Kornis Mihállyal beszélget Bodor Virág
A Feliratok és a Nekem az ég között A könyv, amivé az életemet formálni szeretném
– Nemrégiben szerencsés véletlen folytán találkoztam azzal az emberrel,
aki gyermekkoromban az albérlőnk volt, most már agg ember, ő alig olvasott
tőlem valamit. De nagyon kíváncsi lett, így hirtelen. Rendkívül kultúrált
elméleti fizikusról van szó. A Végre élsz-et, a Napkönyv-et és az Egy csecsemő
emlékiratai-t adtam oda neki, meg a legújabb kisregényemet, mondván, ez
annak az önéletrajzi-családi indíttatású szövegfolyamnak a szépirodalmi
része, amin egész életművemmel dolgozom. A Végre élsz, amit először, még
huszonévesen írtam, ennek a második kötete – így kezdtem a pályám, ’73
és ’76 között –, aztán a harmadik meg, ami a középkori válságban való vergődésemről
szól, a nagy fordulatról, amikor megtaláltam magamban az elárult Másikat,
az a Napkönyv. Azt ’92 és ’94 között írtam, akkor lettem középkorú, szembenéztem
a Gorgóval, ennek a családi eposznak az első kötete pedig, amit nemrég
írtam, az Egy csecsemő emlékiratai már a legkorábbi időkről szól. A folytatása
Nekem az ég – Hazafutás, ami most jelenik meg, a Rákosi korszakban játszódik,
most válik aktuálissá. Az is a családi eposzunk egy fejezete.
– Most megnevezett néhány író elődöt, vagy író mesterét. – Megneveztem néhány művészt, de csak egyetlen szempontból, hogy a helyzetünkben,
az övékében és az enyémben egzisztenciális értelemben és a stigma szintjén
van valami meghökkentően hasonló. De a mester fogalmában nem hiszek. Erről
szól a Feliratok a fehér égen egyik vonulata. Már nincsenek mesterek. Nem
is szabad, hogy legyenek. Ezt tanítják, tanúsítják életükkel és művükkel
a példák, az útmutatók. A tömegember, ahelyett hogy maga oldaná meg az
életét, hajlamos abban reménykedni, mert arra tanítják a tömegidomárok,
hogy lesz egy jó miniszterelnök mestere, vagy egy spirituális hadvezér
mestere, vagy egy pártfőnök mestere. Mester kell neki. És az majd szépen
elmagyarázza neki, hogy kell csinálni a - mit is? Meg is csinálja.
Helyettünk. Tessék körülnézni.
– Csakhogy most, ha már ez szóba került ez az idő és a kor – nagyon sok művében ugye párhuzamba kerül a saját élete és az ország sorsa, vagy a nemzet történelme... Együtt látja ezeket a dolgokat. – ...úgy érzi? Érdekes. Lehet. Tehát arra gondol, hogy ’56 az miért fontos nekem? – Igen például. Meg hogy általában felelősen gondolkodik arról, ami történik körülöttünk. – Azt hiszem, értem a kérdést, és ha a lényegére próbálok válaszolni,
ez összefügg a világérzékelésemmel, amit nagyon korán és furán kényszerültem
kialakítani. A múlton és az idő természetén meg az időjáráson, a felhőátvonulások
jelentésén töprengek, mióta az eszemet tudom. Bambán, mellékesen, tátott
szájjal négy-öt éves korom óta. Van múlt? Vagy ez csak pletyka? Máig csodának
gondolom a megszületésemet, az életem puszta tényét, ez nekem igen könnyen
megy, tekintve, hogy én 1949-ben születtem, és mikor megtudtam, hogy ’44-’45-ben
itt Budapesten is az olyan gyerekeket, mint én, gondolkozás nélkül ölték
meg, nagyon úgy tűnt, mintha én hihetetlen véletlen szerencse folytán,
épp csak megúsztam volna ezt, egy vékony hajszállal később születtem. Ezért
azután magában véve ünneplésre méltó csoda, hogy élek. Gondoltam kissrácként
és gondolom ma is. És írással ünnepelem az életet. Mert mire felnőttem,
addigra viszont úgy éreztem, hogy nekem felelősségem van az élettel szemben.
Hát mindent meghatároz az a négy-öt éves kori élményem, amikor egyszer
– ezt többször próbáltam megírni, de nem tudtam, viszont nagyon sokfelől
körülírtam már, majdnem minden jó dolgom erről szól -, egész pici koromban
rájöttem, hogy tulajdonképpen az ember az egész világgal, sőt a világegyetemmel
azonos, és csak az a furcsa, hogy nem emlékszem az egész világegyetemre,
minden porszemre külön-külön, de valójában ÉN vagyok a minden. Ha én vagyok
a minden, ami nekem egyszerűen alapélményem, de nem úgy, hogy én, a kis
Kornis, vagy a Kertész Mihály vagyok a minden, hanem az, aki azt mondja
bennem, hogy én, az gyakorlatilag a világ szíve és közepe, az tart életben,
aki bennem ént mond, aki bennünk mindannyiunkban énnek mondja magát, aki
képes kinyitni a szemét, és értelmet tulajdonítani bárminek, és hogy ez
a valaki, ez természetesen felelős az egészért.
A Feliratok a fehér égen-ben van egy bekezdés, amiben egy száznegyvennel száguldó Jaguár tudná követni azt a mennyiségű egymás mellé rakott lapot, ami az épp megjelenő irodalmat jelenti. Tehát, hogy praktikusan követhetetlen egy ember számára az, hogy mi jelenik meg. Érdemes-e így írni, és érdemes-e így másokat arra biztatni, akár egy ilyen Íróakadémián is, ahol tanít, hogy írjanak? – Erről is írtam egy egész szöveget. Vagyis egy szabadelőadást esszévé írtam, az Írás mint életforma, az is benne van a Feliratokban, abban minden lényegeset elmondok erről, de dióhéjban szívesen elmondom most is. Azt gondolom, hogy ahogyan szerelmeskedni lehet ócskán és aljasul, úgy írni is lehet ócskán és aljasul is, és lehet úgy is, hogy szent legyen és csodálatos, és megtisztító, és igaz, és termékeny. A termékeny írást is kétféleképpen lehet gyakorolni. Egyrészt úgy, hogy az ember önmagát tisztázza, tudatosítja, ezáltal bizonyos távolságot, distanciát teremt az őt ért sérelmek vagy örömök kapcsán. Fel tudja dolgozni az élményeit. Ha ezt az interneten teszi, akkor mindenki szeme láttára teszi. Ezt a hagyományos irodalmi felfogás exhibicionizmusnak, nárcizmusnak, infantilis önmutogatásnak, felesleges fecsegésnek tartja. Holott, aki így tesz az interneten, vagy akárhol, részvesz az általános dekanonizáció áldásos hullámában. Aminek már nagyon itt volt az ideje. Az égre írunk. Mind. Bárkik. Mindnyájan valakik. A személy rangsorolhatatlan. Én, aki ifjú koromban elég komoly önismereti kurzusokat végeztem, nagyon jó tanáraim voltak e tekintetben, úgy gondolom, az írás terápia is, a kifejezésben megszabadulunk irreális félelmeinktől, azáltal, hogy rögzítjük. Papírra vetem, leteszem. Megfogalmazom, ezáltal átdolgozom, a magamévá teszem. Világgá kiáltom. Tudok vele kezdeni valamit. Valaki leszek. – Igen, de az írás... az írás művészet! – Más az irodalom... így van. Na most az az érdekes, hogy az internet olyan időszakát éli, mint a Vadnyugat a 19. században. Most születik az Új Egyesült Államok. Szó nincs a neten még kultúráról, az csak duma –, pénzről, nagy pénz leszakításáról van szó, az van indexre téve, és az az origója mindennek, de műveltségnek, minőségnek, tisztességnek, se semmi nagynak az úgynevezett közösségi portálokon még nyoma sincs. Szól a bendzsó, működnek a különböző köpködő kocsmák, kuplerájok, másutt a virtuális hóhérlegények, és... szóval rettenetes. De a világhálón máris vannak több mint tehetséges névtelen írók is, a maguk kicsi és gyéren látogatott webhelyein, a jövő öko-Edisonjai és Kafkái, akik az életüket több mint tisztességesen igyekeznek megfogalmazni, föltalálni és elveszejteni, tulajdonképp a szentekhez illő nyitottsággal. Az internet hatalmas közösség, ez a világ legnagyobb nyitott, dekanonizált közössége, épp azért létezik itt a tényleg tiszta jó szöveg is. – És mondjuk össze lehet hasonlítani ezekkel egy nagyon jó könyvet? – A két dolog nem versenyez egymással, mert az internetes blog és az irodalom úgy viszonyul egymáshoz, mint a rockzene a komolyzenéhez. Vagy a jazz a gregoriánhoz. Más kvalitásai vannak egy jól megírt blogbejegyzésnek, mint egy offline versnek vagy valami Jelenkorba való, nemes veretű szépprózai szövegnek. Össze sem lehet hasonlítani a kettőt. – A Feliratok-ban van színházi szótár, régi fölújított, átdolgozott esszék, van benne blogbejegyzés is. Hogy áll össze ez az egész egy kötetté? Mire vállalkozikl ez a kísérlet? – A Feliratok a fehér égen – válogatott és új esszék - összeállítása közben jöttem rá: én ugyanazon gondolkodom egész életemben. A húsz évvel ezelőtti tanulmányaim kérdésfelvetései, mondjuk a Félelem dicsérete esszém, tehát a húsz-huszonöt éve írt dolgaim alapállása nem különbözik a maiaktól. Rásegítettem, hogy ez kiderüljön, az kétségtelen, de nem írtam át a régi dolgaimat a fordítottjukra, csak stilisztikai szempontból javítottam, és közben boldogan konstatáltam, hogy a lényegükhöz sose kell hozzányúlnom. Ha egyszer egybekötve volna minden szövegem, szóval volna egyszer egy ilyen Kornis-összes, ez a kötet, a Feliratok... simán belecsúszna szerintem. – Beszéljünk a kötetben található szótárról. Az a próbálkozás miről szól? - Arra gondol, hogy van a könyvben egy Az élet színháza című szöveg,
alcíme próbanyomat, amiben a B betű néhány fogalmát: a bátorság, a bibi
és a bizalom, s minden ilyesmi, ami B betűs, vagyis majdnem minden személyes
meghatározásra kerül. Kipróbáltam, menne-e ez? Egyik következő tervem,
ha a sorsom módot ad rá, hogy lexikonszerűen megpróbálom áttekinteni az
életem, az életünk A-tól Z-ig. Nézeteimet az élet alapfogalmairól. Ez a
gondolat hasonlít Karinthy Frigyes Nagy Enciklopédia tervéhez, amit ő csak
félig tréfásan, de félig komolyan nevezett „Nagynak” és „Enciklopédiának”,
de sajnos nem tudta végigírni. Csak megírt néhány betűt. De én nem humoros
akarok itt lenni, nem is filozófus, hanem, mondjuk így, az érett önmagam.
Összefoglalás. Szeretném, ha lenne egy olyan fejezete az eposznak, amely
címszavakban beszél ebben az egyszeri Kornis-összesben. Nem A-tól Z-ig,
enciklopedikusan volna, hanem csak a számomra fontos szavak, a legfontosabbak.
– Hogy válogatja a szavakat? - Nagyon jó kérdés. Magam elé veszem a helyesírási szótárat, olvasom,
és az a szó, amelyik megszólít, nem tudom megmondani, miért, talán az segít
ehhez, hogy azért itt van egy titkos rugó. És azt megírom. Színházrendező
szakon végeztem és dramaturgiát is tanultam, a hatás tudományát ismerem,
és képes vagyok – Shakespeare-rel töltöttem az életemet, 12 évig tanítottam
műelemzést a főiskolán –, úgy látni az életet, mint színházat. Mint egy
nagy életszínházat. Az életemet a dramaturg vagy a drámaíró szememmel különböző
szituációk, jelenetek és szerepek sorának látom. Azokról a fogalmakról
van mondandóm, amik érdekesek vagy problematikusak – hát az ugyanaz! Érdekes,
problematikus, vagyis konfliktusos fogalmak. Például a bíró szerepe, vagy
a birkózó szerepe, az kétértelmű. Legalább kétértelmű. Inkább több. A világ
legnagyobb írója vagy költője, Shakespeare, azt mondta, „Színház az egész
világ. És színész benne minden férfi és nő...” És ez az én Az élet színháza
szótáram abból a hipotézisből indulna ki, hogy - no és ki a néző? Oké,
mi vagyunk a színészek, és oké, ez a színpad, de hol a Néző? Nos, a Néző,
az az abszurdum, az a jövő, az az atyaisten, aki bárcsak lenne! De ha én
neki megcsinálom, akkor ezáltal segítek abban, hogy létesüljön, hogy itt
legyen. Hogy ő legyen.
– A kritika és a szakma nem vár öntől regényt? – A kritika és a szakma regényt vár. De azt gondolom, a regény egy olyan
műforma, amelyik arra tesz kísérletet, hogy egy történetben az egész világot
a maga nézőpontjából kifogástalanul és a maga teljességében ábrázolja.
Én meg valakinek a múltkorjában azt mondtam, hogy én meg úgy érzem magam
a világban és Magyarországon, mintha egy felgyújtott faluban laknék, ahol
az összes ház ég. Én pedig, ha regényt fogalmaznék, az olyan, mintha nekiállnék
egy nagy méretű festményt készíteni erről. Úgy én nem írok már semmit.
A Másikra figyelek, nem magamra, azt befejeztem. Mostantól elmondanám,
hogy milyennek láttam Őt. Vagyis ezentúl arról a Másikról szeretnék írni
mindenfélét, aki nem én voltam, hanem a barátom volt, a szerelmem, az ajándék,
akit kaptam az életben, és mindenféle alakban. A tér, amit kaptam,
a helyem a Másik. Most már tudom. És addig fogok hancúrozni, annyit fogok
megismerni, megörökíteni abban az Egy Könyvben, amivé az életemet formálni
szeretném, amióta élek vagyis írok, amennyit csak megismerni lehet, amíg
csak engedik, amíg haza nem kell mennem a térről.
Lettre, 2009 ősz, 74. szám Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|