Szentesi Csaba munkáihoz
A köztéri szobrok is lelépnek néha. Nem mindig maguktól, van, hogy leléptetik
őket. Vagy éppen visszaküldik a piedesztálra, pusztulás esetén újraállítják.
Alapvetően statikus természetükhöz képest tulajdonképpen meglepően mobilak,
ha mondjuk egy ötven-száz éves periódust veszünk alapul. Az örökkévalóságban
lassabban telik az idő.
Tulajdonképpen nem könnyű kiigazodni rajtuk. Némelyik leléphet bármikor,
fel se tűnik. Mások hatalmas botrányok közepette érkeznek és/vagy távoznak,
vagy épp jelenlétüket övezi rendszeresített izgalom. Egyrészről többségük
megformáltságának idejétmúlt jellege unos-untalan megállapítást nyer, és
a fene-se-tudja-már, mire kéne emlékeztetniük; ha valaki múltba kíván
révedni, inkább fotókat néz, vagy beül egy kosztümös filmre. Másrészről
semmi sem kovácsol jobban össze, ha esetenként csak alkalmilag is, sőt
semmi sem uszít jobban egymásnak kisebb-nagyobb közösségeket, mint egy-egy
köztéri szobor körül kialakuló politikai kutyakomédia. A megformáltság,
azaz az esztétika kérdését utóbbi (azaz politikai) szempontból itt egyből
zárójelbe is tehetnénk, hiszen világos, hogy ezen esetekben a szobrok nem
műalkotásként, sokkal inkább valamiféle kegytárgyként veendők. Ugyanakkor
monumentalitásuk, tehát az a képességük, hogy felidézzenek, emlékeztessenek,
a definíció szerint esztétikai minőség, kulcsa így éppen a megformálás
módja lenne.
Persze nem mindegy, hogy a szobrok a hosszú távú (a definíció alapján
tételezett) szándék szerint „univerzális” emberi értékeket és az ezeket
hordozó magasztos történelmi pillanatokat, személyiségeket idézik (gyakorlatban
értsd: beteljesítik a szoborban megtestesülő eredeti aktuálpolitikai érdekek
időbeli kiterjesztését), vagy ma aktuális politikai tartalmakat, érdekeket
fejeznek ki. A kettő közötti sajátos kapcsolat felfejtése meghaladja jelen
írás ambícióit, bár leszögezhetjük, hogy a történelmi „tanulságok” a modern
politikai hatásvadászat alapfegyverei. Mint ahogy azt is, hogy a siker
többnyire semmi kapcsolatot nem mutat a szobor esztétikai minőségével,
sokkal több köze van a tömegmédiumok és a tömegek előtt tartott beszédek
elsöprő erejéhez. Ebben a helyzetben például az adott szobor konkrét helyének
jelentősége hatókörét tekintve a nullához közelít. Media killed the monument.
(Szentesi javasolt szobormódosulatai igen adekvát módon reagálnak: a muszkuláris
hős antennákkal felfegyverkezve száll harcba a szabadságért, a Magyar Igazság
zászlót ragad kard helyett, a Szabadságszobor mintha beszédet mondana a
pálmaág árnyékában, míg a Parasztlegény egzotikus multikulti istenségként
kelleti magát.)
Egy másik, az előbbivel csak látszólag folytatólagos (és önmagában
sem egységes) narratíva szerint nem csak az emlékművek valaha élt ábrázoltjai,
vagy az emlékműszobrászat hagyományos formanyelve, sőt talán egész műfaja
halott, hanem a Szerző és a Közönség is, ahogy befellegzett a Történelemnek
is, vagyis épp a (nagy, egyes számban vett) Narratívának. (A sorból a szigorúbbak
szerint Isten sem hiányzik.) Bár a szobrok körül gyűlésezők ezt nem tudják,
mindezek alapján korunk emberét semmiféle múltból érkező teleologikus üzenet
nem gerjesztheti valamely (biblikus, történelmi) narratívából kiemelt személy
szobra, vagy attribútumok alapján beazonosítható allegorikus figura láttán,
amelyek az olyan általános ideák kifejezésére mint igazság, bátorság, szabadság,
gyász stb. szintén alkalmatlannak tűnnek.
A szobrok jelentősége tehát egyszerre sorvad vagy önt gigászi méreteket;
közben, a tágabb kulturális környezetet véve, a szakértők egyszerre beszélnek
egyre erősödő múltba fordulásról, múlt iránti érdeklődésről az akadémiától
a „popkultúráig” („memory boom”, mondja Andreas Huyssen), és történelmi
amnéziáról, vagyis arról, hogy a múltról szóló hivatalos vagy közkedvelt
narratívákból gyakran kimaradnak a kínos, inkonzisztens részek. Szentesi
Csaba és szerző szinte egyidősek: ahhoz a generációhoz tartozunk, akik
először 1990/92 körül, majd középiskolás fokon négy évvel később tanultuk
(volna) a huszadik század második felét. Ennek persze nem feltétlenül a
teljes tudatlanság, sokkal inkább egy olyan körülmény megtapasztalása volt
a következménye, amit kevésbé történelmi időkben a történelemkönyvek (vagy
említett esetben épp azok hiánya) nem szellőztet meg a fiatalok számára:
nevezetesen hogy történelem nincs, amíg valakik nem rakják össze. Foszlányokból,
darabkákból, szelektíve.
Ez a fikciós játék akkor is jól jöhet, ha visszatérünk az aktuális
botrányok elültével magukra maradó, halhatatlan lelküktől megfosztott köztéri
alakokhoz. Hová lépnek le, amikor nem figyelik őket (vagy amikor a szín
változása okán illik lelépni)? Két eset lehetséges: mint újsütetű közönséges
halandók, akár körül is nézhetnek a gyerekkel a Moszkván vagy leugorhatnak
Klebersberg Kúnó mellől a Balcsira; míg egy sötétebb verzió szerint a lelküket
vesztett testek zombivá válnak, és az örökkévalóságot a korszerű álmok
kaktuszos sivatagaiban, rendezett fenyőerdeiben és kies homokpartjain pergetik
tovább.
Somogyi Hajnalka
(A Magyar Oktatási és Kulturális Minisztérium Kállai Ernő ösztöndíjasa)
Lettre, 2009 ősz, 74. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|