Fabricius Anna munkáit bemutatja Csatlós Judit
Minden kornak megvannak azok a fő pillérei, amelyek erőteljesen meghatározzák
a benne élők alapélményeit a világról és a létezésben betöltött szerepükről.
A kulturális és társadalmi keretek, azaz a mindennapok során megélt tapasztalatok,
a társadalom tagjaival való szabályozott kapcsolatok, a felkínált világmagyarázatok
és ebben a rendszerben az ember szerepének értelmezései az egyén önmagáról
alkotott képét is körvonalazzák. A modernitás biztonságos, rendezett, megismerhető
világot nyújtott, ahol többé-kevésbé mindenki tudta önmagáról és a másikról,
hogy ki ő, merre tart és kivé válhat. Azonban amióta az egyén kiszakadt
az ismert, védett világ biztonságos, strukturált tér- és idő fogalma által
meghatározott szilárd keretei közül, saját magának kell megtalálnia, kialakítani
az utat, ami csak az övé, de ami ugyanakkor folyamatosan keresztezi, átszeli
mások útjait. Az identitás végtelen folyamattá alakult, mely állandóan
formálódik, változik, nincs egyetlen olyan része, „magja” sem, ami az időben
érintetlen maradna. Ez a kihívás élethossziglan tartó feladatként, olykor
játékként tételeződik, amely alól senki nem vonhatja ki magát. Talán ebből
az érintettségből adódik, hogy ma számtalan filozófiai, művészeti és társadalomtudományos
mű középpontjában az identitás áll. A különböző identitáslehetőségekkel
való kísérletezés és az önmeghatározás kényszerítő ereje az, ami Fabricius
Anna munkáinak is a hátterében rejtőzik, függetlenül attól, hogy éppen
portrékat készít vagy egy-egy jellemző tulajdonság mentén csoportokat hoz
létre és örökít meg.
A fotóművészeti közegben Szobaszentek (2004) című sorozata 2004-ben
– még egyetemista korában – tűnt fel, amit hamarosan követett az Átmeneti
társaság (2003-2004) és a Háztartási anyatigris (2006). Ezen művek inspirációja
a személyes élmények talaján keresendő: a modellként megjelenő barátok
és ismerősök saját privát terükben, saját ruháikban játsszák el önmagukat,
miközben szigorúan beállított mozdulataik típusokat, a nőiség különböző
aspektusait sűrítik magukba. Az említett három sorozat értelmezését
alapvetően befolyásolja az a tény, hogy ezeket a nőket önmagukban látjuk,
míg a későbbi műveken éppen az „önmagáért” valót takarja el a választott
csoport együttes szerepeltetése. A Lovagok és Lovarnők (2005), a Magyar
Szabvány (2007) valamint az „A” csoport (2007-2008) képein az „elveszett
paradicsom” tűnik fel, az egyéni lét helyébe a megtalált közösségi identitás
illúziója lép. Látszólag minden a helyén van, a megosztott szerepek, az
egymáshoz kapcsolódások rendszere, egy elfogadott belső hierarchia, tehát
egy komplex és zárt mikrovilág – lovas csapatok, foglalkozási csoportok,
szakkörök közösségei – bontakozik ki előttünk, ahol a résztvevők által
nyer értelmet az egész. Egyetlen szerepben való feloldódás felülírja a
mindennapokat, ugyanakkor az önfeledtség boldog pillanata elmaradni látszik,
amint ráébredünk a megtaláltnak vélt csoportok ideiglenességre. A Szobaszentektől
az „A” csoportig vezető úton haladva egyre inkább a háttérbe húzódik a
személyes, szubjektív megközelítés és fokozatosan átadja helyét a tárgyilagosságnak
és a megfigyelésnek. Megváltoznak a fotózás színhelyei, a szereplők saját
privát terüket átadják a csoport intézményes közegének, hogy végül kilépjenek
a nyilvános térbe. Ezzel párhuzamosan az egyéni karakterek rovására felerősödnek
a tagok közti azonosságok. Összességében a fókuszpont mozdul el, míg az
előbbi esetekben az egyén, utóbbiakban a csoport a megfigyelés tárgya.
Az egyéni identitás működését azonban Fabricius nem hagyta teljesen
maga mögött, erről tanúskodnak a Non-lieu de mémoire (2007), Csillagtúra
(2008) és a Vaj (2007) című sorozatok. A korábban említett művektől eltérően
ezekben a munkákban a szöveghasználat domináns, és az értelmezés megkerülhetetlen
eleme. A művész a fotográfiai kép hagyományosan indexikus tulajdonságát
állítja szembe a nyelvvel, melynek kikerülhetetlen tulajdonsága, hogy bizonyos
fokig elrendezi a tényeket. Dokumentumként fellépő fotók valamint az emlékezet
és a fikció közti területen mozgó szövegek együttesen hozzák létre a valóságra
vonatkozó bizonytalanságot.
A Non-lieu de mémoire személyes és családi emlékeket, anekdotákat idéz
fel kézzel írott visszaemlékezések és az eredeti helyszíneket megörökítő
fotókkal. Az időközben visszavonhatatlanul megváltozott és személytelenné
vált helyek a hozzájuk kötődő történetek által válnak újra lakottá. Ugyanakkor
az emlékezés bizonytalansága lebeg a képek felett – valóban ez volt az
egykori helyszín, valóban megtörténtek az említett események vagy csak
vágyott, elképzelt mozzanatok idéződnek fel emlékként. A múlt nyomai hiányában
a képek bizonyító ereje szétmállik a fikció terében, hiszen a hajdani esményekből
kialakult emlékek és a belőlük merítő történetek az éppen most megélt pillanatok
hatására kiegészülhetnek, átalakulhatnak az időben. A fénykép csak akkor
lehet az egyéni múlt dokumentuma, ha a kérdéses időben a kérdéses helyszínen
készült, az utólag exponált kép a saját magunkat illető kételyhez vezet
bennünket.
A Csillagtúra szintén a hely és az emlékezet, kép és szöveg feszültségében
lüktet. Fabricius olyan városi helyszíneket és belső tereket fotózott le,
melyek az emberi használat melléktermékeinek vagy jelentésüket vesztett
maradványainak tűnnek; azonosíthatatlanok és elhagyatottak. A hozzájuk
kapcsolt szövegek ennek ellenében személyes jegyzeteket, korabeli tudósításokat,
híreket idéznek fel, melyek a látottakat a lokalitás sűrű szövetével fonják
körül. Nem tudni a szövegek valódi dokumentumok-e vagy elképzelt történetek
foszlányai, mindenesetre a valós kötődések mintáit követi. A sorozat olyan
akár egy város családi albuma, a következő generációk számára készített
dokumentum, ahol a képaláírás arra szolgál, hogy hozzáadjon valamit a fotografikus
információhoz, kontextusba helyezze azokat a látható dolgok és a sorsfordulókat
jelölő alkalmak megnevezésével. A város történetéről való tudás és a térbe
ezúton beköltöző emlékezet elhelyezi az emlékezőt a történelem adott idő-
és térbeli dimenziójában, és lokális identitással ruházza fel.
Az önmeghatározás folyamata nemcsak a helyet foglalja magába, hanem
a közös tudásából a „közösen lakott múlt emlékeiből” is merít. A Vaj sorozat
a finn-magyar nyelvrokonságból kiindulva valamiféle közös családiasságot
rekonstruál. Fabricius rátalált hét olyan mondatra, amely megközelítőleg
ugyanúgy hangzik finnül és magyarul, majd egy helsinkibe kapott ösztöndíj
alkalmával megfotózta a mondatba foglalt szituációkat. Mivel a közös eredetű
szókincs a legalapvetőbb főneveket és igéket tartalmazza tulajdonképpen
egyszerű, hétköznapi történéseket elevenítenek meg a mondatok. A képeken
látható jelenetek így a nyelvrokonságon mintegy továbblépve a természetesség,
a „nálunk is megtörténhetne”, „mi is ilyenek vagyunk” élményét ébreszti
fel.
Fabricius az identitást találkozási pontként, tevékenységi területként,
kapcsolatok és eleven viszonyok, befolyások és mozgások kereszteződéseként
ragadja meg. Ehhez kapcsolódóan lépésről lépésre térképezi fel azt a horizontot,
melyen belül az önértelmezés és önmeghatározás véget nem érő folyamata
zajlik, kezdve az egyéni és családi emlékezettől egészen a társadalom által
biztosított narratívákig.
Lettre, 2009 tél, 75. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|