Lengyel kerekasztal-beszélgetés
2009. június 8-án a Lengyel Intézetben
Arkadiusz: BERNAS: Mi lett volna, ha más eredményeket hoz a 20 évvel
ezelőtti, 1989. június 4-i lengyel választás? Mivel ez volt az első, ez
kezdetben Lengyelországban kevesebb eredményt hozott. Az erős lengyel ellenzék
kevesebb engedményt tudott a kerekasztal-tárgyalásokon kicsikarni, mint
máshol a régióban. Vajon lehetett volna-e másképp csinálni?
BOZÓKI András: Bizonyára lehetett volna másként is dönteni az átalakulás
bizonyos pillanataiban, de ma már nem ez a fő kérdés. A demokratikus fordulat
Közép-Európa minden országában bekövetkezett. Számomra inkább az a feltűnő,
hogy sok elemző még mindig posztkommunista országokról beszél. Vajon hány
évtizedig kell még megküzdenünk ezzel a közös történelmi örökséggel? Közép-Európa
népei számára ez közös élmény, közös tapasztalat volt. Furcsa, hogy
20 év elteltével még mindig tartja magát a „posztkommunista” megjelölés.
Nevezték-e például 1965-ben posztfasiszta vagy posztnáci országnak az NSZK-t?
Nevezték-e így húsz évvel a második világháború után, amikor már túl voltak
a nyugatnémet gazdasági csodán? Bizonyára kell egy új nemzedék, amely határozott
gesztussal emlékeztet a váltás szükségességére, és ezáltal szimbolikusan
újra megerősíti azt. Nyugat-Németországban a 68-asoknak saját szüleik nemzedékével
szembefordulva kellett helyre tenniük a múltat, még 23 évvel a háború után
is. Most 2009-et írunk. Mennyivel él tovább egy történelmi retorika azok
után, hogy egy történelmi korszak lezárult? Nyugat-Németországban talán
addig élt, amíg a szociáldemokrácia kormányra nem került. Nem példa nélküli,
hogy Kelet-Közép-Európa országai még mindig küzdenek az antidemokratikus
rendszer örökségével. Talán nem természetellenes, hogy ez még mindig felvetődik.
Ami az 1989-es forradalmi átalakulásokat illeti, mivel a lengyelek
indultak el először – már 1980 augusztusában – így nekik kellett a legóvatosabbnak
lenniük. Jadwiga Staniszkis Lengyelország önkorlátozó forradalmáról írt.
Megalakulása után nem sokkal 10 millió tagja volt a Szolidaritásnak Ők
erősek voltak számarányukat és főleg lelki beállítottságukat tekintve,
mögöttük állt a lengyel pápa is, aminek ténye hihetetlen erőt adott számukra.
Nem csoda, hogy még 1989-ben is úgy gondolhatták, megtehetik, hogy a megkötött
paktumot átmenetinek tekintik és később felülvizsgálják. A magyar Ellenzéki
Kerekasztalban 1989 tavaszán volt egy fontos vita, hogy vajon nem kell-e
radikálisabbnak lenni a lengyeleknél. Volt, aki a fokozott óvatosságot
javasolta az ellenzék gyengesége és fragmentáltsága miatt. De érdekes módon
éppen Orbán Viktor mutatott rá arra, hogy pont azért kell radikálisabbnak
lennünk a lengyel ellenzéknél, mert gyengébbek vagyunk náluk. Ők megengedhetik
maguknak a kompromisszumokat, mert ha megkötnek egy paktumot a kommunistákkal,
képesek lesznek később erővel módosítani rajta. Mi viszont nem feltétlenül.
Magyarországon előbb volt pluralizmus, mint demokrácia. Lengyelországban
ez épp fordítva történt. A Szolidaritás nagy ernyőszervezet volt, ott a
pluralizálódás csak az első választások után indult be az ellenzéki oldalon.
Azok véleményét osztom, akik szerint a békés, demokratikus átmenet
a lengyeleknél előbb is bekövetkezhetett volna. Elvégre ők már 1980 augusztusában,
a gdanski hajógyárban elkezdték a tárgyalásos forradalmat. A lengyel ellenzék
ereje sokat segített más országoknak. Arról nem ők tehetnek, hogy a nemzetközi
helyzet akkor még nem volt érett a változásra. Így a demokratikus fordulat
csaknem tíz évvel később történt meg. A változásokat Lengyelországban és
Magyarországon nem Gorbacsov okozta – Gorbacsov fellépése itt inkább eltakarította
a változás útjában álló akadályokat.
Magyarországon 1989-ben az erőszakmentesség elve legalább olyan
fontos volt, mint a szabadság kivívása. Az önkorlátozás evolucionista stratégiájából
is ez következett. Krassó György Magyar Október Pártja kivételével senki
nem akarta 1956-ot megismételni: sem az ellenzék, sem a hatalom. Erőszakos
forradalom nélkül akartuk elérni, hogy a forradalmi változás visszafordíthatatlanul
demokratikus helyzetet teremtsen az országban.
Lengyelország felhalmozta azt az erkölcsi-politikai tőkét, amivel
ezt a fordulatot el tudta indítani. Mint említettem, a lengyel pápa erkölcsi
tekintélye sokat segített. Ezt a sajátos lengyel-magyar utat az ellenzéki
erők be tudták illeszteni a közép-európai rezisztencia több évszázados
történetének narratívájába. Magyarország kezdetben Lengyelország farvizén
haladhatott: a lengyelek mentek elöl, a bozótvágó késsel, mi pedig utánuk,
a rendszerváltás módjára vonatkozó kész tervekkel. A keletnémetek és a
csehek számára nagyon más volt a helyzet, ezért az ő történetük is más.
Gorbacsov szerepe ott jelentősebb volt a változásokban.
TAMÁS Pál: A kerekasztal a lengyel ellenzék gyengeségéből következett,
különben nem lett volna történelmi kompromisszum. 1988-ra legyengült a
Szolidaritás-mozgalom, pár tízezer tagja maradt. A Szolidaritás mítoszként
maradt fent, mint életforma, mint kulturális közeg. Kifulladt a lengyel
állam pacifikációs programja. Kérdés volt, hogy Jaruzelski elébe megy-e
az oroszoknak.
Vita volt abban a kérdésben mindkét részről, hogy abba lehet-e hagyni
a hideg polgárháborút. Adam Michnik, Frasyniuk és Bujak nem tudták, hogyan
győzik meg a többieket. A poszt89-es narratíva diszkontinuus az előzővel.
A kompromisszumnak volt értelme. A 20. század legfontosabb lengyel innovációja
volt kulturális, politikai téren. A másik tábor utólag úgy látja,
hogy túl nagy volt a kontinuitás, hogy a kerekasztal csak elitalku volt,
az ellenzéki hagyományok kiárusítása, nem alakult át a társadalom szerkezete.
A Kaczinski-testvérek 2005-ben az 1989-es 3. Lengyel Köztársaság után 2005-ben
a 4. Lengyel Köztársaság ideológusai lettek.
Balczerowicz, amikor Magyarországon járt 1992-ben, azt mondta, hogy
könnyebb volna átalakulást csinálni egy ilyen erős motgalom nélkül. Nem
tud eladni egy gyárat, ahol van egy militáns szakszervezet. A lengyel átalakulás
lassú volt, de a többinél sikeresebb.
TISCHLER János:
A bukott rendszer öröksége
Amikor az emberek azt hallották, hogy szociális piacgazdaság, azt kérdezték:
Mit akar ez? Szocializmust?
Úgy ment bele a magyar társadalom az átmenetbe, hogy nem tudta, hogy
mi lesz. Úgy képzelte, hogy a demokrácia a Kádár-korszak jobb kiadásban,
a boltok tele vannak, a munkanélküliség nulla. Illúziók. A mai napig ezt
a koloncot visszük magunkkal.
Mi van a politikai baloldallal? Európai formátumú baloldal kell, különben
jönnek a demagógok és a szélsőjobbosok.
A kádári jólétet toltuk magunk előtt.
Elmaradt a szembenézés a múlttal. A kommunista titkosszolgálatok ...
Láttam egy feliratot Lengyelországban: 89 – Lengyelország 10 év, Magyarország
10 hónap, Németország 10 nap, Csehszlovákia, Románia...
A leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik. A Szolidaritás azt mondta:
Mi nem akarunk titeket. Ti nem képviseltek minket.
Megmaradt a jegyrendszer, a rossz ellátás. Nem volt társadalmi támogatottsága
a rendszernek.
(folyt)
Valóban súlyos érvek csaptak össze, olyannyira, hogy fel kellett függeszteni
az első körét (a bizottsági ülésnek), és eltették januárra a folytatását.
/Jaruzelskiék?/ mindent bevetettek, hogy meggyőzzék a központi bizottságot.
Mindent elkövettek, ami tiszta zsarolás volt, mert lemondással is fenyegetőztek,
tehát nagyon sok mindent bevetettek, nem azért, mert kedvük támadt a Szolidaritással
kokettálni, hanem mert valóban annyira reménytelen volt a helyzet gazdaságilag
és politikailag, hogy azt gondolták, hogy ha behozzák a Szolidaritás által
képviselt bizalmi tőkét, a hatalomnak egy szeletét odaadják nekik, vagy
legalábbis behúzzák őket ebbe, nem akarták átadni a hatalmat, erről volt
szó, akkor meg lehet menteni a kommunista rendszert. Ezt a párttagság,
vagy inkább a pártapparátus nem értette meg, akkor tényleg bedobták azt,
hogy akkor lemond, mindennek vége, és jönnek a balosok. Úgyhogy végül keresztülvitték,
és kiadtak egy rém rossz nyelven megfogalmazott párthatározatot, amiben
benne volt, hogy rendben van, akkor legalizáljuk a Szolidaritást.
És persze akkor még át kellett törnie Walesának is a saját közege ellenállását.
Nagyon érzékletes képpel mondta el, hogy mi itt a lényeg, azt mondta, hogy
„Tudják, Uraim, hogy mibe ültetik a krumplit? Trágyába. De nem a trágya
a lényeg, hanem a krumpli. És ezt megértették végre, hogy mindegy a körítés,
a lényeg, az legyen meg. És végre leültek hatalmas bizalmatlanság
közepette 89 februárjában, három nagy munkacsoport, rengeteg alcsoport,
nagy tárgyalások. Két viszonylag gyenge fél, ezért is tudtak egymással
szóba állni, és olyan eredményeket értek el, amelyek azért mégiscsak előrelépést
jelentettek. Itt leginkább a választásokról van szó. És nagyon sokat elárul,
azt hiszem, mindkét fél hozzáállásáról, hogy azt gondolták, hogy a másik
csak veszthet ezeken a választásokon. Tehát a Szolidaritás azt hitte, hogy
már nem olyan erős esetleg, hogy nyerhessen, és azon aggódtak...
Ugye 161 mandátumot lehet megszerezni a szejmben, az szabad, a szenátusban
mind a 100 helyet meg lehet szerezni. a többi az marad a kommunista
párté meg a többi [csatlós] párté. Azon aggódott a Szolidaritás,
hogy ha szerzünk 20 helyet, az milyen ciki lesz a nyugati világban, hogy
már erre sincsen erőnk. Ugyanezek miatt erősen aggódott a kommunista párt
vezetése is, egy kábé titkár azt kérdezte, mi lesz, ha túlnyerjük magunkat,
akkor mit kezdünk megint a hatalmunkkal.
Itt nagyon furcsa képek ütköztek össze. És aztán megtörtént a
választás, elsöprő...
Tudni kell, ekkora hatalmas választási lap volt, jó nehéz, még jó papírból
csinálták, és kihúzásos szavazási rendszer volt. Tehát nem úgy, hogy beteszem
az x-et a jelöltem neve mellé, hanem föl volt írva 15 név, vagy 20,
vagy 8, attól függően, hogy milyen választási körzetről volt szó, ki kellett
húzni mindenkit, akit nem akarok, és azt az egyet meghagyni, akit akarok.
A Szolidaritás-jelöltek általában az utolsó helyek egyikén szerepeltek,
nyilván nem az első sorokban. Viszont ha valaki bedobta úgy a lapot, ahogy
megkapta, akkor ez automatikusan érvényes szavazatnak minősült az első
jelölt neve mellett, tehát automatikusan a Lengyel Egyesült Munkáspárt
jelöltjére szavazott. Szépen ki kellett ezeket folyamatosan húzni, kemény
munka volt, időben is eltartott, mégiscsak elment 63% erre a választásra,
pedig – ne felejtsük el – ott volt az alternatíva, a kínai megoldás.
Pont aznap, amikor Lengyelországban a választások voltak, akkor fojtották
el a pekingi Tienanmen téren a pekingi diákok szabadságmozgalmát. Tehát
világos volt a választás: vagy a lengyel út, békés megegyezés, (nyilván
mindenképpen valamit fel kell adni), vagy pedig lövünk, és aztán lesz valami.
Ennek is voltak hívei Lengyelországban is, Magyarországon is, hogy
politikailag kaszálunk, gazdaságilag pedig újítunk, ahogy ezt a kínaiak
csinálják mind a mai napig is. De hát ez mégiscsak Európa, itt nem ez a
megoldás jött be.
A választás után... mit csináljunk ezzel, mondja a Szolidaritás,
mindent megnyertünk. A 100 helyből a szenátusban 99 hely az övék lett,
és 1 független, ....
És gyakorlatilag épp ezen a ponton fel is borult a kerekasztal-megállapodás.
Egy 3-4 éves átmeneti időszakot tervezett, itt pedig nem telt el 3
hónap, és 89 augusztusában megalakult az első nem-szocialista lengyel kormány,
Tadeusz Mazowiecki vezetésével.
Tehát ha az kiáltják ma jobbról és még jobbabbról, hogy itt a rózsaszín
Szolidaritás, tehát a kiugrott komcsik a Szolidaritásban és plusz a kommunista
párt összeesküdött, és elosztották egymás között a hatalmat, és minden
egyebet, pont az ellenkezőjét bizonyítja mindennek...
Csak néhány hónapig voltak érvényben a megállapodások. Azokban szó
sem volt hatalomátadásról, szó sem volt nem-kommunista kormányról, szó
sem volt nagyon sok dologról, ami ezután következett. A Szolidaritás ugyanis
kihasználta az alkalmat, kikényszerítette a választásokat azzal a Michnik-féle
ajánlattal, hogy tiétek az államelnök, miénk a miniszterelnök. És ebbe
belement, jobb híján, nagyon megverték, ne felejtsük el a Lengyel
Egyesült Munkáspárt egyetlen egy szabad helyet nem szerzett meg a megszerezhetőből.
Egy szavazattal, még a saját pártjából is kapott ellenszavazatot, egy szavazat
különbséggel megválasztották. És utána nem tudott kormányt alakítani a
lengyel Egyesült Munkáspárt, mert kiugrott a két csatlóspártja, ezért alakíthatott
a Szolidaritás, és így jött létre a Mazowiecki-kormány.
Tehát ez egy nagyon bizonytalan átmenet volt, nagyon sok tényezővel.
Ma már tudjuk, akkor nyilván nem tudták a Szolidaritás vezetői, hogy a
szovjeteknek, vagy Gorbacsovnak esze ágában sem volt fegyveresen beavatkozni,
neki már kolonc volt gazdaságilag, politikailag Lengyelország, ki is jelentette
Gorbacsov valamelyik külpolitikai tanácsadója, hogy „ez már Lengyelország
belügye, mi minden kormánnyal együtt tudunk működni”. De hát lehetett
ezzel zsarolni a Szolidaritást, és ráadásul ugye Nicolae Ceausescu körbeüzente
az összes testvérországot, hogy „Menjünk Varsó ellen hadsereggel, mert
ott valami nagyon elfogadhatatlan dolog történik.” Mindegyik párt, az MSZMP
és az ... is visszautasította ezt a kezdeményezést, mert ezen már túlmentek.
Mert nem volt semmi olyan gazdasági-politikai helyzet, ami ezt .... Volna.
Nem is ez történt meg. ... reformok...
Hogy érzékeltessem, hogy milyen nehéz volt ez az egész, 1945-ben Gomulka
kijelentette a vele tárgyaló londoni emigráns kormánynak (?) ill. a
képviselőjüknek, hogy „Az egyszer megszerzett hatalmat soha többé nem adjuk
vissza”. Innen indul Lengyelország 45-46-ban, és innen jutott el 88-ig,
hogy nem akarták átadni, de ha úgy tetszik a Szolidaritás, vagy a lengyel
társadalom még inkább a saját szavazócéduláival elvette a hatalmat a kommunistáktól,
de ennek ára volt.
Tehát hogyha akkor nem volt a levegőben benne az, hogy igenis rögtön
felelősségre vonás, elszámoltatás, akkor utána már nagyon nehéz volt. Ha
egy pillanatot elmulasztunk, akkor utána már nem lehet.
Ennek ára van. De szerintem jobb, hogy itt nem volt .....
Lengyelországban, mintha az utcán mondjuk vér folyt volna.
De hát ezeket az ügyeket valóban visszük magunkkal tovább.
Arkadiusz Bernas: Állítólag a magyar ellenzékiek át akarták venni a
lengyel kerekasztalt, nemcsak a (koncepciót), hanem magát a bútort is.
Ha ott bevált, akkor itt is alkalmazzuk.
Volt-e más is, amit át akartak venni a lengyelektől, vagy volt-e olyan
megoldás, amit direkt nem alkalmaztak látván, hogy Lengyelországban esetleg
nem vált be?
BOZÓKI ANDRÁS: Ahogy mondtam, Lengyelországban a nyolcvanas évtized
elején volt egy nagy ellenzéki mozgalom, a Szolidaritás, aztán ez 1989-re
önmagához képest gyengébb lett – de hát csak önmagához képest lett gyengébb.
Még így is sokkal erősebb volt, mint bármelyik magyar ellenzéki párt. Itt
Magyarországon más volt a feladat, egyszerűen meg kellett teremteni a még
alig megszületett, de máris széthúzó ellenzék egységét. Tisztán lehetett
látni már akkor is, hogy az ellenzék megosztására az MSZMP-n belül különböző
elképzelések jelentek meg. Nyers Rezső köre, az Új Márciusi Front, a szociáldemokraták
feltámasztására próbált politizálni. A Pozsgay-Bíró féle együttműködés,
vagyis az MSZP demokratikus szocialista szárnya és az MDF közeledése (a
Néppárttal együtt) valamiféle új nemzeti közepet, egy demokratikus szocialista
nemzeti közepet kívánt létrehozni, egyaránt lenyesegetve a „szélsőségeket”:
a radikálisokat, a liberálisokat és az „old school” kommunistákat. Aztán
voltak olyan elgondolások, amelyek szerint a kisgazdapártot kellett volna
újra életre lehelni, mint az MSZMP szövetségesét.
Tehát Berecz János, Nyers Rezső, Pozsgay Imre különböző elképzeléseket
dédelgetett, de az mindenesetre közös volt ezekben az elképzelésekben,
hogy az „oszd meg és uralkodj” elvét követték, tehát azt vizslatták, azt
nézték, hogy hol lehetne az egyébként is gyenge és fragmentált magyar ellenzéket
úgy megosztani, hogy néhányukat beemeljék, szövetségessé tegyék, másokat
pedig marginalizáljanak.
Ne felejtsük el, hogy 1989. március 15-én a Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata
Párt képviselői még az MSZMP-vel együtt ünnepeltek a Nemzeti Múzeum lépcsőin,
miközben az ellenzéki erők a Március 15-e téren, a Petőfi szobornál tartottak
rendezvényt. Lényegében versenyhelyzet alakult ki, hogy vajon melyik eseményre
megy el több ember. És az MSZMP rendezvényére elment tízezer, az ellenzéki
ünnepre pedig elment 80 ezer ember, tehát vizuálisan is láthatóvá vált,
hogy az ellenzék Magyarországon – habár gyengének tűnt – azért jelentős
társadalmi támogatottságot élvez, ha meg tudja szervezni önmagát. Ez volt
március 15-e tanulsága: az ellenzéki erők önmagukban gyengék, de ha összefognak,
ha képesek arra, hogy egyszer az életben félretegyék az ellentéteiket,
akkor erejük sokszorosan meghaladhatja a kommunistákét.
Az 1985-ös monori értelmiségi találkozó után – ahol még együtt voltak
az ellenzék eltérő szárnyai – a különböző ellenzéki csoportosulások 1986-ban
már nem ünnepelték együtt a forradalom harmincadik évfordulóját. 1987-ben
pedig a későbbi MDF és a későbbi SZDSZ – tehát a demokratikus ellenzék
és a későbbi lakitelki társaság – útja szétvált. A Társadalmi Szerződés
elnevezésű programot a Beszélő köre jelentette meg, amire Csurka István
és Bíró Zoltán válasza az 1987 szeptemberi lakiteleki találkozó megszervezése
volt. Tehát ott már megroppant az ellenzék valamikori törékeny egysége,
és erre az egykori szereplők közül többen rá is játszottak a hagyományos
„népi-urbánus” törésvonal felnagyításával.
Tehát a kérdés az volt: hagyja-e az ellenzék, hogy az MSZMP kimazsolázza
a számára kedves mérsékelt ellenzékieket, velük egy koalíciót alkosson,
a többieket pedig kiszórja, és létrehozza a „szocialista pluralizmus” rendszerét?
Ez azt jelentette volna, hogy akik elfogadják a szocialista alkotmányt,
azok az MSZMP-vel együtt egyfajta pluralista hatalmat testesíthetnek meg.
Szó sem volt demokratikus többpártrendszerről, hanem szocialista pluralizmusról
a régi alkotmány keretei között, ahol a Népfrontot néhány megszelídíthető
szatellit párt helyettesíti. Ezzel a fajta szalámi-taktikával szemben egyetlen
lehetőség kínálkozott: ha összeszedi magát az ellenzék, leül, és azt mondja,
hogy mi csak egységesen vagyunk hajlandók tárgyalni az MSZMP-vel.
Ehhez kellett 1989 március 15-e. Gyakran mondják ugyan, hogy Magyarországon
nem volt társadalmi támogatottsága az ellenzéknek, de ez csak részben igaz.
Mert a döntő pontokon, március 15-én a Petőfi szobornál és a Kossuth téren,
május elsején a Népligetben, ahol az alternatív szakszervezetek rendeztek
majálist, valamint június 16-án a Hősök terén a nép – miközben egyébként
jórészt passzív volt – a döntő pontokon kinyilvánította akaratát, és erőt
adott az ellenzéki mozgalmaknak. Március 15-én afelé ösztökélte őket, hogy
fogjanak össze. Így jött létre egy héttel később az Ellenzéki Kerekasztal.
Tehát Lengyelországgal ellentétben Magyarországon először az ellenzéknek
kellett saját kebelén belül egy kerekasztalt létrehoznia ahhoz, hogy egyáltalán
tárgyalóképes legyen. Lengyelországban volt a nagy kerekasztal, amely mellé
leültek az egyházak, a hivatalos szakszervezetek, a Szolidaritás, a kommunista
párt képviselői és a többiek. Magyarországon ezt először az ellenzéknek
kellett megcsinálnia, hogy ellen tudjon állni a megosztási kísérleteknek.
Ebből a szempontból ez sikeres volt. Kineveztek két tárgyalót, aki az Ellenzéki
Kerekasztal (EKA) nevében a majdani tárgyalások előkészítéséről egyeztet
az MSZMP képviselőivel. Őket úgy hívták, hogy Sólyom László és Tölgyessy
Péter. És aztán májustól felgyorsultak ezek a folyamatok.
Lengyelország hatása érzékelhető volt. Áprilisban befejeződtek
a lengyel kerekasztal-tárgyalások, ez ráébresztette a magyar kommunista
párt vezetőit, hogy nekik is tárgyalniuk kell. A gazdasági átalakulásra
vonatkozó törvényeket már a kerekasztal-tárgyalások megkezdése előtt elfogadták.
Megalkották a társasági és az átalakulási törvényt, tehát lehet úgy is
interpretálni a történteket, hogy a kommunista elit vezető csoportjai gazdaságilag
már a tárgyalások előtt bebiztosították magukat, a „spontán privatizáció”
elindult. Ezt követően – tartva attól, hogy a Nagy Imre újratemetés súlyos
politikai vereséget jelenthet számukra – három nappal a Nagy Imre újratemetés
előtt szimbolikusan megkezdték a háromoldalú tárgyalásokat. Volt, aki háromoldalú
tárgyalásnak nevezte, de az MSZMP hivatalosan ezt „politikai egyeztető
tárgyalásoknak” nevezte (rövidítve PET), amire úgy tekintett az ellenzék,
hogy ez csak afféle „petting”. Ezzel próbálta az MSZMP a tárgyalássorozat
jelentőségét csökkenteni, mondván, hogy csak zártkörű politikai egyeztetésről
van szó.
Az ellenzék végig kétoldalú tárgyalásokat akart. Erre az volt az ideológiája,
amit Magyar Bálint fogalmazott meg, hogy „a hatalom és a társadalom” áll
egymással szemben, és ezt kell leképeznie a két tárgyaló félnek, Ezt az
MSZMP elutasította, és végül a háromoldalú formulában egyeztek meg, amelyben
a harmadik oldalt az MSZMP által meghívott társadalmi-politikai szervezetek
alkották. Ezeket az Ellenzéki Kerekasztal kicsit gúnyosan –
ám részben joggal – az MSZMP szatellit-szervezeteinek nevezte.
Ott volt a Nőszövetség, a Baloldali Alternatíva, valamint a két legerősebb
szervezetük: a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) és a Hazafias Népfront.
Tehát tulajdonképpen a transzmissziós szervezetek vettek benne részt, valamint
egy-két olyan értelmiségi csoportosulás, mint a Baloldali Alternatíva (BAL).
Ott megjelent a KISZ utódszervezete, a Demisz is Tehát tulajdonképpen ez
egy nagyon vegyes társaság volt, de az MSZMP és az EKA megállapodása szerint
őnekik együttes álláspontot kellett képviselniük, és amennyiben az ellenzék
és az MSZMP megállapodott, akkor ők azt már nem vétózhatták meg. A három
oldal tehát igazából csak két és fél oldal volt.
Egy rendkívül bonyolult tárgyalási struktúra jött létre, amelyben
hat albizottság volt, mind a politikai, mind a gazdasági területen, volt
egy ún. középszint, ezek voltak a szakértői szintek, a főbb vitatémák fölkerültek
a középszintre, ezután jött az ún. plenáris ülés, ahol a pecsétet ráütötték,
és az aláírás megszületett. Plenáris ülés igazából csak az elején volt,
meg a végén. Igazán az Achilles-sarka a tárgyalás-sorozatnak a média problémája
volt, mert valamiféle buta feledékenységből az ellenzék elfogadta, hogy
a tárgyalásokat ne közvetítse a televízió. Így aztán lassacskán nőtt az
elégedetlenség a társadalomban, hogy a tárgyalók itt a nép feje fölött,
a társadalom háta mögött megegyeznek a hatalom elosztásáról, úgy, hogy
mi közben nem is tudjuk, hogy valójában miről tárgyalnak. Tehát megindulhatott
a tárgyalások titkossága miatt egyfajta ellenpropaganda mind az Ellenzéki
Kerekasztal tagszervezeteivel, mind pedig a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások
többi résztvevőjével szemben.
Tehát volt egy érdekes, harmonika-szerű mozgás. Egyfelől a társadalmi
mozgalmak az utcán a nyilvánosságot követelték, támogatták, de az Ellenzéki
Kerekasztal nem akarta ezeket a csoportokat feltétlenül mobilizálni, mert
békés átmenetre törekedett. Senki sem akarta azt, hogy az utcán dőljenek
el a dolgok. Igazából nem is voltak olyan pártok, kivéve Krassó György
Magyar Október Pártját, amely kb. két-három tucat emberből állt. Ők voltak,
akik elutasították a tárgyalás-sorozatot, mondván, hogy itt az elitek egyezkednek
a társadalom háta mögött. Ők voltak a forradalmi alternatíva, de voltaképpen
50 embernél kevesebben voltak, tehát lényegében egy ironikus performance
párt volt. Mindazonáltal azért június 15-én, a szovjet nagykövetség
előtt sikerült egy viszonylag komoly tüntetést összehozniuk a Fidesz Radikális
Frakciójával, aminek aztán az lett a következménye, hogy Mark Palmer, akkori
amerikai nagykövetnek kellett őket lecsendesítenie. Rá még hallgattak,
közbenjárásával kaptak egyszer műsoridőt a Zárórában, ott elmondhatták,
amit akartak, Krassó ekkor került be a magyar televízióba életében először.
Annyit lezárásképpen, hogy júniusra befejeződtek a lengyel átalakulásnak
az alapfolyamatai, átállt a két szatellit-párt, létrejött az ellenzéki
többség, kezdett megalakulni ez a Michnik által megírt „ti elnökötök,
mi miniszterelnökünk” felállás. Tehát úgy tűnt, hogy Lengyelországban elrendeződnek
a dolgok, viszont a nyugatra vágyó keletnémet menekültek csak augusztusban
kezdtek el itt Magyarországon, a Balatonnál, és a prágai, varsói követségeknél
gyülekezni, úgyhogy július és szeptember között volt 2-3 hónap, amikor
Magyarországra figyelt a világsajtó, amikor Magyarország szerepelt a kommunizmus
összeomlásának története fókuszában. Ez azért nagyon ritka a történelemben!
Amikor egyetlen országnak – egy ilyen kis országnak, mint Magyarország
– adatik 2-3 hónap, hogy a világsajtó fókuszában állhat. A lengyel történet
befejeződött, a keletnémet történet a lipcsei felvonulásokkal még nem kezdődött
el. A csehszlovák tüntetések sem. Ezek mind szeptember-októberi történetek.
Némi leegyszerűsítéssel: 1989 júniusa és szeptembere között Magyarország
volt a kommunizmus elleni harc frontvonala. El is jött ide idősebb George
Bush, mondott is a Kossuth téren, egy emlékezetes beszédet az esőben. És
így tovább.
Minden nagyszerű érdeme mellett természetesen sok probléma van a magyar
kerekasztal-tárgyalásokon született megállapodással. Azt hiszem, hogy az
alapító atyák túlságosan tartottak az új demokrácia weimarizálódásától,
nem akarták, hogy ilyen olasz-típusú strandkormányok évente jöjjenek létre
és bukjanak meg. Ezért túlbizosították a rendszer stabilitását, előtérbe
állították a kormányozhatóságot a reprezentativitás mellett, vagy azzal
szemben, és ezzel bebetonoztak olyan struktúrákat, amiktől később nagyon
nehéz lett, szinte lehetetlen, megszabadulni. Például a kétharmados törvények
túlzottan nagy száma a felelőtlen kormányzás melegágya. A kormány létrejön,
megválasztják, négy évre erős alkotmányos szabályokkal bebetonozódik, majd
nem tud kormányozni, mert meg van kötve a keze a kétharmados törvényekkel.
Ez például igencsak felemás öröksége 89-nek: a kormány mindig kitölti
a négy évet, nem tud igazából megbukni. A rendszer nem eléggé rugalmas,
mert az alapító atyák túlbiztosították, túlhangsúlyozták az intézményes
stabilitást, ami mondjuk jó volt a 90-es évek tumultusos időszakaiban,
a gazdasági átmenet idején, de egy ponton túl már akadálya a demokrácia
kreatív, flexibilis kibontakozásának. Voltaképpen azt lehet mondani: nem
kerültek be új pártok a parlamentbe – a MIÉP volt az egyetlen, de az is
csak egy leszakadt ága volt az MDF-nek – tehát létrejött a pártokratikus
rendszer. Ebben a demokráciának az intézményes stabilitása van túlhangsúlyozva,
míg a rendszer innovációra való képessége, a civil társadalom, az ellenőrző
szerep, a független intézmények, az NGO-k, a think tankek, a független
nyilvánosság pedig fokozatosan, lassacskán, a pártok alá gyűrődtek be.
Tehát párturalom van Magyarországon. Akkor ezt még nem lehetett látni,
mindannyian örültünk a megszerzett stabilitásnak, de húsz év múlva sajnos
ennek súlyos következményei lettek. A rendszer túlzott, „pártokratikus
stabilitása” a rendszer innovációra való képtelenségéhez vezetett. Azt
lehet mondani, hogy végül a rendszert a kerekasztal-tárgyalások és a négy
igenes népszavazás legitimálta. Nem lehet azt mondani, hogy a kerekasztal-tárgyalások
illegitim megállapodással zárultak volna – holott a résztvevők közül senki
sem rendelkezett természetesen demokratikus felhatalmazással. Hiszen még
nem voltak szabad választások sem. De utólag, a négy igenes népszavazás
végül jóváhagyta azt a megállapodást, ami a Nemzeti Kerekasztalnál született,
azáltal, hogy néhány ponton a korrekcióját is végrehajtatta, és így az
ország akadály nélkül tudott eljutni az 1990. márciusi első szabad választásokig.
TAMÁS PÁL: Két dolgot nagyon röviden tennék hozzá a lengyel ügyek kapcsán.
Az egyik az, hogy tulajdonképpen 89 nyarára, mikor már nagyjából kialakul
a lengyel megállapodás és a magyar megállapodás, a nyugat számára a dolog
érdektelen lesz. Itt van ez a két puha rendszer, kötöttek valami kompromisszumot,
de nem omlott össze a kommunista uralom. Azoknak, akik úgy gondolták, hogy
itt le kell a falaknak omlani, azoknak ez nem volt elég szép. Nem itt,
hanem New Yorkban, vagy Washingtonban, vagy Párizsban vagy Londonban, és
akkor kezdtek figyelni, amikor... ezt nem kell ugye hangsúlyozni, a döntő
európai csata Németországban zajlott. A berlini fallal. A Szovjetuniói
európai aspirációi Németországhoz fűződtek, ha azok megbuknak, akkor megbukik
a Szovjetunió Európával szembeni konfrontatív magatartása. Akár ...., akár
nem. Tehát a döntő csata igazán .. Nekem azért érdekes a lengyelországi
vita, mert azt látom, hogy ugye Lengyelország pionír szerepe közismert
a történetben, de a döntő csata tulajdonképpen 89 ősze, amikor Berlin,
és utána Prága, és utána Bukarest. Ezért ez egy koraszülött kompromisszumnak
tűnik sokaknak a szemében, amit még a magyarok kopiztak is nem egészen
eredeti módon,. Az az érdekes, hogy miközben a lengyel értelmiség nem kis
része azt mondja, hogy felejtsük el ezt a dolgot, nem sikerült, egy amorális
kompromisszum jött létre, ez nem az én álláspontom, ezeket csak idézem,
hirtelen megjelenik egy lengyel ambíció, hogy állítsuk vissza Lengyelország
primátusát, egy nemzetközi kampány indul, mi is ennek vagyunk itt most
a része, hogy elfelejtettétek, hogy mi voltunk a pionírok, Lengyelország
ezzel kapcsolatban egy kampányt folytat, nagyon helyes, mert valóban a
lengyelek voltak a pionírok, olyan valamiben próbálják a lengyel pionírságot,
és próbáljuk velük együtt mi is Önöknek elmesélni, amiről a lengyel közvélemény
jelentős része egyáltalán nincs mint pozitív példáról meggyőződve., ellenkezőleg.
Érdekes módon a lengyel belső közvéleményt rendkívül megosztó történetben
Lengyelország a németektől, Berlintől, a berlini faltól vissza szeretné
ebben a poszt-propaganda háborúban szerezni magának a prioritást, ami teljesen
jogos.
Ehhez kapcsolódik a másik dolog, amit ehhez hozzá szeretnék tenni,
hogy Magyarországon, legalábbis az én élményeim azok a 80-as évektől folyamatosan,
amikor elkezdtem érdeklődni Lengyelország iránt, hogy leszámítva néhány
tucat embert, ezeknek egy része aktivistája volt a beszélő-körnek és másoknak,
Lengyelországról nem tudott senki semmit. Olvasott ilyen jelszavakat, a
nagy szolidaritás..., hogy ezen kívül mi volt mögötte, nem tudtak semmit.
Ez így is maradt azóta is.
Volt egy néhány ember, Magyar Bálint az egyik, aki ugyan lengyelül
nem tanult meg, de kiment 80-81-ben, megpróbálta felvenni a kapcsolatot
a Szolidaritással..., később voltak kifejezetten az illegalitáson belül kapcsolatok,
hallottam Hodosán Rózától egy beszámolót arról nemrég, hogy őt fölkészítette
a Szolidaritás egyik szárnya, hogy ő itt egy illegális rádiót működtessen,
de végül erre nem került már sor, meg ilyesmi. Ilyen akciók voltak, de
ezek igazán mozgalmi kapcsolatok voltak, sejtek között. Semmiképpen sem
jelentette a magyar társadalom Lengyelországra figyelését. Nem volt
egyáltalán jobb a helyzet a hivatalosság oldalán, a pártoldalon sem. Volt
valami a reformerek között, mondjuk így, hogy az aczélista vonal rokonszenvezett
a Rakowskival. ...
TISCHLER János: Egy dolgot hadd tegyek ehhez hozzá amellett, hogy ebben
igazad van.
Azért felnőtt egy fiatal értelmiség akkor a 80-as évek elején, amelynek
a tagjai rendszeresen kijártak a jazz-fesztiválokra, rendszeresen
jártak Krakkóba, Cseh Tamás dalaiban a 70-es években van erről szó,...
TP: Rokonszenv volt, politikai profizmus nem volt.
TJ: Az URH, Európa kiadó, Kontroll-csoport, ez a megújuló rock-közeg,
underground, ezeknek is voltak lengyel kapcsolatai, a Dialógus is próbálkozott.
Tehát miközben ezeket nem lehetett látni, azért azt lehet mondani, hogy
ilyen szubkulturálisan voltak olyan hajszálgyökerek, amelyek összekötöttek...
Lengyelországnak volt egy nimbusza.
TP: Technikai innováció, a beszélő előállítási technikáit onnan tanulták.
Hogy hogyan lehet szitanyomással csinálni és nem kéziratszerűen gépelni...
És persze Lengyelország volt kulturálisan is az egyik legérdekesebb
hely Kelet-Európában.
TJ: Néhány szót még a kerekasztalról. Az egyik az, hogy 8 méter átmérőjű
volt a kerekasztal Varsóban. És akkor keletkezett egy vicc, hogy miért
pont ennyi ez az átmérő. A válasz: mert a távköpés világcsúcsa 7 méter.
Aztán a Szolidaritás azt képviselte, hogy az első találkozó ne az utolsó
legyen.
Amikor megvoltak a választások, akkor érezték a Szolidaritás vezetői,
hogy nem parlamenti ellenzéknek választották meg őket az emberek. Ha már
ott ülnek a padsorokban, csináljanak is valamit. Ez vitte el a kormányalakítás
felé a Szolidaritást.
Ez készítette elő a magyar kerekasztalt is. Itt már nem volt szükség
arra, hogy ilyen kompromisszumos megállapodások legyenek,. Hiszen a nagy
júliusi választási vereség után a magyar ellenzéki kerekasztal megtehette
már azt, meg is tette, hogy kiharcolja azt, hogy szabad választások legyenek
90 márciusában Magyarországon, aztán pedig sikeresen keresztülhúzták Pozsgai
államfői aspirációit is a 4 igenes népszavazással. Tehát Lengyelország
törte az utat, elindult, és aztán, erről már beszéltünk, nem volt a lengyel
megoldás példa a számunkra abban az értelemben, hogy sokkal radikálisabban
is lehetett fellépni. A lengyeleknek köszönhettük ezt a fajta lehetőséget,
de mi is éltünk vele, és ez a lényeg, hogy elindultunk, utána pedig megtaláltuk
a saját utunkat, olyat, ami mégiscsak elvezetett a rendszerváltáshoz.
Még azt szerettem volna említeni, itt most elhangzott, hogy kinek van
primátusa a rendszerváltásban, Berlinnek, a falnak, vagy Lengyelországnak.
Van egyfajta közeledés a kettő között, nemcsak arra gondolok, hogy most
Angela Merkel kancellárasszony elment Krakkóba, és méltatta a lengyel rendszerváltást,
hogy ők mutatták a példát, hogy igenis náluk kezdődött, hanem arra is gondolok,
ami egy nagyon szimbolikus dolog, hogy Gdanskban egymással szemben áll
két faldarab, a hajógyárból kivett egyik faldarab, az a rész, ahol Walesa
átugrotta a kerítést annak idején, 80-ban, ill. a berlini falból egy darab,
egymással szemben állnak, kb 40 centi távolságban, és ugyanez most már
meg fog valósulni Berlinben is a jövő héten, kivisznek egy gdanski
faldarabot Berlinbe, és ott egy berlini faldarab mellé odaállítják, hogy
együtt szimbolizálja a rendszerváltásoknak a jelentőségét.
Ha már arról van szó, hogy kinek van elsőbbsége: Lengyelországban szeretik
a jelképeket, ilyen a dominó is. Már 2005-ben, amikor arra emlékeztek a
Visztula mentén, hogy 25 éve alakult meg a Szolidaritás, akkor
Gdanskban kezdődött, hogy dőltek a dominók, elsőként a lengyeleknél
dőlt el az első dominó, és aztán ez viszi magával az összes többit egészen
Kazahsztánig, Kirgizisztánig, de a végén marad állva egy dominó, azon nincsen
felirat, hogy milyen ország, nyugodtan bele lehet képzelni Beloruszt, bele
lehet képzelni Oroszországot, mert nyilván csak európai távlatokban gondolkodunk.
Tehát ilyenfajta jelképes üzenete van a lengyel rendszerváltásnak, .. Lengyelország
mégiscsak egy középhatalom, európai méretekben is meghatározó..., és igenis
lehetnek politikai aspirációik a Szolidaritás mozgalomból kiindulva * Ukrajna
felé, ami nagyon fontos, ill a balti köztársaságok felé, ill. Belorusz,
Oroszország irányában, Grúzia felé (ugye nem véletlen, hogy a lengyel köztársasági
elnök elment tavalyelőtt nyáron Grúziába, az orosz csapatok ott álltak
szemben, miközben ott parolázott, el is kellett mennie fedezékbe, de akkor
is ott állt, és demonstrálta, hogy veletek vagyunk, grúzok), ez belefér
még a Szolidaritás mítoszába. És szerintem jól élnek a lengyelek ezzel
az üzenettel.
Most is volt ez a dominó, az első a lengyel, a második a magyar, aztán
az NDK, Csehszlovákia és így tovább. Eldöntötték, százezer ember ujjongott
ott Gdanskban a hajógyár területén, hatalmas tapsviharral. El is mondták
szépen a hangos bemondók, hogy most dőlnek a dominók, a lengyelek
indítják, a magyarok a másodikok, és aztán és így tovább. Az átlagéletkora
ennek a százezer embernek huszonegynéhány év volt, aki akkor született,
vagy még az sem, így aztán ők már legalább hallottak valamit erről. El
kell valahol kezdeni, és ez egy jó kezdete volt ennek.
Egy utolsó gondolat: A Szolidaritásnak van mítosza. A 80-as évekbeli
Szolidaritásnak van mítosza. Minden nép szereti a mítoszokat, annak mindig
van igazságmagva, a 80-as Szolidaritásnak is megvan az igazságmagva, ami
ma már elképzelhetetlen, hogy mondjuk a bányász tüntet az ápolónő érdekében,
nem a saját munkahelyéért, fizetésemeléséért. Tudja, hogy az ápolónőnek
nincsen erre lehetősége, őt könnyen megveri egy rohamrendőr, ahhoz nem
kell olyan nagy bátorság. A bányászokkal szemben sokkal kiegyenlítettebb
a küzdelem. .És amikor fölment 80-81-ben 20-25 ezer bányász Sziléziából
Varsóba, nem magukért, hanem az ápolónők mellett tüntettek, az ő sztrájkjuk
mellett fejezték ki a szolidaritásukat, ez volt az a pont, amiből kinőtt
a mítosza a Szolidaritásnak. Hogy a közös érdekeinket képviseljük, nemcsak
a magunkét. Ez ma már nem így van. Szétesett a magyar társadalom is, a
lengyel is, de ez a mítosz megmaradt. És nincsen hasonló mítosza
sem a magyar, sem a lengyel demokráciának. A demokratikus állam születéséhez
nem kötődik semmiféle mítosz.
TP: És kellene?
TJ: Szerintem kellene, mert szeretjük a meséket.
TP: A demokrácia a felnőttek társadalma.
TJ: Sem a magyar, sem a lengyel demokráciának nincs ilyen születési
mítosza, és ez hiányzik. Nem tudunk érzelmileg azonosulni valamivel.
AB: Ma már minden országban kritizálhatjuk a rendszerváltást, de ne
felejtsük el, hogy ezt ma már szabadon tehetjük meg.
Lettre, 2009 ősz, 74. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|