Will Brady
Hazatérés Skóciába (Homecoming 2009) A skót kormány kezdeményezésének köszönhetően a 2009-es év a „Hazatérés”
éve Skóciában: ünnepe mindannak, ami skót, és amelyre, mint kiderült, valamennyiünket
meghívtak. E hivatalos programfüzet bevezetőjében Alex Salmond, a skót
parlament képviselője és Skócia első minisztere arra hívja fel a figyelmünket,
hogy ezen év „nemzeti költőnk és kulturális ikonunk”, Robert Burns születésének
250. évfordulója is egyben. Természetesen ez jó alkalom a tisztelgésre:
„Burns szolgáltatja az inspirációt ehhez az egy éven át tartó ünnepségsorozathoz,
melynek során éltetjük azokat a nagyszerű dolgokat, amelyeket Skócia adott
a világnak: a golfot, a whiskyt, a nagy elméket, az innovációt, Burnst
magát és teljes kulturális örökségünket.”
„Skócia majdnem minden jelentős társadalmi szempont szerint rendkívül heterogén ország. Etnikailag, nyelvileg és vallásilag is sokszínű; lakossága földrajzilag teljesen elkülönült régiókban oszlik szét… társadalmi osztályai pedig ugyanolyan felosztást követnek, mint bárhol máshol a modern világban. Ezért valakinek a Skóciája alapvetően eltérhet valaki másnak a Skóciájától.” Ez a megfigyelés a háttere Cohen elemzésének, amely a skóciai nacionalizmusról, pontosabban arról a „kapcsolatról” szól, „amely az egyéneket egymáshoz, illetve a nemzethez fűzi.” A nemzet, állítja Cohen „egy lehetséges erőforrás a sok közül, amelynek segítségével az egyének kifejezésre juttathatják én-érzetüket”, de ez az „önazonosság félreérhető, ha úgy tekintünk rá, mintha a nemzethez való tartozás határozná meg, vagy abból származna.” Ráadásul ha elhanyagoljuk „a nacionalizmus személyes dimenzióját, és ezáltal a a nemzeti konstrukció keretei között próbáljuk meg megérteni a self működését, akkor azt kockáztatjuk, hogy félreértelmezzük magát a nacionalizmust.” Világos, hogy futóhomokon járunk. Azt azonban Cohen is élesen kiemeli, hogy „Skócia történelmei, irodalmai, folklórjai, tradíciói, nyelvei, zeneművei, tájképei és ételei társadalmi tények, amelyekbe maguk az egyének is bevonódnak, hogy ezáltal alkossanak meg önmaguk számára közös szótárt és közös szókincset. A kultúra így működik.” A közös az „az érzés és hozzájárulás, amelyen a nemzet alapszik.” Ha ebből a szempontból közelítünk, akkor már kezdjük érteni, hogy Alex Salmond miért volt kénytelen olyan fárasztóan sztereotipikus képet alkotni Skóciáról. Ismét Cohent idézem: „A nacionalista politikusnak… hasonlóan a többi igyekvő vezetőhöz, a lehető legtöbb ember rokonszenvét kell elnyernie azáltal, hogy olyan kifejezéseket használ, amelyeket valamennyien képesek vagyunk beazonosítani. A politikai nacionalista »kollektivizálja«, míg az egyén »elszemélyesíti« a nacionalizmust.” Salmond kétségtelenül megpróbálja „kollektivizálni” a nacionalizmust, akár annak az árán is, hogy nacionalista hevületet gerjesszen – valószínűleg abban a reményben, hogy így kiaknázhatja a „feltételezett skótság ideológiáját, amely láthatóan ellenállhatatlanul vonzó a mai Skócia számára.” És szó se róla, máshol is. A múlt év októberében az Edinburgh University megnyitotta a skót diaszpórát kutató központját. Az intézet kutatási célja az, hogy kiderítse, mi állhat Skócia nemzetközi vonzerejének háttérben, hogy megvizsgálja azt az „általánosan fehér jelenséget”, amely mind népszerűbb Németországban és Kelet-Európában, ahol a Highland játékok és a skót klubok állítólag szépen virágoznak. Ezek a kutatások rámutatnak az „autentikus” nemzeti identitás definiálásanak problémájára is, és megkísérlik megválaszolni azt a kérdést, hogy a Hazatérés anyagaiban olvasható „szívük szerint skót” és „vérbeli skót” kifejezések miért lehetnek zavaróak és sértők. Még ennél is problematikusabb a nemzeti/állampolgári hűség, amelyet antagonisztikus kifejezések segítségével próbálnak megfogalmazni: úgymint Skócia nemzeti identitásának legfőbb forrása az Angliával való szembehelyezkedés, vagy a vele szemben táplált rosszindulat. És ez természetesen nem csak a skót identitásalkotásnak, hanem magának a nemzeti identitásnak is problémája – sok érv szól amellett, hogy minden identitás összehasonlításon alapul, és hogy ez „nagyon is ésszerű.” Julian Pitt-Rivers 1954-es, Európát vizsgáló antropológiai tanulmányában azt állítja, hogy a legközelebbi szomszédok azok, akik leginkább hangsúlyozzák és leginkább dicsőítik az egymástól való különbségeiket. Egy másik tanulmány is hasonló következtetésre jut: „Míg a nacionalista érzelem bázisa nagyon különböző lehet a világon, addig Európában ezt az alapot azok a határok jelentik, amelyek elválasztják egymástól a független politikai státuszt élvező nemzeteket a középkori keresztény birodalom területén… Ennek következtében Európában a nacionalizmus normálisnak tekinthető alapja az örökös visszatekintés, a hajdani dicsőségek ünneplése; ezek a nemzetek majdhogynem mindig tudatosabbak a múltat, mint a jelent illetően.” (H. M. Begg – J. A. Stewart: The Nationalst Movement in Scotland /A nacionalista mozgalom Skóciában/ 1971) Ebből pedig az következik, hogy az Anglia és Skócia között húzódó határ
szükségszerű elemnek bizonyulhat a skót – és az angol – identitás számára,
ráadásul a napjainkra jellemző politikai retorika anakronisztikus nemzeti
önképet kelthet életre. És mert a nemzeti identitás „soha nem lehet biztos,
és olyannyira hiányzik belőle az ellentmondásosság és a kétértelműség,
hogy akár hagyhatjuk is, hadd oldja meg saját maga saját magát”, ezért
azt tapasztalhatjuk, hogy [a nemzeti identiás] „formális, szertartásos,
misztifikált, szimbolikus és jelképes” (Cohen). A skótok esetében ez a
folyamat akkor vette kezdetét, amikor 1603-ban egyesült Angliával az angol
korona alatt, majd mikor ennek folytatásaként, egy évszázaddal később (1707-ben)
megalakult az egyesült parlament is, és ezáltal létrejött egy új, legitim
képződmény, Nagy-Britannia. Az ezt követő időszakot intenzív gazdasági
és társadalmi változások jellemezték: két évszázadnyi páratlan jólét és
prosperitás Skóciában, amelyet legtöbben az unió létrejöttének és létének
tulajdonítanak, és amelyről a legtöbb történész azt állítja, hogy ez volt
a skót történelem kezdete, mivel „a skótok számára megkezdődött, anyagi
értelemben is, a fejlődés (és ennek következtében megmutatkozhattak a skót
felvilágosodás kulturális és intellektuális eredményei is), továbbá itt
keresendőek a 19. században kialakult »Nagyobb Britannia« (Greater Britain)
gyökerei is.” (MacKenzie: Empire and National Identities: The Case os Scotland
/Birodalom és nemzeti identitás: Skócia esete/, 1998). Ha az imperializmus
felvirágoztatta ezt a Nagyobb-Britanniát, akkor segített azoknak a kifejezéseknek
a megszilárdításában is, amelyek révén a nemzeti identitás meghatározhatja
önmagát. A rejtett kulturális fölény pedig, MacKenzie szavaival élve, „a
történelem olvasását a mítoszok birodalmába emeli.”
„Az Ossián-jelenség nem okozott komolyabb zavart a skót felvilágosodás ideológiai irányvonalában – valójában épp erősítette azt. Noha Ossián antik költeményeinek kelta hősei számtalan »kifinomult« erénnyel rendelkeztek – gyengéd érzelmek és büszkeség párosult kulturális egyszerűséggel és hősies, irgalmat nem ismerő harci vitézséggel –, azért mégis a kegyetlen barbarizmus képviselői voltak. Így a skót gealek… a 18. század után csak nagyon csekély mértékben járultak hozzá a skót identitás anyagához. (Gaelic Antiquity and National Identity in Enlightenment Ireland and Scotland /A kelta antikvitás és a nemzeti identitás az ír és a skót felvilágosodás korában/, 1994) A keltaság egyetlenegyszer játszott kitüntetett szerepet a skót politika kultúra színpadán: az az identitás, amely a sötét korok Dál Riata királyságához kapcsolódik, alátámasztja azt, hogy igenis léteztek a skótok a 13. században a pikt, brit, szász, normann, breton és a flamand származású népcsoportok között, és megerősíti magukat a Dál Riata-i skótokat is. Ez a Dál Riatát idéző történet nemcsak azon igény alapjául szolgált, hogy Skócia szuverén, az angoloktól független impérium legyen, hanem a vallási identitás gyökereit is a kelta múltba vezették vissza, leginkább a mitikus Dál Riata-i királyról, I. Donaldról szóló mesékre. A Dál Riata emléke ugyanakkor a késő középkori időszak óta együtt élt Skóciában a lowlandi emberek nemtetszésével, akik a kelta életforma és szokások mellett leginkább a highlandi klánok törvényen kívüliségét bírálták. Ugyanakkor nem egészen a 18. századig a keltákkal szemben megmutatkozó, gyakorlati ellenszenv azzal párosult, hogy elutasították a nemzet büszke Dál Riata-i múltját is. De ezután… – ismét Kidd szavait idézem: „Skócia kelta eredetű identitása számos intellektuális csapást szenvedett el, amelyet soha nem volt képes kiheverni… A felvilágosult skót társadalomtudósok történelmi munkáiban… a highlandi kelta kultúra értékeit megfosztották bárminemű nemzeti vagy etnikai identitást meghatározó jelentőségétől, és átmenetileg úgy kezelték, mint az emberi civilizáció egyik tünetét, azaz a társadalmi visszamaradottság keretei között értelmezték újjá.” Míg Skócia irodalmi rétegeinek erőfeszítései a Lowlandsre irányultak,
addig a Highlands zavarba ejtően anakronisztikus maradt. Érvelésük szerint
a múlt idegen tartomány, „a primitív ember mentális világa, ide értve az
etnikai és nemzeti elődöket is… már régen kiveszett a civilizált, kereskedelmi
modernitásból.” A modernitás tehát egy tetszőleges kiválasztott történelemolvasattól
függ. A felvilágosult skótok minimalizálták a különbségeket az intézményes
és a kulturális világban, és ennek eredményeképp képesek voltak érzelmileg
függetleníteni magukat a skót gael gyökerektől, mint egy primitív közösségtől.
Így a 18. században megmutatkozó újjáteremtett lowlandi kultúra „csak
gyámoltalan cinkosa volt a brit egyesítési és imperialista törekvéseknek,
amelyek semmit nem tettek azért, hogy helyreállítsák a skótok gazdag etnokulturális
identitását” (Kidd). Murray Pittock The Invention of Scotland (Skócia feltalálása)című
művében egyetért azzal, hogy a highlandi kultúra „romantikus jelei és jelképei”
kulcsfontosságú elemek abban a folyamatban, „amelyben a skót etnikai nacionalizmus
megbékél a globális állapotokkal” (MacKenzie). Ugyanakkor az imperialisztikus
kölcsönhatás szoros kapcsolatban áll a biztonságosan lawlandi Burns tradíciókkal,
és azokkal az erőfeszítésekkel, hogy olyan skót hősöket alkossanak, amelyek
elegyítik magukban a lawlandi és a highlandi személyiségjegyeket. Úgy tűnik
tehát, hogy Skócia változatos és számos különböző jegyet elegyítő kultúrájának
problémáját sikerült megoldani azáltal, hogy összeolvasztották a különböző
alkotóelemeket – mint azt szépen példázza a Burns társaságok, a Highland
játékok és a Szent András szervezetek léte, amelyek a Birodalom minden
területén feltűntek, és amelyek mind a mai napig fennmaradtak.
Edinburgh Review 126 (2009), eurozine MÁRTON
RÓZA KRISZTINA FORDÍTÁSA
Lettre, 2009 tél, 75. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|