Helen Dunmore
Az ikonszoba
(Maga hisz a feltámadás csodájában?)
– Elnézést.
Ulli felnyitja szemét. A szomszéd asztalnál levő férfi az. Hallott
már olyanokról, akik túl mohón falták a sült húst, ami aztán megakadt a
torkukon, ők pedig fuldokolva rogytak az étterem padlójára. Senki nem segít
nekik, mert mindenki azt hiszi, szívrohamuk van, és bár mindenki találkozott
már azokkal a kormányzati szórólapokkal, amik a szívmasszírozás mikéntjéről
szólnak, mégiscsak más dolog feltépni kékülő arcú, éttermi vendégtársunk
ingét, nekiállni tenyerünk húsos részével pumpálni a mellkasán, szánkkal
befedni az övét, és megízlelni borízű nyálát. Nem. Ha egy félig megrágott
húsdarabka az oka, a legmegfelelőbb eljárás, hogyha körbeöleljük a szenvedő
fél rekeszizmát, amit aztán erős mozdulattal megnyomunk, és némi szerencsével
az illető felöklendezi a falatot. A szájüregből pedig már egyszerű kivenni
az elzáródást eredményező mócsingot ujjunk segítségével.
Általában azért nem rágják meg az ételt az emberek, mert túl
sok alkoholt fogyasztanak, illetve az alig megcsócsált húscafatokat öblögetve
próbálják továbbítani. A nyelőcső nem bírja a terhelést, elzáródik, ezáltal
blokkolva a levegő útját is. Olyannyira, hogy meg sem bírnak nyikkanni.
– Elnézést!
Ulli azonban rájön, hogy amikor valaki fuldoklik, képtelen megszólalni.
A férfi arca csillogó sárga, mint az érett burgonya. Pír vöröslik két orcáján
és a homlokán. Ő azonban nem ittas és nincs is elkékülve egy a torkán megakadt
sült hús darabka miatt. Vékonyszálú hajzat nő a fején, a fülében viszont
dús szőrzet burjánzik. A nő felé hajol, és közben fellöki az asztalt díszítő
fehér szegfűt vékonyka vázájában.
– Véletlenül nem beszél oroszul? – kérdezi.
– Nem, sajnálom – válaszol Ulli. – Nem – helyesbít. Minek sajnálkozni?
Miből gondolja ez a férfi, hogy beszél oroszul? – Nem – ismétli meg –,
nem beszélek oroszul.
– Hát, persze, hogy nem – nyugtázza vehemensen. – Miért is kéne
tudnia? Csak annyi, hogy észrevettem a könyvét…
– Kétnyelvű kiadás – mondja a nő, és felmutatja a könyvet. Csak
a baloldalon olvasható cirill betűs írás.
Megmutatja a fedőlapot, hogy a férfi elolvashassa a címet is.
– Ismerem ezt a fordítást – mondja. – Nem a legjobb, de elmegy. Megvan
a maga varázsa. Önnek mi a véleménye?
Ulli rásandít az egyik oldalra. – Biztosan elbűvölő, ha tud oroszul.
– Rosszul fogalmaztam – mondja a férfi. – Az adja a varázsát,
hogy áttetsző. Látni az orosz eredetit a szövegen keresztül. Ha ez sikerül,
kit érdekel, hogy egy kicsit döcögős. Vagy nem ért velem egyet?
– Még csak az első pár verset olvastam – mondja Ulli.
– Melyikeket? Megnézhetem?
Ahogy kézbe veszi a könyvet, kézfeje hozzáér Ulli tenyeréhez.
Magában olvas, de mozgó ajkakkal.
– És maga? – kérdezi. – Maga hisz a feltámadás csodájában?
Ulli csak bámul. Kicsit hátratolja a székét, enyhén eltávolodva
a férfitól. Jobb, ha megszabadul tőle, mielőtt nekiáll téríteni.
A férfi aztán gyorsan hozzáteszi: – Vagy netán nem jutott még
el odáig?
– Azt hiszem, azt a verset még nem olvastam – feleli Ulli. Hál’
istennek versekről, nem pedig vallásról beszélgetnek. Megkönnyebbülve veszi
kézbe a teáját, és iszik belőle.
– Feltámadás. Csoda. Hitetlenség… – dörmögi maga elé a férfi
ujjával végigpásztázva egy lapot. A szegfű szirmai kezdenek elázni. Ulli
kiemeli a kicsi pocsolyából, és ajkához érinti. Feltámadás. Torkán egy
pár ollóként keresztezett fehér gyertyát érez. Gyerekkorában gyakran volt
torokgyulladása. A betegség számos telét rontotta el. Nagyanyja templomba
vitte őt Szent Balázs ünnepén, hogy megáldják. A gyertyák úgy álltak, mint
egy tortalapát vagy húsolló, vagy valami olyasmi műszer, amivel sebeket
lehet szétnyitni. Hideg, viaszos érintésük elkedvetlenítette. De nem mert
megmoccanni. Olyan ez, mint nagyapjának a borostás puszija. Muszáj tűrni
az ilyesmit, hogy kifejezhesd a szereteted. A gyertyák vastagok és használtak
voltak. Nem lehetett volna velük ártani. Most már az enyhén poshadt víz
ízét és a szirmok puhaságát érzi ajkán. Még jó pár évig volt torokgyulladása.
– Kölcsönadhatom a könyvet, ha akarja – szólal meg Ulli. – Igazából
nem is olvasom. A portásnál hagyhatja, ha végzett. Gyakran járok errefelé.
– Jobban örülnék, ha azt hihetném, maga olvassa – hangzik a válasz.
– Az ölébe csurog a víz – jegyzi meg Ulli.
A férfi egy piros szalvétával kezdi törölgetni magát, ami nem
használ semmit, mivel túl vékony. Ahogy előrehajol, még jobban fénylik
kopaszodó feje. Arcának minden egyes része egy-egy egzotikus zöldségre
emlékezteti Ullit: édeskrumpli, bámia, articsóka. Sosem tudja, hogyan kéne
elkészíteni ezeket. Érintetlenül hagyja ott, drága csomagolásukban az árusnál,
és továbbáll az olcsóbb zöldségesekhez. Inkább vesz egy kiló körtét, belga
almát és húsos, barázdált zellerszárat.
Fekete haja és pirosas-sárgás arca ellenére megnyugtató látvány
a férfi. Olyan, mint egy súlyos, illatos fából faragott orosz baba. Szeme
fehérjéjén azonban apró vörös csíkokat látni. Vastag pamuting van rajta,
ami már elveszítette tartását, a gomblyukak körül és a kézelőjén pedig
foltos. Felöltőjét inkább maga mögé gyűrte, mintsem hogy az ajtónállónak
adta volna. Nincs sok pénze, gondolja Ulli, de csak addig, amíg az magához
nem inti a pincérnőt és rendel egy palack Traminit kettejüknek.
– A költészet tiszteletére – magyarázza.
A nő számára túl fűszeres a bor, de azért iszik belőle fél pohárral,
majd ide-oda döntögeti a hideg, sárga italt, miközben a férfi oroszul olvas
neki a versekből. Súlyos, sötét hangzók szállnak az asztalok körül. Azon
jár Ulli esze, hogy vajon mennyire hasonlít a férfi hangja a költőére.
Aztán Szent Balázs gyertyáira gondol. Hogy lehetett azokat kereszt
alakban elrendezni? Olvasztott viasszal vagy ragasztócsíkkal illesztették
össze? Megpróbálta feleleveníteni, de nem sikerült, annak ellenére sem,
hogy érezte torkán az enyhe nyomást. Azokon az alkalmakon a nagyi hátrafésülte
Ulli haját, hogy ne legyen útban. A pap föléje hajolt, egészen beárnyékolta,
valami imát mormolt fölötte, majd keresztet rajzolt, a nagyi és Ulli pedig
gyorsan oldalra léptek, hogy a férfiak, asszonyok és gyerekek következő
hulláma elférhessen az oltár előtt.
A kávézóban csak úgy áramlik a költészet: focistadionokban felolvasott
versek, börtönökben írt versek, költők temetésén elszavalt versek. Ulli
azonban sosem volt képes tíz percnél tovább szavalatot hallgatni. Elkezd
ásítozni a versek súlya alatt.
– Muszáj mennem – szólal meg –, de nyugodtan maradjon csak magánál
a könyv.
– Ne menjen – mondja a férfi, félig felemelkedve. – Épp meg akartam
kérdezni, szabad-e esetleg a délutánja.
Kezével megfogja a poharát, ami odaütődik Ulli teáscsészéjének
fém tartójához. Tompán cseng. Mindkettejükben felötlik a hosszú, nyugtalan
vasárnap délután képe.
Egyik kávé a másik után, míg a szíved el nem kezd dörömbölni,
hogy aztán megszédülj, amikor felállsz. Csendben hazasétálsz, aztán megtorpansz
és vársz, hogy egy falatnyi tavaszi napfény megböködje bőrödet. Egész délután
bizseregsz és várod, hogy megcsörrenjen a telefon, ami persze csak azért
sem szólal meg. Végül feladod, és felveszed a hálóköntösöd. Aztán hallod,
ahogy látogatók érkeznek másokhoz, hogy aztán később nevetgélve, füstöt
eregetve, búcsúzkodva távozzanak. Puha kenyeret és sajtot eszel, hozzá
megiszol egy pohár bort, majd lefekszel, szorosan magadhoz ölelve a takaró
csücskét, hogy le ne ess a világ pereméről.
– Nagyjából szabad – feleli Ulli.
Végigsétálnak azon a hosszú utcán, ami a folyóval fut párhuzamosan.
A férfi ugyanolyan faházban lakik, mint a nő, de előbbié a régi városrészben
van, az evangélikus katedrális közelében. Egymás mellett sétálnak, mint
a vasárnap délután andalgó párok bármelyike.
A férfi háza jobb állapotban van, mint Ullié. Az ezüstös színű
faburkolat sima és ápolt. Nincs a veranda előtt vászonnal letakart farakás,
se elhanyagolt esővízgyűjtő az oldalsó ablakok alatt. Minden nagyon rendes
és gondozott. Az előszobában enyhe rovarirtószer-szag és átható süti-illat
érződik. A lépcsőkorlát gyönyörű. Selymes fényű fenyőből, teli csomóval
és sűrű erezettel – élmény megérinteni.
Egymás mellett mennek fel a lépcsőn. Két szobát használ az emeleten,
jegyzi meg a férfi. A ház többi részét egy kétgyermekes család bérli. Évek
óta él itt, már mielőtt megszülettek volna a gyerekek.
– Sűrűn találkozik velük? – kérdezi Ulli, miközben elképzeli
a férfit, mint a gyerekek nagybátyját, ahogy vigyáz rájuk, sosem felejti
el a szülinapokat, péntek esténként pedig virágot meg csokit visz az anyukának.
– Nem. Az anyjuk nem szereti, ha az előszobában játszanak, így
ritkán hallom őket. Nem is gondolná az ember, hogy gyerekek laknak a házban.
Hirtelen biztos lesz benne, hogy a gyerekek a férfitól vannak.
A fiatal feleség gyerekre vágyik. A férje impotens, pontosabban
steril. Tizenhárom éves korában mumpsza volt. De a felesége szereti. A
nő kimegy az előszobába, és elbűvöli a férfit, aki két szobát bérel. A
férfi őrülten beleszeret a nőbe, bár csupán a bokájának villanását és sötétzöld
szoknyája szegélyét látta, ahogy kivitte a szemetet. Egy nap aztán a nő
felmegy a szobájába, és bezárja maga mögött az ajtót. Anélkül hogy bármit
mondana, leveszi a szoknyáját, és a férfi ágyára fekszik. A délutáni napsütésben
szeretkeznek. A napfény akár egy emberi tekintet vetül a férfi hátára.
Amikor vége, a nő felkel, és rendbe hozza a ruházatát. Az övet különös
gonddal igazgatja el a derekán, mintha a házastársi eskü megszegésének
hatására meglazultak volna a cipzár fogai meg a gombok a szoknyáján. Aztán
kimegy. Hat héttel később váladékot köhög fel, és a WC-kagylóba köpködi.
Még az előszobán túl is hallani. Csoda. Ráadásul egy olyan csoda, amiben
hinni kell. És még egyszer megtörténik.
– Szóval nem sűrűn találkozik a gyerekekkel – ismétli meg Ulli
fennhangon. Megtorpannak a lépcsőfordulóban. Ulli megsimogatja az egyik
korlátbábut. – Tetszik a háza.
– Szerencsés vagyok, hogy itt lakhatok – mondja a férfi. – Fenntartási
rendelet vonatkozik az épületre, vagyis az önkormányzat külön fizet a gondnoknak
az állagmegőrzésért. Különben biztos vagyok benne, hogy eladnák. És magam
is ugyanolyan helyzetben vagyok, mint a ház.
– Ezt hogy érti?
– Illetményt kapok az önkormányzattól az írásért.
Ulli nem kérdezi meg tőle, mit ír. Attól fél, hogy azt válaszolná:
„verseket.”
Nem vesz elő kulcsot. Az ajtó az alaposan megolajozott zárnyelvek
kattanásával nyílik. Először egy pici közlekedő tárul fel, itt-ott pár
bakancs meg bélelt téli holmi. A sötétség és a gyékénymatrac szagát érezni.
Ezután kinyitja a lakó-szoba ajtaját. Belül olyan vörös minden, akár egy
emberi szív belsejében.
A falak sötétek, valahol félúton a téglaszín és a bíbor között.
Ott is ragyognak, ahol nincs felakasztva egy-egy aranyló ikon, ahol nem
tűnik fel egy-egy ezüstös keret. Trónoló Krisztusok és merev Madonnák,
akik úgy tartják gyermeküket, akár egy kardot, hogy kettészeljék vele a
világot. Újra és újra mosoly nélkül néz a szemlélőre a gyermek a Szűz mellének
erős kontúrjai mögül. Újra és újra felemeli mutatóujját a Megváltó, hogy
csendre intsen, magához hívjon, megfeddjen és dorgáljon. A kisgyermek olyan
sima ábrázattal ébred első álmából, akár a hulló selyem. A szentek csillognak
és hallgatnak. Az Istenanya kéken ragyog fia árnyékában. A feltámadt Krisztus
arcán fekete vonalak sorjáznak, akár a vesszőcsapások. Mögötte sziklás
táj barlangokkal, azokban pedig oroszlánok és párducok. Ulli inkább egy
sárgán rózsálló fatábla felé fordul.
– Az nem igazi ikon – mondja a férfi. – Tud bármit is róluk?
Hallott már arról, hogyan dolgoztak az ikonfestők?
– Nem.
– Napokig csak imádkoztak és böjtöltek, hogy felkészüljenek a
festésre. Azt tartották, hogy csak így lehetnek képesek megfesteni az ikonokat
úgy, ahogy kell. Nézze csak a színeket. Mindegyiknek megvan a maga jelentősége.
Semmi sem véletlenszerű. Nem azért festették ezeket az ikonokat, hogy elsétáljunk
előttük valami kiállításon. Nem olyasmi tárgyak, amikről tájékozódni kell,
hogy csak azért tartsuk nagyra őket. Együtt kell velük élni, amíg aztán
már észre sem veszi őket az ember. Minél kevésbé tudja őket leírni, annál
inkább megtapasztalhatja azt, amit adni képesek. Bárminek nevezzük.
– Maga hogy nevezi?
– Sosem tudtam eldönteni. Nem vagyok hívő, hogyha erre gondol.
Csendben állnak. Az ikonok égnek a falakon. Ha túl sokáig áll
a szobában a nő, a végén még foltos és kiütéses lesz. Ikon-himlős.
– Itt alszik, az ikonokkal?
– Nem, én odaát alszom. – Átvág a szobán, és kinyit agy ajtót.
– Nézze, ez a hálószobám.
A helyiség szűk és keskeny, benne egy szűk és keskeny ágy, azon
pedig fehérítetlen, gyapjú takaró. A falak halványak. A szobában igazából
semmilyen szín sincs. Az előző szoba káprázata után azonban szinte világítanak
az árnyak. Ulli a csupasz falakon legelteti a szemét. A szoba megnyugtatja,
mint a fagyott Balti-tenger látványa, ami a kicsipkézett partról tárul
elé, ahogy keresi, hol ér össze a jég és a fehérlő égbolt. Az ágy fölött
három fát ábrázoló kép látható. Kettő áll, a harmadik kidőlt. Utóbbi ágai
a másik kettőre tekeredtek estében, kusza vonalak kavalkádját eredményezve.
Egyszerű ceruzarajzról van szó. A kép sarkában szép kézírással ez áll:
Penti Salminen.
– Ez maga? – kérdezi Ulli. – Ez a maga neve?
– Elnézést. Milyen ostoba vagyok. És milyen neveletlen. Túl sokat
éltem már így egyedül. Elhoztam egészen idáig, és még a nevemet sem árultam
el. Nem hibáztattam volna, he nem jön el. Biztosan félt is egy kicsit.
– Mért kellett volna félnem? Nem úgy néz ki, mint akitől félnem
kéne. Mellesleg, én sem mondtam meg a saját nevemet. Lehet, hogy inkább
önnek kéne vigyáznia.
– Én tudom a maga nevét. Ott van a könyv elején. Beleírta.
– Hát, igen.
– Szép kézírása van.
A nő elmosolyodik. Kezével végigsimítja az ágytakaró rücskös,
csontszínű felületét. Semmi sem olyan olcsó ebben a szobában, mint elsőre
tűnik.
– Hozok valamit inni – mondja a férfi.
Ulli megfordul, és az ajtónyíláson keresztül az ikonokra réved.
Vajon honnan a csudából származnak? Még sosem látott ilyen ikonokat műintézményeken
kívül. Netán egy olyan csempész ez a férfi, mint akikről olvasott, akik
bejárják Oroszország legszegényebb, legelhanyagoltabb területeit, és elektronikai
műszereket adnak rongyokba pólyált, évtizedekig a padláson rejtegetett
ikonokért cserébe? Netán a balti államokon keresztül csempészi a műtárgyakat
tökélyre fejlesztett unott ábrázattal a határátkelésnél? Vagy a végtelen,
szürke ürességben ingázik nap mint nap a Tallinn-Helsinki hajójáraton?
A túlsó sarokban lát egy sötét tekintetű, dicsőséges Krisztust
rubintokkal díszített keretben. Vajon valódi drágakövek? Annyira ismeri
csak a rubintot, amennyire a barátnői eljegyzési gyűrűin megismerhette.
Ahogy legyezgetik kezüket az orra előtt, és a rubint szinte a legfontosabb
szóként hat.
Csak az aranyba foglalt apró rubintdarabkákat ismeri, nem ezt
a drágakő-virágzást. A szoba kész csoda. Otthon érzi magát. Hátranyúl és
becsukja maga mögött az ajtót.
Hirtelen két meleg-lélegző alakká válnak a fehér hálószobában.
– Túl világosak itt a falak – mondja a nő. – Bántja a szememet.
– Ha akarja, behúzhatom a függönyt.
– Igen. Húzza be.
TÓTH BÁLINT PÉTER FORDÍTÁSA
Lettre, 2009 tél, 75. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|