Martin M. Simecka
Még mindig nem vagyunk szabadok
(az apám nemzedéke)
Bizonyára sokan emlékeznek még, milyen reményeket táplált a Nyugat a
bársonyos forradalom után azzal kapcsolatban, hogy Közép-Európa milyen
friss, új eszmékkel, értékekkel és felismerésekkel fogja gazdagítani a
mindezeket nélkülöző nyugati világot, hogy a közép-európaiak esetleg előállhatnak
egy új harmadik utas elképzeléssel kapitalizmus és szocializmus között.
Ezek a remények azon a feltételezésen alapultak, hogy a közép-európaiaknak
a kommunizmus alatt elszenvedett tapasztalatai jobb emberekké tettek minket,
érdeklődőbbé, érzékenyebbé és okosabbá.
Ma ez a reménység már patetikusnak tűnik, és világossá vált,
hogy a nyugatiak Közép-Európáról kialakított képe igazán naiv volt. A posztkommunista
társadalmak sosem voltak elég magabiztosak ahhoz, hogy valami értelmes
üzenetet tolmácsoljanak a Nyugatnak: a feladatukat abban látták, hogy alkalmazkodjanak
a lehető leggyorsabban a nagy ideológiai összecsapás győzteseihez. Egyértelmű
iránymutatást kaptak arra nézve, hogy mit kell tenniük, hogyan építsék
ki a demokráciát és a piacgazdaságot: a koppenhágai kritériumok és a washingtoni
konszenzus lettek a politikai elit tankönyvei.
Annyi volt a tennivaló, hogy a reflexióra nem jutott idő – idő,
az egyetlen dolog, amiből volt bőven a kommunista rezsim alatt. Emlékszem,
attól tartottam, hogy az általam annak idején szamizdatban tanulmányozott
szerzők ízes, sűrű nyelve felhígul, ha sietősen, újságban olvassuk őket.
De talán nem is lehetett volna megfelelően reflektálni a folyamatra,
amelynek magunk is részei voltunk, egyszerűen azért, mert intellektuálisan
még nem voltunk rá felkészülve. Utólag visszatekintve úgy láthatjuk, hogy
az 1989-es forradalom drámai erejű globális átalakulások közepette zajlott,
amelyek legfőbb katalizátora nem a kommunizmus kimúlása volt. A globalizáció
feljövőben volt, és a kommunizmus összeomlása csak fokozta a laissez faire
kapitalizmus győzelmi mámorát. A győzelmet magát elsősorban gazdasági értelemben
fogták fel. De a kommunizmus bukásával a Nyugat hirtelen elvesztette „keleti”
tükrét, amely arra késztette, hogy igyekezzen jobban kinézni és viselkedni,
és ez aláásta a Nyugatnak azt a háború után kialakult érzését, hogy felelősséggel
tartozik a világ morális állapotáért. Lehet, hogy gyanítottuk mindezt,
de nem értünk rá vele foglalkozni. Számunkra a Nyugat mindig valami biztos
és állandó volt – végtére is jól ismertük az álmainkból.
Így aztán a 90-es évek folyamán minden tőlünk telhetőt megtettünk,
hogy felépítsük a kapitalizmust, és nem vettük észre, hogy a kapitalizmus
fokozatosan elveszíti a fair play és a felelősség iránti érzékét. Azt hittük,
hogy amit látunk, az teljesen normális, és ez mindig is így volt. Ezért
hagytuk szó nélkül a világos nappal elkövetett rablást, ami privatizáció
címén folyt, mert úgy hittük, hogy ez a nyugati kapitalizmus velejárója.
Még ma is, amikor sokan nyugaton is úgy vélik, hogy a „láthatatlan kéz”
válságos pangásba hanyatlott, ma sem vagyunk hajlandók belátni, hogy a
kapitalizmusról alkotott elképzelésünk hamis volt, hogy ennek egyszerűen
egy sajátos változatát tapasztaltuk meg – azt, amelyik a végét járja.
Mindez jobban aggaszt minket, mint amennyire készek vagyunk elismerni.
A jelenlegi globális válság nem pusztán arról szól, hogy hány milliárdot
kell belepumpálni a gazdaságba ahhoz, hogy visszatérhessünk a vagyonunk
további gyarapításához. Egyre inkább azokról a társadalmi folyamatokról
szól, amelyek sokkal nagyobb hatással lesznek a világra, mint a kommunizmus
bukása. Szerintem ez olyasmi, amit a posztkommunista világban nagyon kevesen
hajlandók felismerni. Úgy látom, hogy még mindig különbözünk a Nyugattól
abban, hogy milyen megkésve és vonakodva reflektálunk a saját vakságunkra.
Ez épp úgy vonatkozik arra, ahogy az elmúlt 20 év kapitalizmus-építését
felfogjuk, és ahogy a kommunizmust megítéljük.
Talán van valami logika ebben a vonatkozásban: egyszerűen nem
akarunk lemondani az elmúlt fél évszázad nagy eseményeinek listavezetői
körében elfoglalt helyünkről. A közelmúltban Bécsben tartott pódiumvitában
Timothy Garton Ash brit történész azt mondta, hogy 1989 volt az európai
történelem legnagyobb pillanata. „Tudnak jobbat?” – kérdezte, amikor észrevette
a sok felvont szemöldököt a közönség soraiban. Garton Ashnek igaza
van: bármennyire keresgélünk, nem találnánk ennél alkalmasabb történelmi
dátumot.
Mindamellett ez mégiscsak 20 évvel ezelőtt történt, és nem tudjuk
leállítani a történelem menetét, bármennyire szeretnénk is. Valójában örülhetünk
neki, hogy kaptuk ezt a 20 évet a történelemtől, mintegy felkészülésül
rosszabb időkre. Például szerencsénk volt, hogy a NATO-t 10 éve bővítették,
amikor Oroszország még túl gyenge volt ahhoz, hogy megakadályozza. Ugyanilyen
szerencsénk volt, hogy az EU-bővítés a gazdasági eufória időszakában következett
be. Ha 2000-ben üt be a válság, még mindig ott kopogtathatnánk Brüsszel
ajtaján, mert a Nyugat a saját problémáival volna elfoglalva.
Közép-Európa még sosem élvezhetett olyan fokú politikai szabadságot,
mint napjainkban. Ha a világ és Európa nem hanyatlik a káoszba – és ez
a veszély reálisabb, mint ahogy hajlandók vagyunk elismerni --, néhány
évtized múlva azt mondhatjuk, hogy a közép-európai országok teljesítménye
igazán nagyszerű.
De ez a teljesítmény, bármilyen nagyszerű legyen is, mindeddig
többé-kevésbé konformista jellegű volt. Vannak persze élénk és olykor szenvedélyes
viták arról, hogy mit volna helyes tenni, de ezeknek a vitáknak a szempontjait
mindig a Nyugat szabta meg és a nyugati értékek. Ezek a viták mindig pragmatisták
voltak, a Nyugathoz való felzárkózás leggyorsabb útját keresték, a leggyorsabb
és leghatékonyabb utat ahhoz, hogy beérjük a jövőnket, és magunk mögött
hagyjuk a múltunkat. Etekintetben még az a mód is, ahogy a kommunista uralom
örökségét kezeltük, ez is inkább pragmatikus volt: az ún. lusztrációt,
az átvilágítást úgy szemlélték -- legalább is az elején --, mint a kapitalizmusba
való átmenet felgyorsításának egyik eszközét. Nem az volt a célja, hogy
elemezzük a közelmúltunkat, csupán, hogy elejét vegyük annak, hogy volt
titkosügynökök és besúgók befolyásolják a jövőnket.
És mégis, ha a Nyugat valamiféle szellemi gazdagodást várt Közép-Európából
a forradalmat követő első hónapokban, ez kifejezetten a mi sajátos totalitarizmus-tapasztalatunkból
fakadhatott volna. Azzal, hogy megtanultuk értékelni a szabadságot. De
hamarosan nyilvánvaló lett, hogy Közép-Európa kollektíve elmulasztotta
átadni és artikulálni ezt a döntő belátást. Ehelyett csak néhány nagyszabású
személyiséget tudott nyújtani Európának, olyanokat, mint Václav Havel vagy
Bronislaw Geremek.
Ennélfogva még mindig tartozunk ezzel a Nyugatnak és saját maguknak,
hogy rendesen feldolgozzuk, megértsük és artikuláljuk ezt az egyedülálló
tapasztalatot. Ez paradox helyzet, mert úgyszólván el vagyunk árasztva
a múltra vonatkozó információkkal. Majdnem mindent tudunk a rezsim
kegyetlenségéről; sokat írtak már az áldozatairól, dokumentálták a történeteiket.
És mégis képtelenek vagyunk megegyezésre jutni abban, hogy milyen is volt
ez amúlt valójában... Képtelenek vagyunk egyetértésre jutni abban, totalitáriusnak
vagy diktatórikusnak nevezzük-e ezt a rendszert; nincs konszenzus arról,
hogyan kezeljük a hátrahagyott dokumentumait – úgy közeledjünk-e hozzájuk,
mint eredeti bizonyítékokhoz, vagy félretoljuk őket, mint a rendszert működésben
tartó egyetlen nagy hazugság részeit. Esterházy Péter Javított kiadását
olvasom, amely denunciálások rémisztő sorozatát tárja fel, amelyeket szeretett
édesapja szállított a titkosrendőrségnek éveken keresztül, ezt olvasva
az ember megérti és jóváhagyja az ilyen dokumentumok közreadásának katartikus
funkcióját. Másfelől könnyű megérteni Adam Michnik szenvedélyes érvelését
is az ellen, hogy a titkosrendőrségi akták kénye-kedvének szolgáltassuk
ki magunkat
Én úgy látom, hogy elmúlt 20 év vitáiból egy dolog derül ki,
még mindig nem vagyunk szabadok. Valamennyien, akik felnőtt életünknek
legalább egy részét a kommunizmus alatt éltük le, olyannyira magunkon viseljük
ennek a múltnak a bélyegét, hogy talán soha nem leszünk képesek egy természetes
és szabad világ nyelvén beszélni róla. Lehet, hogy meg tudjuk különböztetni
a bátrakat a gyáváktól és az áldozatokat a cinkosoktól, de nem tudunk különbséget
tenni szabadok és nem-szabadok között. A szabad emberi lény kategóriája
egyszerűen nem létezett a kommunista rendszerben. Dacolás, ellenállás vagy
egy párhuzamos élet élésének kísérlete a rendszeren kívül képviselhették
talán, a szabadságvágy jeleit, de nem magát a szabadságot. Ezért tudunk,
és kell is tanúságot tennünk erről, és sokan érdemelnek csodálatot és tiszteletet
a bátorságukért. De ez még nem jogosít fel bennünket arra, hogy azt állítsuk,
szabadon és elfogulatlanul tudjuk értelmezni a történelemnek ezt a korszakát.
Olyanok vagyunk, mint a betegek, akik magukat próbálják diagnosztizálni
és a megfelelő gyógymódot előírni maguknak.
A történelem körül folytatott küzdelem az elmúlt 20 évben valójában
inkább a legitimizálásért folytatott küzdelem volt azok részéről, akiknek
az a dolguk, hogy értelmezzék a történelmet. Sztálin börtöneinek egykori
lakói, a szovjet bevonulás utáni időszak disszidensei, a pragmatisták az
ún. „szürke zónából”, a kommunisták, még az állambiztonságiak és az ügynökeik
is törekedtek ilyen önigazolásra. Kétségtelenül van egyfajta társadalmi
konszenzus arra nézve, hogy a történelem értelmezésének joga inkább illeti
meg az áldozatot, mint a bűnöst. Ezt a jogot úgy fogják fel, mint
jutalmat, és úgy is, mint egy bizonyos elismerés kifejezését ennek a nemzedéknek
a mozgalmas élete iránt, amelyet „az apám nemzedékének” szoktam nevezni.
Lelkes kommunisták voltak fiatalkorukban, szenvedélyes reformerek a 60-as
években, és bátor disszidensek, ellenzékiek a 70-es, 80-as években. Az
ő életük teszi ki a legújabb cseh történelem gerincét, ennek a történelemnek
részesei, alakítói és kemény bírálói voltak, és mindez egyszerre. Ki más
ismerte ilyen behatóan a kommunizmust annak minden megnyilvánulásában?
Ki másnak volna hát joga értelmezni a kommunista uralmat? Ez a nemzedék
egy kiváló kollektív művet hozott létre – briliáns elemzéseket és világ-klasszis
regényeket – egy olyan önreflexiós gyakorlat részeként, ami talán példa
nélkül álló a cseh történelemben. De éppen ebben rejlik a csapda: ennek
a nemzedéknek a műve olyan monumentális, hogy önmaga emlékművévé válik.
És mint tudjuk, az emlékműveknek az a funkciója, hogy egy stilizált változatot
vagy a legrosszabb esetben egy mitologizált verziót kínáljanak a történelemről,
nem pedig annak elfogulatlan értelmezését.
Az utóbbi időben, különösen az olyan intézményekről folyó viták
összefüggésében, amelyeket a közelmúlt feltárására állítottak fel több
országban, aggályok fogalmazódtak meg Közép-Európában azzal a körülménnyel
kapcsolatban, hogy a fiatal történészek, akik ezekben az intézetekben dolgoznak,
nem szereztek személyes tapasztalatokat a múlt rendszerről, és ezért nem
ítélhetik meg azokat az egzisztenciális kiívásokat és bonyolult kompromisszumkat,
amelyekbe a rendszer belekényszerített majdnem mindenkit, aki benne élt.
Aggodalomra ad okot, hogy a történészek eljövendő nemzedéke a jelen szemszögéből
fogja szemlélni a múltat, azoknak a szemével, akik már csak a demokráciát
ismerték. Ezek az emberek, gondolják róluk, a múltról a szabadság nyelvén
fognak írni, amely nem ismer kíméletet, és értetlen a kommunista metanyelv
árnyalataival szemben. Röviden, egy kalap alá vesznek mindenkit, akinek
valaha bármi dolga volt a rendszerrel.
Én nem osztom ezeket az aggályokat. Én úgy hiszem, hogy a múltat
csak a szabadság demokratikus eszményeinek meg nem alkuvó perspektívájából
lehet értelmezni. És az egyedüliek, akiknek megvan a kiváltságos helyzetük
ahhoz, hogy mindenkit elküldhessenek, és ezt legitim módon tehetik, mivel
nem kötődnek a múlthoz, a fiatal nemzedék tagjai. Még ha ez azzal jár is,
hogy fiatal történészek lehetnek eleve méltánytalanok, és még ha a munkájukat
napi politikai szempontoktól vezettetve végzik is, mint például a mai Lengyelországban.
A történelemértelmezés kontrollálásának óhaja érthető, de hiábavaló. Biológiai
szempontból naiv is. 20 év múlva a mai fiatal nemzedékből kikerülő
történészeknek nem lesz szükségük a mi engedélyünkre ahhoz, hogy úgy interpretálják
a történelmet, ahogy jónak látják.
Persze a vonakodás attól, hogy vállaljuk annak a kockázatát,
hogy a történelem más fényben jelenhet meg, mint ahogy mi szeretnénk, Nyugaton
is jól ismert jelenség. A franciáknak egy fél évszázad kellett hozzá,
hogy egyáltalán elkezdjenek beszélni a Vichy-rezsimről. A svédeknek is
csak nemrégiben jutott eszébe, hogy a 70-es években hivatalosan bevett
szokás volt náluk, hogy sterilizálják az olyan deviáns elemeket, akik nem
adaptálódtak megfelelően a társadalomba.
De meg vagyok győződve arról, hogy ahhoz, hogy arról vitatkozhassunk,
vannak-e olyan sajátos értékek, amelyeket Közép-Európa tudna nyújtani a
Nyugatnak, vennünk kéne a bátorságot, hogy meglássuk azt, ami nyilvánvaló.
Nyilvánvaló pedig az, hogy az elmúlt 20 évet nem használtuk ki arra, hogy
vegyük ehhez magunknak a bátorságot.
AZ APÁM NEMZEDÉKE
A „Feljelentette Milan Kundera” címmel a Respektben megjelent cikk
körül kitört viharban egy hang szólt a legélesebben, a legtisztábban, az
1930 körül született cseh írók és értelmiségiek hangja, az apám nemzedékéé.
Ugyanazon a történelmet élték át, és Közép-Európában példa nélkül álló
hatást gyakoroltak a cseh társadalomra. Döntő hatást gyakoroltak az én
gondolkodásomra – és apám révén az életemre is. Legnagyobb megdöbbenésemre
ma azt veszem észre, hogy szembekerültem ezzel a generációval, amit sohasem
hittem volna. Az ebben a vitában kifejezésre juttatott egymással is sokszor
ütköző nézetek kereszttüzében állva a leginkább az lepett meg, amit egységbe
tömörült „körkörös védelemnek” neveznék (apám kedvenc kifejezésével) Kundera
körül, amit az apám nemzedéke képviselt, és a védelmére felhozott érvek.
Ez arra késztetett, hogy más szemmel kezdjem nézni a múltat – a sajátomat
is beleértve.
Az apám, Milan ©imečka, aki jól ismerte Milan Kunderát, szintén
lelkes kommunista volt az 50-es évek elején, reformkommunista a 60-as években;
a 68-as megszállás hatására ellenzéki lett belőle, nagyhatású író és filozófus.
Élete utolsó 30 évében, 1990-ben bekövetkezett haláláig minden szellemi
energiáját annak a rendszernek az elemzésére fordította, amelynek létrehozásában
maga is tevékeny részt vett. Órák százait, ha nem ezreit töltöttük a múlt
elemzésével, tanúja voltam annak, ahogy gyötrődött önmagát vádolva, keresve
a választ a bűnösség jaspersi kérdésére. Szerencsésnek éreztem magam, amiért
lehetővé tette, hogy magam is máskéntgondolkodóvá, ellenzékivé váljak,
bár ő azt hitte, hogy ezért szemrehányást kell tennie magának. A kommunista
rezsim engem is felvett az ellenségei listájára zsenge 14 éves koromban,
és megfosztott attól a lehetőségtől, hogy hallgatólagos és konformista
támogatóinak egyike válják belőlem, minden erre irányuló korai erőfeszítésem
ellenére.
Igen, szerencsésnek mondhatom magam, mert elkísérhettem apámat
a betiltott cseh írók (és néhány szlovák író) rendszeres találkozóira.
Bámulatra méltó társaság volt ez, ahol azok, akik az 50-es években hosszú
évekig sínylődtek a börtönökben és az uránbányákban, mint Karel Pecka és
Zdeněk Rotrekl, vállvetve küzdöttek olyanokkal, akiknek az írásai azokban
az időkben a kommunizmust magasztalták, és akik a kivételezettek életét
élték. Döbbenten hallgattam a vitáikat, amelyeket gyakran kezdődtek Pecka
szemrehányásaival: Résztvettetek abban a rezsimben, amely engem és másokat
is, ezrével vetett börtönbe. Nem akartatok erről tudomást venni, vakok
voltatok és süketek, mert azok akartatok lenni.
Akkoriban úgy gondoltam, hogy túl szigorúan ítélkezik. Végül
is megbűnhődtek ők is, tilalmi listára kerültek, belátták, hogy hibáztak,
írásaikat a bűntudat diktálta, és néhányukat, az apámat is beleértve, még
börtönbe is záratta a rendszer. Végül is ők voltak azok, akik összehozták
és aláírták a Charta 77-et, ők képviselték az emberi jogok egyetemességének
és a szabadság csorbíthatatlanságának ethoszát. Mi értelme volt megbánást
követelni tőlük, mire volt jó az áldozatok erkölcsi fölénye, az az érzés,
amire egyáltalán nem vágytam?
Nem véletlen, hogy ezek a viták mindig éjfél után kezdődtek,
több pohár bor után. Olyan volt, mint egy lidércnyomás, amelynek hatására
egyébként szigorúan őrzött titkokról lebbentek fel a fátylak. De bármilyen
pokolraszállás volt, volt mégis valami izgalmas ezekben a vitatkozásokban.
Olyanok voltak, mint egy színdarab egy olyan tárgyalásról, ahol az elkövetett
bűn nem egy tett volt, hanem a gondolkodás és az írás aktusa. A szereplők
keresték a vádlott szerzők erkölcsi és intellektuális kudarcának okait,
és elfogadták azt, hogy későbbi írásaik feloldozták a bűneiket, mert sokkal
jobbak voltak, mint amiket fiatalon írtak.
Egy fel nem tett kérdés
De mi van akkor, ha volt egy másfajta kudarc is az intellektuális mellett?
Lehetséges, hogy egy ifjú kommunista működhetett az 50-es évek eleji rendszerben
anélkül hogy hatással lett volna más emberek életére a saját puszta létezésével,
amelyhez hozzátartozott, hogy emelje fel a kezét a párttaggyűléseken?
Ez a kérdés soha nem merült fel azokban a vitákban, nem tette fel még a
mások idegeit lankadatlanul próbára tevő Karep Pecka sem. És a mostani
Kundera-vita összefüggésében rájöttem, hogy ezt a kérdést én sem tettem
fel az apámnak. Például sosem kérdeztem meg tőle, hogy benne volt-e egy
olyan döntés meghozatalában, amellyel egy diáktársát kizárták az egyetemről.
Sosem kérdeztem meg, akkoriban még nem voltam felkészülve a válaszra.
És ezt érzi ma a cseh társadalom túlnyomó többsége. Részben amiatt,
mert a kommunista pártnak Csehszlovákiában sokkal erősebb volt a pozíciója,
mint az összes többi közép-európai országban, az apám nemzedéke járta be
az egyetlen világos történelmi útvonalat, amelyet a csehek jártak be az
elmúlt évszázad másodi felében. Lengyelországtól eltérően, ahol a kommunista
értelmiségieknek mindig voltak terészetes versenytársiak például a katolikus
gondolkodók részéről, és végül minden út egybetalálkozott a Szolidaritás-mozgalomban,
Magyarországtól eltérően, ahol nem volt tere egy ilyen nemzedéknek 1956
után, különösen nem a jóval enyhébb Kádár-rendszerben... És eltérően Szlovákiától
is, ahol az írók és gondolkodók támogatták a „normalizációt“.
A Cseh Köztársaságban ennek a nemzedéknek a történelemértelmezésével
szemben nem volt adva más alternatíva. Megfelelt a társadalomnak, megengedte,
hogy túllépjen a múlton, és tovább csodálja (főként író-) hőseit, a régi
jó cseh hagyománynak megfelelően. A kommunizmus cseh értelmezésének egyik
eredménye az a széles körben elterjedt felfogás, amely szerint az előző
rezsim mindenekfelett a szellemet ejtette rabul rafinált módon, évtizedkre
megmérgezte a társadalmat azzal, hogy nem tartotta tiszteletben a szabadságot,
hogy felszámolta a gondolkodás szabadságát és az irodalomét. Bár ez az
értelmezés igen helyesen a totalitarizmusnak arra az Orwell-féle fogalmára
épül, amely szerint az az emberi lelket kezdi ki, nem sok teret hagy a
„gonosz banalitása“ számára. Az írók vállalták magukra, hogy értelmezzék
ezt a szörnyű gyakorlatot, azaz magát az életet a regényeikkel.
Milan Kundera védelmezése tehát elsősorban a történelem
esztétizáló felfogásának a védelmezése, amelyet nem szabad megzavarni olyan
kínos, elborzasztó részletekkel, amelyek megmutatják az élet banális, nem-irodalmi
aspektusait.
A Kundera-ügy azért robbant akkorát, mert megdönti ennek a nemzedéknek
az egyeduralmát, amely szándéka szerint igazabb képet adott a múltról,
mint amilyen maga az élet a maga olyan banális és megdöbbentő igazságaival,
mint amilyet egy közönséges rendőrségi dokumentum képvisel, amely annyit
közöl, hogy egy bizonyos pan Kundera feljelentett egy bizonyos pan Dvoračekrt.
A cseh társadalomban egy irodalmi fikció eredményesen töltötte be a tényleges
emlékek helyét, amelyekre senki sem tartott igényt a múltban, és amelyeket
senki sem akar hallani és felidézni ma sem. Kundera regényei véletlenül
kiváltképpen sikeresen teljesítették az irodalomnak ezt a feladatát.
A többség emlékezete
Nem könnyű más módon vitatkozni a Cseh Köztársaságban a kommunizmusról,
mint átesztétizált irodalmi értelmezések szellemében, mert ha az ember
megpróbálja, rögtön megszállottsággal gyanúsítják vagy Adam Michnik kifejezésével
élve „bolsevik antikommunizmussal”.1996-ban, Václav Havel születésnapján
láttam Karel Peckát, ott állt egyedül egy oszlopnak támaszkodva. Amikor
megkérdeztem, mit csinál itt egymagában, azt mondta gúnyos mosollyal: „Várom
a kommunistákat. Vissza fognak jönni.” Akkor úgy értelmeztem a szavait,
mint a rögeszmés antikommunizmus szomorú példáját. Ma úgy értelmezem, az
olyan ember magárahagyatottságának szomorú példájaként, akinek emlékezete
eltér a cseh társadalom többségének kollektív emlékezetétől. Ettől aztán
az ő nemzedékének hangjára gyakorlatilag nem figyel oda senki, mert a Cseh
Köztársaságban modortalanságnak tartják, ha valaki kimondja a szimpla és
megdöbbentő igazságot – hogy saját kortársai azok, beleértve Kunderát,
és nézzünk szembe ezzel, az apámat is, akik felelősek ennek a hangnak az
elnémításáért.
A cseh többség emlékezetében nincs tere a nácizmus és a kommunizmus
közötti párhuzamoknak, mert úgy tartják, hogy nem vethető össze a háború
a békével, mivel a német felsőbbség nekrofil eszméjét nem lehet összehasonlítani
a materiális egyenlőség eszméjével, amiben lényegénél fogva van valami
magasztos (és ez az, amiért annyi jövendő író ennek az ügynek a hívéül
szegődött fiatal korában). Kommunista múltjuk teljes megtagadásával a csehek
intellektuális és irodalmi örökségük egy jelentékeny alkotóelemétől fosztanák
meg magukat. Mindez érthető, különösen, mivel a kommunizmus utolsó szakaszának
emlékei inkább némi nosztalgiát, semmint elborzadást ébresztenek. De ez
a fajta emlékezet megtévesztő.
Karel Pecka és mások ezrei életében az 50-es évek börtöne inkább hasonlított
a hadiállapotra, mint a békére. Számukra nem volt jelentős különbség, hogy
vajon az ideológiai gyűlölet, amely börtönbe juttatta őket, faji vagy osztályszempontú
megfontolásokra támaszkodott-e.
Paradox módon éppen az a nemzedék, amelyik a Charta 77-tel megpróbálta
áttörni a cseh társadalom ellenállását, azt, hogy nem voltak hajlandók
totalitárius rendszernek látni a kommunizmust, most éppen ez a nemzedék
tiltakozik a legszenvedélyesebben egy rendőrségi dokumentum nyilvánosságra
hozása ellen. Dvoraček politikai fogoly volt, akinek a története jól tükrözi
az 50-es évek egész gyalázatosságát, amelybe a Kundera-féle feljelentés
nagyon is beleillik a maga sokkoló, de logikus módján. Én a Charta 77-en
nőttem fel, és szerzőinek és aláíróinak eszméi az emberi jogok egyetemességéről
és a szabadság csorbíthatatlanságáról életem részévé váltak. A Respekt
c. hetilap, amelyet szerkesztek, saját nemzedéki tapasztalatainak, 70-es
és 80-as évekbeli élményeinek folytatásával szembesült, amikor végre különvált
a valóság az irodalmi fikciótól. Mert a Charta 77 és a VONS (az igazságtalanul
elítéltek védelmére alakult bizottság) által közzétett dokumentumok sokkal
erőteljesebben tanúskodtak a kommunizmus természetéről, mint a legjobb
szamizdat regények.
A történelemértelmezés, különösen az 50-es évek történelmének
értelmezésében fennálló nemzedéki vita sokáig nem került felszínre, én
magam sem voltam tisztában a meglétével. A szenvedélyes összetűzés, amelyet
egy rendőrségi dokumentum véletlen megtalálása váltott ki, és a személyes
történet, amely ennek révén napvilágra került, megmutatta, milyen alapvető
és mennyire mély ez a nézeteltérés. Ez a nézeteltérés arra vonatkozik,
hogy kell-e foglalkoznunk vagy sem „a rossz banalitásával” (aminek a följelentés
volt a kulcsszerű jelképe az 50-es években), mint olyasmivel, ami önmagában,
magán és magért valóan rossz, történelmi kontextusától függetlenül. Nézeteltérés
abban a kérdésben, hogy úgy kell-e szemlélnünk a történelmünket, mint valami
lezárt fejezetet, ami csak egyetlen határozott értelmezést enged meg, vagy
keresnünk kell benne saját szabadságunk kulcsát, hogy elkerüljük a kockázatát
annak, hogy a jövőben újabb Dvoračekeket küldjünk börtönbe. Arról szól,
hogy biztosak lehessünk abban, hogy a jövőbeli történelmi kontextusban
ne váljék belőlünk vétkesek egy újabb nemzedéke.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 2009 ősz, 74. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|