges, lennének jelöltjeink.
A hellenofil Hadrianus császár könyvtáránál nem az építmény romjai
lepnek meg; romok itt nagy bőségben vannak – igazán a görög felirat lenyűgöző:
Autokrátor Adriánosz, önhatalmú Hadrianus, a mellette álló, birodalmi áhítatba
pácolt angol kifejezéshez (Emperor Hadrian) képest világos beszéd.
A Szelek tornya közelében Diogenész mai követőjével találkozunk. A
vörös sipkás hajléktalan egy lépcsőn szemlélődik. Hajléka egy fa alatt
van a Római agora kerítésénél. A kortárs künikhosz nem kutya-, hanem macskabarát
– napozik is körülötte néhány. És el is mondja, jó angolsággal, hogy szimbioziszban
él velük: hidegben egymást melegítik. Cserébe elmesélem neki, hogy a katonaságnál
téli őrségen hogyan melegítettük egymást egy kóbor kutyával.
Az utcai könyvárus pultján Platón Phaidrosza, Arisztotelész Rétorikája
újgörög kiadásban; vélhetően nem a klasszikus kultúrájú turistákra számítanak.
Ilyesmivel utoljára ’89-ben találkoztam, amikor a pesti ponyvákon átmenetileg
Heidegger Lét és idője tűnt föl a saláták közt. Az ógörög itt persze az
alaptanterv része, a kisdedek is eredetük nagyságával és nyelvével kezdik
oskolás (szkolikosz) küzdelmeiket. Ennek megvan a maga szépsége, ám ezt
a tradicionalizmust a deákok, s némileg másként szüléik, eléggé megszívják.
A közoktatás ilyes súlypontjai, továbbá a hazaihoz fogható, hallatlan hatékonysága
folytán szinte mindenki a magántanórákkal múlatja nap mint nap a délutánjait
is. Ami ugyan a tanárokat az alkalmazotti jövedelmük megduplázásához segíti,
ám korántsem vezet példázatos pedagógia eredményekre.
Panathenaikon
Miroslav Mandić tiszteletére útba ejtjük a Panathenaikon stadiont.
A kilencvenes években itt futott egy maratonnyit a „filozófus-költő-művész-bolond-koldus-kóborló-szerzetes”
– ahogy magát egyszer jellemezte. Gyaloglásaival Európa testére A kóborlás
rózsáját rajzoló szerb művész nem a szokványos áldozatot mutatta be a szórakoztatóipar
és teljesítmény szentségének, hanem azért futott, hogy megvédje a világot
és másokat magától. E szándék jegyében a körök lefutása közben feljegyzett
egy-egy mondatot. Többek közt ilyeneket: „Tiszteletben tartom a törvényeket,
hogy átúszhassam őket, átfussam, átrepüljem, mert a szabadságnak, a reménynek,
a szeretetnek nincsenek törvényei.”
Az antik előzmények alapján újjáépített stadion formája meglepő; hosszú
és keskeny, még nem a labda rugdosásának látványa köré, hanem atlétikai
versengéseknek építették. Itt köszöntötte Mandić kenyér, olajbogyó és bor
mellett „Hölderlint és Blake-et, hazájukban, a Mennyei Görögországban.”
Se Hölderlin, se Blake nem járt a földi Görögországban, miközben mégis
ott voltak, az esszenciáját élték, írták. Hasonlóan a történész Mommsenhez,
akiről az hírlett, hogy jobban kiismeri magát az antik Róma utcáin, mint
a saját városában.
Az újságos kioszk felirata ismét példátlanul tiszta beszéd: Periodiké
efemeridész. Alighanem az egyetlen nyelv, ahol a múlékonyság médiumait
saját nevükön nevezik. A nyelvi reveláció a legváratlanabb helyeken áll
elő: a szálloda liftjében az atomosz szó tűnik föl – a szállítható személyek
számát tudató feliratban. A személy kétségkívül oszthatatlan; sőt, mint
a modern atomfizika révén kiderült, oszthatatlanabb az atomnál, ami részecskék
sokaságára oszlik.
Külföldön gyakran a leghétköznapibb dolgok keltik fel érdeklődésünket,
olyan tárgyak vagy mozdulatok kerülnek a figyelem középpontjába, amelyeket
máskor észre sem veszünk. Kívülnézetből majd’ minden hétköznap magán viseli
az egzotikum különlegességét. Legalább három, de legfeljebb néhány napig.
Azután éppoly megszokottá válik, mint bármely otthoni közeg. Az utazás
nem utolsó sorban távlatváltás: a jólismert dolgok más perspektívából látszanak,
miközben közel kerülünk ismeretlenekhez. Egymás mellett mutatkoznak, és
összevetésre késztetnek. Az utazás távolságot teremt, és kibillent a közvetlenség
biztonságot ígérő közelségéből. Kérdéseket vet fel, és kétségeket ébreszt
– nemcsak a látottakkal, hanem saját látásmódunkkal, önnön magunkkal szemben
is. Lehetőséget ad a rácsodálkozásra, az elemi felismerésekre, a világ
csodáján érzett ámulatra.
Turisztika és filozófia etekintetben találkozik. Persze az elsőből
nem következik a második, ahogy a távlatváltáshoz sem feltétlenül kell
repülőjegy. Elég distanciát teremteni – Distanzen aufreissen, ahogy Nietzsche
mondja. Amivel szó szerint a távolságok felszakítására hív föl. Tudni kell
eltávolodni. Föl kell szítani a távolságot ahhoz, hogy különböző perspektívákban
tudjunk látni, hogy életünket arányosan érzékelhessük. Az antik életművészetnek
ez napi gyakorlata volt. A filozófiai lélekgyakorlatok részeként – amint
azt Pierre Hadot úttörő munkáiban bemutatta – gyakorlatozni kellett a „lélek
röptében”; madártávlatba kellett emelkedni, majd tovább, egészen az égitestekig,
s a kozmikus kilátásból kellett szemrevételezni az élet napi gondjait.
Hellenikosz diszkosz
Kis orthodox templomok a legváratlanabb helyeken bukkannak elő a háztömbök
közül. Némelyik ezer éves és messzemenően emberarányos. Nem a nagyság és
hatalom reprezentációja; nem Konsztantinapolisz ez, hanem Athén, nem császári,
hanem vidéki város volt Bizáncban. Húsvét ideje van, ilyenkor a templomok
hétköznap is népesek. Zajlik a liturgia, az ikonosztázion függönyei félrevonva.
Valahányszor a celebráns átadja a füstölőt, a diakónus kézcsókkal illeti.
Egyszercsak mintha orgona hangja búgna föl, az alsó regiszterekből – ami
képtelenség, mivel a Kelet egyházai nem tűrnek meg instrumentumokat templomban.
Aztán a hallatlan mély hangfekvésből magasabbra emelkedik – a férfikórus
fájdalmas-gyönyörű éneke. A lélek felszakadó kiáltása, ami istendicsőítésbe
fordul át. (Az orthodox teológia szerint az Isteni Liturgián felhangzó
ének nem egyéb, mint csatlakozás az angyalok szakadatlanul szóló kórusához.)
Láthatóan és hallhatóan örömmel énekelnek, nem a nyugati egyházakban elterjedt
letargikus, „takonyhúzó” népének ez. Közben a hívők jönnek-mennek, ki-be
járnak, ezerszer vetnek keresztet, a bejárat közelében levő ikonokat csókolgatják.
„Babonás népek.” – jegyzi meg fiam, ahogy kiérünk.
A bazár Keramikosz felé eső végén parkra nyíló kerthelységet találunk,
ahová később rendre visszatérünk. Ármin a madarakat eteti, magam a kávé
és a cigaretta kettősét kultiválom. Napjában egyszer rágyújtva mindegyre
előáll az a könnyű szédület, amiről Petri ír a Mosolyban. Ő a kezdő dohányos
kiváltságának tulajdonítja ezt az érzést, ám a dohányzást a nap szinguláris
eseményének megtartva, azaz nem kettőzve (és sokszorozva…) mindannyiszor
előáll a könnyű szédület, és felhajtó erővé válik.
Etetjük a galambokat és a verebeket, olvasunk. Schilling Árpád Egy
szabadulóművész feljegyzéseit hoztam magammal. Egy tucat tudós tanulmánynál
többet mond a ’gyar társadalom állapotáról. Miközben a saját, a személyes
szabadsággal vet számot. És ad tanítást róla.
Utazás közben olvasni, az út unalmát elűzni, vagy éppen az utazóra
zúduló újdonságok áradata elől egy könyv fedezékébe húzódni kézenfekvő.
Távoli célpontok és mindenféle turistaparadicsomok könyvesboltjai is ezt
mutatják. Katmanduban, Nepál fővárosában a Központi Antikvárium méretével
és készletével vetekedő használtkönyv boltok vannak. Ezek többnyire a turisták
által hátrahagyott úti olvasmányok, túlnyomórészt az egzotikus, spirituális
trip tartozékai, de minden műfajjal, még tudományos munkákkal is lehet
találkozni.
Az utóbbi években úgy adódott, hogy egy-egy nagyvárosban jártomban
olyan könyveket olvastam, amelyek áthatották az ott töltött időt; szólamuk
mintegy interferenciába került a hely szellemével, a város atmoszférájával.
És ez a városokról szerzett benyomásaimat éppoly kevéssé hagyta érintetlenül,
mint amennyire az urbán tájék tapasztalata is hatott az olvasottak világára.
Robert Schneider Schlafes Bruderének a falusi rémrealizmus és kozmikus
zenei extázis végletei között váltakozó regényvilága így került közös hullámhosszra
az irreálisan valóságos mai Moszkvával. Peter H?eg Smillájának havas, sőt
gyakran kifejezetten jeges világa számomra Sztanbul tavaszi egét színezte
át; a könyvből fölpillantva jó rálátásban mutatkozott a túlparti Ázsia.
Berlin nyári derűjét viszont Terezia Mora Nap mint nap nyomasztó szürke
színekkel és miliőkkel keresztezte. Rómában, a Villa Pamphili kertjéhez
közeli ház udvarán nap mint nap hazatérés volt a szieszta után Nádas és
Mihancsik hűvös józanságú párbeszédét olvasni. Talán ezért is hagyott múlékony
emlékezetemben az Örök Város viszonylag kevés nyomot.
A bazár alsó végén, akárcsak Sztambulban, kalózlemezekből nagy a felhozatal.
Ott a nemzetközi kínálat volt szélesebb, itt a hazai diszkoszokból van
több. Az ószeres boltok itt nyíltan árusítják, ott viszont a kilométeres
sétálóutca oldalágában tűntek föl esténként dobozaikkal az árusok. A hellén
hagyomány (hellenon paradozisz) zenéit fillérekért lehet kapni, így aztán
veszek pár tucatnyi paradózist különböző térségek tradícióiból, mellé még
néhány mai és tegnapi énekes lemezét. Nagyrészt beválnak; a különféle hatások
összjátékának, így nem utolsó sorban a liturgikus ének minőségének köszönhetően
a legközönségesebb „görög nóta” is hallgatható. Szinte képes akadémiai
szinten megszólalni. (Annakidején az antik Akadémia körül is ilyesféle
zenék mehettek, mit persze némely fejek akkor sem szerettek…)
A mai görög világ a Nyugat Kelettel történt keveredésének optimális
arányait mutatja. A hétköznapi élet mozgalmasságában és derűjében csakúgy,
mint a kultúra különböző területein. Kivált a zenében érzékelhető ez, Kréta
és a kisázsiai görögök zenéjében különösen erősen. És persze az énekesnők
hangjában. Ha valaki kicsit alaposabban belehallgatja magát a helyi zenébe,
a tágabb Mediterraneum, persze a Balkán térségének számos táját hallhatja
– az afrikaitól az arabokon át a turkokig.
Este baráti meghívásra Gaziba megyünk; a városrész az itteni gazometerekről
kapta nevét, amelyeket, akárcsak Bécsben és Berlinben, átépítettek és másra
használnak. Gazi Athén új alternatív, némileg Kreuzbergre emlékeztető negyede.
Az utcai vendéglőkben és kerthelyiségekben főként fiatalokat látni. A hasonló
hazai helyekhez képest itt esznek is, nemcsak isznak. (Jóval a lehetőségeik
fölött élnek, olvasom aztán egy szociológussal készült interjúban.) Kérdésemre,
hogy létezik-e a görögök körében depresszió, pszichiáter barátunk, Jorgosz
szerint régebben nem volt, de mostanában növekszik. Ami azért még korántsem
oly feltűnő, mint magunkfajta, északibb népeknél.
Másnap metróval megyünk ki Pireuszba. Útközben külvárosok, ipari negyedek.
Az állomás előtt rögtön ott a kikötő. Ám a hely korántsem idilli, a környezet
sokkal inkább ipartelepi. A vízen mindenütt óriáskompok. A transzport tartályai
megannyi sokemeletes hídfőt képeznek a számtalan sziget felé. A hatvanas
években Heidegger – Állomások című útinaplója tanúsága szerint – a kikötőbe
érkezvén volt kénytelen „lemondani megrögzött elképzelésekről”, hogy az
általa „keresett görögség még itt Athénben is megjelenhessék”… Persze az
elgondolás (az el-gondolás Freiburgból …) és a valóság korabeli viszonyát
illetően már akkor sem lehetett különösebb illúziókat támasztani; kivált
olyasvalakinek, aki a „Jugoslavija’ nevű hajón érkezett…
Exodus Krétán
Ahogy az időkön és kultúrákon keresztül görög eredetű szavaink legtöbbjének
jelentése távol került egykori és mai jelentésétől, úgy áll ez az exodus
esetében is. A Kivonulás, a Genezis második könyvének latin közvetítéssel
honosodott neve úton-útfélen feltűnik – és egyszerűen kijáratot jelöl.
A sziget nyugati részén, a Kolimbari határában lévő krétai Orthodox
Akadémiában kapunk szállást. A hely kívül esik a turisztikai útvonalakon.
Sztüliánosznak, a krétai származású kollégának köszönhetően vagyunk itt
–, és jutunk el kevésbé látogatott helyekre. A képzési központot Münchenben
végzett pszichológusnő irányítja. Az értelmiség jelentős része nyugat-európai
egyetemeken végzett, a leromlott felsőoktatást a jómódú családok lehetőségei
ellenpontozzák.
Sztüliánosz vezetésével útba ejtjük a strandot, ahol a Kazantzakisz
regényéből készült filmet, a Zorba, a görögöt forgatták. A könyvet úgy
harminc éve olvastam, egy mondata máig megmaradt: „táncolni kell, a zene
majdcsak megjön valahonnan”. (Itthon aztán megnézzük a filmet; az archaikus
falusi világ éppoly kevéssé hasonlít a maira, mint a majd’ félszáz évvel
ezelőtti tengerpart a jelenlegire. Amikor elmondom berlini barátomnak,
aki akkortájt gimnazistaként járt ott, borzadva emlékszik a szamárháton
és teherautókon megtett utakra… A fiatal Irene Papasz viszont gyönyörű.
Mint a szép görög nők mind: karakteres, egyszerre erőt és lágyságot sejtető
arc, nagy, sötét szemekkel.)
Prozokhé! (Vigyázat!) – tudatja egy felirat, amivel aztán még számos
felületen találkozunk. Ez volt az antik filozófiai életművészet egyik alapfogalma
is, felhívás a szétszórtsággal szemben a figyelem iskolázására és irányítására.
Valahol a sziget közepén betérünk egy falusi kocsmába. A szőlőlugas
alatt hosszan üldögélünk. A tulajdonos öregúr délben kijön, elnézést kér:
ő most sziesztázni megy. Mindezt bájos pantomimmal tudatja: kezét feje
mellé teszi, majd kissé mindkettőt megdönti.
Útközben egy rejtőző kolostorra lelünk a hegyek között. A kifelé csaknem
teljesen zárt, négyszög alakú épület belül egy templomot és virágban pompázó
kertet fog közre. A tengerhez közeli elődjét arab kalózok pusztították
el – lakóival együtt. Ezért aztán méginkább visszahúzódtak a világtól,
és följebb, a hegyek rejtekében építették újjá. Egy fiatal szerzetes apró
édességekkel kínálja a látogatókat. Ez egy emléket hív elő: konferenciázó
társaságunk Poreč ókeresztény bazilikája és baptiszterionja közti udvaron
rögtönzött agapéban részesült. A fényes februári nap alatt tömény édességekkel
és erős szilvapálinkával vendégelte meg társaságunkat a püspök. Délben
a szerzetes jókora felfüggesztett cölöpöt kezd verni egy bottal – így hívja
imára társait. Megyünk.
Az Akadémia posztmodern épületéből lépcsősor vezet le a tengerhez.
Egy krétai klosár tanyázik az olajfák alatt; klasszikus arcéle akár egy
antik szoboré. Mikor megkínálom frissen szedett fügével, mond néhány szót
németül, aztán továbbáll.
Szobánk erkélye a Khániai félsziget által közrefogott öbölre nyílik.
Innen nap mint nap jól kontemplálható az öböl fölé emelkedő Hold fenséges
látványa. Nem sok minden szól azok mellett, akik – mint Heidegger – „…azért
jöttek, hogy megtapasztalják azt a fájdalmat, amelyet a tovatűnő istenek
hűlt helye okozott.”
A búcsúvacsorára az udvaron kerül sor. A szigeten termett barnás
színű bor pompás, az ételek, ahogy az erre szokás, kulináris költemények
– a szakácsmester külön köszöntésben részesül. Egy lantos és egy
hegedűs érkezik, majd zenélni kezd. Kettősük fölér egy zenekarral. Később
régi helyi viseletbe öltözött táncosok tűnnek föl, a párok táncolni kezdenek.
A bemutató végeztével először a konferencia görög tagjai kezdenek csatlakozni
a körtánchoz. Egy fél óra múltán, és a közben fogyasztott bortól sem teljesen
függetlenül, a latin-amerikaiak is beállnak. Az est elmélyülésének egy
pontján magam is csatlakozom. A ritmust és a mozgásformákat nem nehéz követni,
a zene szaggatott ívelése már maga is tánc. Fülhallással és némi magyar
népitánc-gyakorlattal maradéktalanul művelhető. Aztán órák múlnak el; a
férfiak szólótáncai képezik a közjátékokat. Még a testesebbek is meglehetősen
fürgén járják. Egy ponton túl, jóval éjfél után már nem bírom tovább, kiállok.
Ahogy nézem a talpon maradottakat, az egyik bársonyzekés táncos odajön
hozzám, és elismerését fejezi ki. (Minő kitüntető gesztus! Többet ér, mint
a Köztársaság középkeresztje, vagy bármely babérja.)
Másnap minden eresztékem sajog, alig bírom levonszolni magam a tengerhez.
Apolitikion
A tenger, a tenger, a tenger.
Ha kimegyünk partjára, vagy ránézünk térképére, feltűnik Görögország
példátlan nyitottsága: minden irányba ezer és ezer félszigettel, szigettel
és öböllel nyílik a tengerre; nincs még egy ilyennyire tagolt partvidéke
a Földnek. Az egy főre eső tengerpart e felső foka nem utolsó sorban járult
hozzá a görög kultúra kibontakozásához. Jean Bodin méltán állapította meg
a barokkban, az első globalizáció idején, amikor már bőséges tapasztalat
gyűlt össze a glóbusról, hogy a tengeri népek „kifinomultabbak és tapasztaltabbak,
mint a belső vidékekről valók” . De az úton-útfélen föltáruló tengernek
nem kis része van a filozófia kifejlődésében is. „Amint azt mindenki tudja
– írja a tenger tárgykörben meglehetősen jártas Melville – , az elmélkedés
és a víz mindörökre összeházasodtak.”
A nyitottság persze egyszerre volt áldás és átok, a kitekintés és a
kiáramlás lehetősége; a Magna Graecia gyarmatvárosai szerte a Mediterraneumban,
ám egyúttal a kiszolgáltatottságé is: a tenger felől érkező támadásoknak,
kalózoknak, hódítóknak, népvándorlásoknak. Az utóbbi manapság új hullámokban
árad; Klió szerint egymillió emigráns van, főként a fővárosban.
Athénban esténként felmegyünk a szálló tetőteraszára, többnyire üres;
átellenben mintegy ezer méterre az Akropolisz. Az egyik erkélyen vacsoráznak,
egy másik tetőn pingpongoznak, fölöttük sirályok keringenek. Látva a más
helyeken múló életeket, bele lehet bocsátkozni perspektíváikba. El lehet
játszani a letelepedés lehetőségével. Vagy ki is lehet zárni ezt az eshetőséget.
Ami egyúttal a kívülálló, a köztük keresztülutazó helyzetébe rekeszt. Mintegy
láthatatlan falat von az utazó köré. Jó itt lenni, olvasni, írni, semmit
tenni, miközben az Areoszpágusz mögött lemegy a Nap.
Az Apolitikionra az elutazás előtti utolsó napon nem éppen apolitikus
környezetben akadok; a lemezbolti eladó az Európai Unióhoz történt csatlakozás
tapasztalatairól kérdez, miközben krétai liturgikus lemezt tesz elém. A
cédén az Apolitikion, az általam eddig hallott legerősebb orthodox ének.
Annyit tesz, mint „elbocsátás”, és azért hívják így, mert ezt a himnuszt
éneklik minden ünnepi istentisztelet végén. Ilyen fogadtatás és elbocsátás
után persze nem lehet nem vágyni a visszatérésre.
Bibliográfia
TILLMANN J. A.
Szigetek és szemhatárok.
Késôújkori kilátások
Holnap,1992
A növekvô napok népe
A ladomi lelet
Pesti Szalon, 1996
Távkertek.
A Nyugalom tengerén túl
Kijárat, 1997
Levelek tengere
Avagy a távlat távolra váltása
Koinónia, 2004
Mer?leges elmozdulások
Utak a modern művészetben
Palatinus, 2004
A Ladomi lelet
Palatinus, 2007
„Ikarus + germanwings
Tanuilmányúton Németországban”
Magyar lettre Internationale, 67
Lettre, 2009 tél, 75. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|