Trisse Gejl
A pátriárka
(Nem akarnak integrálódni)
Hát már semmi se szent? – kérdezi Finnt a kilencedik lyuknál a golfcsarnok
műfüvén. Most már semmi sem a miénk? Az még hagyján, hogy megszállják
a víkendházakat. Ez nem érdekli, hiszen a sajátját évekkel ezelőtt eladta.
Helle viszont írt róla.
’Éljenek a víkendházak’ állt vitaindítója elején.
A cikk a pozitív megkülönböztetésről szólt a víkendházak eladása
kapcsán. A lánya szerint a nyaralók bizonyos százalékát a bevándorlóknak
kellene felajánlani, mert az üdülőövezetnél jobbat keresve sem találhatnánk
az idegenek integrálásához. Véleményét valami felmérésre alapozta, mely
szerint az idegenellenes nézeteket legvehemensebben hirdető dánok viselkednek
a legkedvesebben a bevándorlókkal, amikor szemtől szembe találkoznak velük.
Atyaúristen! Hogy lehet valaki ilyen naiv? Hát tényleg azt szeretné, hogy
galambjaikkal és tyúkjaikkal megvessék a lábukat a dán kispolgárok fellegvárában,
és szeméttel töltsék meg a hátsókerteket? Hiszen ez egyenesen polgárháborúhoz
vezetne. Hansen úr és becses neje – akinek életét a különböző előírások
megalkotása tölti ki annak szabályozására, hogy milyen magas lehet a sövény,
vagy hogy milyen gyakran kell füvet nyírni, és hogy egyáltalán szabad-e
állatot tartani – biztosan szívrohamot kapna. Nem is beszélve arról, hogy
akkor a dán zászló mellett ott lobogna a török, az iraki, a kurd és a szomáliai
is. Micsoda szemet gyönyörködtető látvány lenne! A Szentivánéjt felválthatná
a halal-vágás. Az integráció egyébként manapság úgyszólván lehetetlen,
hiszen ők nem akarják.
Válaszában ezt meg is írta. A vasárnapi rovatában. Nem akarnak
integrálódni. És ha mégis, akkor igenis vegyék meg a nyaralójukat piaci
áron, és ne arra költsék a pénzüket, hogy a gyerekeiket visszaküldik a
hazájukba az ottani kultúrában nevelkedni.
Na de a golfpályán!
Vajon tényleg rosszul megy a sora annak, aki vasárnap délután
fel s alá rohangál a golfpályán?
Finn-nek nincs kedve vitatkozni. Borúlátónak tartja. Még hogy
borúlátó, hohó! Megpróbálja felpiszkálni Finnt, hadd evezzen veszélyes
vizekre, ahol meg kell küzdenie azért, hogy ostoba humanista érveivel a
víz fölött tudja tartani a fejét.
Pedig nyíltan kell megvitatni a problémát, közli vele. Ha két
régi barát sem képes beszélni róla a golfpályán, akkor nem csoda, hogy
annyira félnek a nyilvános vitától. Most már senki sem mer megnyilatkozni
a témában. Csak nehogy megsértsenek valakit. Hát hol marad a politikai
eszmecsere? De Finn-nek nincs kedve veszekedni vele.
Időnként nem tudja eldönteni, hogy tényleg a politikán ugranak-e össze
Hellével, vagy inkább apa és lánya örökös veszekedéséről van szó. Pedig
úgy érzi, hogy egyedül ők ketten merik kimondani a véleményüket. Fogalma
sincs, hogy a lánya tényleg elhiszi-e azt a sok badarságot, amit leír.
Nem érti, miért lett olyan fontos neki, hogy nagy hangon védelmezze az
idegeneket. Talán ilyen a természete. Hiszen mindig is vonzotta a másság.
Mindig is azt hitte, hogy különbözni már önmagában is érdem. Ez persze
akkor volt, amikor azok még nem lepték el az országot. Amikor egzotikus
ritkaságnak számított a pakisztáni zöldséges.
-Micsoda felelőtlenség – sziszegte, de csak azért, mert Helle tudatosan
provokálta, szánt szándékkal előhozott egy elfeledett veszekedést.
Minna, az unokája nem volt megkeresztelve. Helle szerint ő ezt
személyes sértésnek vette, pedig csak a dán hagyományok semmibevétele dühítette.
Helle persze megint csak ellen akart szegülni. Egyszerűen bemerítette a
gyereket egy gleccsertó vizébe, és egy vén, fogatlan, alkoholista grönlandi
boszorkányt kért meg, hogy olvasson rá. Atyaúristen!
Most meg azért veszekednek, mert Helle bejelentette, hogy kilépett
az államegyházból. Állítólag már nem hisz a vallásban.
-Ha Minna szeretne, felnőtt korában bármikor megkeresztelkedhet
– közölte. – De az is lehet, hogy egyáltalán nem akar megkeresztelkedni
– folytatta. – Lehet, hogy egy szép napon csadorban állít haza, és nem
akar disznóhúst enni, mert beleszeretett egy muzulmán férfiba, és természetesen
jogában áll az iszlám vallást választani – provokálta. Harald csak nézte
a lányát. Érezte, ahogy a dühtől összerándul a gyomra.
Ha ezt megengedi, akkor igenis felelőtlen anya – sziszegte. Hát
végig akarja nézni, hogy a lánya teljesen aláveti magát egy férfi akaratának,
és hagyja magát minden másnap elpáholni?
-Hiszen ezek verik a feleségüket! A gyerekeiket meg bezárják!
Hogyan tudsz a védelmedbe venni ilyesmit?! A feleségüket burkába csomagolják,
a szemük elé pedig börtönrácsot tesznek!
-Mennyivel jobbak a hasukat mutogató, fogszabályozós, anorexiás
tinédzserek? – kiabált Helle. – Akiket gyomormosásra kell vinni, mert hozzátartozik
a kultúránkhoz, hogy a gyerekeink hullarészegre isszák magukat? Miért nem
tudod elviselni, hogy vannak olyanok, akiknek az életszemlélete nem egyezik
meg a tiéddel?
-Hogyan vagy képes nő létedre ekkora hévvel védelmezni egy hímsoviniszta
életfelfogást? Hiszen verik az asszonyaikat, és elégetik, és …
-Azok a hinduk – szakította félbe Helle diadalittasan.
-… a lányaikat pedig vén férfiakhoz kényszerítik!
-Hát persze, mintha te nem ellenezted volna az én párválasztásomat!
– felelte szárazon.
-Lehet, de ezért még nem öltelek meg!
-Nem, hálás is vagyok érte – válaszolta, és sarkával elnyomta
a cigarettacsikkjét, aztán visszamentek a többiekhez.
Ez még akkoriban történt, amikor összejártak. Akkoriban, amikor még
minden úgy volt, ahogy lennie kellett. Amikor Kjerstin havonta egyszer
szombati ebédre hívta a családot, Hans és Birgitte is ott volt, s Helle
és Lars is a kis Minnával, és Harald figyelte, ahogy a kis sötéthajú gyönyörűség
szaladgál a szobákban, szemmel láthatóan boldogan, ide-oda, ki és be a
nyitott ajtókon át, hogy Kjerstin majdnem elbotlott benne, amikor a nagy
tálat behozta a konyhából. Ő pedig aggódva gondolt arra, hogy milyen világban
fog ez a csöppség felnőni. Micsoda fejetlen, kaotikus, értékek nélküli
és viszonylagos lesz a világ, mire nagy lesz.
* * *
Előkeresi Helle legutóbbi cikkét. Jó pár hónapos. Az ő lapjában jelent
meg – éppen az ő állandó rovatával szemközti oldalon. Ez már önmagában
is komikus. Személyesen neki szól, bár ezt senki sem veszi észre, mert
Helle az anyja lánykori vezetéknevén küldte be a cikket.
Hogy hivatalosan is megváltoztatta-e a nevét, és elhagyta az
övét, nem tudja. De jól kiókumlálta. Hányan tudják, ki is az a Helle Dröm?
Csak ő, és talán Hans. És persze Kjerstin svéd családja, ők azonban aligha
olvasnak dán újságokat.
Helle el akarta kerülni, hogy kiderüljön az őket összekötő rokoni
kapcsolat. Talán attól félt, hogy ha a lapnál rájönnek, hogy az egyik újságírójuk
lánya, nem fogják közölni a cikkét. Vagy attól, hogy a nyomdába kerülés
előtt megmutatják neki, ő pedig nem engedi megjelenni. A legvalószínűbb
azonban az volt, hogy azért írta más néven a cikket, mint a regényeit,
mert nem akarta, hogy személyes bosszúval vádolják, a kritikus ellen, akinek
nem tetszett a könyve, hiszen akkor a krónika hitelét vesztené, és célt
tévesztene, s nem sikerülne őt, Harald Hüglert komplett idiótának feltüntetnie.
Helle nem ostoba. Sőt, nagyon is eszes, konstatálja Harald halvány
mosollyal a szája széle körül.
* * *
Helle krónikája azonban mindent eltorzított:
„Egyszerre paradox és fennkölt, hogy a derék Harald Hügler milyen
buzgón ítélkezik, és követeli az újdonsült dánok hagyományos családmodelljének
megszűnését, miközben ő maga érezhetően a magcsalád jelentette elveszett
paradicsomra áhítozik, mely a modern áttöréssel tűnt el. Irígykedve látja
ezt az eszményt a bevándorlók családjaiban megvalósulni.
A modern bűnbeesés előtti idők utáni vágyakozás a Harald Hüglerhez
hasonló idősödő férfiakat ádáz haragra gerjeszti a pakik iránt, akik idejönnek,
felsöprik a padlónkat, vezetik a taxijainkat, értékekben pedig jóval gazdagabbak
nálunk.
De honnan ez az elkeseredett düh, ez a hatalmas félelem? Az igazság
az, hogy ezek az emberek azt a mintát hozzák magukkal, amelyet mi a kiterjedt
dán parasztcsaládok idejéből ismerünk, amikor a konyhában még ott rotyogott
a körtebefőtt, apa és fia pedig elhagyta földjét, hogy kisebb csapatokban
a városba költözzön. Vagy nagyobbakban Amerikába.
Bizonyára Harald Hüglernek is van olyan távoli rokona vagy nagybátyja,
aki a múlt század elején egy szebb és jobb élet reményében vágott neki
az óceánnak. Ugyanabban az utcában telepedett le, mint a lakóhelyéről elszármazott
többi emigráns, akikkel segítettek egymásnak munkát találni. Egymás között
házasodtak, ugyanazt a nyelvet beszélték, és jó néhány generáción keresztül
megőrizték az otthoni emlékeket és szokásokat. Bizonyára a Harald Hüglerhez
hasonló megkeseredett vénemberek is ismernek olyan történeteket, amelyekben
értelmetlen, furcsa szokásokat erőltettek unokáikra vagy dédunokáikra Arizonában,
Kaliforniában vagy Torontóban, csak mert nagyapa pörcös disznósültet akart
enni. És nagyapa utódai bizonyára elfogadták ezt.
Hogyan ragaszkodhatunk ennyire a 19. századi szentimentális családképhez
és a vérségi kötelékekhez, miközben megvetjük a régimódi családmodellt
az újdonsült dán családok esetében? Honnan ez a megvetés – vagy inkább
önmegvetés?”
A fenti megjegyzés – minő véletlen – nagyon is ült, hiszen anyai
nagybátyja 1923-ban csakugyan kivándorolt Amerikába, és Kaliforniában telepedett
le, a családi adomák pedig a pörcös karaj lelkes rajongójaként őrzik emlékét.
Hiszen pont ő mesélte el Hellének a történetet.
Mutatóujja végigsiklik a betűkön. Végigsimítja a ’Helle’ nevet. Egy
pillanatig nyoma sincs benne a harci kedvnek, csupán egy lánya után vágyakozó
öregember. Kezében tartja az újságkivágást, előre dőlve alkarját a térdére
támasztja, és egy pillanatra megáll körülötte az idő. Össze kell szednie
magát. Nem hagyhatja, hogy a lánya azt higgye, rozoga vénember lett belőle.
Adnia kell neki valami használható útravalót.
Középen összehajtogatja az újságcikket, és visszateszi a műanyagtokba.
Becsukja a kis A5-ös mappát, melyben – jól tudja – inkább az unokáiról
és a közös családi nyaralásokról készült fényképeket kellene tartania,
egyetlen lánya különböző lapokban megjelent, ellene tett dühödt kirohanásai
helyett.
(regényrészlet)
SOÓS ANITA FORDÍTÁSA
Lettre, 2009 tél, 75. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|