Dan Lungu
Buldózeres temetés
(A forradalom híre is a buldózeren érte)
Ha az ember leszáll a Kenyérgyárnál a villamosról, és továbbmegy a mellett
a panelház mellett, amelyikben a földszinten van egy trafik is, aztán elhalad
a felborult csille mellett, egy négyemeletes tömbház-sorhoz ér. A házakat
valaha narancssárgára festették, de a falakról már réges-rég lepergett-lemállott
az egykori vakolat. Ezek a lakótelep utolsó házai. A panelházak sora után
egy nagy rét kezdődik, ahova a lakótelepen élők kicsapják legelni a tyúkokat,
disznókat, teheneket. A gyerekek is ide járnak játszani. Ha valakit érdekelne
egy kicsit is, megtudhatná, hogy ezekben a városvégi tömbházakban a Szerszám-
és Cserealkatrész-készítő Vállalat, azaz a SZeCSeVa dolgozói laknak. A
legtöbbjük parasztcsaládból származik. A szakiskola után a közeli – vagy
éppen távolabbi – szülőfalujukat odahagyva, behúzódtak ide, a városba,
ahol mégiscsak könnyebb a megélhetés. Aztán megházasodtak. Falusi lányokat
vettek el, olyan lányokat, akik maguk is valami szakiskolát végeztek. Most
együtt dolgoznak ugyanannál a vállalatnál. Kaptak egy kis lakást is a gyárnegyedben,
egy panelházban: „tetszik, nem tetszik, ez van” – de a munkahely legalább
itt van, pár lépésnyire.
A buldózeres nem közülük való, ő nem parasztgyerek. Szokták is
húzni, kérdezgetik, tudja-e, hány gidát fial a kecskebak. Az ő szülei gyári
munkások. Bent laknak a városban, a központtól nem is messze. De összeveszett
velük egy lány miatt, akit aztán el is vett feleségül. Elvégezte a szakiskolát,
és a feleségével kiköltöztek a város szélére, a lakótelepre, az egyik „kis
panelbe”. Mindez nagyon régen történt. Ma már negyvenkét éves, és mostanra
csupa izom, szép szál férfi lett belőle. Mokány fekete bajuszt visel, zeng
a hangja, mikor megszólal, és a fogával töri fel a diót. Nyugodt természetű,
a dámajátéknál sem jön ki a sodrából. De a buldózere nyergében érzi a legjobban
magát, ott van igazán elemében. Mintha ez lenne az igazi otthona. „Virgil
vagyok, a buldózeres!” – húzza ki magát bemutatkozáskor, és barátságosan
hahotázva rázza meg az új ismerős kezét. „Nagy ember vagy, Virgil, felvitte
az isten a dolgod!” – kiáltja a földszinten lakó incifinci, vézna kis szomszéd,
valahányszor meglátja a szálfatermetű buldózerest, s aztán ő mulat a legjobban
a saját szóviccén.
„Őszinte részvétem, Virgil úr!” – motyogta megilletődötten a
nyugdíjas könyvelőnő, amikor megtudta, hogy elvesztette a feleségét. Gyönyörű
tavaszi napon történt, és Virgil, mint mindig, a buldózere nyergében ült,
dolgozott. Geta, az asszonya, valami apró műtét végett került kórházba.
„Semmi komoly, elvtárs, ez ma már rutinműtétnek számít!” – nyugtatgatták
a férjet az orvosok. Csak két napig tartják bent, aztán mehet is haza,
és már el is felejthetik az egészet. A két napból valahogy mégis egy hét
lett. Valami kis szövődmény lépett fel. Aztán újabb két hét következett.
És azon a tavaszi napon, amikor, mint mindig, a buldózere nyergében ülve
végezte a munkáját, egyszer csak megjelent a gépe mellett az egyik szomszéd,
hogy azonnal induljon a kórházba. „Ha gondolja, elvtárs, végezhetünk boncolást...”
Az igazán fontos dolgok, amik változást hoztak az életébe, valahogy
mind kapcsolatban voltak a buldózerekkel. Getát például egy szombat reggel
látta meg először. Fiatal legényke volt még. Odavolt a híd- meg síndarukért,
bolondult a buldózerekért, exkavátorokért. Minden szombaton és vasárnap
kiment a város széli építőtelepre. Akkoriban alapozták a lakótelepi panelházakat.
Volt ott egy oldalára billent buldózer; mintha csak tovább akart volna
dőlni, elgurulni onnan, mint egy túlérett birsalma. Virgil rendszeresen
ott töltötte a hétvégeket. Letelepedett egy buckára, és csak nézte, bámulta,
csodálta az óriási gépet. Ott, a vasbeton falakhoz használt zsaluzóformák,
kátrányos hordók, építőanyag-rakások között is a buldózer volt a legklasszabb.
Igazán király! A betongerendák, a szigetelőanyag-tekercsek, a rozsdaszínű
téglahegyek mind eltörpültek mellette... Azon a bizonyos szombat reggelen
egyszer csak felfigyelt két tejfölösszájú sihederre. A kedvenc szemlélődő
helyétől alig egy kőhajításnyira, a srácok éppen belekötöttek egy arrafelé
tartó lányba. Fűzfaágakkal felszerelkezve elállták az útját, és válogatott
disznóságokat ordibáltak neki. Virgil felpattant, és odarohant, hogy megvédje
a lányt. Aztán be is kísérte a városba. A lány elmesélte, hogy osztálykiránduláson
voltak a közeli erdőben, de ő megunta, és egymagában elindult hazafele.
Getának hívták. Virgil azt gondolta, hogy még soha nem hallott ennél szebb
nevet. Később ugyanilyen szépnek találta az Anna nevet is. A kis Anna a
házasságuk első évében született. Anna megérkezésének a hírét is a buldózerén
ülve tudta meg. Mintha az élete minden percét a gép nyergében töltené...
A nyugdíjas könyvelőnő sóhajtva ismételgette: „Őszinte részvétem,
Virgil úr!”, és a buldózeres nem tudta, hogy erre mit is mondjon. Illene
megköszönnie, vagy inkább meg se szólaljon? Így hát hallgatott. A szomszédok
elmondták, hogy Geta jólelkű, derék asszony volt, nagy kár érte. Kár, hogy
ilyen fiatalon kellett elmennie. Meg hogy minden doktor akasztófát érdemelne,
valamennyit lámpavasra kellene lógatni. Virgil csak szótlanul bólogatott.
Három napig nem tudta rászánni magát, hogy felüljön a buldózerre. Tisztogatta,
kenegette, teletankolta motorinával, kicserélte az olajat, úgy ápolgatta,
mint egy nagybeteget. Megfordult a fejében, hogy elnevezi „Geta”-nak. A
filmekben látta, hogy a hajókat meg szokták keresztelni. Ha a Sarkkör egy
gőzhajó, a Remény meg vitorlás, a Jóhír pedig egy jacht, a buldózere legyen
Geta! Aztán a negyedik nap megint felpattant a buldózer nyergébe. A kis
Anna ügyesen beletanult a háztartási munkákba. Főzött, mosott, takarított.
Néha kimentek kettesben a temetőbe. Geta sírhelye köré Virgil
csinos kerítést hegesztett vasrudakból. Zöldre festette. Anna virágokat
ültetett a sírra. Lassanként az egész temető megtelt vasrudakból hegesztett
kis kerítésekkel, csak az alakjuk meg a díszítésük különbözött egymástól.
Mindet a SZeCSeVa műhelyeiben hegesztették, aztán kilopták a kerítésen.
Vagy egy felessel lefizették a kapust. Virgilnek néha az jutott eszébe,
hogy végül is megnyugtató érzés lehet olyan sírban feküdni, amit a munkatársak
készítette vasrács kerít körül.
A temetőlátogatások alkalmával Anna a sírkereszt fölé görnyedve
sírdogált, mint egy öreg nénike. Aztán gyertyát gyújtott. Később csendesen
hazafelé indultak. Mikor a kapuhoz értek, Anna még egyszer hátratekintett.
Nem laktak messze a temetőtől. Ezt az új temetőt akkor nyitották meg,
mikor a gyártelep meg a lakótelep felépült. Jókora terület, körös-körül
betonlapokból épült kerítéssel. A kapuja olyan széles, hogy a katonai teherautók
át tudjanak hajtani rajta. Mert a közelben egy katonai egység állomásozott.
Virgilnek már több ismerőse is itt aludta örök álmát. Ide temették
azt a fiút az öntödéből, Tănasét, aki az izzó, olvasztott alumíniumba esett
és összeégett. És az a másik, a ghireni-i születésű Brînză, akit a szíve
ölt meg, egész fiatalon. Meg Amariei: azt meg egy vasgerenda ütötte agyon.
Rajtuk kívül volt még valaki... De mégsem, mert Ailenii-t hazavitték a falujába.
Otthon temették el, Todireni-ben.
Eleinte itt nem is volt templomuk, a koporsóval le kellett menni előbb
a völgybe, mert ott volt templom, és csak utána hozták vissza ide, a dombon
lévő temetőbe. De aztán egy szép napon a vállalat igazgatója ide küldött
egy csapat ügyes hegesztőt. Meg elegendő építőanyagot. Egy hét múlva már
állt is az új templom: a falak meg a tető ötmilliméteres, a keresztek hétmilliméteres
lemezből ügyesen kiszabva, és az egész prímán összehegesztve.
A forradalom híre is a buldózeren érte. Ilyen az élet! Az országút mentén
lerombolt házak bontási anyagával valami gödröket kellett éppen feltöltenie.
Hát igen, volt, akinek csak a kertjét vették el, másoknak a gazdasági épületeit
is, de a legtöbben bizony sokkal rosszabbul jártak, mert az egész házukat,
az otthonukat rombolták le. A hajdani utcák helyén új lakótelep épült,
valami új gyár munkásainak.
Amikor meglátta a tömzsi, kurtalábú Artimont, amint úgy galoppozott
feléje, mint egy megvadult ló, azt hitte, tűz ütött ki valahol. „Megdöntötték
Ceauşescut!” – kiáltotta, és – a rohanástól teljesen kifulladva – mindkét
kezével a buldózerbe kapaszkodott, mintha most azonnal el akarná tolni,
legalábbis a városig. „Mit beszélsz?” – kérdezett vissza lassan, hogy hallja,
tényleg jól értette-e az előbb. „Vége van... Vége Ceau... Ceauşescuéknak vége!”
Virgilnek a meglepetéstől majd’ leesett az álla. Erre aztán igazán nem
számított.
Aztán mind bementek a gyárba, körülülték a tévét, elküldtek egy
tanoncot vodkáért, megölelték-megcsókolták egymást, és végül, a gyár udvarán,
az óriási drót- és kartonpapír-tekercsek, a vascsövek, a rozsdás fűtőtest-elemek
között táncra perdültek a Hora Unirii hazafias dallamára. Napnál is világosabb:
mind megértették, hogy ettől a pillanattól fogva egy teljesen új, teljesen
más élet kezdődik.
Virgil továbbra is a buldózerével összenőve pergette napjait.
Aztán, alig két év múltán, a legforróbb nyár közepén, egészen pontosan
augusztus 16-án, észrevette, hogy a gyár kapusa a távolból hevesen integet
neki. Teljes erejéből hadonászott, az egyik kezét a füle mellé emelte,
a másik kezét, ökölbe szorítva, a szája elé tartotta. Így adta tudtára,
hogy telefonhoz hívják.
Csodálkozva bámulta a szemellenzős sapkás kis embert, és kételkedve
motyogta maga elé: „Telefon? Nekem?” Egész életében ötször, ha telefonált
eddig, és mindig csak igen komoly esetekben. Leugrott a buldózerről, magára
kapta a kockás ingét, aztán komótosan a kapus őrbódéja felé tartott. A
füléhez emelt műanyag-darabból egy műanyag-hangot hallott, amint afelől
érdeklődik, hogy Virgil Crîsnic-kel beszél-e. Majdnem elkáromkodta magát,
de mégsem küldhet a francba valakit, akit nem is lát. Hogy lehet egy ember
ilyen hülye? Leszállíttatja a buldózerről, idehivatja, pontosan őt, nem
valaki mást, most meg azt kérdezgeti, hogy tényleg ő van-e a telefonnál.
- Van egy Anna nevű lánya?
Mintha áramütés érte volna... Azonnal tudta, mi következik. A kórházban
Anna halálhírével fogadták. Igen, minden doktor akasztófát érdemelne, valamennyit
lámpavasra kéne lógatni. „Ha gondolja, Crîsnic úr, végezhetünk boncolást...”
„Tudja, a szíve vitte el. Az a sok stressz. Nem érte a lányt mostanában
valami érzelmi megrázkódtatás?” Csak már jönne Ghiţă a kocsival, hogy minél
hamarabb hazavigyék Annát. „Érzékeny lány volt, nyilvánvaló. Meg aztán
a fáradtság... a táplálkozás... a mindennapi gondok... De hát maga is tudja...”
Megkéri az asszonyokat, hogy szépen készítsenek elő mindent a temetésre.
Anna hirtelen összeesett az utcán. Pontosabban, egy buszmegállóban. Nagy
volt a tömeg. És fojtó hőség. Ketten hozták be, egy férfi meg egy nő. Felismeri?
A sápadt kicsike lány, a pöttyös kartonruhájában. Bólintott. Igen,
felismeri. A szálfatermetű buldózeres egész testében reszketni kezdett.
Lassú remegés járta át meg át. Mint ahogy egy gyereket rázogatnak éjnek
éjszakáján, óvatosan ébresztgetve, vigyázva, nehogy megijesszék.
Elég sokára ért vele haza. Szólt a rokonoknak. Nem sokan jöttek el.
De a szomszédok szép számban megjelentek. Odakint egyre fullasztóbb lett
a hőség. A vendégek azt pusmogták egymás között, hogy a kislányt mielőbb
el kell temetni. „Főleg, hogy a szíve vitte el. Azt mondják, a szívesek
még hamarabb kezdenek...”.
A temetőben a pópa kijelentette, hogy először is látnia kell
a halotti bizonyítványt, mert a törvényes előírások értelmében anélkül
nem végezheti el a szertartást.
Elment hát a törvényszékre, ahol kórházi papírokat, igazolásokat
kértek tőle, és okmánybélyegeket.
A törvényszéki iratboltban nem volt olyan okmánybélyegük, de
azt tanácsolták, próbálja meg az Ifjúsági Ház melletti trafikban.
Az Ifjúsági Ház melletti trafikban sem talált, de azt mondták,
próbálja meg a Csillag mozi mellettiben.
De ott is kifogyott. Az egész városban sehol sem volt kapható.
- Uram, sehol nincs ilyen okmánybélyeg. Adja ki a bizonyítványt,
és én majd megoldom valahogy. Tudja... ez a hőség... és... hát... már harmadik
napja, hogy...
Az enyhén kopaszodó, tömzsi tisztviselő állva hallgatta a buldózerest.
Két tenyerével az íróasztalra támaszkodott. Szürke zakója a fojtogató hőségben
is végig begombolva. Hamuszín szeme komoran meredt a semmibe. Csupa önelégültség,
fontoskodás. Ó, a hivatalnoki fontoskodás...
- Crîsnic úr, igazán sajnálom, de nem segíthetek. Ezzel megsérteném
az ország törvényes rendjét, de a saját elveimet is. Azonkívül, ha teljesíteném
a kérését, száz százalékosan rászolgálnék a börtönbüntetésre.
- Ugyan már, állítsa ki azt a bizonyítványt... Hisz’ értelmes emberek
vagyunk... Mindenért teljes felelősséget vállalok, az ördögbe is.
- Crîsnic úr, maga igen kellemetlen helyzetbe hoz engem – reccsent
rá a hivatalnok, aki egyre idegesebb lett. – Ha egyszer valami nem törvényes,
akkor az nem törvényes. Ennyi. Hát azért vívtuk meg a forradalmat, hogy
most törvénytelen dolgokat műveljünk?
- Mégsem földelhetem el a mezőn, mint egy kutyát. Meg van keresztelve.
Keresztény, szentelt földben kell nyugodnia! Mihez kezdjek így vele?
- Fogalmam sincs! Nem az én problémám. A legkevésbé sem nem érdekel!
- Nézze, segítsen, hogy eltemethessem szép rendben, és aztán azonnal
nekivágok az országnak. Szavamat adom, addig járok, míg megszerzem azokat
a bélyegeket. Csak már fejezzük be... Fejezzük be ezt az egészet...
Az íróasztal mögött álldogáló úr ekkor váratlanul Virgil füléhez hajolt,
és bizalmasan belesúgja: „Ugyan már. Ne is próbálkozzék. Fölösleges. Ilyen
bélyeg nem is létezik. A régebbieknek, a Román Szocialista Köztársaság
felirattal, már leállították a nyomtatását. A raktárakban sem maradt egyetlen
darab sem. És az új bélyeget, az ország mostani nevével, még nem hozták
forgalomba... Lehet, hogy még el sem kezdték a nyomtatását. Úgy hogy jobb
lesz, ha szépen eltemeti a lányát a kert végében, és elfelejti a pópát
meg a szertartást”.
- De hát megkereszteltettük... Keresztény... Nem dughatom szenteletlen földbe,
mint egy kutyát...
- Akkor őrizgesd otthon, ott rohadjon meg! – horkant fel a hivatalnok,
és öklével dühösen rácsapott az előtte tornyosuló irathalmazra.
A rokonok mindenféle ürügyekre hivatkozva eltünedeztek. Szanda néni
maradt utolsónak, de még mielőtt elment volna, elmondta, hogy létezik egy
cseles megoldás, a régebbi halotti bizonyítványokról leáztatott okmánybélyegekkel,
és hogy egy nemrég megözvegyült szomszédasszonyának így sikerült eltemettetnie
az elhunyt férjét.
A lakásban terjengő szag közben kezdett kiszivárogni a folyosóra.
Megtöltötte a lépcsőházat. Lassanként behatolt az ajtók alatt a szomszédokhoz
is. Virgilnek nem volt bátorsága benézni Anna szemfedője alá. Az egyik
szomszéd végül szólt, hogy az elviselhetetlen szag már az egész házat átjárta.
És hogy talán jobb lenne kivinni a koporsót valahova. Ki, a szabad levegőre.
„Nem akarlak megbántani, de a gyerekek már enni sem bírnak.” Egy másik
szomszéd, tiltakozása jeléül, kopogni kezdett a távfűtőcsövön. Talán a
nyugdíjas könyvelőnő volt, vagy a mellette lakó esztergályos...
Virgil végül döntött. Összeszedte minden bátorságát. A vállára emelte
a koporsót. Kivitte a tömbház mögötti rétre. Pontosan, lépésről–lépésre
végiggondolta, mit kell tennie, de nem akarta egyetlen percre sem magára
hagyni Annát. Szamártövisből, száraz trágyából, műanyag tasakokból kis
tüzet rakott. Egy borostás képű, homályos tekintetű alak somfordált melléjük,
és engedélyt kért, hogy a tűznél melegedhessen. Virgil ismerte Costicát,
nemegyszer adott már neki egy kis ennivalót. Hibbant volt szegény, és kéregetésből
élt, de alkalom adtán egyezségre lehetett jutni vele. Megkérte, maradjon
egy kicsit, és várja meg, mert mindjárt visszajön, és hoz neki valamit.
Hátrakerült, a gyár mögé, a gödrökhöz. Felült a buldózerére,
és a megszokott mozdulatokkal életre keltette a gépóriást. A hatalmas gépezet
motorja engedelmesen felbrummogott. Ellenőrizte a tankot. Aztán megsimogatta
öreg barátját. Halkan szólt hozzá. Megmondta neki, hogy nagy feladat vár
rájuk. „Vesszük Annát, és bevisszük a városba. Hogy holnap reggel, ahogy
belép az irodába, ott találja az asztalán. Hadd örüljön neki!” Bátorítóan
rácsapott a buldózer farára, megsarkantyúzta az oldalát: a böhöm jószág
felnyerített. Az ismerős hang hallatán megborzongott. A sebváltó megcsillant
a holdfényben, mint egy kivont szablya.
NAGY ZSUZSANNA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
LUNGU, Dan
Egy komcsi nyanya vagyok!
Jelenkor, 2008
Lettre, 2009 ősz, 74. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|