Márton László
A műfordítás a mai magyar írásbeliségben
(szigligeti előadások)
Szeretettel köszöntöm azokat, akik idejöttek ezen a meleg, nyárvégi
délutánon.
Eredetileg az volt az elképzelés, hogy ezen a három napon először fogok
beszélni a prózáról, aztán a drámáról és aztán a műfordításról. De amikor
erre az előadássorozatra elkezdtem felkészülni, akkor rájöttem, hogy szerencsésebb
volna megfordítani a sorrendet. Különben is egy egységes egészről szeretnék
beszélni, a magyar írásbeliségről, úgy, ahogy van. Függetlenül attól, hogy
a líráról nem beszélek, mert ahhoz nem értek, azaz nem művelem. Azt gondolom,
hogy legjobban a műfordításon keresztül tudnánk nekifutni annak, ami körülvesz
bennünket itt a falakon, ahogy a könyveket nézzük. S arra gondoltam, hogy
mind a három napon meg fogok pendíteni, fel fogok tenni tíz kérdést. Nem
biztos, hogy kielégítően válaszolni tudok rájuk, de mindenesetre felvetem
őket, és egy-két észrevételt fűzök hozzájuk.
Kezdem azzal, hogy magamról beszélek egészen röviden. Amikor
el kell mondani, hogy ki vagyok, azt szoktam mondani, hogy elbeszélő és
műfordító, de elsősorban elbeszélőnek tekintem magamat. Másodsorban műfordítónak.
Itt van egy hierarchia, egy értéksorrend, hogy az életemben mire vagyok
a leginkább büszke, hogy melyik tevékenységemet tartom igazán fontosnak,
ezt én tudom rangsorolni.
Úgy alakult, hogy amikor pályakezdő író voltam húszegynéhány
éves koromban, nehezen tudtam publikálni. Akkoriban, a 80-as években ez
a mizéria mindenkit egyformán és elég erősen sújtott. Folyóirat-publikációhoz
is elég nehéz volt hozzájutni, a könyv-publikáció pedig egy lottó ötössel
ért fel. Egész egyszerűen éreztem magamban egy elég erős kényszert, hogy
kijuthassak a nyilvánosság elé, és fordítóként jóval hamarabb akceptáltak,
mint íróként. Az írói pályám első öt-hat évében azért fordítottam, mert
publikációs nehézségeim voltak.
A későbbiek folyamán azért fordítottam, mert nehézségeim voltak
saját munkáimmal, például volt egy ötletem, ami nem működött, vagy úgy
éreztem, hogy zátonyra futottam valamivel, vagy egyszerűen nem voltam jó
formában, és a hiányzó ihletet pótolta a fordítás, mondhatom azt
is, hogy pihenésképpen csináltam. Ott jönnek, szépen sorjáznak egymás után
a mondataim, amiket én írok, tehát kétségkívül az enyémek, ugyanakkor nem
kell bíbelődni azzal, hogy kitaláljam az egész cselekményt, mert már ki
van találva. Vagy egy drámának a dramaturgiai szerkezetét, mert valaki
már kitalálta helyettem.
És még később arra jöttem rá, hogy amikor jó formában vagyok, és pénzt
sem kell feltétlenül keresnem, és publikációs nehézségeim sincsenek, mert
azok már nagyon régóta nincsenek, akkor sem tudok meglenni műfordítás nélkül,
mert ezen a módon tudok eljátszani egy sor olyan szerepet az íróasztalnál,
a számítógép előtt, amit saját magamtól, a saját írói eszközkészletemen
belül nem tudnék eljátszani.
Ennyit bevezetésül. Nyilvánvalóan az, aki napról napra vagy időről
időre szembesül különféle műfordítói problémákkal, és megoldást igyekszik
azokra találni, annak egészen más értéke, hírértéke és újdonságértéke lesz
annak, amit mondok, mint annak, aki olvas ugyan idegen nyelvből fordított
szövegeket, de gyakran észre sem veszi, hogy ezek igazából fordítások.
Kezdem azzal, hogy szerintem műfordítás mint olyan, vagy mai magyar
műfordítás mint olyan nem létezik. Mert az egy túlságosan elvont dolog.
Maga a műfordítás mint probléma, az igenis létezik, az lesz a következő,
egyes számú kérdés, hogy az micsoda is, de a műfordítás mint műfaj vagy
műnem, az csak elvont általánosságban létezik, egyébként léteznek fordítói
problémák, megoldások, fordítói teljesítmények, és valamiképpen ezek összessége.
Itt külön probléma az, hogy a műfordítást el szokták választani a szinkrontól,
a szinkrontolmácsolástól és a szakszöveg fordítástól. Az egyszerűség kedvéért
azzal most egyáltalán nem is foglalkozom, hanem adottnak veszem, hogy a
szépirodalmi szövegek fordítása más, mint a nem szépirodalmiaké. Ezzel
együtt is nagyon diffúz dolog a műfordítás. Nagyon sok tényező miatt szertedarabolódik.
Én a nagyon sok közül most kettőt szeretnék megemlíteni.
Az egyik az, hogy nyelvek szerint, mondjuk azt, hogy a szlavisták,
azon belül mondjuk az oroszosok és a lengyelesek, egészen más problémákat
látnak, mint mondjuk a germanisták, és megint mást az orientalisták, akik
szintén egy heterogén csoportot képeznek. Már csak azért is, mert az általuk
tanulmányozott irodalom belső értékrendjét valamelyest óhatatlanul a magukévá
teszik. Ez az egyik. (Most nem beszélek arról, hogy teljesen más problémákat
vet fel egy mai szöveg, amit egy mai szerző írt, és egészen más problémákat
vet fel egy archaikus korból származó, esetleg az írásbeli formájában csak
későn lejegyzett szöveg, ilyen mondjuk a Kalevala.)
És műfaji elhatárolódások is vannak. És a műfaji elhatárolódások talán
még sokkalta erőteljesebbek és fontosabbak. Nevezetesen egészen más problémákat
jelent a versfordítás, mint a próza, és ez a kettő megint egészen mást,
mint a színpadi művek fordítása. Ezt így elsőre nem is kell szerintem különösebben
bizonygatni, mert a szemlélet alapján nyilvánvalónak látszik, de majd mindjárt
bővebben is fogok beszélni ezekről. Most megjegyzem mindenesetre, hogy
vannak a műfordítással kapcsolatos szellemességek meg előítéletek, meg
előzetes ítéletek. Hogy a nevezetesebbeket felidézzem mindannyiunk kedvére
és okulására: azt szokták mondani, azt hallottam sokszor, hogy minden fordítás
ferdítés, ami szerintem semmit nem mond, akkor van az a szellemes mondás,
hogy fordítani olyan, mint gúzsba kötve táncolni, és van egy másik szellemesség,
hogy a fordítás az olyan, mint a feleség, vagy az asszony, hogy amelyik
szép, az nem hű, és amelyik hű, az nem szép.
Ezek az előítéletek szinte mind, kivétel nélkül a versfordításhoz kapcsolódnak.
Mit tekintsünk műfordításnak?
A mulatság kedvéért elhoztam a Napút című folyóiratnak a legújabb számát,
amelyben körkérdést intéznek különböző fordítókhoz, egyebek mellett megkérdezik
tőlük azt is, hogy szerintük mi a műfordítás. Nem tanulság nélküliek a
válaszok, úgyhogy párat felolvasok belőlük. (Én is válaszoltam erre a kérdésre,
de azt nem olvasom fel, mert azt itt most majd bővebben elmondom.)
Itt van Lackfi János, aki mint tudjuk, a francia nyelvű líráknak (mert
az megintcsak nem egységes csoport) egyik legelismertebb fordítója, és
a személyes élmény erősen átüt a sorain: „Egyhelyütt oda nyilatkoztam,
miszerint a műfordítás betegség, akár a szerelem. Vagyis akiben ott motoszkál
ez a vírus, az állandóan olvas idegen nyelven, és mindörökre ott motoszkál
benne az átvihetnék, azt lesi, mit vihet át a túlsó partról az innensőre.
Ha némely francia, belga, svájci vagy luxemburgi vagy éppen kanadai regény
hatása alá kerülök, és az még nincs meg magyarul, rögtön matekozni kezdek,
a margón számolgatok, kezdetnek melyik, saját lábán is megálló részletet
lehetne elsütni egy folyóiratban ízelítőképpen. Lehet, hogy ebből ki lehet
gyógyulni, egyelőre ennek semmi jelét nem tapasztalom magamon.” Ebből a
pár mondatból süt az élményszerűség meg az, hogy mit élt át és mit szenvedett
meg.
Más válaszolók esetében szembeötlő a nagyon erős metaforikusság. A
metafora vagy a harcot, a küzdelmet, vagy valami mást jelöl. Matolcsy Balázs:
„Mi a műfordítás? Hosszú kirándulás, hajnali indulás a menedékházból a
zord bércek felé, sziklafalak megmászása, átkelés hömpölygő patakokon,
barlangok feltárása, füves tisztások illata, hosszú kaptatók az ég kékje
felé, szusszanásnyi pihenő a csúcsokon, madarak éneke, nyári zápor, a fáradt
lábak meg-megbicsaklása az ereszkedőn, és a megérkezés öröme.” Akkor most
egy-két harciasabb metaforikát. Németh István Péter: „A műfordító
és a műfordítandó mű költője virtuálisan úgy áll egymással szemben, mint
Jákob az angyallal. Meg kell mérkőzniük Jabbok gázlójánál, Penúél mellett.
Ha Rilkét, vagy bárki más klasszikust magyarítok, mindig ez a harc van
a szemem előtt. Kicsiny vagyok, mint az ószövetségi hős az angyalhoz képest,
erőm és képességem nyilván töredéke az isteni lény erejének és képességének,
mégis nekifogok a lehetetlennek, legyenek a sorok szépek és épek az én
nyelvemen.” Itt azt a paradoxont fogalmazza meg, hogy a fordító csekélyebb
értékűnek érzi magát az eredeti mű szerzőjével szemben, ami szerintem nem
teljesen magától értetődő, ugyanakkor ebben a kisebbrendűségi érzésben
nagy adag gőg is van, ez az ószövetségi felstilizálás, és a célkitűzés,
hogy valamiképpen döntetlenre jöjjön ki az eredmény. Szembenállásként fogalmazza
meg a munkafolyamatot, nem pedig valamiféle együttműködésként. Nagyon tanulságos.
Már csak egyet olvasok, bár fel lehetne olvasni az összeset is. Rácz
Péter, aki meg nagyon szkeptikus pont a metaforarendszert illetően, és
magát a kérdést is visszautasítja lényegében, hogy kell-e definiálni a
műfordítást. Mindenesetre azért válaszol, ha egy kicsit kedvetlenül is:
„A lényeg olyasmi, hogy a műfordítás annyi, mint az eredetivel majdnem
megegyező, más nyelvű irodalmi alkotás létrehozása, feltételezve, hogy
mind a műfordító, mind a közönség elfogadja. Nekünk, az olvasók 99 százalékának
a lefordított mű lesz az eredeti. Ez nemcsak azt jelenti, hogy Tolsztoj
vagy Böll hősei szinte magyarok, hiszen magyarul gondolkoznak a regények
oldalain, és ezt el kell fogadnunk, de Nemecsek is lehet olasz vagy bolgár
kisfiú, ha egyszer olaszul vagy bolgárul érez, gondolkodik és beszél. És
Csingacsuk is tud magyarul, sőt szlovákul is…”
Szerintem ennyi elég is. Lehet látni, hogy itt van egy jól körülhatárolható
problémahalmaz, amit nagyon-nagyon sokféle nézőpontból lehet szemlélni
és lehet megközelíteni. Nyilvánvaló, hogy itt a műfordítók vérmérséklete
meg felkészültsége meg ízlése is szerepet játszik, és nyilván az is, hogy
alapvető kérdésekben lehet egészen eltérő felfogást is vallani., és elvileg
ezek mindegyike vezethet eredményekre.
Na most jönnek a kérdések, vagyis ez volt az első kérdés, hogy mit
tekintünk műfordításnak. Ide tartozik az is, hogy hogyan lehet a munkafolyamatot
röviden leírni. Hogy például művészet-e, vagy mesterség. Hiszen hát most
azért beszélünk erről, mert van egy olyan hallgatólagos megegyezés, hogy
a műfordítás az irodalom része. És például verset fordítani nyilvánvalóan
nem fog tudni az, aki nem tud verselni. Ez se magától értetődő dolog, mert
vannak olyan nyelvek, ahol a verseket a leglaposabb prózában adják vissza,
de a magyar kultúrában van egy olyan hagyomány, hogy verseket versben szoktunk
visszaadni valamilyen módon, a szabadverset szabadversben.
Mindenesetre nagy általánosságban annyi azért elmondható, hogy a műfordítást
többek között az teszi műfordítássá, hogy a létrejött magyar nyelvű szöveg
művészi hatást kelt, elvileg valami hasonlót, mint az eredeti. Ugyanakkor
azonban azt is lehet tudni, hogy ennek vannak bizonyos mesterségbeli szabályai.
Nagyon bonyolultak, nagyon szerteágazók..
De azért mondom, hogy kezdve attól, hogy akkor, ha valaki verset fordít,
lehetőleg ismernie kell a metrikát, és lehetőleg gyakorolnia. A prózafordítás
meg ott kezdődik, hogy nem árt tudni, hogy mi az, hogy bekezdés. Hogy a
párbeszédeket lehet idézőjellel jelölni meg gondolatjellel is. Nem árt
követni az eredeti szöveget ebben a tekintetben. Ha kitesszük a gondolatjelet
és az új bekezdést, lehetőleg egyvonalban legyenek. Ez tulajdonképpen nyomdai
előkészítői ismeret.
Tudni kell azt, hogy hogyan épít fel az ember egy körmondatot, amennyiben
körmondat szólal meg az eredetiben, és amennyiben magunkévá tesszük azt
az elvet, hogy prózafordításban megőrizzük az eredeti mondatszerkezetet,
ami szintén nem mindig magától értetődő. Mert a régebbi gyakorlatban az
volt, hogyha nagyon bonyolult volt egy mondatszerkezet, akkor azt mondták
rá, hogy ez nem magyaros, és feldarabolták. Újabban ez már kicsit elavult
felfogásnak számít.
Szóval rengeteg sok mesterségbeli szabály is van, és ezek megintcsak
nem készen kapott szabályok, és nem általánosan érvényesek, hanem mindig
egy fordítói feladattal kapcsolatban merülnek fel. Mondhatnám azt is, hogy
minden egyes fordítandó mű a maga mesterségbeli szabályrendszerét nem annyira
létrehozza, mint inkább kiteríti a fordító elé, és akkor a fordítónak ezzel
szembesülnie kell, és ha elkezdi, akkor el kell sajátítania.
Külön kérdés lesz, hogy lehetséges-e ezt a mesterséget megtanulni.
Szerintem ezzel ma Magyarországon bajok vannak, és nemcsak ma, mert már
tegnap is bajok voltak.
Akkor még mindig itt merül fel, a „mit tekintsünk műfordításnak” kérdésnél,
hogy például hogyan függ össze a fordítás a nyelvtudással. Attól még, hogy
valaki jól ismer egy nyelvet, mondjuk felsőfokú nyelvvizsgája vagy diplomája
van belőle, egyáltalán nem biztos, hogy tud fordítani. Tudniillik nemcsak
az idegen nyelvet kell jól ismerni, hanem magyarul is kell tudni. És ez
még mind nem elég, mert kellenek például háttérismeretek, hiszen hát mindenféle
utalások lehetnek az adott szövegben, amiket nemcsak meg kell érteni, hanem
meg is kell értetni. És például nem mindegy, hogy a görög mitológiának
közismert szereplőire utal valaki, mondjuk arra, hogy Apollo megnyúzta
Marszüaszt, de ma már ez sem számít teljesen magától értetődően közkincsnek,
vagy mondjuk egy archaikus oszét eposzban a sátor közepére állított bográcslánc
mágikus-mitikus jelentőségét kell az olvasóval megismertetni. A kulturális
távolság nagyon sokat számít, de ennél is fontosabb az a fajta nyelvi intelligencia,
ami lehetővé teszi a fordító számára, hogy rekonstruálja, akár versben,
akár prózában, akár drámában azt a szöveget, amit magyarul meg akar jeleníteni.
Megfordítva is felteszem, a kérdést, hogy lehet-e jól fordítani úgy,
hogy valaki nem tudja az adott nyelvet igazán jól. Ha semennyire nem tudja,
akkor jön a nyersfordítás illetve a közvetítő nyelvekből való fordítás.
De ezekbe a kérdésekbe nagyon nem akarok belemenni. Vannak esetek, amikor
muszáj. Vannak kevésbé ismert nyelvek, és előfordul az, hogy valaki olyan
költő, mint Weöres Sándor, de sajnos nem tanult meg grúzul, és ezért Rusztavelitől
A tigrisbőrös lovagot nem fogja tudni grúzból fordítani, akkor csinálnak
neki egy nyerset. Akkor is nagyon hasznos dolog, ha a fordító felolvastatja
magának az eredeti szöveget, vagy belenéz, hogy hallja a zenéjét, a ritmusát.
Nagy általánosságban azt tudom mondani, ez teljes általánosság, hogy a
nyersfordítás még mindig jobb, mint a közvetítő nyelv, mert a közvetítő
nyelvben sokkal több minden elvész, mint egy intelligens és lelkiismeretes
nyersfordításban, és a nyersfordító többnyire él, megszólítható, meg lehet
tőle kérdezni egy csomó mindent, tehát ő egy élő kommentár. De hát azért
ez sem ennyire egyszerű és egyértelmű. Csak mondom, hogy ez is előfordul,
meg az is előfordul, a magyar irodalomban tudunk olyan nagy költőket, akik
nem hiszem, hogy meg tudtak szólalni angolul, gondoljunk Arany Jánosra
vagy Vörösmartyra, de azért Shakespeare különféle nagy drámáit egészen
meggyőző módon mégiscsak átültették.
Tehát az is lehet, hogy adott esetben egy nyelv távol áll egy kicsit
tőlünk, tehát nem egy ma beszélt világnyelvről van szó, vagy egy világnyelvnek
néhány száz évvel ezelőtti változatáról, ami már amúgy is egy distanciát
jelent, akkor sok szótározással, kommentárok forgatásával meg ilyesmivel
a nyelvi hátrányt le lehet dolgozni. De nyilván egy nyelv alapos ismerete,
a szavak etimológiájának, szemantikai holdudvarának pontos felmérése, az
soha nem árt. Ebből következik persze, hogy egyik esetben, amikor a fordító
keni-vágja a nyelvet, és kirázza a kisujjából azt, hogy miről szól a szöveg,
különösen, ha az nem egy nagyon nehéz szöveg, akkor beszélünk a szó köznapi
értelmében megértésről. De az is eredményre vezethet, ha nem megértjük
a szöveget, hanem megfejtjük. Tehát biztos vagyok benne, hogy ha egy ókor-kutató
a kezébe vesz egy óbabiloni agyagtáblát, akkor azt nem úgy fogja olvasni,
mint egy újságot a villamoson. Egyáltalán nem lehet benne biztos, hogy
pontosan hogy ejtették azt a szöveget, és ha esetleg szembejönne a Gilgames-eposz
lejegyzője Komoróczy Gézával, aki jól ismeri egyébként az ékírásos jeleket,
akkor nem biztos, hogy el tudna vele az időjárásról társalogni, de mindenesetre
egy nagyon meggyőző megfejtését tudja adni annak a szövegnek, ami ott van.
A saját életemből mondok egy példát, hogy ez mennyire bonyolult dolog.
Körülbelül egy időben fordítottam Walter Benjaminnak az Egyirányú utca
című nagyesszéjét, esszéregényét és Sebastian Brantnak a Bolondok hajója
című allegorikus, szatirikus világlátomását a 15. századból. Brant
egy korai újfelnémet tájszólásban írta ezt a szöveget, újfelnémet felsőfrank
tájszólásban. Körülbelül, amikor már úgy két éve dolgoztam rajta, addigra
már egész jól megszoktam. Addig nem. És iszonyú nehéz volt megérteni, hogy
egy-egy szöveghelyen pontosan mit mond. Mert folyton lapozgatni kellett
a szótárat, meg a Friedrich Zarnke kommentárjait kellett nézni. Szerencsére
ez a Zarnke olyan részletes nyelvtani elemzéseket adott, hogy ez minden
tekintetben kielégítő volt. Viszont mihelyt a szavak jelentését megértettem,
rögtön rájöttem, hogy mi van ott, mert a Brandt észjárását nagyon egyszerű
volt követni.
Ezzel szemben a Walter Benjamin, az életem legnehezebb fordítása volt.
Mindent meg lehetett érteni, semmi szótári megértési nehézség nem volt,
csak arra nem sikerült rájönnöm, hogy mire gondolhatott Benjamin. Mert
gondolhatott egyvalamit, és gondolhatta annak az ellenkezőjét is. Csupa
ilyen „A királynőt megölni nem kell félnetek jó lesz ha ti akarjátok én
nem ellenzem” típusú mondatokat írt. És ráadásul ezek a mondatok nagyon
sokféleképpen kapcsolódhattak egymáshoz. Ott semmi nyelvi megértési nehézség
nem volt, viszont annál több és annál nagyobb probléma volt a gondolati
rekonstrukcióval. Azzal kellett vért izzadni.
Ez volt az első kérdés, amiről beszélni akartam.
A második a műfordítás diffúz volta. Amit az előbb már említettem. Tehát
hogy nyelvek szerint külön műhelyek vannak, és ezeknek a műhelyeknek a
problémakörei teljesen másmilyenek lehetnek, és hogy műfajok szerint is
nagyon erősen elkülönböződik a fordítás.
Hogyha feltesszük azt a kérdést, hogy mi a versfordításnak a
tétje, a versfordításnál szerintem az alapprobléma mindig a forma rekonstruálása.
Kicsit leegyszerűsítve a formai hűség. Felvetődik itt megint a kérdés,
hogy mi az, hogy formai hűség. Hogy egy adott versformát miként értelmezzünk.
Akár egy antik strófát, akár hexametert, akár nyugati versformákat, mondjuk
a rímes alexandrinust. Ez mindig értelmezés kérdése. És nyilvánvaló, hogy
mindenki másképpen fogja értelmezni. És a formai hűség adott esetben átcsúszhat
valamifajta nagyon merev doktrinerségbe, ami közben megöli a verset. Elképzelhető,
hogy egy Horatius-fordításkötet esetében az összes antik strófa nagyon
pontosan kijön, a cezúrák, dierézisek, sorzárlatok nagyon jól kijönnek,
csak éppen nem élő vers benyomását kelti a szöveg, és tökéletesen veszendőbe
megy az, hogy ezek dalok voltak. Vagy az, hogy némely fordítók a latin
és a görög nyelvnek a szintaxisához nagyon pontosan igazodtak, és ami az
eredetiben természetesnek érződött, magától értetődött, az a magyarban
mondhatatlan és érthetetlen, vagy egyszerűen suta.
A másik az, hogy versfordítás esetében az, aki rendszeresen verseket fordít,
annál óhatatlanul felvetődik a kérdés, hogy saját költői karakterét nem
adja-e fel azáltal, hogy mindenféle maszkokat ölt magára, és próteuszi
lény lesz. Legszélsőségesebb példája ennek Weöres Sándor. Ha az ő egybegyűjtött
fordításait megnézi az ember, akkor azt látja, hogy ezer alakot tud ölteni.
Mindegyikben ott van ő maga, de közben szét is szóródik. Ez a fajta életmű
olyan kör, amelynek a középpontja mindenhol van, a széle meg sehol.
A prózafordítás esetében a formai hűség ugyanebben a formában
nem merül fel, ott sokkal inkább arról van szó, hogy a szöveg ritmusa,
a szöveg belső lüktetése mennyire válik érzékeltethetővé, és hogy mennyire
tudja ugyanazt a hatást elérni a mű, mint az eredetiben. Ez nagyon bonyolult
dolog, és nemcsak a fordítón múlik. Mert a kulturális kontextus is teljesen
más lehet, és másféle kívánalmak, előítéletek és előzetes elvárások fogadhatják
a lefordított művet. Ezt megfigyelhetjük akkor is, amikor magyar műveket
fordítanak idegen nyelvekre, Márai Sándor műveinek egészen meglepő németországi
fogadtatása ennek a jele, például A gyertyák csonkig égnek-et olyan világirodalmi
kontextusba olvassák bele, amiben a magyar olvasó nem tudja ezt elképzelni,
vagy csak nagyon nehezen. Az is eléggé furcsa, amikor Krúdy Gyula Boldogult
úrfikoromban című regényét joyce-i tudatregénynek olvassák több nyelvterületen
is.
Mindenesetre ha a forma rekonstruálása a tét a versfordításoknál,
a prózafordítás esetében szerintem inkább a nyelvi erő. Mind a két esetben
a hűségről van szó, vagy valamiféle hűségről, de egyik esetben a mondatok
dinamikájáról van szó, a másik esetben pedig valamiféle metrikáról, még
a szabadvers esetében is. Ennek egy alesete az esszéfordítás, itt a szemléletesség,
a követhetőség, a fogalomhasználat pontossága, ilyesmiről van szó. A drámafordítás
esetében pedig megint más a dolognak a tulajdonképpeni tétje. Aki valaha
fordított színháznak, akár már meglévő fordítások mellé újrafordított valamit,
akár egy kortárs vagy nem kortárs szerzőt fordított először, akkor tudja
azt, hogy teljesen más közegben dolgozik. Ha regényt fordít valaki, azt
többnyire egy kiadónak adja oda, és a kiadó jó esetben egy szerkesztő gondjára
bízza a szöveget. A színház esetében van egy dramaturg és van egy rendező.
A rendezőnek többnyire gőze sincs arról, hogy mi a fordítás, és mik a fordítói
problémák. Az ilyesmit figyelmen kívül hagyja, és igaza is van neki. Őt
az érdekli, hogy ez hogy fog megszólalni a színpadon, és mit szól majd
hozzá a néző. És többnyire a dramaturg is ennek a kívánalomnak a szolgálatában
áll. És akkor itt a varázsszó az, hogy mondhatóság. Hogy jól mondható legyen.
Színházi szempontból majdnem mindegy, hogy a fordított szöveg mennyire
pontosan közelíti meg az eredetit, sőt, a rendezők egy részét a filológiai
érvelés kifejezetten idegesíti. A rendezőt az érdekli, hogy fognak-e röhögni
a huszadik sorban is a nézők abban az esetben, ha poén van. Ez a jó eset,
mert a rosszabb esetben az történik, hogy ahol nincs poén, ott is akar
a rendező egyet mindenképpen, mert úgy érzi, hogy különben a szünetben
húszan veszik a kabátjukat a ruhatárban.
Ennek aztán egyenes következménye az, hogy például a műfaj is
értelmezés kérdése. Legegyszerűbb, ha a saját fordítói munkámból mondok
egy konkrét példát. A 90-es években kaptam egy megbízást, nem színháztól,
hanem könyvkiadótól, hogy fordítsam le újra a Faustot. Az első részt, a
félreértések elkerülése végett. És akkor nekiálltam, és csináltam. Tudjuk,
hogy a Faust első részének nagyon sok fordítása van, egyszer elmentem a
Széchenyi könyvtárba, megnéztem. Tizenhét fordítást találtam, ennek egy
része teljesen használhatatlan, de a nevezetesebbekből is van jó néhány.
Legyen elég Sárközi György, Franyó Zoltán és Jékely Zoltán munkáját említenem.
Báthori Csaba Faust-fordítása utóbb jelent meg, az enyém után. Nekem igazából
a Jékelyével kellett konkurálnom, mert az számított kanonizált, sztenderd
fordításnak. A két fordítás között vannak mindenféle más apró különbségek:
Jékely más kommentárkiadásokat használt, én meg újabbakat, jobbakat, ő
másképp értelmezett dolgokat. De nem ez az érdekes, hanem az, hogy Jékely
költeménynek olvasta a Faustot. Meg volt róla győződve, hogy ez egy gigantikus
költemény, ami történetesen párbeszédes formában van. Én meg úgy láttam,
hogy ez egy dráma, olyan dráma, amit történetesen nagyon nagy költő írt,
aminek ezért jelentős lírai potenciálja is van. Tehát nekem fontos volt
az például, hogy a sorvégek egybeessenek a mondatvégekkel. Hogy a szentenciák
csattanjanak. Hogy a dialógusok ki legyenek élezve. Ezekhez képest a nagy
látomások leíró jellege nyilván egy kicsit elsikkadt. Jékely pedig megtömte
nehezen érthető, különös hangzású erdélyi tájszavakkal a szöveget, ami
egy költeménynek jót tesz, de a néző húsz percig gondolkodik, mire felfogja,
hogy egy-egy kifejezés, fordulat körülbelül mit jelent. S egész egyszerűen
ebből a felfogásbeli eltérésből adódott az összes többi fordítói eltérés.
Most az időbeli, nyelvi, kulturális távolságról nem beszélek, arról már
ejtettem szót. Nyilván egész mást jelent Goethét fordítani az 1950-es évek
első felében, mint negyven évvel később. Ez volt a második kérdés.
A harmadik kérdés az az, hogy a műfordítás és a lefordított mű része-e
a magyar irodalomnak vagy sem. Nem olyan egyértelmű a dolog, mert el szokták
különíteni a magyar irodalmat a világirodalomtól. És nyilván, ha ez az
elkülönítés létezik, akkor ennek oka is van, de azért érdemes belegondolni,
hogy az Ómagyar Mária-siralom micsoda, amivel állítólag a magyar költészet
kezdődik. Az egy latin himnusznak a fordítása, elég pontos fordítása. Kérdés
továbbá, hogy mondjuk a Károlyi-biblia része a magyar irodalomnak vagy
nem része. Mert ha a Károlyi-biblia nincs, akkor most hosszan lehetne sorolni,
hogy ki mindenkinek az írásművészete alakul másképp. Akkor Ady Endre biztosan
nem úgy írja meg a verseit, ahogy megírta. Ha egyáltalán létrejön az általunk
ismerthez kicsit is hasonlító költői személyiség. Vagy hát Arany János
Hamlet-fordítása, az most akkor mi, része a magyar irodalomnak vagy nem?
Shakespeare az persze kivétel, mert őt tiszteletbeli magyar szerzőnek szokták
tekinteni, vannak ilyen szerzők. El tudom képzelni, hogy valaki úgy nő
fel, hogy elolvassa Shakespeare összes műveit, és nem is tudatosítja, hogy
a szerző egy Erzsébet-kori angol író volt, és egy 19. századi magyar írót
lát benne. Mint ahogy én magam sem tudtam nagyon sokáig, hogy Verne Gyula
nem magyar író volt, hanem francia. És amikor megtudtam, hogy tulajdonképpen
francia volt, akkor sem törődtem vele különösebben, mert nyilvánvaló volt,
hogy ez egy magyar író, körülbelül úgy, mint Karinthy vagy Molnár Ferenc.
De ez is másképpen van a lírikusoknál. Ha megnézi az ember Weöres
Sándor összes műveit, akkor ott van, hogy Egybegyűjtött Írások 1-3., és
akkor ott van mellette, hogy Egybegyűjtött Műfordítások 1-3. És Szabó Lőrinc
Örök barátaink, ott van a többi kötete, a Versek és levelezés és mindenféle
mellett. Lehet azt mondani, hogy ez nem Weöres műve és nem Szabó Lőrinc
műve, de akkor mit keresnek a műfordítások az életműkiadásban? Ha viszont
mégis Weöres vagy Szabó Lőrinc műve, akkor az is benne van a magyar irodalomban,
persze nem úgy, mint a Lóci óriás lesz vagy mondjuk a Kétfejű fenevad.
De mindjárt azt is hozzátehetjük, hogy a jelentős költők, akik jelentős
műfordítók is, többnyire azért is fordítanak, mert ez hatással van az életművükre,
vagy azt akarják, hogy hatással legyen. Vannak olyan költők, akik nem szeretnék,
hogy befolyásolják őket, és nem akarnak Próteusz lenni, mondjuk Pilinszky
ilyen volt, vagy Ady Endre is ilyen volt, aztán vannak olyanok, akik kifejezetten
nem érzik jól magukat, ha ez nincsen. Ilyen volt Weöres, ilyen volt Kosztolányi,
ilyen Tandori Dezső is.
Itt most megint felvetődik egy olyan kérdés, ami a műfordításhoz csak
közvetve kapcsolódik, de szerintem nagyon fontos elgondolkodni rajta, hogy
tulajdonképpen hol húzódnak a magyar irodalom határai, mi tartozik a magyar
irodalomhoz, és mi nem tartozik. Szerintem a magyar irodalomtörténetírás,
amely Toldy Ferenctől kezdve kialakította és megszilárdította a maga diskurzusát,
eldöntötte és lehatárolta, csak ez megint nem olyan magától értetődő. Mert
mi van akkor, ha valaki, aki nem magyarnak született, elkezd magyarul írni?
Nincs rá nagyon sok példa, de azért van. Gondoljunk Heltai Gáspárra, aki
erdélyi szász volt, és német anyanyelvű volt, és nagyon sokat írt németül,
ezek nem közismert művek Magyarországon, de a magyar nyelven írt műveinél
nem szokta kétségbe vonni senki, hogy hozzátartoznak a magyar irodalomhoz,
egészen odáig, hogy van egy Marc Martin nevű francia író, nem is olyan
idős, negyven éves lehet, aki nemrégiben adott közre egy magyar nyelven
írt regényt. Valami oknál fogva megtanult magyarul, megszerette a magyar
kultúrát, elkezdett magyarul írni. Picit idegenszerűen hat a nyelvezete,
de nagyon erőteljes és nagyon kifejező és meggyőző. Nem gondolnám, hogy
őt kívül kellene rekeszteni a magyar irodalmon.
Aztán ott vannak azok a szerzők, akik magyarnak születtek, vagy
magyarnak tekintjük őket, s nem magyarul írtak valamiért. Erre viszonylag
sok példa van, több, mint elsőre gondolná az ember. Mondjuk Gróf
Fekete János latinul írt malac versei, vagy Pyrker László németül írt eposzai,
vagy Remenyik Zsigmond spanyolul írt kisregényei, vagy Ungvárnémeti Tóth
László görög nyelven írt ódái. Valamilyen oknál fogva két kivételtől eltekintve
ezeket nem szokás a magyar irodalom részeként tárgyalni, tudomást sem vesznek
róluk. Két jelentős kivétel van: Janus Pannoniust az irodalomtörténészek
a magyar irodalom részének tekintik, noha latinul írt, és egyáltalán nem
biztos, hogy magyar volt az anyanyelve, de mégis ő egy jónevű humanista
költő, és ott a magyar líra kezdeteinél az jól fest, a másik meg Széchenyi
István. Az ő németül írt munkáit is a magyar irodalom részének tekintik,
ennek kegyeleti okai vannak, mert jelentős gondolkodó és politikus volt,
azonkívül tragikus sorsa felhasználható a magyarság végzettudatának erősítésére.
Mindenesetre ezt érdemes volna újragondolni és felülvizsgálni,
és ez összefügg kőkeményen a műfordítással. Most nagyon óvatosan még azt
is fölvetem, hogy a történelmi Magyarország területén élt nemzeti kisebbségek
irodalma vajon nem tekinthető-e valamilyen módon, valamilyen mértékben
szintén a magyar irodalom részének. Függetlenül attól, hogy ezt ma már
egy rendes szlovák vagy román hazafi illegitim kérdésnek tartaná. De mégis,
a 18. század végéig ezek a kultúrák még nem különültek el olyan élesen.
Mondjuk, amikor Krmann Dániel, aki szlovák anyanyelvű volt és németül illetve
latinul írt, Rákóczi ügyében ment a svéd királyhoz követségbe, és nagyon
érdekes emlékiratot hagyott hátra a követjárásáról, fordításban jelenik
meg ugyan, de szerintem nem lehet a magyar irodalomtól és a magyar írásbeliségtől
teljesen függetlenül tekinteni.
Ez volt a harmadik kérdéskör.
A negyedik a műfordítás és a saját alkotás viszonya. Tudjuk, hogy vannak
olyan országok, olyan kultúrák, ahol nagyon élesen különválik a két brancs,
az írók-költők egyfelől és a műfordítók másfelől. Pályakezdő koromban nagyon
meglepett, amikor egyszer eljött egy francia újságíró Budapestre, kérdezte,
hogy mit csinálok, mondtam, hogy írok és fordítok, és azt mondta, hogy
a kettő együtt nem megy: vagy ez, vagy az. Ha nem döntöttem el, akkor nem
vagyok komolyan vehető. Meglepett, de aztán sok hasonló reakcióval találkoztam.
Vannak Németország nyugati részében is olyanok - fura módon Ausztriában
és a keleti német országrészben nem - akik szintén élesen különválasztják
a kettőt. Mondjuk, ha valaki fordítóként kap egy ösztöndíjat egy műfordítóházba,
akkor a legsúlyosabb illetlenségnek számít, ha kiderül, hogy ott írt egy
saját verset is. És ha valaki erre a nyelvterületre kerül, akkor, ha írói
ambíciói vannak, nagyon vigyáznia kell arra, hogy műfordítóként ne érvényesüljön,
különben soha nem fogják íróként elismerni, és fordítva is. Itt is hierarchia
van, az írók lenézik a műfordítókat, a műfordítók pedig bezárkózással védekeznek
ez ellen.
Magyarországon ez nem így van. Ennek különféle okai és hagyományai
vannak. Azt tudjuk, hogy a lírikusok a 19. század második felétől kezdve
szinte kivétel nélkül mind jelentős műfordítók is voltak. Két jelentős
kivételt említettem: Pilinszkyt és Adyt. József Attilát is ide lehet számítani,
aki nem volt annyira jelentős műfordító, noha fordított is. A végtelenségig
lehetne a névsort mondani: Arany Jánostól mondjuk Nádasdy Ádámig, aki jelentős
költő, és jelentős műfordítói életműve is van. Ennek az okairól beszéltem.
Részben arról van itt szó, hogy a magyar kultúrában mindig nagyon erős
importra való késztetés volt. Az írók, de főleg a költők számára ez misszió
és kötelesség volt, hogy hazahozzanak mintegy kultúr-turistaként nem hűtőszekrényt
és nem nylonharisnyát, hanem verseket. És a hazahozatal egyben megérkezés
a magyar nyelvbe. Ha most megnézzük a ma aktív költőket, akkor azt látjuk,
hogy nagyrészük ma is rendszeresen fordít. Ez arányában tán kisebb, mint
ötven vagy nyolcvan évvel ezelőtt volt, és elég sok olyan jelentős költőt
tudunk, akik nem fordítanak, de mindenesetre ez most is megvan, és ez a
késztetés lényegében él tovább.
Más a helyzet a prózaírókkal. Ott úgy veszem észre, hogy inkább
ritkaságnak számít, hogy valaki jelentős prózaíró és ugyanakkor fordítson.
Esterházyról, Nádasról vagy Krasznahorkairól nem nagyon tudom elképzelni,
hogy fel is merült légyen számukra ez a kérdés. Ellenpéldának fel lehet
hozni Békés Pált, Forgách Andrást és nem tudom ki mindenkit, de feltűnő
ez a különbség.
Számomra ez úgy vetődik fel, hogy mi az optimális arány a saját
művek és a fordított művek között. Nyilvánvaló, hogy fordítanivaló a végtelenségig
van, iszonyatos mennyiségben. Viszont az élet véges, nem is olyan nagyon
hosszú, és azon belül sem biztos, hogy az ember jó alkotói formában van
mindvégig. Tegyük fel, hogyha nem esik el 26 évesen valaki egy csatában,
vagy nem ugrik vonat alá 32 évesen, és sorolhatnám, akkor van esély arra,
hogy 80 éves koráig is elél, vagy még tovább, de egyáltalán nem biztos,
hogy még 79 évesen is ugyanolyan szellemi erők és alkotó energiák birtokában
van, mint mondjuk 40 éves korában. Már csak ezért sem árt a munkák, a feladatok
arányát jól beállítani. Ez az egyik fele. Ezt mindenkinek magának kell
eldöntenie, de ez a kérdés van. Ha mondjuk van egy üstökös-szerű tehetség,
aki alkotói pályája 30 éve alatt írt két saját könyvet, és lefordított
50 könyvet mástól, és ezek vegyes színvonalúak, mert a fordított művek
óhatatlanul nagyon heterogének egy fordító életművében, akkor biztos, hogy
nem jól állította be az arányokat.
Arra szeretném itt még felhívni a figyelmet, hogy a fordítás
egy aktív alkotó számára lehet ihletpótlék is, de ugyanakkor lehet ihletsorvasztó
is. És az a jó, ha inkább pótlék, ha inkább segít. Aztán vannak olyan fordítók
is, akiknek nincsen saját életművük, csak egy negatív életmű. De az ember
úgy képzeli el őket, mint alkotó egyéniségeket. Számomra ilyen például
Bartos Tibor, akinek egy jellegzetes írói egyénisége van, és nem írt soha
semmit. Vagy ilyen volt, amíg élt, Szöllősi Klára, aki irdatlan sokat fordított
németből, angolból és franciából. A beavatottak tudják, hogy egészen fiatalon,
a háború előtt írt egy nem is érdektelen regényt egy bölcsészlányról, de
aztán a kezdeti pálya megtört, és többet nem írt. És ilyen, akit közelről
ismerek, Adamik Lajos, akivel több mindent csináltam közösen, például a
Grimm-meséket, róla tudom, hogy titkos író, és mint ilyen, erős írói egyéniség,
csak éppen nem olvasható a fordításokon túli életműve.
Aztán azt is meg lehet figyelni, főleg azoknak, akik a Műfordító
Egyesület levelezőlistájára feliratkoztak, hogy kezd kialakulni egy profi
fordítóréteg Magyarországon fiatal fordítókból, akik tényleg azt célozzák
be, hogy nagy felkészültséggel, nagy szakmai tudással állandóan hadra foghatók
legyenek, és többnyire kortárs irodalmat fordítsanak. Polonisták, nederlandisták,
angolosok, franciások, portugálosok, spanyolosok és persze németesek, oroszosok
nagy mennyiségben vannak, készülődnek, és egymást megkeresik fordítói problémáikkal.
Ez egy teljesen új jelenség, és nem tárgyalható az intézményi háttértől
függetlenül.
Ez egy következő kérdéskör. De mielőtt erre rátérnénk, ötödik témának
még azt írtam fel, hogy mit fordítunk. Mert nem szavakat fordítunk, és
nem is mondatokat fordítunk, még csak nem is szöveget fordítunk, hanem
annál jóval többet. Valamiképpen egy sikerült, jó fordítás a kulturális
kontextust is lefordítja. Ezt minden korszakban másképpen értették. Akkor,
amikor Dugonics András a 18. században egy francia regény cselekményét
áthelyezi Egerbe, és megmagyarítja a szereplők nevét, meg áthelyezi a tájegységeket
is, az is egy fordítói koncepció, amit ma már nem tekintünk járható útnak,
vagy csak egészen kivételes esetekben, tréfaként, fordításparódiaként.
Ugyanúgy, ahogy Weöres Sándor egy igen emlékezetre méltó verse, A kézcipő
című vers, ami Schiller Die Handschuh című versének a fordításparódiája.
Egyszerűen azt csinálta, hogy mindent szó szerint lefordított, ettől valami
egészen különös, groteszk kontextus jött létre, és a Schiller verséhez
semmi köze nincsen. Ha fordítói szemináriumot tartanánk, akkor összeolvashatnánk
a Kézcipőt, Weöres Sándor A kézcipő c. költeményét A kesztyűnek a Vas István
féle szabályos, nyugatos fordításával, amiből Schiller verse 90 vagy 80
százalékos hatásfokkal megismerhető. A versforma, a rímszerkezet, a balladai
felépítés és minden egyéb. Ha viszont felteszi az ember a kérdést, hogy
melyik hat erősebb szövegnek, és melyik hat erősebb versnek, akkor bizony
Weöres bugyutaságot imitáló paródiája sokkal erősebb. Hogy miért van ez,
annak a tanulságai nagyon messzire vezetnének.
De mindenesetre felvetődik a kérdés, hogy mit kell a fordítónak
tudnia az adott műről és az adott szerzőről. Amikor kezdő fordító voltam,
akkor történetesen egy élő szerzőt fordítottam, ami viszonylag ritkán fordult
velem elő, Günter Grassnak a Találkozás Telgtében (Das Treffen in Telgte)
című regényét, ami aztán Vesztfál csevely címen jelent meg, és úgy alakult,
hogy eljutottam az NSZK-ba, ez a 80-as évek derekán ritkán fordult elő,
és nem volt olyan könnyű, és minthogy éppen Köln környékére jutottam el,
rájöttem, hogy két óra vonatozással el tudok menni Telgtébe, és akkor elmentem.
És onnantól kezdve sokkal könnyebb volt fordítanom egy csomó mindent, mert
láttam, hogy hogyan helyezkedik el a folyó a város házaihoz képest, ismertem
a topográfiát, aminek a könyvben jelentős szerepe volt, s ráadásul pontosan
azt láttam, amit nyilvánvalóan Grass is látott, és nyilvánvalóan ő is odautazott,
mielőtt megírta volna a regényét . Talán nem is az a fontos, hogy ismertem
a várost, hanem az, hogy ez valamiképpen az általam akkor még személyesen
nem ismert Grass-szal közös hullámhosszra hozott. A közös hullámhossz,
ez volt igazából a fontos.
Ugyanakkor Grasst egy kicsit el is távolította az élő szerzők
közül, mondjuk azt, hogy élő klasszikussá tette. Akkor voltam 25 éves.
A közelmúltban lefordítottam a Kalligram kiadó számára a Christoph Ransmayr
nevű osztrák írónak A repülő hegy című regényét. Ez egy majdhogynem verses
szöveg, sorokra van tördelve, és nagyon erős szabadvers lendülete van.
Ő ugyan tagadja, hogy ez vers volna, mindenfélét magyarázott ezzel kapcsolatban,
de én úgy döntöttem, hogy szabadversnek fogom fordítani, és beépítettem
a megfelelő metrikai klauzulákat, amelyek versszerűvé tették a szöveget.
Viszont a regénynek egy része Írország nyugati partjain játszódik, más
része meg Kelet-Tibetben, Kham tartományban, és különböző 7-8000 méter
magas hegyeken. Oda nem mentem el, se Írország nyugati partjára, se Kelet-Tibet
magas hegyeibe, mindenesetre elég sok szakirodalmat olvastam Tibetről,
a területről is, a földrajzi viszonyairól meg a történetéről, a kínaiak
által való leigázásról, a tibeti állam rövid fennállásáról és az angolok
gyarmatosítási kísérleteiről. Tulajdonképpen ebből semmi nem volt benne
a szövegben, ennek ellenére úgy éreztem, hogy nekem erre szükségem van,
hogy meglegyen az az érzésem, hogy ha nem is megközelítőleg, de hozzámérhetően
annyit tudok a történetről vagy a terepről, vagy a szereplőkről, mint a
szerző. Nyilván, hogyha több időm lett volna, akkor az lett volna az igazi,
hogyha a tibeti írást is megismerem, mert arról is szó van a regényben,
tibetiül meg is lehetett volna tanulni. De ez nem nélkülözhetetlen feltétele
a regény megértésének és másnyelvű rekonstruálásának. Elég németül tudni
annyira, hogy Ransmayr irtózatos láncolatú és súlyú körmondatait valamiképpen
magyar tirádákba és verssorokba rendezhesse a fordító. Tehát lényegében
kontextust is fordítunk, kulturális kontextust, s hogy mi a kulturális
kontextus, mi tartozik ide, azt mindig a fordító maga dönti el. Maga dönti
el például, hogy fűz-e jegyzeteket a szöveghez, például itt A repülő hegy
nem tűrte a jegyzeteket, egyszerűen nem lehetett hozzáfűzni semmit, nyilvánvaló
volt, hogy ez merénylet lett volna ellene. Más művekben ez lehetséges,
de akkor sem mindegy, hogy az ember hány jegyzetet fűz hozzá és mifélét.
Az se mindegy, hogy miről vesz tudomást, hol ismer fel például egy bibliai
vagy antik idézetet, és hol nem ismer fel, hol nem akarja felismerni, vagy
éppen csak tudatlanságból nem veszi észre. Egyszer mutatott nekem egy Stefan
Tontić nevű boszniai szerb író egy magyar folyóiratot, amiben a versei
le voltak fordítva, az utolsó sor úgy hangzott, hogy „megújulnak sebeid,
Avelja” Akkor megnéztem a német fordítást is, és ezt a nevet ott Abelnek
fordították, és megállapítottam, hogy a magyar fordító nem ismerte fel,
hogy itt a bibliai Ábel szólongatása folyik, akit Káin meggyilkolt,
alapos volt a gyanú számomra, hogy semmit nem értett meg a versből. Így
hát a műve nem tekinthető fordításnak, hogy most egy primitív példát mondjak
a kulturális kontextus fordítására. Nagyon messzire vezet a dolog, és minden
mű esetében másképpen vetődik fel.
De itt az az alapvető fordítói dilemma, hogy mennyire érzékeltessük
a szöveg idegenszerűségét, tehát azt, hogy ez nem magyar mű. Itt két szélsőséges
álláspont van. Van, aki azt mondja, hogy igazi magyar verset kell formálni
versfordítás esetében az idegen szövegből, és igazi magyar prózát kell
a prózából, és mondhatónak kell lenni a drámának, magyar színpadon mondhatónak.
A másik felfogás pedig azt mondja, hogy ez meghamisítja a művet, mert azt
is mutatni kell, hogy idegen volt, hogy máshonnan jött. És még ha elfogadjuk
is azt, hogy igazi magyar prózának meg versnek kell lennie, megint felvetődik
a kérdés, hogy mi az, hogy igazi magyar vers meg próza. Hát például, megint
saját munkámból veszek egy példát, a Jelenkor kiadó a 90-es években elhatározta,
hogy kiadja Heinrich von Kleist összes műveit, és az elbeszélésekkel kezdte.
Nekem jutott a Kohlhaas Mihály újrafordítása, amit utoljára Kardos László
fordított le, a 40-es évek második felében, úgy tudom, ’49-ben jelent meg
a szöveg, és ennek megfelelően ő osztályharcos, marxista szövegnek olvasta,
lényegében egy parasztfelkelésről szóló tudósításnak, ahol Kohlhaas Mihály
fellázad a feudális elnyomók ellen. S emiatt, meg amiatt is, mert igazi
magyar szöveget akart létrehozni, azt gondolta, hogy a hosszú, egybeékelt
mondatok magyartalanok. Meg a függő beszédet is magyartalannak érezték,
és Kleist függő beszédeit is párbeszédre írta át az egyébként kiváló Kardos
László, mert úgy érezte, hogy ez az igazi magyar szöveg. Meg nyilván ez
képviselte a dolgozó nép álláspontját kellőképpen. Én meg arra gondoltam,
hogy az is igazi magyar szöveg lesz, hogyha megpróbálom a Kleist igazi
mondatszerkezetét magyarul visszaadni. Ennek viszont az lett az eredménye
egyebek mellett, hogy valamiképpen ez az elbeszéléskötetet az akkori magyar
elbeszélő próza eredményeihez hasonlóan olvasták, tehát úgy, mintha Darvasi
vagy Láng Zsolt írta volna. Egy kicsit úgy odakerült melléjük.
Én egyébként azon az állásponton vagyok, hogy nem kell megijedni
az idegenszerűség érzékeltetésétől, de tisztelem, ha nem osztom is azoknak
az álláspontját, akik másképpen gondolják. Ez megint műtől, kultúrától
és nyelvtől függ nagyon nagymértékben. És valóban vannak elképesztő
anglicizmusok meg germanizmusok, amik kiabálnak a magyar szövegben, akkor
viszont nem arról van szó, hogy nem jó magyar szöveg, hanem hogy nem gördülékeny,
vagy nem olyan simaságú, mint az eredeti volt. De ezt megintcsak tudni
kell esetenként megítélni.
***
Akkor viszont most át lehet térni gyakorlatibb részekre egy kicsit.
Arra, hogy milyen mozgástere van a műfordítónak. Tehát például számot kell
vetni azzal a ténnyel, hogy a műfordítónak megbízója van, és megbízást
kap. Nagyon ritka eset az, hogy valaki elkezd saját szakállára fordítani,
főleg terjedelmesebb műveket. És ha be is fejezi, akkor hibát követ el.
Számolnia kell azzal, hogy nagyon kicsi az esélye, hogy kész fordítását
el tudja helyezni egy kiadónál. Minél nagyobb a kész fordítás terjedelme,
annál kisebb az esély.
Egyszer,
amikor kiadói szerkesztő voltam, a 90-es években a Helikon kiadónál, landolt
az asztalomon Aeneas Piccolomini (II. Pius pápa) 4000 oldalas kézirata.
Időközben meghalt a fordító, időközben a Helikon kiadó kézirattárát kiselejtezték,
nyomtalanul eltűnt az ott leadott összes kézirat, úgyhogy ezt a művet a
magyar olvasók belátható időn belül nem ismerhetik meg. Pedig ez nagyon
értékes munka volt, én tudom, mert végigolvastam, kincsestára a 15. századi
itáliai viszonyoknak, rengeteg magyar vonatkozása is van, és aki fordította,
Boronkai Iván, nagyon jó fordítói munkát végzett.
Kicsit szerencsésebben járt Prileszky Csilla, aki lefordította
arabból a teljes Ezeregyéjszakát, ő is meghalt ugyan, és az Európa Könyviadó
az ő munkáját sem jelntette meg, de ott egy gépiratos másolat fennmaradt
a kiadó irattárában, és a családja utánajárása nyomán az Atlantisz Kiadó
kiadta. Hiányzott a gépiratból 20-30 oldal, de azt Simon Róbert, aki a
férje volt, belefordította szép csöndben. Bárhogy nézzük is, Prileszky
Csilla úgy halt meg, hogy soha nem láthatta nyomtatásban ezt a gigantikus
munkát, amin 20 éven át dolgozott.
Tehát függ az ember a megrendelőtől. Kérdés, hogy kik a megrendelők.
Elsősorban is könyvkiadók, kisebb mértékben a folyóiratok, még kisebb mértékben
és újabban egyáltalán nem a rádió, de az is lehet, adott esetben a televízió,
ha a szinkront is hozzászámítjuk, akkor a filmstúdiók, és persze a színház.
Azt említettem, hogy a különböző típusú intézményeknek teljesen más szempontjaik
vannak. Egészen más annak a könyvkiadónak a szempontja, amely egy híres
író születésének 200. évfordulójára gyorsan ki akar adni valamit, és nem
tartja kielégítőnek a meglévő fordításokat, mint egy színházé. Ráadásul
a kiadók szokásrendszere is teljesen eltérő. 1989-ig volt egy bizonyos
egység. Először is az összes kiadó a Kiadói Főigazgatóság felügyelete alatt
állt, ami a felügyelet miatt egyáltalán nem volt jó dolog, de volt egy
általános áttekintés, hogy melyik cég mit akar kiadni, másodszor a honoráriumokat
rendeletek szabályozták, tehát a fordítónak nem kellett küzdenie azért,
hogy viszonylag tűrhető bért kapjon a munkájáért, ma viszont anyatigrisként
kell harcolnia érte, és tudjuk, hogy nyugaton sem fizetik túl a fordítókat,
nyugaton is kizsákmányolják saját magukat, és maguk finanszíroznak egy
csomó mindent, például, hogy utánajárnak dolgoknak. De az még mindig fejedelmi
ahhoz képest, ahogy Magyarországon fizetik átlagosan a fordítókat. Mondjuk
40.000 Ft egy ívért az nagyon jó honoráriumnak számít, ez kb. a fele vagy
inkább a harmada a nyugati átlaghonoráriumnak, és még az is gyakran kevés
a megélhetéshez.
Nem lehet erről a szempontról sem elfeledkezni.
A színházi fordítások esetében nagyon gyakran külön kívánalmak vannak.
Mai napig emlékszem rá, hogy megkért a Katona József Színház dramaturgja,
hogy fordítsam le Gerhart Hauptmann Patkányok című drámáját. Ez az a darab,
amit nem lehet lefordítani, ma már tudom. Azért nem fordítható le, mert
két nyelv szólal meg a darabban, a berlini dialektus meg az irodalmi német.
Ezt magyarul nem lehet megcsinálni, ez az álláspontom, ennek a fordításáról
a legjobb lemondani. Ettől függetlenül két fordítása is van, az egyik Háy
Gyuláé az 50-es évekből, a másik Csorba Győzőé, ez húsz-huszonöt évvel
későbbi lehet. Mindketten valamiféle mesterséges tájnyelvet próbáltak kitalálni,
ami színpadon sajnos nem működik.
A dramaturg nézte az első két oldalamat, és azt mondta, hogy
szerintem írjuk be ide, hogy „Nem, nem, te inkább azt a kis kurvát akarod
elkapni.” Mondtam, hogy nem tudom beírni, mert nincs benne az eredetiben.
Mondta, hogy nem baj, írjam csak bele. És akkor valami ösztön azt súgta
nekem, hogy most álljak fel, és ne nagyon forszírozzam tovább ezt a munkát.
Mai tapasztalatom ezt a döntést csak megerősíteni tudja, mert ha egy fordító
ebbe belemegy, akkor olyan csapdába kerül, ahonnan soha többé ki nem vergődik.
Mondok egy másik példát. Az egyik budapesti színház el akart
játszatni egy sikeresnek ígérkező amerikai vígjátékot. Kerestek egy fiatal
írót, találtak is. Jónevű fiatal író volt, már két kötete megjelent, jó
kritikák érkeztek róla, tehát egy tehetséges ember nyilvánvaló, és az is
biztos, hogy tud írni. Ezenkívül nagyon jól tudott angolul, tehát angolul
is tud, meg írni is tud. Azt gondolta a színház, hogy ebből csak valami
nagyon jó dolog lehet.
Az író nekiállt a fordításnak, az első tíz oldalt megmutatta
a rendezőnek, a rendező azt mondta, hogy nagyon jó, csak így tovább, erre
ő lefordította az egészet. A rendező megnézte, azt mondta, ez úgy szar,
ahogy van, teljesen használhatatlan, fordítsa le még egyszer. Azt nem mondta
meg, hogy miért nem jó, csak annyi útmutatást adott, hogy ez így mondhatatlan.
A varázsige a „mondható”, meg a „mondhatatlan”. Nagyon sok minden benne
van ebben a zsákban. Erre a szerencsétlen még egyszer lefordította, anélkül
hogy részletesen megkérdezte volna, hogy mi benne a mondhatatlan és miért.
A rendező megnézte: ez sem jó, másért és másképp nem jó, de ez sem jó.
Ezek után előszedtek egy másik embert, aki nem író volt, viszont színházi
ember, és szintén tudott angolul. Arra gondoltak, hogy amit ő csinál, az
majd mondható lesz. Ő is nekiesett, ő is megcsinálta. Nézte a rendező,
ez tényleg mondható, csak a probléma az, hogy teljesen érdektelen ebben
a változatban a szöveg. Elmondható, csak minek.
És akkor előszedtek egy másik dramaturgot, aki ezzel a dramaturggal
nem is volt olyan kimagaslóan jó viszonyban, és megkérte ezt a dramaturgot,
hogy ebből a három szövegvariációból eszkábáljon össze egy negyediket,
ami mondható is, meg érdekes is. Ez a másik dramaturg nekiesett a szövegnek,
elkezdett eszkábálni és csirizelni. Azt mondta a rendező, hogy ez még mindig
nem lesz jó. Ő nem tudott angolul, de beleírt egy csomó mindent még, ami
őneki eszébe jutott.
S ezáltal egy olyan szövegkatyvasz jött létre, amit minden kezdő és
gyakorló fordító számára az abszolút negatív példaként tudok csak beállítani,
és ettől óvakodjék mindenki, mert ez a halál. És azt hiszem, hogy ez a
két kötetes fiatal író nem fog fordítani egyhamar, mert egy időre elment
a kedve a fordítástól, olyan rossz tapasztalat volt ez számára.
Mi van akkor, ha kapunk egy megbízatást, hogy egy rossz művet fordítsunk
le? Egy olyan művet, esetleg jó honoráriumért, amit nem tartunk jónak.
Az ember meg akar élni. Egy jó fordító ilyenkor megcsinálja. Adott esetben
egy olyan író, aki sokkal jobb író, mint akinek a művét fordítja. Megcsinálja,
és ilyenkor egy módon lehet mentálisan jól kijönni belőle, ha egy kicsit
feldobja. Csinál belőle egy fokkal jobb művet, nyelvileg erősebbet.
Nincs ezzel önmagában véve semmi baj. Ezzel akkor van baj, ha
valaki zsinórban húsz ilyen megbízatást vállal egymás után, és éveken át
csak ilyesmiket fordít. Az rombolja az ízlést, rombolja a nyelvi beidegződéseket.
Ettől óvakodni kell.
Más probléma van akkor, hogyha egy nagyon befutott, nagyon elismert
fordító egy világirodalmi klasszikust nem vesz komolyan. És elhatározza,
hogy feldobja. Elég gyakran csinálja ezt Tandori Dezső. Vagy csinálta régebben.
Tandori nagyon sokféleképpen fordít. Én dolgoztam együtt vele,
és tanúsíthatom, hogy rendkívül lelkiismeretesen és alaposan dolgozik.
De például amikor Karl Krausnak Az emberiség végnapjai című munkáját fordította,
ez egy legendás történet, így elragadta az ihlet. Karl Kraus poénjait annyira
megszerette, hogy ő is hozzáírt egy párat.
Ez megint olvasás kérdése. Ő tudniillik affélegroteszk blődliként
olvasta Az emberiség végnapjait, és nem vett tudomást arról, hogy Kraus
egy dokumentum-drámát írt, korabeli hirdetményekből, újságkivágásokból,
ilyesmikből készített montázst. Nem, ő ezt egy dadaista abszurdnak vette.
Eörsi volt a kontrollszerkesztő, Eörsi István, (mindjárt beszélünk a kontrollszerkesztő
intézményéről is), Eörsi nagyon földhöz ragadt módon azt mondta, hogy azt
kell lefordítani, ami van az eredetiben, és ami nincs benne, az ne legyen.
És kihúzta Tandori zseniális ötleteit. Tényleg nagyon jó dolgokat írt bele.
Tandori ennek ellenállt. És akkor jött a kötet felelős szerkesztője,
Győrffy Miklós, akitől tudom ezt az egészet, mert jártam a próza-szemináriumára,
és ott mesélte, kevéssel a könyv megjelenése után. Ő tudta, hogy Eörsinek
egyrészt igaza van, másrészt egy olyan kiváló fordítót, mint Tandori, nem
akart elkeseríteni, elveszíteni meg végképp nem. Ugyanakkor olyan könyvet
akart, ami nem vérzik el a legegyszerűbb filológiai próbatételen. És egy
kompromisszum történt, az, hogy a hosszabb Tandori-beírásokat kihúzta,
a rövidebbeket benne hagyta. Nagyon vicces dolgok vannak benne. Pláne,
ha az ember összeolvassa az eredetivel. Nem biztos, hogy Kraus ebből ismerhető
meg a legjobban. Viszont kétségtelenül nagyon friss, érdekes szöveg
jött ilyen módon létre.
De ez megint messzire visz, hogy megnézzük, hogy egy fordító milyen
előfeltevésekből indul ki, amikor egy könyvnek nekiugrik. Hogy például
úgy képzeli, hogy van egy összefüggő szemléleti vagy meggyőződési rendszer
a mű mögött, vagy nincs. Adott esetben nincs, mert teljesen összefüggéstelen
szövegeket is állítanak elő a pályatársak, csak kérdés, hogy mennyire helyesen
értelmezzük ezt fordításkor.
A szerkesztő és a kontrollszerkesztő intézményéről: a 90-es évek
elejéig bevett gyakorlat volt, hogy valaki, aki hozzáértő embernek számított,
összevetette a fordítást az eredeti szöveggel. Ez mindenképpen nagyon hasznos.
Mert például előfordul az, hogy egy fordítónál cseng a telefon, feláll,
visszaül, és közben átugrik két mondatot. Ettől a fordítás és főleg a fordító
nem lesz rosszabb. Ez a legjobb fordítókkal is megtörténik. Ha felvetődik
a kérdés, hogy mi a különbség a jó meg a rossz fordítás között, akkor nem
ez. Az is előfordul, hogy átugrik a szeme egy szón, és félreértelmezi,
mert egy hasonló alakú szót lát a helyére. Vagy leiterjakabokat csinál.
A lejterjakab az, amikor valaki félreért valamit, és látványos hülyeséget
fordít. Ez abból ered, hogy Ágai Adolf annak idején, a Jakobs Leitert,
ami Jákob lajtorjája, merő tréfából, nem tudatlanságból, Leiter Jakabnak
fordította. S ez így megmaradt, mint a fordítói lapszusnak a fogalma. De
nem ez rontja el a fordítás egészét. A kontrollszerkesztő a fordítónak
az ügyetlenségeit, a rossz mondatszerkesztésbeli ügyetlenségeit is ki tudja
igazítani.
Én ezt az intézményt nagyon jónak tartom, de sok esetben átcsúszhat
cenzúrába, nyelvi és stiláris cenzúrába is. És nagyon nem jó az, amikor
a fordító és a kontrollszerkesztő más fordítói felfogást képvisel. Ilyen
is volt. Ismét egy konkrét példa: amikor Adamik Lajossal közösen fordítottam
a Grimm-meséket, megkaptuk a Magvető Kiadótól kontrollszerkesztőnek Bor
Ambrust, aki bizonyos tekintetben helyeselte a fordítói eljárásunkat, bizonyos
tekintetben meg nem. Mert ő azt gondolta, hogy ezeknek a meséknek a magyar
népmesékhez közelebb kell állniuk hangvételükben. Úgyhogy ez nem volt jó.
Ezzel szemben, amikor kispórolja a kiadó, ami egyre gyakrabban
előfordul, a kontrollszerkesztőt, ez főleg kezdő fordítóknak válhat nagyon
kárára, pláne, hogyha a szerkesztőt is kispórolja, aki esetleg kiigazíthatja
az elírásokat meg a helyesírási hibákat. Annak idején, amikor kezdő fordító
voltam, és a Helikon kiadó számára adtam le kéziratokat, akkor Radnóti
Sándor kontrollszerkesztette a fordításaimat. Már akkor is neves kritikusnak
számított, de még nem volt a Holmi szerkesztője, és egyetemi tanár
sem volt. Akkoriban ellenzéki tevékenysége miatt nemhogy állása nem volt,
de szerződéses munkája sem lehetett, és akkor kontrollszerkesztett. Azt
kell mondanom, hogy bámulatos volt, ahogyan végezte a munkáját. Fantasztikus
intuíciója volt, hihetetlenül sokat tanultam tőle. Nagyon nagy megerősítést
jelentett, amikor egy megoldásra azt mondta, hogy az most így jó. Az is
nagy megerősítést jelentett, amikor volt valami kifogása, és én vitába
szálltam vele, és meg tudtam győzni. Soha többé nem volt ennyire jó kontrollszerkesztőm,
mint ő, amivel nem akarom azt mondani, hogy jó lenne, ha most is kontrollszerkesztéssel
keresné a kenyerét. De az is biztos, hogy ez a munka a számára bizonyos
értelemben előkészület volt a Holmi szerkesztésére is.
Ezek feltétlenül pozitív élmények, de ma már én nem nagyon szeretném,
hogy kontrollszerkesztőm legyen, mert elég nagy fordítói gyakorlatom van,
és voltak olyan tapasztalataim, hogy a kiadó kapott egy x összeg támogatást
a fordításra, az ilyen támogatások egy részét a kiadók el szokták tenni
a nyomdaköltségek fedezésére, ezt nem is lehet különösebben rossz néven
venni, csak ne legyen túlságosan nagy rész az ilyen, viszont a kontrollszerkesztőt
is ebből fizette, és a honoráriumomból levett egy eléggé tekintélyes részt
azért, hogy legyen egy olyan kontrollszerkesztő, aki olyan megoldásokat
kényszerített rám, amiket én nem tartottam jónak.
Ez persze alkufolyamat, és akármilyen jó pozícióban van is egy fordító,
és akármilyen tekintélyesnek számít is, azt nem lehet csinálni, hogy van
egy kontrollszerkesztőnek százhatvankét észrevétele, és ő mind a százhatvankettőre
azt mondja, hogy nem. Mert először is, tegyük fel, hogy húszban tényleg
igaza van, ahol elírások meg mindenfélék vannak, vagy talán talál egy jobb
megoldást, de ha ezt leszámítjuk, és még mindig van százharminc, amiben
nem adunk neki igazat, akkor se lehet százharmincra azt mondani, hogy nem,
hanem először nem, másodszor, harmadszor nem, ne haragudj, nem, nem, ez
öt, legkésőbb hatodszorra azt kell mondani, hogy na jó. És akkor megint
nem, nem, nem, négy nem, de ötödszörre azt kell mondani, hogy egye meg
a fene, jó, legyen. Ez körülbelül így megy, és itt az arány a kérdés. Van,
aki fele-fele arányban tudja ezt elérni, van, aki jobban tudja érvényesíteni
a saját megoldásait.
Ennek ellenére én nagyon sajnálatosnak tartom, ha ez az intézmény kimarad,
és egyre inkább kimarad, mert kezdő fordítók számára nélkülözhetetlen stúdium.
Ez volt a hatodik kérdéskör.
A hetedik az ezzel szorosan összefügg, hogy hogy lehet a fordítói mesterséget
megtanulni. Itt van egy paradoxon. Tudniillik a fordítói mesterséget fordítás
közben lehet megtanulni. Úgy lehet megtanulni, hogyha az ember folyamatosan
fordít, és saját maga rájön mindenféle dolgokra. Elsősorban így lehet.
Viszont folyamatosan fordítani úgy lehet, hogyha az ember megbízásokat
kap, kiadótól, színháztól, nem tudom kitől. Viszont megbízást az kap, akiről
köztudott, hogy jól tud fordítani, és akinek már jelentős fordítói életműve
van. És ezzel a kör lényegében bezárult. Azt tudom mondani annak, aki pályakezdő,
és akinek ilyen ambíciói vannak, hogy amíg egyetemi hallgató, amíg nem
szorul rá arra, hogy maga fedezze az életszükségleteit és pénzt keressen,
akkor fordítson – tényleg ellentmondok most saját magamnak –, lehetőleg
ne négyszáz oldalas regényeket fordítson, hanem fordítson verseket meg
rövid prózát saját kedvtelésére, gyakoroljon, és mutassa meg olyan embernek,
akinek van fordítói vagy szerkesztői gyakorlata. Hallgassa meg a tanácsait,
azok lehetnek adott esetben hülyeségek is, de körülbelül tudni kell, hogy
ki az, aki ilyen ügyben megkérdezhető.
Ideális az volna, hogyha mindenkinek volna egy mestere, aki foglalkozna
vele rendszeresen. Aki persze nemcsak a tudását, hanem az előítéleteit
is részben átplántálná, de akkor is ez lenne a legjobb. Ennek híján a kiadók
tudnak így működni, csak persze egy kiadói szerkesztőnek iszonyú sok dolga
van, amikor bent van a kiadóban, meg folyton csöngenek a telefonok, mindenfélét
kell csinálnia. Egy időben jártam be az Európa Kiadóba, ott ült Lator László,
és akkor vittem be a versfordításaimat. Először csak azt mondta, hogy hagyjam
ott a kéziratot, elolvassa, mert ő vizuális típus, és az elhangzott szövegekkel
nem tud mit kezdeni. Egyszer ott ült a gépnél elég idegesen, hogy most
meg kell írnia valamit, és világossá vált számomra, hogy nem lehet ezzel
terhelni amúgy is elfoglalt embereket. És nyilván nem én jártam egyedül
a nyakára. Szóval ezért nem fizetik a szerkesztőket, és nem is mindegyiknek
van elég pedagógiai vénája.
Tudjuk, hogy az egyetemeken szokott lenni fordítói szeminárium,
versfordítói is, meg prózafordítói is. Én az egyetemek életében nem vagyok
ismerős, nem tudom megmondani, hogy most éppen mi van a Pázmányon, az ELTÉn,
vagy Pécsett vagy Debrecenben vagy Szegeden, szokott lenni. Az én időmben
csinálta a Lator László a versfordítói és a Győrffy Miklós a német prózafordítóit,
voltak ezzel párhuzamosan másnyelvűek is. Az a jó, amikor olyasvalaki csinálja,
aki még elég fiatal, de már van tapasztalata, és jelentős művészi képességei
vannak, Győrffy ilyen volt, akkoriban még negyvenéves sem volt. A mai napig
közel állnak a fordítói elképzeléseim, legalább is ami a prózát illeti,
ahhoz, ahogyan Győrffy foglalkozott a lefordított szövegekkel. Ha valaki
egy ilyenre be tud jutni, az mindenképpen nagyon hasznos.
Mindenesetre mindig konkrét műveken és konkrét problémákon lehet
megtanulni azt, hogy mi az ideális megoldás általában is. Mindenképpen
érdemes újrafordításokkal kísérletezni, akkor is, ha egy klasszikus költő
felülmúlhatatlanul megcsinált valamit. Akinek kellő önbizalma van, az rugaszkodjék
neki, és ne ijedjen meg, hogy esetleg nem lesz olyan jó, és nem fogja felülírni
Szabó Lőrincnek a Keats-fordítását, nem baj. És még ennél is fontosabb
a felfedezés. Mindenki tegye meg a saját felfedezéseit, mert ezzel lehet
a legjobban betörni a kiadókba meg a folyóiratokba, hogyha valaki azt állítja
magáról, hogy egy adott korszak adott kultúrájáról, bizonyos szerzőkről
nagyon sokat tud, és érdemes ezt a tudását mással megosztania, hogy érdemes
odafigyelni rá.
Fordítóként mindenképpen azt kell elhitetni, azt a képet kell
kialakítanunk magunkról, hogy vannak dolgok, amelyekről fiatal korunk és
tapasztalatlanságunk ellenére kiemelkedően többet tudunk, mint mások, és
ezek fontos dolgok. Adott esetben valaki azt mondja, hogy a 16. századi
dán elbeszélő prózában olyan kincsek vannak, amikről sejtelme sincsen senkinek,
és tényleg ő le tud fordítani régi dán szövegeket, és azok tényleg értékhordozónak
bizonyulnak, az egy nagyon komoly sanszot jelent. Mindenképpen ez kell,
és nem az, amikor valaki úgy általánosságban akar fordítani, vagy várja
azt, hogy felkérést, munkát kapjon. Valamilyen akármilyen fordítást. Nem,
javaslatokkal kell bombázni a kiadói műhelyeket.
A következő kérdés az, hogy milyen viszonyt alakít ki a fordító a szerzővel.
Ez szerzője válogatja, meg fordítója válogatja, meg műve válogatja. Amikor
itt felolvastam a Napútból a krédókat, valaki kirándulásról beszélt, nyilvánvalóan
nem a fordítói folyamatról általában, hanem ebben benne van a szerzőhöz
meg a műhöz való viszonya is. Amikor angyallal való tusakodásról beszél
valaki más, akkor itt nyilvánvalóan arról van szó, hogy konfliktusban van
a szerzővel. Megesik az, hogy olyan szöveget fordítunk, amit nem tartunk
jónak, vagy jónak tartunk, csak valamiért ellenszenves számunkra. Vagy
nem értünk egyet azzal, amit mond a szerző. Például, hogy megint Tandori
példáját mondjam, készült a nagy Walter Benjamin kötet, az Angelus Novus,
amit Radnóti Sándor szerkesztett, és akkor Tandori történetesen megkapta
A műfordító feladata c. Benjamin-esszét fordításnak, és amíg azt fordította,
többször is felhívta Radnóti Sándort, hogy hangot adjon tartalmi kifogásainak,
és elmondja, mennyire nem ért egyet a Benjamin által kifejtett gondolatokkal.
Aztán túljutott ezen, és más Walter Benjamin szövegek nem okoztak neki
ennyi gondot. Ott az volt a probléma, hogy Benjaminnak van egy Kafka-esszéje,
ami tele van Kafka-idézetekkel, méghozzá olyan Kafka-művekből vett idézetekkel,
amiket Tandori már korábban lefordított. Ő azonban ahelyett,hogy visszakereste
volna saját régebbi fordításait, inkább újra lefordította az idézeteket;
ezt, úgy látszik, egyszerűbben megoldhatónak látta.
Azt gondolom, hogy a szerzőhöz való viszony mindenképpen egyfajta kommunikáció.
Természetesen más a helyzet akkor, amikor élő szerzőt fordítunk, akit meg
tudunk szólítani, és más a helyzet akkor, hogyha egy halott szerzőt. Nyilvánvaló,
hogy Nádori Lídia ülne itt, aki vele nagyjából egyidős német szerzőket
fordít, és jó és rossz tulajdonságaikat kívülről megtanulja, mire végére
ér a könyvnek, egészen mást mondana, mint én, aki jelenleg egy Gottfried
von Strassburg 13. századi költő Trisztán-eposzával foglalkozom. Erről
a Gottfriedről a keresztnevén kívül semmi biztosat nem tudunk. Persze sokmindent
elmondhatunk róla, de ez mind-mind következtetés vagy feltételezés. Egészen
másként zajlik a kommunikáció egy élő szerzővel, mint egy halott szerzővel.
Nem akarok átmenni misztikusba, és nem akarom túldramatizálni ezt a dolgot,
de vannak konkrét tapasztalataim. Azt tudom mondani, az én számomra az
derült ki, hogy egy élő szerző, mondjuk Günter Grass, aki még csak ötvenegynéhány
éves volt, amikor fordítottam a regényét, vagy a Christoph Ransmayr, aki
nálam alig néhány évvel idősebb, ilyen szempontból sokkal halottabb tud
lenni, mint akik már tényleg halottak. Kevésbé lehet telefonon felhívni,
vagy e-mailt írni neki, mint a 13. századi Gottfried von Strassburgot.
Ez a telefon persze metafora.
Arról van szó, hogy megismerjük a szerzőnek az észjárását, rekonstruáljuk
a mondatai alapján, eljutunk nagyon gyakran az ötletig, a mű csírájáig,
és ezáltal olyan esztétikai tapasztalatra teszünk szert, ami közönséges
olvasónak nem volna lehetséges. Én például soha életemben nem írtam verset,
vagy nem voltak lírikusi ötleteim, mondjuk így, viszont nagyon szerettem
és szeretek verseket fordítani. Megtanultam, elsajátítottam a verselési
technikákat, és az az érzésem, amikor egy-egy nagy verset fordítok, hogy
ezt az én soha meg nem írt verseim helyett teszem. Ez az én magánügyem,
ez önmagában nem érdekes, viszont vannak kivételes pillanatok, amikor például
Hölderlinnek a nagy Duna-versét fordítottam, rájöttem, vagy rájönni véltem
arra, hogy ez a vers hogy jött létre, és hogy mit vett észre Hölderlin,
vagy mi játszódhatott le a tudatában, amit aztán továbbfejlesztett úgy,
hogy létrejött a két nagy Duna-vers, az Ister meg A Duna forrásánál.
És nyilván ez meghatározta azt is, hogy hogyan értelmezem a két verset.
Miféle mitológiai háttérgondolatokat tulajdonítok neki. Ez nemcsak a szöveg
immanens elemzéséből adódott, hanem van Hölderlinnek egy szövege a kentaurokról,
meg a folyamok és a folyamistenek természetéről, és feltételeztem, hogy
ezek összefüggenek a versekkel. Ebben az időben fordított Pindarosz-ódákat,
elolvastam ezeket a fordításokat is, meg hogy mit gondolhatott Pindaroszról,
és ő maga mit írt Pindaroszról. És ennek alapján valami mindenképpen összejött.
Utána pedig elkezdtem elolvasni, de csak ezután, a különböző Hölderlin-interpretációkat,
a Peter Szondiét (a Szondi Péterét), és Heidegger híres Hölderlin-előadásait.
És a guta ütött meg, amikor Heideggert olvastam. Rájöttem, hogy ha előbb
olvasom el, akkor semmiképpen nem tudom lefordítani a Heidegger interpretációja
alapján, olyan bénítóan hatott. Egy nagyon konzisztens meg erőteljes értelmezést
adott, a gondolatiságát messzemenően feltárta, csak éppen egyvalamit hagyott
figyelmen kívül, azt, hogy ez költészet. Egy filozófiai traktátus értelmezését
adta a Duna-versek elemzésekor. Elképzelhető, hogy ez filozófiai traktátus,
és nekem kerülte el a figyelmemet, mégis fordítóként úgy képzeltem, hogy
verset fogok fordítani.
Vannak olyan halott szerzők, akik közelebb engedik magukhoz az embert,
és vannak, akik nem. Sebastian Brant, akiről már beszéltem, a baseli egyetem
jogi karának dékánja volt, őhozzá olyan nagyon közel kerülni nem lehet.
Viszont annyira korlátolt ember, hogy történetesen a korlátoltsága miatt
tudott nagy költeményt írni paradox módon, mert észrevette, hogy változóban
van a világ, lényegében azt vette észre, hogy a hagyományos középkori világkép
perceken belül összeomlik. Éppen amikor megjelent a műve, akkor járt Kolumbusz
Amerikában. A törökök hegyes orrú csizmája viharos gyorsasággal közeledett
a kelet-európai ülepek felé. Hogy egy ilyen törökös jellegű megjegyzést
is tegyek. Küszöbön állt a reformáció. Vagy Kopernikusz perceken belül
(vagyis alig négy évtizeddel később)megírja a művét a világegyetem elrendezéséről.
Ezt ő megérezte, amit a nála sokkal értelmesebb, sokkal rugalmasabban gondolkodó
Rotterdami Erasmus például nem érzett meg. Azáltal, hogy ilyen tőről metszett,
korlátolt és erénycsőszi attitűdöt vett fel, ami viszont jó megfigyelőképességgel
és egy bizonyosfajta szatirikus hajlammal párosult, tulajdonképpen akarata
ellenére egy művészileg hatásos szöveget hozott létre. Ezt az embert én
nem tudtam telefonon felhívni. De nem is kellett, mert abszolút világos
volt mindig, hogy mit gondol. Egyszer egy helyen leírt egy személynevet,
és senki sem kommentálta, senki nem tudta, hogy ki lehet az illető, de
ő sem adott választ.
Míg ezzel szemben a másik véglet Heinrich von Kleist, akivel mondjuk
így, hogy barátságot lehetett kötni. Ez egy nagyon fura dolog, hogy egy
halottal hogyan kötünk barátságot. Úgy, hogy fordítjuk. De hát azt nem
egyedül csináltam, hanem Forgách Andrással és Földényi F. Lászlóval. Földényi
írta a jegyzeteket, Forgáchcsal fordítottuk közösen. Az úgy volt, hogy
van egy fiatal író, a kora szerint itt lehetne a JAK-táborban, mert 28
éves volt, amikor írta a Kohlhaas Mihályt, nálunk fiatalabb volt, és mi
tapasztaltabbak volunk, többet tudtunk. Másfelől azonban ő volt a régebbi,
ő a halott, a halottnak mindig igaza van, meg a halott mindig többet tud,
és természetesen sokkal többet tudott, mint mi.
Ebből a furcsa paradoxonból adódott egy csomó minden. Hogy aztán hogyan
fejlődött tovább ez a barátság, már csak azért sem mondom most el,
mert ez nem kifejezetten műfordítói probléma, hanem a saját írói problémám,
másrészt már többször elmeséltem. Mindenesetre azt tudom mondani, hogy
egyfajta kommunikáció a szerzővel, maga a munkafolyamat. Viszont a munka
jellege (most abbahagyjuk a metaforákat), nem kommunikáció, hanem elemzés.
A fordítás (most nem definiálni akarom, csak elmondom, hogy micsoda)
megvalósított elemzés, olyan elemzés, ami lebontja, szétszedi az adott
nyelven megírt művet, és rekonstruálja egy másik nyelven. És az elemzés
alapossága és meggyőző volta meg argumentáltsága - nem kifejtett argumentumok
kellenek, hanem látens argumentumok, plusz még mindenféle egyéb képesség,
a már emlegetett nyelvi intelligencia, nyelvi erő, ilyenek - ezek garantálják
az elemzés sikerét. Plusz az, hogy nem csöng egy nap óránként hússzor a
telefon, plusz az, hogy nincsen csőtörés a házban, hogy a fordító nem kialvatlan
és nem másnapos, de ezek nem műimmanens szempontok.
Van még egy nagyon fontos dolog, amit meg akarok említeni, a fordítások
avulékonysága. Miért van az, hogy a fordítások viszonylag gyorsan elavulnak?
Egy világirodalmi mű ötven évvel ezelőtti fordítását ma már elavultnak
érezzük, míg ugyanannak a fordítónak, ha a fordító alkotó is, a saját műveit
nem érezzük elavultnak. Például Kosztolányi Dezső Rómeo és Júlia fordítása,
az bizony poros egy kicsit mára. Míg viszont - erről talán nem kell különösebben
győzködnöm a hallgatóságot - Kosztolányi versei és novellái harmatfrissek
ma is. Még inkább így van ez 19. századi fordításokkal. Mondjuk Petőfi
Coriolanus-fordítása, most ez jut eszembe, hát az bizony használhatatlan
lényegében, annak ellenére, hogy Petőfi csinálta, míg Petőfi versein nem
fog az idő. És még sorolhatnám a példákat. És a fordító, akármilyen jó
fordító, és akármilyen zseniális megoldásai vannak, ezzel tisztában kell
hogy legyen. Én is tisztában vagyok vele. Most, amikor elszúrom három hónapomat
valamivel, akkor ötven év múlva az már poros lesz. Én azt nem fogom már
megérni, de azt már most is látom, hogy fiatalkori fordításaim avulnak
szépen, rendesen.
Ma már, függetlenül attól, hogy fordítói felfogásom is nagyon
sokat változott, ha ránézek Heinrich von Ofterdingenre, a Novalis-fordításra,
amit a 80-as években csináltam, egyrészt már másképp csinálnám, másrészt
viszont tényleg érezni rajta egy egészen vékony porréteget. Látom. Vagy
amikor készült a Grimm-mesék új kiadása a Kalligram számára, bizony azt
le kellett porolni.
Ez megint nagyon különböző. Mert például ha Fábián Gábor, az
1840-es években elkészíti az Osszián-énekeinek teljes fordítását, akkor
az másképpen avul el - függetlenül attól, hogy soha a büdös életben senki
nem fogja még egyszer lefordítani - mint egy Shakespeare-dráma fordítása,
amit rengetegszer lefordítanak újra. Fábián nyelvezete nagy erővel idézi
fel a korabeli Osszián-kultuszt, ezért avul másképp és kevésbé, mint egy
Vajda Péter-féle Shakespeare-átültetés.Vagy abban az esetben, ha valaki
nagyon szerencsésen eltalál valamit, akkor lehetséges, hogy nagyon hosszú
ideig eleven, mint mondjuk a Károli Biblia-fordítása, az is ebbe a kategóriába
tartozik. De ilyenkor az a magyarázat, amiről már volt szó, hogy az ilyen
fordítás többé-kevésbé betagolódik a magyar irodalomba, és bizonyos mértékig
eredeti műnek érződik.
Itt arról van szó, hogy az alkotó a saját művével benne él a
maga nyelvi közegében, és illeszkedik a kulturális kontextusához, a fordító
pedig odafordítja a kulturális kontextust, és az erről való képzeteink
idővelradikálisan megváltoznak. Hogy egy kicsit érthetőbben fejezzem ki
magamat, ugyanígy fel lehet tenni azt a kérdést is, hogy mondjuk – ez nem
az én ötletem, hanem Szilágyi János Györgyé, csak most átveszem tőle –,
hogy amikor valaki nagyon ügyesen hamisít műtárgyakat, mondjuk görög
vázákat, és ezeket jó áron eladja a piacon, és senki nem veszi észre, hogy
ezek hamisítványok, mert abszolúte érti a dolgát, és mondjuk 1910-ben valaki
hamisít egy vörös alakos attikai vázát, és eladja mondjuk 1500 fontért
a British Museumnak. És akkor egyszerre csak 1950-ben jön a revízió, ránéznek
a muzeológusok, hogy tejóisten, hiszen ez hamisítvány. Hogy lehet, hogy
annak idején ezt nem vették észre? Későbbi szemmel azonnal lehet látni,
hogy nem hiteles. Azért, mert megváltozott a kulturális kontextus, megváltozott
a görög vázákról való tudás, a korízlés, és abban a pillanatban észre lehet
venni, hogy ez szecessziós ízlésű váza, nem görög. Vagy egy 18. századi
hamisítványról észre lehet venni, hogy biedermeier vagy rokokó. Azonkívül
az ikonográfiai kutatások is fejlődnek, és azonnal tudja minden államvizsgán
átment művészettörténész, hogy Éva a balkezében soha nem tart almát, mindig
csak a jobb kezében, mert előkerült egy papirusz, ahol ezt leírják. Lehet,
hogy előkerül egy másik papirusz, ahol leírják, hogy Éva mégiscsak tarthat
almát a balkezében, és akkor kiderül, hogy amit eddig hamisnak tartottak,
az mégis igazi.
De ez már nem áll a fordításokra, mert a fordításuk nem nyerik
vissza a frissességüket soha, ha már egyszer elavultak. Ez körülbelül olyan,
mint a Thaly Kálmánnak a kuruc versei, A maga idejében elismerték hitelesnek,
és aztán egyszerre csak észrevették, hogy ez 19. századi kuruc költészet.
És ugyanígy ha egy 20. század eleji Gogol-fordítást olvasunk mondjuk Guthy
Somától, akkor azt látjuk, hogy ez egy poszt-mikszáthi elbeszélésmodor,
és elképzelhető, hogy Galgóczy Árpád vagy Goretity József ezt teljesen
másképpen csinálná, és azt érezzük mainak, a Gogolról való tudásunk teljesen
másmilyen, és a műfordítás azzal van inkább összhangban. Ezért válik
a fordítás az idő zsákmányává, és ezért van az, hogy Csokonainak a versei
azok élnek, a Metastasio-fordításai nem élnek.
Arról szerettem volna még beszélni, hogy mit nehéz fordítani, könnyű
fordítani, mit nem lehet fordítani, mit nem érdemes fordítani. Erre még
esetleg visszatérünk. Beszélhettem volna még arról is, hogy milyen visszaigazolásokra
van szüksége a fordítónak, mert erősen szüksége van rá, talán még inkább,
mint egy írónak. Ezek a visszaigazolások többnyire négyszemközt zajlanak
és teljesen spontánok, barátoktól és pályatársaktól jönnek. A műfordítás-kritika
siralmasan hiányzik, hogy miért, az külön kérdés. Ez a műfaj egyszerűen
nem létezik. Akármilyen jelentős fordítások jelennek meg, komoly, elemző
bírálat vagy értékelés nincs róluk. Szomorú, de így van.
Én a fordítói problémákkal két oldalról szembesülök, egyrészt akkor,
amikor fordítok, többnyire németből, mert fordítottam én már litván meg
újgörög meg mindenféle más verseket is, természetesen nyersfordítások segítségével,
angolból is fordítottam, noha nem dicsekszem az angol nyelvtudásommal.
Viszont azzal is szembesülök, hogy milyen az, amikor az én írásaimat fordítják
le egy másik nyelvre. Mert ez is megesik időnként.
Itt alapvetően két csoportra oszthatók a fordítások. A német és a nem
német fordításokra. Amikor németre fordítanak, azt meg tudom nézni. Össze
tudom vetni az eredetivel. Emlékszem rá, hogy a szerző körülbelül mire
gondolt, tényleg az van-e a fordításban. Azonkívül, minthogy van fordítói
gyakorlatom, még javaslatokat is tudok tenni.
Nekem eddig három regényemet fordították le németre, mindig másik fordító
munkája volt. Az egyik fordító egy nagyon magabiztos ember volt, nem is
mutatta meg menet közben a munkáját, a végén ideadta, én észrevételeket
fűztem hozzá, és akkor ő tízből hatot elfogadott, négyet nem. De volt olyan
egész egyszerű dolog is, hogy én azt írtam, hogy kettő, és ő azt dreinek
fordította véletlenségből, én kértem, hogy zwei legyen. Ez nem probléma,
ezen nincs mit vitatkozni. De amikor azt mondtam, hogy jó lenne bizonyos
szakaszokat futurum perfectumban fordítani és nem jelen időben, ez már
nagyon bonyolult fordítói probléma, meg is próbáltam neki magyarázni, hogy
miért volna jó, ez a Jakob Wunschwitz igaz története esetében volt, akkor
ő makacsul ellenszegült, és egy bizonyos pont után úgy láttam, hogy nem
érdemes tovább erőltetni, úgyhogy maradt jelen idő, ami sokkal laposabb
szöveget eredményezett. De ő azt mondta, hogy az olvasó el fogja dobni
a könyvet, ha meglátja a futurum perfectumot. Mindenesetre a Jakob Wunschwitz
német fordítása annyiból volt nekem tanulságos, hogy addig egyfolytában
Kleist hatása alatt álló szövegnek írták le nyelvileg is, és azt láttam,
hogy a fordító iszonyú nehézségekkel küszködik a magyar mondatok németre
való átültetésekor. Úgyhogy ez nem volt igazából konvertibilis.
Az Árnyas főutcá-t egy introvertált lelki alkatú fordító fordította,
őt bátorítani kellett. Amikor aztán látta, hogy nem megoldhatatlanok a
nehézségek, hanem áthidalhatók, és meg lehet csinálni, akkor megjött a
bátorsága, és a végén teljesen belelendült, és szárnyakat kapott. A Minerva
búvóhelye megint más ügy volt. Ott a 18. századi Metternich-féle gépezetnek
a tárgyi adalékait kellett szállítani a fordítók számára.
Mindenesetre nekem mindig nagyon jó tapasztalataim voltak az ilyen
összeolvasásokkor, a fordító is jól jött ki belőle, meg én is jól jöttem
ki belőle.
Hogy a kiadók mit hogyan csináltak, azt nem mesélem el, mert az messzire
vezetne. Tény az, hogy nem akartam soha elnyomni a fordítókat, nem akartam
rájuk telepedni, nem terrorizáltam őket, de ha segítségre volt szükség,
rendelkezésre álltam.
Más a helyzet akkor, ha egy művet bolgárra vagy szlovákra fordítanak.
Ilyen tapasztalataim voltak. Ilyenkor az ember el van ragadtatva. Ugyanez
volt a helyzet, amikor megláttam egy szövegemet mongol fordításban. Tök
jó.
Azért itt is vannak támpontok. Abból, hogy mire kérdez rá a fordító,
mit akar tudni, milyen kérdése van, hány kérdése van, mennyire intelligens
kérdések, ebből ki lehet következtetni rengeteg mindent. Hogy mennyire
veszi komolyan a munkát, és hogy a szövegértése körülbelül milyen szintű
lehet. Itt is azt tudom mondani, hogy meg vagyok elégedve ezekkel a fordítókkal,
tök jó kérdéseket tettek fel, meg vagyok róla győződve, hogy mindent megtettek,
ami tőlük tellett, és ebben a meggyőződésben a mai napig nyugodtan alszom.
Körülbelül ennyit akartam mondani a műfordításról.
(Elhangzott a JAK-táborban, Szigligeten,2009. augusztus 26-án.)
Lettre, 2009 tél, 75. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|