Jens Smaerup Sorensen
S?ren Lundbaek és a modernség
(Vörösharisnyások)
S?ren Lundb?kről az a hír járta, hogy paraszti háttere megakadályozza
a korszellem követésében, mely végérvényesen leszámolt a paraszti kultúra
utolsó maradványaival is, és kezdte a „formodern“ jelzővel illetni.
Nem mondhatnánk, hogy ez teljes valótlanság. Inkább amolyan féligazság.
Sem S?ren személyes fejlődését, sem korunk valóságába tett utazását nem
lehetne egyszerű, görbe, de még hullámos vonallal sem felvázolni. Pontok
és vonalkák széthulló dirib-darabjai kellenének hozzá, mint egy komplikált,
hol azonosan, hol ellentétesen mozgó, többszólamú kottaképen, melyet szabadon
vagy mániákusan variálódó ismétlések, önkényesen, vagy mechanikusan változó
hangnemek tarkítanak abszurd diszharmóniák kíséretében.
Mind jelleme mind a világhoz való viszonya gyakorta szabályos,
egyszersmind bizarr, logikus, megmagyarázható, ugyanakkor rejtélyes
és paradox módon nyilvánult meg. Mégis – a kirajzolódó kép lassacskán kezdte
olyan ellenőrizhetetlen irracionalitás benyomását kelteni, ami könnyen
felébresztette – még magában S?ren Lundb?kben is – a gyanút, hogy valami
komoly lelki sérülés, trauma lehet a háttérben.
Holott talán csak olyan állathoz volt hasonló, mely a világnak
épp egy olyan helyén kötött ki, amely sem hajlamainak, sem képességeinek,
például az alkalmazkodási képességének nem felelt meg. Ám ő mégis ezen
az új helyen akart élni.
Rettentően erőlködött, hogy hasonuljon hozzá. Királyibb lett
mint napjaink királyai, ám időről-időre visszaesett. Visszavágyott, talán
leginkább a régi énje után, süllyedni kezdett, aztán újra visszatért valamihez,
ami viszont már nem létezett, de ő csak annál hevesebben vetette bele magát,
életre-halálra, fel s le.
A lányt, aki 1967-ben egy napon hajlandónak mutatkozott S?rennel
elmenni Orla és Emma ezüstlakodalmára a stauni gyülekezeti házba, és aki
néhány hét múlva egy másik napon úgy döntött, hogy ez mégsem neki való,
Ruthnak hívták.
Bárkit bárhol szívesen meglátogatott S?rennel. Spontán, saját
belátása szerint. Mégis érezte, hogy nem lenne méltó hozzá, nem csak az,
ha egyszerű tartozékként menne a férfival az ünnepségre, hanem az is, ha
úgy tenne, mint ki betagozódik egy családba, amely fennmaradását taartva
szem előtt úgy nézne rá, mint egy tenyésztésre szánt, véletlenszerű nőnemű
lényre. E feltevését erősítette az a tény is, hogy név szerint nem is volt
feltüntetve a nyomtatott meghívón, és csak a másodjára kézbesített
példányra írták rá kézzel, hogy „esetleges alkalmi kísérővel!!!“ Ha jobban
belegondolt, az a sok felkiáltójel már önmagában is sértően hatott. Mert
noha úgy is lehetett értelmezni, mint egy bátortalan kísérlet a vele, vagyis
a „nővel“ való találkozásra, éppenséggel pont a család teljes érdektelenségét
árulta el Ruth személyét illetően.
Talán kívánatosnak tartották megállapítani, hogy egyáltalán létezik-e,
adott esetben tisztázni kiféle-miféle. Noha természetesen ő is jól tudta,
hogy S?renből nem könnyű világos választ kihúzni ilyen témákban,
és nyilvánvalóan azonnal visszautasított volna mindenféle próbálkozást
a magánéletébe való behatolásra. Még ha tulajdon édesanyja is a kiváncsiskodó.
Végül S?ren saját személye mint olyan volt az, ami visszavonhatatlanul
meggyőzte a lányt arról, hogy mégiscsak hagynia kellene, hogy egyedül menjen
el. S?ren olyan buzgón érvelt ennek az ellekezője mellett, olyan lelkesen
akarta, hogy vele menjen, és olyan hevesen utasította vissza az ő józan
véleményét a családjáról, hogy a lány óhatatlanul arra gondolt, szíve mélyén
a fiú mégiscsak nélküle szeretne menni. És ezért akarta – mint
minden alkalommal, amikor azt érezte, hogy valami „tilos“ – bebizonyítani,
hogy ő maga az engedékenység megtestesülése.
Ruth már régebben csatlakozott az új nőmozgalomhoz, mely néhány
évvel később a régi, polgári „kék“ jelzővel illette magát, de ekkor még
a szocializmus színével a Vörösharisnyások mozgalmának nevezte magát. Ruth
és a Vörösharisnyások végleg meg akartak szüntetni minden hagyományos különbséget
a férfi és a női képzés, szakma, munkahely, fizetés, előmenetel terén.
Feltételek nélkül követelték, hogy a nők haladéktalanul kapják meg minden
politikai és gazdasági hatalom felét – sőt, a huzamos aránytalanság kompenzálásaként
több mint a felét, viszonzásul hajlandók tüstént lemondani a magánéletben
végzett munkájuk, úgy is mint a takarítás, mosogatás, mosás, bevásárlás,
főzés, felszolgálás, gyerekfelvigyázás, varrás, vasalás, ágybevetés stb.
feléről – sőt, a huzamos aránytalanság kompenzálásaként több mint
a feléről. És még ennél is többet akartak. Át akarták alakítani a férfiak
és a nők agyát és szívét olyformán, hogy a visszaesés egy patriarchális
társadalomba nagyon hamar necsak hogy visszataszítónak tűnjék, de alapvetően
– mind a férfiak mind a nők számára elképzelhetetlen legyen.
Ezt akarták a Vörösharisnyások és ezt akarta Ruth. És persze
S?ren is. Száz százalékig egyetértett velük mindenben. Talán még annál
is jobban. Pédául különös súlyt helyezett arrra, hogy a hadkötelesség a
továbbiakban ne csak a férfiak számára legyen fenntartva, és az átlagosnál
buzgóbban harcolt azért, hogy az iskolás fiúkat kötelezzék a kötés elsajátítására.
Ugyanakkor elszántan igyekezett megszabadulni minden régi szokástól,
amit maszkulinnak lehet nevezni. Edzette magát, hogy minél belátóbbnak
tűnjék, amikor Ruth és barátnői a nők ügyéről beszélgettek. Ülve pisilt.
E nemi-forradalmi tevékenysége során azonban azon kapta magát, hogy
kritikusan szemléli Ruth feminin vonásait. Azt állította, hogy a
lány testének, izmainak gyöngeségét lustasága leplezésére használja. Vagy
hogy olykor könnyeivel próbálja meggyőzni őt valamiről. Vagy hogy nem mindig
áll ellen a bűbájos kokettálásnak, és sokszor teszi magát, amikor más,
kéjsóvár férfiak figyelmességük jeleivel tüntetik ki.
Ruth persze védekezett. Többek között újabb támadásokkal S?ren
ellen. Olykor a késő esti órákon felidézte, hogyan vetemedett S?ren
több esetben is a hímsovinizmus atavisztikus megynyilvánulásaira.
Néha éjjel – negyed- vagy félévenként – megsemmisitően leleplező
példák félelmetes arzenálját vonultatta fel annak bizonyítására, hogy szíve
mélyén S?ren – minden opportunista szónoklata ellenére – mindig is egy
sült paraszt, beteges és kötekedő nőgyülölő volt és az is maradt.
És S?ren visszavágott. És Ruth is visszavágott. És tépázták egymás
férfiúi és női önérzetét, míg végül egy szürke hajnalon végre befogták
egymás száját. Hogy aztán ki-ki tovább üldögéljen önnön tanácstalan keserűségében.
Félholtan kucorogtak hideg, komor zugaikban, bámultak ki a fejükből és
testükből, melynek undorodó foglyai voltak, és melynek kölcsönös bántalmazása
miatt szégyenkeztek.
Aztán egyikük összeszedte magát egy gesztus, egy szó, egy simogatás
erejéig, amit a másik mohón elfogadott és válaszolt rá. Kibékültek, és
folytatódhatott a viszonyuk, és jobb volt, mint annak előtte. Mert elmélyült,
gondolták, és okosabbak lettek, hitték.
Idővel képesek lettek olyannak szeretni egymást, amilyenek voltak.
Ezt mondták legalábbis. De azért nem adták fel teljesen abbéli törekvéseiket,
hogy egészen mások legyenek. Állandóan erőfeszítéseket kellett tenniük,
míg végül újra túlfeszítették magukat, és jöttek újabb esték és éjszakák,
amikor egyikük vagy másikuk csalódása sajátmaga vagy mindkettejük miatt
újra felkorbácsolta közöttük a szevedélyeket, és ugyanazok a gonosz
klisék ismétlődtek újra és újra. Aztán ugyanabba a néma megvetésbe és kétségbeesésbe
menekültek.
És jött egy reggel, amikor egyikük sem érzezte életnek a legkisebb
nyomát sem a szívében, és egyikük sem volt képes semmilyen békítő gesztusra.
Több mint nyolc éven át szerették egymást, öt és fél évig együtt
éltek. S?ren ezután hamarosan Koppenhágába költözött.
Politikailag S?ren Lundb?k neveltetése jószerével már az ötvenes években
reakciósnak lett volna nevezhető. De otthonát annyira az agrár közösségi
tradíciók határozták meg, hogy alapvetően semmiféle kispolgáriság sem jellemezte.
Itt továbbra sem mutattak megértést az iránt, hogy egy magánszemély jólléte
vagy bajai, vagy az egyénnek az élvezetekhez való hozzáférése egyáltalán
a társadalomra tartozó ügy lenne; az iránt sem, hogy az önérdekre való
puszta utalás politikai érvként számíthatna. Itt még mindig megvetéssel
sújtották azt, aki még csak becsületes kísérletet sem tett arra, hogy egy
kicsivel távolabbra nézzen a saját érdekeinél.
Voltak pozíciók, amelyek nagyon gyorsan meginogtak, még egy olyan
távoli vidéki helyen is, mint Staun. De mégis volt a helyiekben annyi
tartás, hogy a baloldali Venstre párt országszerte célszerűnek látta támogatásukat
és – legalábbis bizonyos, egyre csökkenő mértékben – képviselte őket. S?ren
szülei és egész családja és a falubeliek zöme minden bizonnyal a Venstre-pártra
szavazott. Tették ezt anélkül, hogy más lehetőséget akárcsak számba is
vettek volna, abban a nem kevéssé naiv hitben, hogy majd a párt is az ő
pártjukat fogja: hogy éppen úgy, mint azelőtt mindig, Venstre
a dán mezőgazdaságban gyökerezik, és megingathatatlan garanciaként támogatja
annak alappilléreit, a magántulajdont és részvénytársaságaikat. És hitték,
hogy végül a baloldaiaknak lesz – függetlenül attól, hogy pillanatnyilag
ki látszik megragadni a hatalmat – mégiscsak döntő szavuk Dániában.
Ezért néztek elnézően az elhajlókra. Ezeket általában olyan ártalmatlanoknak
tartották, hogy igazán még megkülönböztetni sem tudták őket egymástól.
Hogy szociáldemokraták, a jogállam hívei, vagy esetleg kommunisták-e, netán
radikálisok vagy jobboldaliak, az elsősorban az ő bajuk, elnéztek nekik
mindenféle kilengést, eltévelyedést – olykor még az alacsony képességeket,
gyönge jellemet, netán hidegvérű hátsó gondolatokat és saját pecsenyéjük
sütögetését is. Különösen a belátó, jószándékú baloldaliak voltak hajlamosak
bárkit elfogadni, védelmükbe venni, és azt állítani, hogy ha az ember figyelembe
veszi velük született hajlamaikat és egész zűrös hátterüket, meg lehet
érteni az eszméiket is.
Tehát S?ren Lundb?k otthonában nem uralkodott kőkemény ideológiai
türelmetlenség, ami ellen küzenie kellett volna. Mégis, akkoriban olyan
elviselhetetlenül önhittnek, pusztítónak, korlátoltnak és brutálisnak tartotta
családját, hogy mielőtt még gimnáziumba került, már teljesen elhatárolódott
tőlük, és teljes erővel azon volt, hogy felfedezzen egy sor egymással lehetőleg
szöges ellentétben álló nézetet, és minél előbb csatlakozzon hozzájuk.
Ezáltal már ekkor bevezetett magatartásában egy kettős játékot,
mely olykor hármas- sőt négyes játékká is kinőhette magát. A politikai
témák és ügyek komplexitásával arányosan hol magasabb, hol alacsonyabb
lángon égő, átmeneti szenvedélyeinek hála természetesen nehéz volt felfedeznie
magában egyetlen személyiséget, akit jogosan merhetett volna önmagának
nevezni.
Bizonyos absztrakt összefüggések olykor önkéntelenül megmutatkoztak
személyes fejlődésében is. Amikor a maoista Kína fenntartások nélküli csodálója
volt, nemcsak hogy titokzatos hangokat hallott ki a forradalmi jelszavak
durva kiőrlésű költészetéből, hanem a kommunizmus utópiáját játszi
könnyedséggel összekötötte önnön romantikus vágyódásával a vidék éppen
letűnőfélben lévő közösségi élete iránt is.
Amikor – kissé későn – közelebbről is megismerte a valóságot
az elragadtatott, zászlóvivő, dicshimnusz-éneklő kínai nép képrázatos színjátéka
mögött, önnön illúzióvesztése is hol hátra- hol előrepillantásra késztette;
látta, hogy az emberi természet grandiózus átalakítása, melyet a maoisták
ünnepeltek a tribünökön, a gyakorlatban mindazok bezárását és lemészárlását
jelentette, akik még megtartottak valamit a természetükből; miközben a
dán paraszti közösségek változó formái – melyek ez idő tájt szintén kínai
fényben ragyogtak – mindazonáltal csakis annak köszönhették szerény
sikerüket, hogy sohasem várták el az emberektől, hogy kevésbé legyenek
önzőek, mint amilyenek mindig is voltak.
S?ren ezt követő csatlakozása a zöld forradalomhoz személyes
fantazmagóriával való, megfontolt és kevésbé drámai szakításhoz is elvezetetett.
Az új ökológiai egyensúly szükségszerűsége idővel annyira világossá vált
számára, hogy végül is győzni tudott idealista harcrakészségének korával
arányos gyöngülésén.
Mindazonáltal huzamosabb, egyelőre még bizonytalan elkötelezettségét
időnként megingások kísérték. Sőt, elvbarátaival szemben érzett komoly
undor-rohamok is rá-rátörtek. Órákon, olykor heteken át képes volt az egész
mozgalmat a pokolba kívánni. Megvetésével sújtotta a mozgalom feminin technika-ellenességét,
képtelen volt megemészteni ábrándos puritanizmusát, őrjöngött idilli természetfelfogása,
és a még annál is nevetségesebb öndicsőitése miatt, és gyűlölte híveinek
jéghideg, mézesmázos modorát, mellyel néhány szó erejéig időnként leereszkedtek
az autó- és családi ház-tulajdonosokhoz, a fogyasztásban kedvüket lelő,
charter-utakon részt vevő, bérből és fizetésből élő halandókhoz, azaz az
átlagemberekhez.
És lett légyen bár száz százalékosan jogos minden kritika a mértéktelenül
használt műtrágyák és méreganyagok ellen, S?ren néha alaposan felhúzta
magát jóságos barátainak honfitársaik helyzete iránti csökött érzéketlensége
miatt. Legmélyebben az a gondolat gyötörte, hogy tisztaság-buzgalmában
esetleg ő is hozzájárult ahhoz, hogy fívére a családi tanya feladására
kényszerült.
Antikapitalista okokból először az Európai Közösség ellenzője
lett. Nagyjából ugyanezért volt később az Eurpai Unió híve.
Hasonlóképpen szkeptikusan kellett viszonyulnia az egyre erősődő
globalizációhoz, már amennyiben azt a multinacionális masztodon cégek irányítják,
egyszersmind várakozásteljesen elfogadnia, amennyiben a globalizáció egy
multikulturális és gazdaságilag több központú jövő felé vezeti a világot,
ami az egyetlen lehetőség a földgolyó számára. Hiszen most először az egész
világra nézve új és fontos felelősség jöhetne létre és bontakozhatna ki
– azok után, hogy a polgári társadalom nemzeti elkötelezettsége kiürült,
mint ahogy korábban elillant a paraszti kultúrába beépült kötelezettség
is a helyi közösségekkel szemben.
Az összetartozás e történelmi megszűnése számára több volt, mint
néhány elméletileg megalapozott állítás – ha S?ren Lundb?k egyáltalán állított
ilyet –, még ha csak távolról is, de személyes valóságában is manifesztálódott.
Tíz, húsz, harminc évvel azután is, hogy elhagyta gyermekkora
színhelyét, továbbra is erős érzelmi szálak fűzték Staunhoz. Pontosan követte
a falu fejlődését, és minden egyes változás a húsába mart. Függetlenül
attól, hogy azok, akik ott maradtak, mennyire meggyőzően látták haladásnak
a változást, ő komoly veszteségként fogta föl, számára mindannak tönkretételét
jelentette, ami valaha létezett, legjobb esetben is a vulgrizálásával,
megszégyenítésével volt egyenlő.
Sajátságos nemzeti érzelmeitől sem szabadult meg, noha ezeket
ő maga kihalt jelenségnek tekintette. A legnagyobb bizalmatlanságot táplálta
mindazokkal szemben, akik mesterségesen, szentimentális vagy cinikus okokból
próbálták életben tartani ezt a polgári csökevényt, ám elég volt hozzá
egy futballmérkőzés, hogy totálisan megsemmisítse mindazt, amit az eszével
felépített magában. És meglepően gyakran botlott bele sok más hasonló nemzeti
kacatba – elég volt hozzá egy-egy tetszetős táj, ütött-kopott bronzkori
sírhalom, vagy lágy hangzású anyanyelvének némely kis részlete – mindez
úgy látszott, tartósan képes felgyorsítani vérkeringését és szívverését.
Magától értetődően S?ren Lundb?k nem ritkán szenvedett ettől
a sok ellentmondástól. Annál is inkább, minthogy a huszadik század harcias
politikai kultúrájának maradványai között tevékenykedett, akkor,
amikor a korrekt magatartás árnyalását egyhamar kinevezték dezertálásnak,
és az ellenfél iránti legkisebb megértés már elég volt ahhoz, hogy árulónak
kiáltsanak ki valakit. Saját fejére is gyakran szórt átkokat. Olykor mamlasznak
titulálta magát. Köpönyegforgatónak, szélkakasnak, sarlatánnak, disznónak.
De ha már huzamosabban művelte ezt – amikor az összes egymástól
független példát összegyűjtötte saját magáról, amire csak vissza tudott
emlékezni –, néha előfordult, hogy egyszerre érezte, amint új, hatalmas
energiák keletkeznek benne, és lassan szétárad benne a létezés tökéletesen
indokolatlan öröme.
Az egyik ilyen alkalommal végre rájött, hogy csakis annak a biztos
tudatában érzi magát teljes embernek, ha gondolatai, ösztönös megérzései
és vágyai egyszerre kismillió különböző irányba futnak szét.
(regényrészlet)
KERTÉSZ JUDIT FORDÍTÁSA
Lettre, 2009 tél, 75. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|