Kiss Noémi
Honeckerpapucs
(endékások a balcsin)
Az endékával együtt eltűnt a Balaton.
Mikor kislány voltam, alig vártam, hogy nyár legyen és elinduljunk
a balcsira. Nemcsak a fürdés, az iszapozás és a stégről való horgászat
miatt, hanem azért, mert akkor találkozhatok végre a német lányokkal. A
német lányok Wartburggal és Trabanttal érkeztek, akárcsak mi, öt kiló krumplival
a tetőn, mert a Balatonon a németek miatt drágább volt a zöldség. Minden
évben jöttek, együtt nőttünk fel. Egész nyáron bikiniben, trikóban, mackónadrágban
és klottgatyában játszottunk, vagy meztelenül, mert a német lányok, velünk
ellentétben, könnyen levetkőztek. Nőtt a cicijük és még mindig fürdőruha
nélkül strandoltak. Fesztelenek és boldogok voltak, meg hangosak. Otthon,
Drezdában, Lipcsében vagy Halléban morcosak, szigorúak és rendszerkövetők,
legalábbis a szüleim így mondták, meggyőződésesek.
Persze mi csak a nem meggyőződésesekkel játszottunk. Mert a Balatonon
már egyetlen német sem volt meggyőződve hazája tökéletes iparáról, a panelházak
életjobbító szerepéről és az antifasisztakommunista párt sikeres forradalmáról.
Olyanokkal játszottunk a vízben, akiket aztán évekkel később Budapestről
segítettünk át a határon nyugatra. Emlékszem, Heide Müllerék az egész háztartásukat
nálunk hagyták, és egy szál pulóverben indultak el gyalog Bécsbe. Budapest
utcái 1989 őszén tele voltak hónapokig parkoló, DDR feliratú Dácsiával
és Ladákkal, elhagyott sátrakkal, konyhafelszereléssel és matracokkal.
Volt olyan házudvar, ahol telepakolt bőröndök várakoztak hónapokig, míg
gazdájuk értük nem jött.
De a leginkább a németek papucsát tartottuk furcsának. Erős, masszív,
fatalpú lábbelit hordtak, egy csatos bőrszíjba dugták a lábfejüket. Ha
kicsi volt a papucs, az sem zavarta őket különösebben, az ujjuk vége a
földet súrolta. Futni is lehetett benne, meg hangosan klaffogni, anyámat
idegesíteni. Nyolcadik karácsonyára én is megkaptam a honeckerpapucsot.
Nekem volt először az osztályban német cuccom. Nem is voltam vele túl menő.
Egy Adidas cipő sokkal menőbb lett volna, de az csak egyvalakinek volt,
és az sem nálunk, hanem egy másik osztályban. Ha ráléptem valakinek a lábára,
irtóra fájt. Csíptük, rúgtuk egymást a német lányokkal, de csak szeretetből.
A német lányok amúgy nagyon élénkek voltak, kivirultak, sikítoztak, már
attól is boldog öröm töltötte el őket, ha a fehér bőrük megégett a balatoni
napon. Egész nap őszibarackot ettek és fagylaltoztak. A német lányok legboldogabb
heteiket az endékás Balatonban töltötték.
Kelet-Németországból érkeztek és németül beszéltek. Ők voltak az első
külföldiek, akikkel gyerekként találkozhattunk. Az osztályban szinte mindenkinek
volt német levelezőpartnere, legalább velük németül lehetett beszélni,
nem pedig oroszul. Közvetlenek voltak, folyton hívtak játszani: kommáhijá,
kommáhijá. Gyereide, gyereide. Ez volt az első szó, amit megtanultam. Este
aztán átjöttek hozzánk vendégségbe a szülőkkel, hoztak egy-egy üveg sört.
Jöttek a nyugatnémetek is, csak ők több karton dobozos sörrel, svájci csokoládéval
és Bravo újsággal. Tízszer annyi ajándékkal, mint a keletnémetek, de valahogy
mégsem ők lettek a barátaink, inkább az egysörös németekkel játszottunk.
A nyugatnémetek a keletnémeteknek is hoztak ajándékot. Nem sajnálatból,
csak szolidaritásból. Mi gyerekek gyűjtöttük a dobozokat, mert az osztályban
az volt a menő, aki nyáron a legtöbb nyugatnémet sörösdobozt gyűjtötte.
Igazából kihasználtuk a nyugatiakat, csak az ajándékok ? Fa szappan, Donald
rágó, Milka csoki és a Coca-cola ? miatt szerettük őket.
Apám gulyáslevest főzött bográcsban, sok paprikával, mert ezt rendelték
a németek. De nem is kellett rendelni, tudta, mi kell a németeknek, korábban
Jénában dolgozott, kágéesté cseremunkásként három évet töltött ott, és
olcsó német nylon melltartókkal üzletelt. Aztán mikor mindenki megérkezett,
este nyolc felé elkezdte kevergetni Kádár gulyásszocializmusát. Lehetett
rágódni, kacagni és Brezsnyev-viccet mesélni, néha ruszkizni, cikizni az
orosz ipari űrcsodát. A németek csak nagy kínok árán, nyáladzással és víz
szürcsölésével tudták végül megenni az erős levest. Állandóan kenyeret
kértek hozzá, fehér, nagykaréj, magyar kenyeret. Kibírjuk, tedd csak bele
Georgi (apámat Gyurinak hívják) a magyar paprikát, ne sajnáld, ne légy
fukar. A németek, mondta apám, szeretnek nagyot mondani, hisznek abban,
amit csinálnak. Inkább megették a forró, tüzes levest, de elveiket nem
adták fel soha.
Nyugatnémetek és keletnémetek. Ültek az udvarban, ölelgették egymást
és söröztek. Diszkrétek voltak, a politika azért inkább csak ritkán került
szóba, néhány durvább vicc formájában, hiszen az endékások nem is szerettek
annyira viccelni. Csak a csehek, a lengyelek és a magyarok, ők sokkal bátrabbak
voltak. Az endékások meg voltak félemlítve. Csak a Balatonon, és csak néha,
titokban mondtak ezt-azt. Tudták, érezték, hogy a bolyánál és még az úszómatracon
is megfigyelik őket; lefényképezik lesikamerával a stégen a családot, aztán
viszik a nem túl izgalmas képet a stazi központjába, Berlinbe. Állítólag
minden második turista megfigyelő volt. Ugyanakkor furcsa mód a keleti
blokkban az endékások imádták a legjobban a gulyásszocializmust. Majd meg
vesztek érte. Kimondottan nehezükre esett a választás, hiszen a keleti-tengeri,
nudista brigádnyaralás és a gulyás között kellett minden nyáron dönteni.
A határnyitás után vagyunk, húsz évvel. Merő nosztalgiából évente megrendezik
a Balatonnál az endékás emlékhetet, az interneten lehet rá jelentkezni.
De ma már semmi sem olyan, mint amikor a németek tényleg lerágták a tóparton
szegénységükben a körmüket. Folyton éhesek voltak, folyton napsütésre vágytak,
a kevés átváltott pénzüket pulóverre és farmerra költötték.
A magyar tenger környékén hat hétig tartott a szezon, július elejétől
augusztus közepéig. Zimmerferi nyarának hívták. A németek előre terveztek,
minden évben megbeszélték, hol szállnak meg jövőre. Aludtak a nappaliban
kihúzhatós ágyon, garázsban, sufniban, úszómedencében vagy a Trabant csomagtartójában.
Sátorban a mezőn. A gyümölcsösben, egy barackfa alatt. Szőlőskertben. Az
országút mentén, erődben, a vízparton hálózsákban, endékás hálózsákban,
endékás csomagtartóban és endékás mackóruhában.
Nekünk természetes volt, hogy két német létezik, az egyik BMW-vel jött,
Opellal, vagy Audival, a másik kétüteművel, Barkasszal, utánfutóval. Az
egyik étteremben ebédelt, még a magyar pincér sunyi felárát is kifizette,
dupla adag húst rendelt, puha törölközője volt és Arena fürdőruhája. A
másik a földeken ebédelt, a gyümölcsösben, a szedd magad akcióban ette
tele magát, és falból vett egy kiló barackot. Az egyiknek nagyon sok német
márkája volt, a másiknak nagyon kevés. Mindkettő arról álmodott, hogy megnyílik
egyszer a határ, de egyik sem hitte, hogy ez valóban bekövetkezne.
A két német közösen imádta az olcsó magyar húst, a meleg tó vízét
és a pulóverpiacot. A gagyipiac igazi nemzetközi sikernek számított, pedig
csak pulóvert, farmert és fonott kosarat lehetett vásárolni. Mikor a lengyelek
és a magyarok nosztalgiáznak, akkor a németekkel együtt ezt a piacot idézik
meg. Hozzánk közel volt a vásár, Kilitiben. Ide látogatott a nyári vendégsereg
hosszú tömött sorban, főként a szocialista országokból – elsősorban Dél-Lengyelországból,
Szlovákiából és Németországból –, olyanok, akik el sem tudták volna képzelni
balatoni nyaralásukat piaci vásárlás nélkül.
Mióta nincs pulóverpiac, nincs endéká és nincs Balaton sem. Megszűntek
a szeddmagad akciók, már nem lehet pincékben és garázsokban szobát kivenni,
és nincsenek kényes bőrű, levelező-partnerlányok a strandon. A nemzetközi
gulyásfőzések is elmaradoznak. Eltűntek a honeckerpapucsok a stégbejáró
mellől. A magyar tó globalizált turistaközpont, fényes és csillog, épülnek
a wellness szállók, a vitorláskikötők és a hatalmas bevásárlóközpontok,
a német campingben pedig hollandok és dánok vernek sátrat, nekik nyírják
és locsolják a magyarok a füvet.
Lettre, 2009 ősz, 74. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|