Adam Michnik
A mi szabadságunkért és a ti szabadságotokért
(Reflexiók 1989-ről)
Miért történt meg 20 évvel ezelőtt az, ami történt? A legbanálisabb
válasz erre a kérdésre így hangzik: mert a kommunista rendszer gazdaságilag
nem bizonyult elég hatékonynak. De nem ez az egyetlen válasz. Mindmáig
léteznek kommunista országok, bár tudjuk, hogy a szisztéma nem hatékony.
Mégis fennmaradt Kuba, Észak-Korea, Vietnam vagy Kína. Pusztán gazdasági
válasszal ezért nem érhetjük be.
Az 1989-es év valóban a csodák éve volt, annus mirabilis. Különböző
álláspontok felől nézve különbözőek a válaszok is arra a kérdésre, hogy
mi volt a kommunizmus bukásának oka. Ha valaki Washingtonban él, egy amerikai
azt fogja neki a kérdésre válaszolni, hogy ez az amerikai politikának volt
köszönhető. Egy demokrata azt fogja mondani, hogy a Jimmy Carter által
keresztülvitt emberi jogi politikának lett az eredménye. Tehát annak,
amit az ellenzékiek Vlagyimir Bukovszkijjal „emberarcú enyhülésnek” neveztek.
Egy republikánus azt fogja mondani, hogy ez a Reagan politikájának volt
az eredménye, mert ő indította el azt a fegyverkezési versenyt, amelyben
a Szovjetunió már nem bírta az iramot.
A Vatikánban megint csak azt lehet hallani, hogy a kommunizmus
bukása elsősorban II. János Pál pápa érdeme volt, az ő hatásának köszönhető,
amely különösen Lengyelországban megfosztotta ezt a rendszert minden legitimitásától.
Ha Kabulban él valaki, azt fogják neki mondani, hogy a kommunizmusnak az
Afganisztánba való szovjet bevonulás miatt fellegzett be, és az afgánok
bölcs ellenállása miatt, akik kilátástalan helyzetbe juttatták a szovjet
birodalmat. Berlinben azt mondják, hogy a kommunizmus bukása egy okos „keleti
politikának” köszönhető, ami ahhoz vezetett, hogy a Szovjetunió kénytelen
volt olyan dolgokról beszélni, amelyekről addig nem akart. Moszkvában mindenki
azt meséli, hogy Gorbacsov peresztrojkájának eredménye, Varsóban pedig,
hogy a Szolidaritás, Wałęsa, stb. érdeme.
Röviden: erre a kérdésre nemcsak egy válasz van. Tényezők egész
bonyolult szövevénye vette rá a Szovjetunió politikai elitjét annak a belátására,
hogy egy bizonyos demokratikus modernizálás elkerülhetetlen, és hogy a
szocializmus különben nem képes fennmaradni. Meg vagyok győződve arról,
hogy Mihail Gorbacsov a szocializmust akarta modernizálni, és nem a Szovjetuniót
felszámolni. Kiderült azonban, hogy a kommunizmussal az a helyzet, mint
az egyszeri zsidó suszter nadrágjával. A felesége azzal nyaggatja, hogy
adja végre oda neki a nadrágját kimosni, mert egyre piszkosabb. Mire ő
végül azt feleli: „Piszkosabb, piszkosabb, de ha kimosod, végképp tropára
megy ”. És ez történt a Szovjetunióval is. A kommunizmus paradox módon
azért fuccsolt be, mert a szovjet elit hitt a megreformálhatóságában, holott
javíthatatlan volt.Ténylegesen azoknak volt igazuk, akik semmin se akartak
változtatni, tehát a betonfejűeknek a pártban. Nem tudjuk, meddig tartja
még magát a kommunizmus Kínában, Kubában vagy Koreában. Történelmi léptékkel
mérve halálra van ítélve, de egy emberélet léptékével mérve még megélhet
néhány emberöltőt. Ennyiben a 89-es év volt a jel, annak a jele, hogy valami
véget ér, de a legkevésbé sem tudtuk, hogyan és mikor lesz vége.
Négy perspektíva
Visszatekintve négy perspektívát látok: az egyik a lengyel, mert lengyel
vagyok. A másik az orosz, mert mégiscsak ott keverték a kártyát, van egy
közép-európai, mert a kommunizmus bukása nem tisztán lengyel jelenség volt,
és végül ott van még a Nyugat nézőpontja. A Nyugat egyáltalán nem
volt felkészülve arra, ami történt. Nem hitték el, hogy a kommunista diktatúra
megdőlhet, nem tudták diagnosztizálni azt, ami a Szovjetunióban akkoriban
végbement, és egyáltalán nem tudták elképzelni – ahogy mi sem, Lengyelországban
–, hogy a Szovjetunió teljesen széteshet. A döntő tényező Oroszország volt.
A peresztrojka új erőket szabadított fel, és ezek egyre újabb folyamatoknak
lettek az elindítói, amelyekből egy újfajta dinamizmus bontakozott ki.
Sokáig a kommunista uralkodó elit és a kelet-európai ellenzék sem hitte,
hogy Oroszországban valóban fontos folyamat megy végbe.
1989-ben egyáltalán nem volt nyilvánvaló, hogy Gorbacsov képes
lesz belenyugodni a Varsói Szerződés felbomlásába, és tárgyalásokba bocsátkozni
Németország egyesítéséről, csak hogy megmentse a kommunizmust a Szovjetunióban.
Ez akkor a legkevésbé sem volt világos. Nem véletlen, hogy George Bush
még 1990-ben is arról próbálta meggyőzni Kijevben az ukránokat, hogy ne
próbáljanak függetlenedni.
Az 1989-es év rendkívül fontos dátum. Az év elején két ország,
mármint Lengyelország és Magyarország is megpróbálta a saját útját járni.
Ez aztán úgy változott, mint egy kaleidoszkópban, minden egyes napnak volt
jelentősége. Ami januárban még lehetetlen volt, februárban valóra vált,
és márciusban még többet lehetett követelni. Nagyon jól emlékszem erre
még a kerekasztal-tárgyalásokból.
1989 elején Olaszországban voltam. Adam Boniecki volt olyan rendes,
hogy elvitt magával a pápához. Ez már a népi küldöttek kongresszusának
szovjet választása után volt. Ezek a választások nem voltak teljesen demokratikusak,
de első ízben indulhattak olyan jelöltek, akik nem tartoztak a párthoz.
Andrej Szaharov, Anatolij Szobcsak és Oleg Bogomolov bejutott a parlamentbe.
1917 óta most először vesztett az apparatcsikok jó nagy csoportja. A pápa
rendkívül figyelmesen hallgatta, amit mondok. Ez egészen új volt a számára.
Kifejtettem neki, hogy bár Lengyelország még előtte áll a választásoknak,
a szovjetunióbeli helyzetből ítélve valóban változóban vannak a dolgok,
és meg kell fontolni, milyen új hangot volna érdemes megütni.
A hatalmi elitek közül a magyarországiak mentek el a legmesszebbre.
A magyaroknál a párton belül kezdődött meg a váltás. Pozsgay Imre, a párt
liberális szárnyának vezetője egyike volt azoknak, akik a nyilvánosság
előtt elkezdték az „olvadást”. Ő kezdeményezte az ellenzék „nemzeti” szárnyával
is az egyezkedést. Elsőként kérdőjelezte meg nyilvánosan az 1956-os felkelés
ellenforradalomnak minősítését, ahogy az addig Kádár János nyomán hivatalosan
bevett volt. A magyar ellenzék gyengébb volt, mint a lengyel, és kezdettől
két szárnyra szakadt, egy nemzetire és egy liberálisra. A nemzeti irányzat,
amelynek Antall József volt a vezetője, a Pozsgayval való egyezkedés mellett
volt a kommunista diktatúra által eltiport magyar nemzeti identitás visszaszerzése
érdekében. A másik irányzat liberális értékekre hivatkozott, igazi demokráciát
követelt, és ellenezte a kommunista nomenklatúrával való alkukötést. Azt
lehetne mondani, hogy a „nemzetiek” történelmi tendenciák rekonstruálására
törekedek, míg a demokraták, mint Kis János vagy Bauer Tamás, országuk
európai jövőjét tartották szem előtt.
Lengyelország ment a legmesszebbre, mert a kerekasztal áttörte
a kommunista rendszer logikáját, és egy másfajta gondolkodásnak nyitott
utat, amely 1980 augusztusa óta nem talált meghallgatásra. Akkoriban ezt
gondoltam: feltéve, hogy az ellenreformáció nem a reformáció tagadása,
hanem néhány vonásának átvétele az egyház megreformálása céljából, annak
modernizálására és új kihívásokhoz való hozzáigazítására, így a Szolidaritás
is egy reformáció volt a maga módján a kommunizmuson belül, Gorbacsov pedig
az ellenreformáció képviselője. Később a vele folytatott beszélgetéseink
során kiderült, hogy Gorbacsov keveset tudott a Szolidaritásról, mégis
úgy érzem, hogy ez az analógia történelmileg nem teljesen alaptalan.
Ha belegondolok annak a jelentőségébe, ami Lengyelországban a
kerekasztalnál történt, és ami afféle szabadalom lett a többi ország számára,
néhány tényező elég meghökkentő. Először is ez egy nagy forradalom volt
forradalom nélkül. Senki nem ment ki az utcára, nem voltak barikádok és
kivégző osztagok. Mindenkinek az 1980-ban és a hadiállapot idején emelt
barikádok lebegtek a szeme előtt. A történelem ismerete jelölte ki annak
a kereteit, ahogy a jövőt láttuk. Senki nem érzékelte közülünk igazán,
hogy mi is történik. Ahogy Alexander Kwa¶niewski évekkel később hangsúlyozta,
nem lehet tudni, hogy milyen irányban mentek volna a dolgok, ha Lengyelországban
annak idején mindkét fél tudatában lett volna annak, hogy mindez Németország
egyesítésébe torkollhat. Az ellenzéken belül mi tisztában voltunk azzal,
hogy Németország egyesítése természetes kéne hogy legyen. Lehet, hogy ezt
nyilvánosan nem tematizáltuk, de így gondoltuk. Előttem nyilvánvaló volt,
hogy egy demokratikus verseny normális körülményei között nem lehetne Németország
kettéosztottságát fenntartani, és hogy az NDK egy kaszárnyaállam, amely
a Vörös Hadsereg jelenléte nélkül egy percig sem állna fenn tovább. A keletnémet
ellenzék ezt másképp gondolta. Ez volt a leginkább balos beállítottságú
a keleti blokk országainak ellenzékei közül, ami azt jelentette, hogy az
NDK demokratizálása volt a célja. Az őszi tüntetések a volt NDK-ban azzal
a jelszóval kezdődtek, hogy „Mi vagyunk a nép”, még mielőtt az „Egy nép
vagyunk” jelszó megjelent volna.
Megpróbálom rekonstruálni, hogyan gondolkodtam akkoriban. Lengyelországban
egy kerekasztal terve az ország egyfajta finnlandizálását akarta előkészíteni.
Tudtuk, hogy Oroszországgal szemben nem nyerhetünk háborút, ezért arra
kellett hagyatkoznunk, ami Oroszországból számunkra kínálkozott. Ezért
volt a peresztrojka a mi természetes szövetségesünk. 1988-ban írtam egy
cikket „A sztálinizmus-vita” címmel, amit elküldtem a Tygodnik Powszechny
című hetilapnak. A cenzúra nem engedte megjelenni, pedig a cenzúrának legkevésbé
tetsző idézetek szovjet újságokból valók voltak. Ez mutatja, milyen késéssel
és milyen ellenállásba ütközve ért el hozzánk a peresztrojka. A lengyel
cenzúra már a „sztálinizmus” szót is kihúzta. A 80-as évek végén a szovjet
sajtó sokkal liberálisabb és szabadabb volt, mint a lengyel újságok. Végül
mégiscsak átengedte a cenzúra a cikket. Ez volt az első cikkem 1966 óta,
amelyik hivatalosan a saját nevem alatt jelent meg. Ez is a változások
jele volt.
Egy másik tényező paradox módon a 80-as évek végén intenzívebbé
váló német-német párbeszéd volt. Ebben a szakaszban azt kérdezem egyik
írásomban Jaruzelski tábornoktól, miért nem lehetséges a lengyel-lengyel
párbeszéd, ha van párbeszéd Honecker és Kohl között. Alig 10 év múltán
kiderült, hogy a hadiállapot keretében végrehajtandó modernizálás terve
alapjában véve a „kínai modellhez” vezetett, csak nálunk a diktatúra nem
volt olyan erős, mint Kínában. A hatalmon lévők ara a belátásra jutottak,
hogy valami újjal kéne próbálkozniuk, mert a rendkívüli módon eladósodott
Lengyelország önerőből nem bírta tovább. Lengyelországban a hatalom birtokosai
még sokáig civakodtak azon, hogy hogyan is kellene a kerekasztalt értékelni.
Az 1988 májusi és augusztusi sztrájkok nyomán olyan helyzet alakult ki,
amelyek miatt Zbygniew Masnak kormányát feloszlatták. Miczysław Rakowski
lett az új miniszterelnök, aki hosszú ideig a Polityka című hetilap főszerkesztője
volt. A Polityka a kommunista párt orgánuma volt ugyan, de nyitottnak és
reformpártinak számított.
Korábban Rakowski Wojciech Jaruzelski kormányában volt miniszterelnök-helyettes,
de a Kreml nyomására a 80-as évek közepén le kellett mondania. Rakowski
reformer volt, még ha egy egészen sajátos reformeszmét képviselt is. Merész
gazdasági döntésekkel az életkörülmények radikális megjavulását akarta
előidézni, és ezzel szerezni a politikájáhpz széleskörű támogatást. Ezzel
aztán a Szolidaritás ellenállása a peremre szorult volna.
Ez az elképzelés nem jött be, és a hatalom táborában az a meggyőződés
kerekedett felül, hogy tárgyalásokat kéne kezdeni az ellenzékkel. Döntő
előzménye volt ennek egy televíziós vita Lech Wałęsa és a kormányhű szakszervezetek
elnöke, Alfred Miodowicz között. Ezen az estén egész Lengyelország ott
ült a tévékészülék előtt. Ez volt az igazság pillanata. Wałęsa két vállra
fektette Miodowiczot – Lengyelország forrongott a lelkesedéstől. Megnyílt
az út a kerekasztalhoz.
A szabadság ambivalenciái
A kommunizmus rendszerezte a világot – a nyugati emberek számára is.
Azt sugallta nekik, hogy a világ lényege a demokrácia és a totalitarizmus
közötti konfliktus. A kommunizmus vége világossá tett néhány olyan folyamatot,
amivel nem voltunk teljesen tisztában. Először is a kommunizmus elleni
harc az emberi szabadság értelmébe vetett mély meggyőződés megnyilvánulása
volt. A kommunizmus vége azonban a biztonságos és kiszámítható világban
élés mély emberi igényét is megmutatta. A demokratikus értékekhez való
primitív viszonyulása ellenére a kommunizmus állandóan azt sulykolta az
embereknek: Nincs munkanélküliség, biztonságban vagytok. Ez egy igazi börtön-szindróma
volt. Mindenki tudja, aki volt valaha börtönben, hogy a szabadság a rab
legfőbb álma. Végül aztán kiengedik, a világ szép, színes, csicseregnek
a madarak, zöld a fű, a kávéházakban emberek ülnek, a volt rab kint sétál
az utcán, tér nyílt előtte. Egy idő múlva aztán rájön, hogy veszélyben
van. Mert míg a börtönben volt, tudta, hogy mikor adnak enni, mikor viszik
a fürdőbe, hogy jön a borbély hogy megnyírja, és mindenekelőtt tudja, hogy
megvan a fekvőhelye. Most hirtelen kint járkál a városban, és nem tudja,
hogy mi lesz. Kezdi visszasírni azt, ami volt a börtönben. Ilyesmit éreztünk
pár évig a kommunizmus összeomlása után. Az ellenzékiek számára ez felfoghatatlannak
tűnt, de így volt. A börtönben mindennek megvolt a helye, és most hirtelen
kitört a káosz.
Így volt ez mindenütt a világon. A kommunizmus vége nem várt,
ambivalens folyamatokat idézett elő. A kommunizmus aláaknázta a nemzeti
és a vallási hagyományt. A kommunizmus vége tehát jogossá tette az ehhez
a hagyományhoz való visszatérést is. Ez a hagyomány ugyanakkor nem jelenti
feltétlenül a szabadságot. A mai Oroszországban az ortodox egyház nem a
demokráciát erősítő tényező, hanem az államnak van alárendelve. Lengyelországban
nem állítja egyetlen felelősségteljes ember sem, hogy ne volnának nálunk
az egyházban antidemokratikus erők – mert vannak ilyenek. Nem dominálnak
az egyházban, de aktivitásuk szabad szemmel is jól látható.
Ki döntötte meg Lengyelországban a kommunizmust? Lengyelországban
ez a munkásosztály műve volt, amely aztán elsőként esett az átalakulásnak
áldozatul. Képzeljünk el egy nagy gyárat, amely sztrájkokkal engedményekre
tudta rávenni a hatalom birtokosait. Ez a gyár íróasztalokra való
Lenin-szobrokat gyártott. A dolgozók jól végezték a munkájukat. 1989-ben
sem dolgoztak kevésbé jól. De ma már senkinek sem kellenek a Lenin-szobrok.
A piac tönkretette ezt a gyárat. A munkások, akiknek a sztrájkjával ki
lehetett vívni a szabadságot, áldozatul estek ennek a szabadságnak. Ez
a demokrácia első paradoxonja Lengyelországban.
A második paradoxon abban áll, hogy az olyan nagyüzemek, mint
a gdański erőmű, voltak a Szolidaritás fellegvárai. Az új kormányok nem
akartak méltatlanul bánni velük, hiszen nekik köszönhetően jutottak hatalomra.
Mivel azonban nem korszerűsítették ezeket a nagyüzemeket, csődbe is mentek.
A harmadik paradoxon úgy szól, hogy az a politikai kultúra, amire
a rendszer megtanította az embereket, a párt vezető szerepén alapult. Teljesen
magától értetődőnek tűnt tehát az a terv, hogy a Szolidaritás kapja meg
a vezető szerepet, és kerüljön olyan pozícióba, ahonnan eldöntheti, hogy
ki legyen a vajda vagy az igazgató, ki kapjon állást egy bankban, a titkosszolgálatnál
vagy a hadseregben. Ezzel a demokratikus rendszer nyilvánvalóan elvesztette
a legitimitását. Új típusú konfliktusok léptek fel.
Minden történeti utópia olyan világot rajzol meg, amely mentes
a strukturális konfliktusoktól. Ez az utópia az ellenzékiek számára majdnem
minden kommunista országban a népuralom utópiája volt. Azon alapult, hogy
egy új kommunizmust kell felépíteni, csak éppen kommunisták nélkül. Minden
kommunista országban túlsúlyban voltak a kommunizmus és a kapitalizmus
közötti valamiféle harmadik útra vonatkozó elképzelések. Ennek a harmadik
útnak a keresése többnyire annak a megállapításába torkollott, hogy ez
az út a harmadik világba vezet, ezért talán nem kéne forszírozni. Ilyesféle
fantazmagóriákkal a jobboldaliak körében is lehetett találkozni, azoknál,
akik konzervatív, vallási, nacionalista értékekre hivatkoztak, és a baloldaliak
körében is, akik a népuralomra vonatkozó plebejus, balos hagyományokra
és értékekre hivatkoztak.
Egyetlen ellenzéki sem mondta azt 1989 előtt, hogy a kapitalizmust
akarjuk. Senki sem követelt privatizálást, eszükbe sem jutott. És mégis
az derült ki, hogy ez abszolút szükségszerű. Ezért gondolta és írta azt
Francis Fukuyama, hogy a történelem végére értünk. Egy olyan helyzetre
gondolt, ahol reális módon senki sem tud annál jobbat elképzelni, mint
a piacgazdaság, a parlamenti demokrácia és az emberi jogok csorbítatlan
tiszteletben tartása. Fukuyama nem tudott ennél jobbat elképzelni, és ebben
igazat is tudok adni neki. De emberek milliói számára ez a rendszer egyáltalán
nem volt a legjobb. Ráadásul Fukuyama olyan illúziókat táplált, amelyek
épp olyan naivak voltak, mint a munkástanácsok általi kormányzáson alapuló
rendszer elképzelése.
Mindmáig jelennek meg olyan könyvek, amelyek kétségbe vonják
az átalakulás értelmét. Ezeknek a szerzői úgy vélik, hogy az emberek dühösek,
hogy semmi sem sikerült, hogy az elmúlt 20 év lényegében csak egy rakás
szerencsétlenség és tévedés. Az igaz, hogy nem volt minden tökéletes, én
ennek mégis épp az ellenkezőjét gondolom. Sok minden rossz történt, mégis
az az érzésem, hogy a Balkán és Oroszország kivételével a posztkommunista
országoknak a legújabbkori történelemben még soha nem volt 20 ilyen jó
évük, Lengyelországnak még az elmúlt 300 évben sem.
Az autoritárius kísértés
Kezdjük Oroszországgal. Ott hittek a szocializmus modernizálásában,
de ez a remény elég gyorsan meghiúsult. Miért indult el Oroszország éppen
ezen az úton? Erre nemcsak egy válasz van. Nagyon valószínű, hogy a történelmi
változás ott cikk-cakkban zajlik. Az orosz elitek a demokráciát elég hamar
gyermokráciának, azaz szarokráciának kezdték látni, locsogásnak, korrupciónak
és a mindennapi élet kriminalizálódásának. A pétervári tévé főnöke azt
mesélte nekem, hogy a tévé a Brezsnyev-érában borzalmas volt. Semmit nem
lehetett mondani, és csak hivatalos közleményeket olvastak be előre megírt
papírról. Esténként viszont az ember a lányával nyugodtan elmehetett sétálni.
A 90-es években büntetlenül lehetett azt mondani, hogy Jelcin egy részeges
fráter, tolvaj, mint az összes többi miniszter és helyi vezető, esténként
viszont nem lehetett elmenni sétálni, attól kellett tartani, hogy elrabolhatják,
hogy aztán csak váltságdíj fejében engedjék el az embert. Ez nagyon szemléletes
összefoglalása annak, hogyan látták az oroszok a peresztrojkát és a demokratizálást.
Ezért támogatják ma Oroszországban olyan sokan Putyin tekintélyelvű megoldásait.
Valamelyest úrrá lett a jogtalanságokon, és elkezdte idejében kifizettetni
a béreket és a nyugdíjakat.
Lengyelországban a káosztól való félelem kétféleképpen is megmutatkozott.
Mint visszatérés ahhoz, ami már bevált, ezzel lehet magyarázni a posztkommunisták
sikereit egyébként nemcsak Lengyelországban, hanem Litvániában, Bulgáriában,
Romániában, Szlovákiában és Magyarországon is. A posztkommunisták
előtt két út állt: az egyik volt a Zsuganovok és a Milosevicsek útja, tehát
az átmenet a nacionalizmusba. Ezt egyszer úgy fogalmaztam, hogy a nacionalizmus
a kommunizmus legfelső foka. Ezt azóta sokat idézték.
A demokratikus átalakulás bírálói Lengyelországban azt mondják,
hogy a két évtized mérlege negatív. Azt mondják, hogy a legnagyobb kommunista
bűnök elkövetőit nem vonták felelősségre, hogy az átvilágítást és a kommunistátlanítást
sosem vitték végig; hogy burjánzik a korrupció; hogy a nagy vagyoni különbségek
és a Szolidaritás-forradalom számos gyermekének keserűsége mondatja azt
velük, hogy egy ilyen Lengyelországért nem harcoltak volna. Azt is mondják,
hogy nincsenek már kritériumok, amelyek alapján a múlt hőseit méltatni
lehetne, hogy 1989 tavaszán nem a kommunistáknak dolgozott az idő, ezért
hiba volt a megegyezés útját keresni velük a kerekasztal tárgyalásokon.
Időnként arra gondolok, hogy Lengyelországban – de más posztkommunista
országokban is – könnyű megnyerni a régi háborúkat. 1989-ben a Szovjetunió
még egész jól tartotta magát, senki sem láthatta előre az összeomlását.
A lengyel megegyezést az amerikai kormány és a nyugat-európai kormányok
is példaszerűnek tartották. 1989. június 4-e szimbolikus jelentőségű dátum
lett. Ezen a napon szabad választásokra került sor Lengyelországban, nem
teljesen demokratikus, de már mégiscsak igazi választásokra, amelyek megvonták
a legitimitást a kommunista diktatúra rendszerétől; ugyanezen a napon Pekingben
a Mennyei Béke terén a tankok verték le a demokratikus szabadságjogokat
követelő diákok tüntetését. Aki ma azt mondja, hogy neki akkor minden kézenfekvő
volt, az elhallgatja, hogy akkoriban nem mondott semmi ilyesmit. Ma sem
mondja azt, hogy tudja, mikor és milyen körülmények között fognak megdőlni
a kommunista rendszerek Kubában vagy Koreában, még ha határozottan kijelenti
is, hogy a kommunizmus bukása ezekben az országokban is nyilvánvaló.
A mi országainkban még mindig könnyebben tudjuk előrelátni a
múltat, mint a jövőt. Másfelől azonban a múltat is egyre nehezebb megjósolni,
mert a 11. órában támadt antikommunisták rajzolják meg a képét, olyan embereket,
akik a legnagyobb érdemeket szerezték, vádolnak meg azzal, hogy együttműködtek
a politikai rendőrséggel. Úgy tűnik, mintha a történelem ilyen kezelése
egy új típusú autoritárius rendszer útját készülne kikövezni. Ma azt tapasztalhatjuk
meg, hogyan keletkezik sok országban egy antikommunista autoritarizmus
ideológiája. Magyarországon Orbán Viktor testesíti meg. Orbán útja érdekesen
alakult. A budapesti liberális értelmiség csodagyerekeként kezdte. Az általa
alapított pártot a béke és az öröm antikommunista arculata jellemezte.
Jól emlékszem Orbán pártjának egy választási plakátjára: két fénykép. Az
egyiken Brezsnyev és Honecker csókolózik, a másikon egy szép lány és egy
jóképű fiú. Két külön világ. Orbán azonban nem sokra rá jobb felé vitte
el a pártját, egy tekintélyelvű, radikális, revansista antikommunizmus
felé, amely felszívta magába a hagyományos konzervativizmust és a magyar
etnonacionalizmust. Lengyelországban a Jog és Igazságosság Pártjának (PiS)
két éves kormányzása volt ehhez hasonló. Oroszországban Jelcin nyitotta
meg az utat a tekintélyelvű kormányok felé, aki radikálisan elvetette a
bolsevizmus hagyományát és ideológiáját, de az antibolsevik jelszavakkal
olyan módszerekhez nyúlt, amelyek messze voltak a demokratikus normáktól.
Ma már nem igen vitás, hogy az 1996-os elnökválasztásokat megmanipulálták.
Demokrataként annak idején orosz barátaim mellett álltam ki, akik azt magyarázták,
hogy minden eszközzel fel kell tartóztatni a kommunistákat, akik többé
nem mondanának le újra visszaszerzett hatalmukról.
A cinikus Európa
20 év múltán érdemes Európát új egészként is szemügyre venni, mint
egy utópiák nélküli Európát. Ez az Európa tudatosan képviseli a politikai
és kulturális pluralizmust, ugyanakkor ennek az Európának nincs erős értékrendje.
A demokrácia ereje mindig a nemzetállam erős hagyományára támaszkodott,
de teret adott a pluralizmusnak, az emberi jogok tiszteletének és a tolerancia
elvének is. Ahol azonban már nincs több annál a hagyománynál, a berlusconizmus
Európáját láthatjuk, ahol csak az ügyes játszmák számítanak, a szociális
technikák, a cinizmus és a pénz. Az üzleti élet, a politika, a média és
a maffia koalícióit. Kétségtelen, hogy a kommunista veszély – ami
valamikor Franciaországban és Olaszországban is erős volt – egész egyszerűen
elmúlt. Franciaországban a kommunisták mikroszkopikusan kis csoporttá zsugorodtak
össze, Olaszországban szociáldemokratákká váltak. Másodsorban Európában
növekszik az egoizmus és az értéknihilizmus szelleme, a félelem és a szorongás
szelleme. Etekintetben az Európai Unió projektje nagyon fontos, ugyanakkor
ezért is áll olyan ingatag lábakon, mert folyton támadják és ostromolják
minden oldalról. Harmadsorban a posztkommunista országokban az a legfőbb
veszély, hogy átveszik a putyinizmus tapasztalatait, tehát a latin-amerikai
rendszer egyfajta újabb verzióját, ahol papíron megvannak a demokratikus
intézmények, valójában azonban valaki más kormányoz. A klasszikus példa
erre Vlagyimir Putyin, de Lengyelországban is volt két évünk a PiS-kormánnyal,
amikor kiépítették ezt a modellt, és a civiltársadalom intézményeit a független
bíróság vagy a független média elleni támadásokkal gyengítették.
Létezik egy Európa? Szerintem nem, de ez nem feltétlenül katasztrófa.
Európa egész idő alatt válságok és újrakezdések során nőtt egybe. Még mindig
egy dinamikus képződmény, amely folyton tovább épül. Fontos, hogy a fiatal,
posztkommunista Európában kialakuljon az európaiság tudata. De ennek nem
muszáj európai izolacionizmushoz vezetnie. Európának például nem volna
szabad elfordulnia Ukrajnától. Európának akkor van esélye, ha képes intelligens
módon exportálni a maga szelíd hatalmát. Ha Európa elzárkózik, a neoizolacionizmus
csapdájába esik, és veszít. Európának demokratikus projektnek kellene lennie,
és ezt kéne kisugároznia az egész világra.
Mi fenyegeti ma Európát? Egyfelől a lefegyverző hatású cinizmus,
amely minden értékelméletet és minden értékrendet kiüresít, másfelől pedig
az összes autoritárius vagy éppen totalitárius törekvés. Egy multikulturális
Európáról szoktunk beszélni, ami persze nagyon jó, Mégis, ha Európában
nagy számban élnek köztünk az iszlám világból való egyének, akik kisebbségként
az európai alapelvekre hivatkozva követelnek maguknak jogokat, ha azonban
többségbe kerülnek, másoktól megtagadják ugyanezeket a jogokat, mert nekik
viszont olyanok az alapelveik; akkor azon kell dolgozni, hogy az EU tartósan
meg tudja védeni a demokratikus értékeket.
Persze leegyszerűsítem a dolgokat. De éppen azon alapul a demokrácia
paradoxona, hogy mindig tolerálja az ellenségeit. És ilyennek is kell lennie,
de csak egy bizonyos határig. Ha hagyja átlépni ezt a határt, maga alatt
fűrészeli a fát. Nagyon gyakran feltettem magamnak a kérdést, vajon miért
bukott el a weimari demokrácia. Mert senki nem akart a védelmére kelni
– sem az értelmiségiek, sem a szakszervezetek, sem a munkások. Egy partikuláris
egoizmus kerekedett felül, és ez segítette a nácikat hatalomra. Persze
a történelem nem ismétli meg önmagát, vagy ha mégis, akkor komédiaként,
ahogy Marx Hegel nyomán mondta –, de a demokráciára soha nincs garancia.
Megint előfordulhat, hogy senki sem akar a demokrácia védelmére kelni..
Ha mai színdarabokat nézek, vagy mai irodalmat olvasok – főleg fiatal
lengyel szerzők műveit –, úgy látom, hogy nem sokra becsülik a szabad állam
intézményeit. Lehet azt mondani természetesen, hogy az elitek mindent megtettek
azért, hogy megvetés tárgyává váljanak, de ha senki nem védi meg a demokratikus
államot, akkor a végén majd alulmarad.
Az én rögeszmém a köztársaság védelme. A vita lényege a mi országainkban
mindenütt az, hogy kiállsz-e a liberális értékek mellett, vagy elfogadsz
egy putyinista államot. Ez rendkívül fontos, valamint az államhatalomnak
a tőle független intézményekhez való viszonya. Vajon az államhatalom be
akarja-e kebelezni ezeket az intézményeket, vagy tudatosan kész az önkorlátozásra,
és megengedi olyan állampolgári, vallási, szakmai civilszervezetek működését,
amelyek mint NGO-k per definitionem függetlenek kell hogy legyenek az államtól,
és amelyekkel az államhatalomnak egyeztető tárgyalások útján kell szót
értenie.
Egy másik probléma – talán már kevésbé jelentős, de tíz éve még nagyon
fontos volt – az átvilágítás és a kommunistátlanítás. Vajon egy demokratikus
rendszer tolerálhatja-e az emberek egy csoportjának kirekesztésére és diszkriminálására
irányuló egyezményes törekvést csak azért, mert ezek az emberek informálisan
együttműködtek vagy részét képezték a régi rezsimnek? Nem, ez az út közvetlenül
a diktatúrához vezet. Csehszlovákiában a háború után diktatúra kezdődött
azoknak a németeknek a menekülésével, kiűzésével és megölésével, akik mégiscsak
a köztársaság állampolgárai voltak. Nem úgy, mint Lengyelországban, ahol
németeknek Németországból való kitelepítéséről volt szó. Csehszlovákiában
a többség a németajkú állampolgárok kitelepítése mellett volt. A kollektív
bűnösség elvét alkalmazták. Ez az államcsínyhez készítette elő az utat.
Az ilyen jelekre fogékonyaknak kellene lennünk, sőt túlérzékenynek.
(Osteuropa 2-3/2009, eurozine)
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 2009 ősz, 74. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|