Herta Müller
A kofferpakolás
(Atemschaukel)
Mindent magammal hordok, amim van. Avagy: Mindenemet magammal hordom.
Mindent magammal hurcoltam, amim volt. Nem is volt az enyém. Vagy funkcióját
veszítette már, vagy másé volt. A disznóbőr koffer egy gramofonláda volt.
Az orkánkabát az apámé volt. A nyakánál selyemszalagos városi kabát a nagyapámé.
A buggyos nadrág az Edvin nagybátyámé volt. A bőr lábszárvédő a szomszédé
volt, Carp úré. A zöld gyapjúkesztyű a Fini nagynénémé. Csak a borvörös
selyemsál és a neszeszer volt az enyém, tavaly karácsonyra kaptam.
1945 januárjában még háború volt. Ijedtében, hogy a tél közepén
az oroszokhoz kell mennem, ki tudja hova, mindenki ajándékozni akart nekem
valamit, ami talán hasznos lehet, amikor már semmi sem segít. Mert a világon
semmi sem segített. Mivel megmásíthatatlanul az oroszok listáján álltam,
mindenki más-más gondolattal, de adott nekem valamit. Én elfogadtam, és
azt gondoltam a tizenhét évemmel, hogy ez az elutazás éppen idejében érkezett.
Nem kellett volna pont az oroszok listájának lennie, de ha nem lesz túl
rossz következménye, éppen jól jön. El akartam menni ebből a kisvárosból,
ahol még a köveknek is szeme volt. Félelem helyett ez a titkolt türelmetlenség
lappangott bennem, meg a rossz lelkiismeret, mert a lista, amelyen minden
hozzátartozóm kivetnivalót talált, számomra elfogadható volt. Ők attól
féltek, hogy valami rossz történik velem az idegenben. Én meg egy
olyan helyre szerettem volna menni, ahol nem ismernek. Éppen történt velem
valami. Valami tiltott dolog. Különös volt, piszkos, szégyenteljes és szép.
Az égerfa parkban történt, egészen hátul a tardombon túl. Hazafelé
menet bementem a kerek pavilonba a park közepén, ahol ünnepnapokon a zenekarok
játsztak. Egy darabig ott ültem. A fény keresztültört a finom metszésű
fán. Láttam az üres körök, négyzetek, trapézek félelmét, amelyeket karomszerű
kacsokkal tele fehér indák kötöttek össze. A zavarodottságom mintái voltak
ezek, és az anyám arcán tükröződő kétségbeesésé. A pavilonban megesküdtem:
soha többé nem jövök ebbe a parkba.
Minél inkább megtartóztattam magamat, annál hamarabb visszamentem –
két nap múlva. Randevúra, így hívták a parkban.
A második randevúra mentem ugyanazzal az emberrel. FECSKÉnek hívták.
A következő más volt, FENYŐnek hívták. A harmadikat FÜLnek nevezték. Aztán
jött a FONÁL. Azután az ARANY MÁLINKÓ, majd a SAPKA. Később a NYÚL, a MACSKA,
a SIRÁLY. Aztán a GYÖNGY. Csak mi tudtuk, melyik név kihez tartozik. Vad
cserebere volt a parkban, hagytam, hogy továbbadjanak. És nyár volt,
és fehér kéreg a nyírfákon, és a jázmin és bodzabokrok lombja áthatolhatatlan
zöld falat képezett.
A szerelemnek megvannak az évszakai. Az ősz véget vetett a parknak.
A fák lekopaszodtak. A randevúk beköltöztek velünk együtt a Neptun fürdőbe.
A vasajtó mellett függött az ovális embléma a hattyúval. Minden héten
azzal találkoztam, aki kétszer olyan idős volt, mint én. Román volt.
Házas. Nem mondom meg, hogy hívták, és hogy engem hogy hívtak. Nem egy
időben mentünk. Ne gondolhassa a pénztárosnő az ólomüveges kuckójában,
a tükröződő kőpadló, a kerek középoszlop, a tavirózsás fali csempe, a faragott
falépcső, hogy találkánk van. Bementünk a medencébe a többiekkel úszni.
Csak az izzasztószekrényeknél találkoztunk. Akkoriban, a lágerbe menetelem
előtt, s hazajöttöm után 1968-ig, amikor is az országot elhagytam, minden
randevúért börtön járt volna. Legalább öt év, ha elkaptak volna. Néhányat
el is kaptak. Ők brutális kihallgatás után a parkból vagy a fürdőből egyenesen
a börtönbe kerültek. Onnan a Duna-csatorna büntetőtáborába. Ma már tudom:
a csatornától nem tértek vissza az emberek. Aki visszajött, csak egy imbolygó
hulla volt. Megvénült, tönkrement, nem volt alkalmas az evilági szerelemre
többé. És a lágerben is: ha elkaptak volna, már halott lennék.
Az öt év láger után az utcai tumultusban naponta fejben gyakoroltam
a legjobb mondatokat TETTENÉRÉS utáni letartóztatásom esetére – ez ellen
a vád ellen ezer alibit és kifogást készítettem elő. Csendes terhet cipelek.
Olyan mélyen és olyan sokáig burkolóztam hallgatásba, hogy soha nem tudok
szavakban megnyilatkozni. Ha beszélek, csak más burkot öltök fel. Az utolsó
randevús nyáron véletlenül a nagykörúton mentem hazafelé az égerparkból
a Szentháromság temploma felé, hogy meghosszabbítsam az utat. Ez
sorsszerű véletlen volt. Láttam a jövőt. Az oldalsó oltár egyik oszlopán
ott állt a Szent szürke kabátban, és gallérként egy bárányt viselt a nyakában.
Ez a bárány a hallgatás. Vannak dolgok, amikről nem beszél az ember. De
tudom, miről beszélek, amikor azt mondom, hogy a torokba szorult hallgatás
más, mint a száj hallgatása. A láger előtt, alatt, után, huszonöt évig
éltem félelemben az államtól és a családomtól. A kettős lebukástól,
hogy az állam mint bűnözőt bezár, a család pedig, mint szégyellnivalót
kirekeszt. Az utca forgatagában a vitrinek tükrében, a villamosablakban,
a házak ablakában, a szökőkutakban és a pocsolyákban kétkedve néztem magamat,
hogy átlátszó vagyok-e.
Az apám rajztanár volt. És én a Neptun fürdővel a fejemben, mint egy
rúgástól összecsuklottam, amikor az AQUARELL szót használta. Ez a szó tudta,
hogy milyen messzire mentem el már. Anyám azt mondta az asztalnál: a krumplit
ne szúrd villával, mert szétesik, vegyél egy kanalat, a villa a húshoz
való. Dobolt a halántékom. Hogyhogy húsról beszél, amikor krumpliról és
villáról van szó. Miféle húsról beszél. A randevúk kifordították a húsomat
is. A saját tolvajom voltam, a szavak reménytelenül koppantak és eltaláltak.
Anyám, de különösen az apám hittek, mint minden német a kisvárosban, a
szőke copfok szépségében, a fehér térdzokniban. Hittek Hitler fekete bajszának
négyszögében, és bennünk, az erdélyi szászokban, mint ária fajban. Az én
titkomat puszta testiségnek tekintették, a legnagyobb undokságnak. S egy
románnal, ehhez még faji szégyen is társul. El akartam menni a családból,
még ha a lágerbe is. Csak az anyámat sajnáltam, aki nem tudta, hogy mennyire
kevéssé ismer. Aki, ha elmegyek, gyakrabban fog rám gondolni, mint én őrá.
A templomban, a fehér falmélyedésben a Szent mellett, nyakában a hallgatás
bárányával ezt a feliratot láttam: AZ ÉG MOZGÁSBA HOZTA AZ IDŐT. Amikor
a kofferemet pakoltam, ezt gondoltam: a fehér falmélyedés hatott. Ez most
a mozgásba hozott idő. Örültem is, hogy nem a háborúba kell mennem, ebben
a hóban a frontra. A buták bátorságával és engedelmességével mentem pakolni.
Semmi ellen nem védekeztem. A zsinóros lábszárvédő, a buggyos nadrág,
a selyemszalagos kabát, semmi nem passzolt hozzám. Nem is a ruhákról volt
ott szó, hanem a mozgásba hozott időről. Hogy ezekkel a holmikkal vagy
másokkal, mindenképpen felnő az ember. A világ ugyan álarcos bál, de senki
nem válik nevetségessé, akinek a leghidegebb télen az oroszokhoz kell mennie.
Két rendőrből álló őrjárat ment házról-házra a listával, egy román és egy
orosz. Már nem is tudom, hogy az őrjárat nálunk a házban kimondta-e a LÁGER
szót. És ha nem, akkor melyik szót OROSZORSZÁGON kívül. De ha kimondta
is, engem a láger szó nem ijesztett meg. A háború ellenére és a torkomba
szorult randevúim titkolása ellenére, a tizenhét évemmel még mindig az
áldott gyermekkor butaságában éltem. Belémhasított az aquarell és a hús
szó. A LÁGER szóra süket volt az agyam. Ott az asztalnál a krumplival és
a villával, amikor anyám a hús szóval rajtakapott, eszembe jutott az is,
hogy gyerekként lenn az udvaron játszottam, és anyám a veranda ablakából
kiabált: ha nem jössz azonnal az asztalhoz, ha még egyszer kiáltanom kell,
ottmaradhatsz, ahol vagy. Mivel még egy darabig lent maradtam, azt mondta,
amikor felmentem: most pakolhatod a táskádat, világgá mehetsz, azt csinálhatsz,
amit akarsz. Közben bevonszolt a szobába, vette a kis hátizsákot, belegyúrta
a gyapjúsapkámat és a zakómat. Én azt kérdeztem: Hova menjek, hiszen a
gyereked vagyok.
(részlet az Atemschaukel c. regényből)
S. BÁLINT MÁRIA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
MÜLLER, Herta
A rókák csapdába esnek
(Lendvay Katalin ford.)
Pesti Szalon, 1995
Adestra, 2003
„Szájmennybolt és gyíkbőr cipő”
Magyar Lettre Internationale, 53
Lettre, 2009 tél, 75. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|