Christina Hesselholdt
Camilla és Charles
(Camilla and the Horse)
Charles és én ahhoz a kisebbséghez tartozunk, akik körülbelül egy teljes
napi késéssel tudták meg, mi történt szeptember 11-én. Ennek oka a nyelvi
korlátok, újra fellángolt szerelmünk és általános szétszórtságunk keverékében
keresendő. Lisszabonban voltunk épp, a legócskább hotelben laktunk, amit
csak el lehet képzelni. A folyosók, melyeken a nedvességgel átitatott futószőnyegek
a szemmel láthatóan hiányzó padlódeszkák elfedésére szolgáltak, tele voltak
limlommal, ami soha nem jutott onnan tovább; kiszolgált bútorok egymás
hegyén-hátán; halálba aludt ágyak, tönkreült székek, asztalok, széleiken
hüvelykujj formájú mélyedésekkel, a melankólikusok nyomaival, akik talán
újra és újra körbetöprengték az asztalt. A mi ajtónk előtt egy régi írógép
állt. Ha az ember lenyomott rajta egy billentyűt, a betű karcsú fémlába
félúton megállt és ingott a levegőben a szines szalag és a többi fémláb
(ősrégi betűk virágágya) között, mintha azt mondaná: Nem, egyedül nem csinálom.
Ugyan kinek ne lennének gyöngéi az írógépek? Akárhányszor
hazatértem, és akárhányszor elhagytam a szobát, leütöttem rajta egy billentyűt.
Egyszerűen képtelen voltam ellenállni neki. Mint amikor valaki meglát egy
zongorát, és azonnal játszania kell. Jönnek az emlékek: ismeritek ugye
a vonatperonokat? Mielőtt még egy szót is leírtam volna valaha, költészetről
nem is beszélve, tizenkilenc évesen végighurcoltam hét és fél kilós írógépemet
egy utazáson sok átszállással Rómán, Firenzén és Velencén, anélkül hogy
módom lett volna egyetlen szót is leírni rajta, de mindezért tökéletesen
kárpótolt, hogy egy amerikai lány azt mondta, teljesen megérti, miért cipelem
a bestiát, hiszen „mi lenne egy író az írógépe nélkül?“– ezt mondta. Aztán
később kezdtek jól fogyni a könyveim. Az emlék elillan. Kellemes, csiklandó
érzést hagy maga után, ugyanakkor fanyar szájízt is, mert azért annyira
jól nem fogytak. Úgy vagyok, mint a billentyű, himbálózom ég és föld között:
Nem, egyedül nem csinálom. De még mindig szeretem az írógépeket. És szeretem
olvasni Charles étterem-kritikáit, itt-ott egy-egy változtatást javasolni
rajtuk. A kritikus kritikusa – ez vagyok én.
Nemcsak az amerikai lány kijelentése okozta a kellemes
csiklandást. Firenze, a szilveszter este, az a negyed évszázaddal korábbi
nap; a lánynak hosszú fekete haja volt, és vörös gyapjúkabátja, mint egy
Paddington macinak, talán ezért gondoltam rá úgy vissza, mint egy medvebocsra,
az ilyen gombok: // ezeken a kabátokon mindig levettek a lábamról, hosszúkásak,
fából készültek, és ferdén gombolódnak.
Vissza Lisszabonba. Hotelszobánkat csakúgy mint
az egész hotelt elöntötte a nedvesség. Amikor hajszárítóm dugóját bedugtam
a konnektorba, a villanyt fel és le tudtam kapcsolni a hajszárítón keresztül,
ellenben levegőt nem fújt. És volt egy tükör, amelyben éppen hogy kivehette
magát és egymást az ember – meztelenül, egymást átölelve a tükör
előtt mi, Charles és Camilla, jelentősen megszépülve, szinte csak kontúrok,
valahol benn a tükör rozsdás éjszakájának mélyén, miközben (tekintve, hogy
állandóan azt csináltuk, valószínűleg közben is) a repülőgépek belerepültek
a tornyokba. Aztán, éhesen a sok szerelem után, elhagytuk a szobát mint
mindig, most is leütöttem egy billentyűt, aznap talán a 'd'-t mint disaster,
és egymást átölelve, éhesen és boldogan átvágtunk a veszélyes folyosón,
aztán le a veszélyes lépcsőn, a lift egyszerűen túl veszélyes volt, még
az olyan szerencsés flótásoknak is, mint mi voltunk. Lent a recepción előbújt
az egyik hindu tulajdonos a lépcső alatti odujából, és mondott valamit
Charlesnak, közben a karjánál fogva ráncigálta. Charles bement vele a szobájába,
én meg megadóan utánuk. A hindu szemmel láthatóan nagyon izgatott volt
valami miatt, amit a tévében látott. Rengeteg füstöt láttam, azt hittem,
erdőtűz.
– Most nem szeretnénk filmet nézni – mondta Charles
barátságosan, mert ő mindig barátságos, és elhúzta a karját.
– Ez nem film – mondtam, szerintem égnek
az erdeik.
– Óh – sóhajtott Charles, előrehajolt és megsimogatta
az indus arcát –, majd rendbejön minden.
A hindu nem értett semmit. Végül egy vállrándítással
ott hagyott minket. És mi mit sem sejtve kiléptünk a megváltozott világba.
De végülis állandóan ezt teszi az ember. Nem szeretném túértékelni az események
jelentőségét; annyi minden szörnyűség történt már előtte és azóta is, a
társadalmak talán máris összezárultak körülöttünk. És talán mi magunk is
bezárultunk magunk körül a félelem miatt. A tornyok összeomlása talán
csak egy alkalom volt. Charlesnak páldául ez a véleménye. Sajnos nem áll
módomban önálló, eredeti politikai analízissel előállni; nem vagyok elég
iskolázott hozzá; úgyhogy ahhoz tartom magam, és azt ismétlem, amit hallottam
és olvastam. Jó, hogy olvasok újságot. Jó, hogy ott van nekem ®iľek. És
nem kevésbé jó, hogy ott van nekem Charles. És szintén jó, hogy van Alwilda.
Ő szigorú.
Egy nap, biciklizés közben megállított egy újságíró,
és megkérdezte, megengedem-e, hogy megkérdezze, miért viselek sisakot.
Vajon lehet-e erre a kérdésre többféle választ adni? Mégis, hogy meglepjem,
azt mondtam, azért, mert félek, hogy a fejemre esik valami. – Felülről?
– kérdezte. – Felülről – ismételtem. Azoknak az anyámasszony katonáinak
a nemzetségéhez tartozom, akik mindentől félnek.
– Nem beszélne inkább csak a maga nevében? – kérdezte.
– De, igen ... – feleltem – , szivesen. Én már szeptember
11. előtt is a legrosszabbtól féltem. Mindig. Az egyetlen, amitől nem félek,
az a szalmonella. Halált megvető bátorsággal eszem a nyers tojást.
– A halált megvető bátorságot írom, de a tojást
hagyjuk. Noha a konyha kövéhez csattanó tojást össze lehet hasonlítani
egy aszfalthoz csapódó fejjel.
Hirtelen sok dolga lett, mert az az ötlete támadt,
hogy a biciklis sisakról szóló kisfilmje kezdődhetne egy lassított felvétellel,
amin egy tojás hozzácsapódik egy kemény felülelethez. Hogy rohant! Nehogy
már valaki ellopja a jó ötletét.
Azt mondom, beszéljünk inkább a virágokról (az újságíró
lelépett). Egy csokor csaknem fekete kardvirág előtt ülök otthon a nappaliban,
és arra gondolok, vajon milyen lehet besétálni egy ilyen bársonytölcsérbe.
Ne higgyék, hogy a női nemi szervről beszélek, figyelem, már megint a halálról
van szó. Besétálni egy ilyen bársonytölcsérbe, hátranézni, és látni, amint
a virág összezárul a fejünk fölött. Ott lenni körülfogva, bezárva, rosszul
lenni a kellemes illatban a puha falak között, és virághalált halni.
De honnan jön ez, tűnődöm; megesett, hogy Alwilda is ezt kérdezte
tőlem, és Charles is, mi ez a halál körüli kerengés? Már régóta adós vagyok
nekik a válasszal. Vállat vontam, elfordítottam az arcomat, és elhatároztam,
hogy a jövőben megtartom a halált magamnak. Mintha csak az én problémám
lenne, enyém és csakis az enyém egyedül. Ezért voltam boldog, amikor egy
nap V. S. Naipaul Az érkezés rejtélye c. könyvében találtam egy lehetséges
választ.
Kívülről megtanultam azt a részt, és amikor Alwilda
legközelebb megkérdezett, így feleltem: „Látni az elmúlás lehetőségét,
sőt bizonyosságát már a teremtés pillanatában: ilyen az én lelki alkatom.
Ezt a lelkiállapotot kaptam gyermekként Trinidadban, részben családi viszonyaim
következményeként: a félig leomlott, romos házak melyekben laktunk,
a sok költözés, az általános bizonytalanság...“
– Trinidad – álmélkodott Alwilda hitetlenkedve –, hiszen
mi Roskildében lakunk, mióta az eszemet tudom, és nálatok egyszerűen gyönyörű
volt minden, nyoma sem volt romoknak. „A bizonytalanság – folytattam
sötéten –, mely ott gomolygott a bútorok körül a rokonoknál, ahol hosszú
órákra kitettek a fűre, az a sok betegség, mely annyi hirtelen változást
hozott az életembe, a sok ember, aki ott jött-ment.“
– Hát igen, a gyerekkor olyan, mint a mocsár – mondta Alwilda
– ami fogva tartja az embert. – Minden egyes nap vakon ismétlek valamit,
amit mások mondtak. Vajon most ki beszél rajtam keresztül– tűnődöm –, az
anyukám, vagy a nagypapa? Ki volt az, aki rosszul lett, ha pókhálót
látott a seprűn? Ki volt az, aki üvöltött velem, amikor a padlásról sepregettem
le a pókokat, és elfelejtettem letisztítani a seprűt, és valami ott ragadt
a vesszők között, ami olyan volt, mint a ragacsos kása? Most én vagyok
az. Engem nem érdekel, hogy néz ki a seprű. Ám az az üvöltés mégis elhagyja
a számat, amikor Daniel nem tisztítja le a seprűt.
– Nem túl kényelmes arra hivatkozni, hogy valaki
beszél belőled? Végül is felelőtlenül mondhatsz bármit?
– De ha egyszer tényleg valaki beszél belőlem! Először
mellérendeltem egy személyt – kit is –, például a nagyapámat, hogy ő ordított
velem. Egyébként, amikor valaki ordít belőlem, vállalom érte a felelősséget.
– Legalább megvan az az örömöd, hogy ordibálhatsz
Daniellel.
– Aki majd később szintén ordibál valakivel, aki
egyszer majd szintén...
KERTÉSZ JUDIT FORDÍTÁSA
Bibliográfia
HESSELHOLDT, Christina
“Törlesztés”
Forrás, 2007/1
“Az Úr napját szenteld meg“
in: Tízparancsolat
Kortárs skandináv novellák
General Press , 2009
Lettre, 2009 tél, 75. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|