Surányi Mihály
Belső utak stílusa - Trine Sondergaard fotói
Trine S?ndergaard gazdag művész. Gazdag abban az értelemben, hogy mindig
meglepetést tud okozni, mikor egy-egy újabb fotósorozata bemutatásra kerül.
Mindig képes valami egészen mást mondani. A következőkben egy olyan dán
fotográfus, időnként fotográfus pár, munkásságáról lesz szó, aki a dokumentarista
kezdetektől az intimitás stilizációjáig járt be egyáltalán nem egyenletes,
de jól követhető utat.
Első sorozata, melyet 28 évesen fejezett be, „Now that you are mine”
címmel, 1997-2000 között készült. A koppenhágai központi pályaudvar körül
dolgozó prostituáltak világának feldolgozása egy hetyke vállalkozásnak
tűnik első pillantásra. Az analóg és digitális technika ötvözésével, digitális
montázs technikával készült sorozat a „How to hunt”, melyen Nicolai Howalttal
dolgoztak együtt és 2006-ban a ParisPhoto-n különdíjat kapott. Legutolsó
sorozata a „Monochrome portraits” címmel 2009-ban készült el.
Ha valaki csak a fent említett sorozatokat teszi egymás mellé, talán
nem is annyira feltűnő annak az útnak a kacskaringóssága, melyet Trine
S?ndergaard bejárt, azóta, hogy 2000-ben befejezte az első sorozatot. Arra
már nyilván akkor is felkapták a szakemberek a fejüket, hisz ezért a sorozatért,
az esseni Folkwang Museum, Albert Renger-Patsch díját kapta meg, amit csak
minden harmadik évben ítélnek oda. A sorozatból 2002-ben a Steidl kiadó
meg is jelentette S?ndergaard első könyvét.
A „Now that you are mine” sorozat éjszakáit vakuk fénye szaggatja fel.
Itt nincs szó romantikáról, sikamlósságról, fülledt erotikáról. A sorozat
színes anyagra készült, Trine nem hagyta a nézőt esztétizálni. Hűvös éjszakák,
fáradt hajnalok, emberek. Trine dokumentarizmusa azonban túlmutat azon,
hogy objektíve ott legyen az utcán. Sokkal több érdekli. Az érdekli, hogy
milyen technikákat használnak a lányok arra, hogy megvédjék magukat.
Ott dolgozik közöttük mint fotográfus, idegen a lányoktól, de egy a
lányokkal a férfiak szemében, miközben az érdekli, hogy honnan veszik az
erőt ezek a lányok ahhoz, hogy mindezt végig csinálják. Mi az, amit végig
kell csinálniuk? A moralitásnak nem a társadalmi oldala érdekli, és kifejezetten
távol szeretné tartani magától az előítéleteket is. Olyan a sorozat, mint
egy főhajtás azok előtt, akik ilyen munka mellett is meg akarják, meg tudják
őrizni saját emberségüket. Hogy mindezt megtehesse, keményen kell fogalmaznia.
Éles fények, közeli képek jellemzik ezt a sorozatot. Itt nincsenek kaméliás
hölgyek, itt hideg van és gyors munka.
Távolságtartó, hiszen távolságot kell tartania ahhoz, hogy képeket
tudjon készíteni, de ezzel párhuzamosan látható az empátia is, mely egyszerre
segíti és teszi nehezebbé a munkát. Pontosan látja, hogy ennek a világnak,
a benne kavargó energiáknak a jellemzésére a környezet elemeit is fel kell
használni. A kicsit megkopott, de eredetileg mondénnak szánt textiltapétával
burkolt teret, az iparszerű munkához minimálisan szükséges másfél méter
széles és két és fél méter hosszú szobát, amiben a tévé csak a plafon közelében
fér el. A műnövényt, ami maga is piros és zöld. Azt, hogy magányos pillanatok
között van szolidaritás is, bizony vannak sebek, horzsolások és lakktól
kemény hajak. Mindez együtt létezik és mindezen dolgok együttes létezése
a fontos, amit fel kell mutatnia.
Ez a sorozat szinte bevezető volt a további sorozatok előtt, de többet
már nem tért vissza ehhez a stílushoz.
A következő sorozatot már Nicolai Howalttal együtt készítették, „N+T”
címmel. Egy szerelem története, egy lírai ballada. Vallomás, mellyel pontosan
ezért nem is lenne szép itt foglalkozni.
A „How to hunt” sorozat is páros munka gyümölcse. Egy teljesen új koncepció
megvalósítása és egy teljesen más szemlélet felbukkanásának az első darabja.
Trine számára a halál és az elmúlás ettől a korszaktól kezdve hol hangsúlyosabban,
hol kevésbé hangsúlyosan mindig megjelenik.
A „How to hunt” sorozat konceptuális műnek tekinthető. Mivé vált a
vadászat? Mivé vált ez a valamikor alapvetően fontos tevékenység, így a
21. század elejére? Az öldöklés esztétizált és gondos protokollokkal szabályozott
formájává? Gyönyörű gondosan elkészített tájképek, melyben a figurák egymást
lepipálni igyekezve és magukra büszkén, versenyezve ölnek olyan lényeket,
amelyeknek semmi szerepük nincs már táplálékként.
Gondosan modernizált anakronizmus mint jelenség. Gondosan, modernül
megformált képek. Digitális montázsok, melyeken a vadászat minden egyes
fázisa jelen van. S?ndergaard és Howalt itt kilép a dokumentarizmus keretei
közül, mert azt a mindennapok esetlegessége határozza meg, és ezt már szűknek
érzi. Nagyobb ívet akarnak átfogni.
Az elfordulás a dokumentarista iránytól egyben az is jelentette, hogy
felszabadították a saját kezüket, és lehetőséget teremtettek maguknak arra,
hogy a saját tetszésük szerint határozzák meg, mennyire koncentrált képeket
állítanak elő. A digitális technika alkalmazása kínálja a megoldást, hogy
a különböző időpontokban készített képeket egyként jelenítsék meg, egyetlen
képbe sűrítve akár több órányi történést.
A képek a klasszikus tájképek szabályai szerint szerkesztettek, talán
két vagy három kivétel van ez alól, a több mint harminc képből álló sorozatban.
Kiegyensúlyozott arányok, szűk színpaletta. A gesztusok, a képi elemek
és a színek redukciójának egyik első tetten érhető megjelenése S?ndergaard
munkáiban.
Hogy mennyire időszerű ennél a sorozatnál arról beszélni, hogy Trine
Sodergaard folyamatosan keresi a stilizáció útját, mi sem bizonyítja jobban,
mint az a tény, hogy a „How to hunt” sorozat mellett Nicolai Howalttal
együtt elkészítették a „Dying birds” című sorozatot is.
Míg a „How to hunt” egy nagyon klasszikus keretbe koncentráltan beillesztett
felszólítás, addig a „Dying birds” alig több mint kalligráfia. Haláltánc,
néhány vonalban. Ez akkor a legnyilvánvalóbb, amikor a „How to hunt” és
a „Dying birds” sorozatok egymás mellett vannak kiállítva. A „How to hunt”
szép egyenletes zöld felületei és ködei szinte idilliként jelenítik meg
a vádaszatot, a „Dying birds” sorozaton csak egy-egy disszonáns elem utal
arra, hogy ezek a madarak éppen nem a megszokott módon mozognak a számukra
otthont adó levegőben. Az elmosódott sziluettek mintha azt jeleznék, hogy
ezeknek a lényeknek a szelleme már a földet érés előtt elszállt belőlük.
A „Dying birds” sorozat után közvetlenül, ez nyilván nem véletlen,
készült el a szerzőpáros „Treezone”és „Langjord” című sorozata. A „Treezone”
a „Dying birds” sorozat sejtelmességét viszi tovább, míg a „Langjord”,
a „How to hunt” sorozat szigorúbb szerkesztettségét. A „Treezone” sorozat
darabjai a fehérségben feloldódó fák portréi. Elmosódott világ, magányos,
utolsó fenyők. A „Dying birds” madarainak utolsó szárnycsapása itt már
csendes időtlenséggé vált. Itt az idő nem néhány pillanatban van összesűrítve,
hanem ki van terjesztve. Nem látjuk sem a kezdetét, sem a végét.
Ami a „Dying birds”-ben még kalligráfia volt, itt haikuvá csendesült.
Néhány hang. Nem több. Vagy talán mégis?
A 12 kép első és utolsó tagjai csoportképek. Fák csoportjai. A többiek
egy-egy fa portréi. Talán a portrék valódiak, de nem a csoportképek, melyek
a sorozat két részén állnak. Szép távol egymástól. Alig lehet észrevenni,
hogy ezek a tájak így sohasem létezhettek. A középső tíz kép fáival vannak
benépesítve, meg a hóesésben elmosódó három emberi alakkal. Talán a három
királyok tévedtek el? Bajban leszünk, ha nem érnek oda időben, de csillagra
még várni kell. Ilyen időben meg sem látnák.
A későbbi munkák felől visszatekintve úgy tűnik, hogy a „Treezone”
egy mérföldkő azon az úton, melyen Trine jár. Innen, a természet felől
közelítve válnak képeiben a hangsúlyok egyre személyesebbé, intimebbé.
A következő, az „Interieur” című sorozat, talán a legtalányosabb Trine
művei közül. Sem a korábbi, sem a későbbi művekben nem jelent meg ez a
látásmód. Elrugaszkodva minden organikus formától, melyek eddig mindig
jellemezték a képeit, hirtelen, vonalakkal felszabdalt félhomályba hullunk.
Három képből áll. Az összes többi csak mellébeszélés lenne. Olyan fények
jelennek meg, amelyek eredete teljesen kideríthetetlen, mintha a szobák
a maguk kibocsátotta fényt zárnák magukba. Lehet hallani az ürességüket.
Aki látott már Bergman filmet, biztosan felötlenek benne a „Suttogások
és sikolyok” lassú kameramozgású enteriőrjei. Ezzel a sorozattal mintha
egy világot zárna le Trine magában.
Kemény és sötét, van benne valami visszavonhatatlan. Formailag minden
vonásában ellentéte a légből hulló madarak világának, és ezzel is meg a
havas tájban elmosódott fenyőkkel is csak az elmúlás ereje köti össze.
Ami viszont eddig egy kozmikus kép volt, az most nyersen, szinte tapinthatóan
van néhány vonalban megfogalmazva.
2009-ben két sorozatot fejezett be. Az egyik a „Strude” és a másik a
„Monochrome Portraits”.
A "strude" szó azt a ruhadarabot jelöli, amit Fan? szigetén a nők hordtak,
hogy megvédjék az arcukat a heves széltől. Manapság az arc eltakarásának
egészen más konnotációja van, az embereknek a burka, vagy a csador jut
eszükbe erről, amit viszont a napsütés és a homokviharok ellen használnak.
A dán nők évente már csak egyszer hordanak ilyen viseletet, mégpedig egy
nyári ünnepség alkalmával.
Éppen ez az, amire Trine az emberek figyelmét felhívni szeretné. Arra,
hogy mennyire is függ egy ilyen jelenség értelmezése attól, hol és mikor
olvassuk. Az a tény, hogy néprajzilag korrekt tárgyakat ártatlan arcú gyerekeken
látunk, csak tovább fokozza azt a feszültséget, ami az arc altakarásának
jelenkori asszociációjához kapcsolódik. Az a kérdés is nyitott marad, hogy
itt az arcok eltakarásáról van szó, vagy pedig arról, hogy csupán ennyit
akarnak magukból megmutatni?
A 2009-ben készített „Monochrome portraits” sorozat rokonságot mutat
a "Versus" sorozattal annyiban, hogy ebben is a gesztus, a mozdulat az,
ami számára erős jelentéssel bír. Ezek a portrék, bár monokrómok, nem lehetnének
fekete-fehérek. Minden szín az adott emberre jellemző, ezzel és a testtartással
jellemzi modelljeit, akik ismerősei, barátai. Mindenkihez más szín tartozik,
más-más mozdulat jelenik meg. Trine számára a portré nem feltétlenül szemből
vagy oldalról készül. Számára mind a 360 fok lehetőség arra, hogy megörökítsen
valakit.
Ezek a képek azt az állapotot rögzítik, amikor a modell saját magába
fordul, ezért szükséges a sötét árnyalat, ez vezeti a nézőt abba a világba,
amiben a modellek vannak. Minden modell maga választotta meg a színt, és
hogy ez a belső világba vezető út még következetesebb legyen, a képek keretei
is azzal a színnel vannak festve, amilyen árnyalattal a fotók készültek.
Trine számára az volt a fontos, hogy ezeknek az ismerősöknek a belső
világába utat mutasson, anélkül hogy bármi szóval kifejezhetőt mondana.
A képek sötétsége egyfajta introspekciót eredményez, és nem is az emberek
egyénisége érdekli őt, hanem a befelé fordulás pillanata. Ezek a képek
egyszerre portrék és eszközök egy belső világ feltérképezésére.
Ezekben a képekben is ott az a csend, ami a „Treezone” képeiben feltűnt,
és ott vannak azok a sötét tónusok, amik az „Interieur” sorozatot jellemezték.
Trine ebben a sorozatban arról készített képeket, ami rejtve van, és
ezzel a nézőt arra kényszeríti, hogy aktív legyen, be akarjon hatolni a
képbe.
Ez a sorozat ezzel a kettős és az univerzum felé kitágított intimitással
egy nagyon jelentős, de régen érlelődő váltás Trine S?ndergaard munkáiban.
A sorozat képeiből készített album a Hatje-Kantz kiadónál fog megjelenni
decemberben.
Egy kicsi, nyitott kultúrájú ország esetében mindig felmerül, hogy egyediségét
vajon meddig tudja megőrizni, mikor oldódnak fel specifikumai a környező
kultúrában. Meddig lehet egy művészről szellemi értelemben azt mondani,
hogy dán vagy magyar? Trine S?ndergaard úgy dán, hogy gondolatai, képei
messze túlmutatnak országa határain, és pontosan ez a nyitottság, ez a
felelősségérzet az, ami kortárssá, felelős művésszé teszi.
Bibliográfia
www.trinesondergaard.com
S?NDERGARD, Trine
Now That You are Mine
Steidl, Germany, isbn 3-88243-823-1
Versus
Thorvaldsens Museum, Denmark, isbn 87-7521-098-3,
(with Nicolai Howalt)
How to Hunt
ArtPeople, Denmark, isbn 87-91518-96-2
Treezone
Hassla Books, USA, isbn 978-0-9800935-6-8,
Lettre, 2009 tél, 75. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|