Dalos György
Menekülők és otthon maradók
(Az NDK végnapjaiból)
Az egypártrendszer keretei között tartott utolsó keletnémet helyhatósági
választás idején (1989 májusában) már folyamatban volt egy másik, egyre
tömegesebbé váló szavazás – amelynek során az NDK-polgárok a lábukkal szavaztak.
A menekülési mozgalom legális és illegális formákat egyaránt keresett magának.
Az 1961 augusztusa és 1989 decembere között beadott kiutazási kérelmek
felét, több mint félmilliót, az 1989-es évben nyújtották be, és „az NDK
törvénytelen elhagyása” (Republikflucht) elnevezésű büntetőügyi tényállás
is ebben az időszakban tetőzött mintegy kétszáz ezer esettel. A feldolgozott
kérelmek száma hónapról hónapra növekedett (januárban: 3741, októberben:
30 598 engedélyt adtak ki), de így se tudott lépést tartani az illegális
határátlépések számával (januárban: 4627, októberben: 57 024 volt a menekültek
száma). A „jogellenes” megoldás esetében teljesen új volt a hangsúlyeltolódás
az egyéni szöksésektől a csoportos disszidálás megkísérlése felé, amely
végül egész tömegmozgalommá vált. A saját államuktól való elszakadás vágya
a legdrámaibb módon a nyugati követségek tömeges elfoglalásában jutott
kifejezésre, amivel szemben mind Kelet-Berlin, mind pedig az érintett diplomáciai
képviseletek teljesen tehetetlenek voltak. A nyári hónapok vége felé a
kiutazni kívánók a követségek kimerülő befogadóképessége láttán a vadkempingezésre
tértek át, a visszatérés sztrájkszerű megtagadására, és megtöltötték a
sietősen felállított menekülttáborokat.
A gazdasági csőd, a lakosság körében növekvő elégedetlenség és
az ellenzék erősödő aktivitása mellett ez az exodus kétségtelenül nagyban
hozzájárult a Német Szocialista Egységpárt (a SED) uralmának morális megrendüléséhez.
Ahhoz, hogy ezt a jelenséget meg tudják magyarázni, a pártiskolákon elsajátított
szokásos „dialektikus” rabulisztika sem volt elegendő. A nyugati összeesküvésekre
való hivatkozás sem segített, itt bizony a problémát mint problémát kellett
tudomásul venni. Mielke Stasi-főnök a maga utánozhatatlanul otromba stílusában
ekként panaszkodott a „Cég” (ez volt az állambiztonsági minisztérium „beceneve”)
megyei vezetőinek maratoni értekezletén: „Azok nagyrésze, akik most elmennek,
csupa szarházi. Ez tényleg így van. Persze, lehet, hogy kicsit túlzok.
De mégis disztingválni kell. Mert a számuk, azoké, akik elmennek,
az érzékeny dolog. Még ha csupa szemétláda is, aki elmegy, tény, ami tény,
hogy munkaerő megy el.”
Meg is kezdődött, bár csak szeptember 9-én, amikor a magyar-osztrák
határ már félig nyitva állt, az okok felmérése. Azt ezt rögzítő dokumentum
címe így hangzik: Lényeges inditékképző tényezők a nem-szocialista külföldre
való tartós kiutazási kérelmekkel és az NDK törvénytelen elhagyásával összefüggésben.
A szovjetbarokk stílusban megfogalmazott cím ellenére az elemzőknek mégiscsak
sikerült néhány valós indokot találniuk a migrációra: „Elégedetlenség az
ellátási helyzettel, bosszúság a szolgáltatások rossz minősége miatt, értetlenség
az egészségügyi ellátás fogyatékosságaival, az NDK-n belül és kívül korlátozott
utazási lehetőségekkel, a nem kielégítő munkakörülményekkel és termeléskiesésekkel,
a teljesítményelv érvényesítésének hiányosságaival szemben, elégedetlenség
a bérek és a fizetések alakulásával, bosszúság az állami szervek vezetőinek
és munkatársainak bürokratikus viselkedése miatt (...), eégedetlenség
az állampolgárokkal való szívtelen bánásmód miatt, értetlenség a médiapolitikával
szemben.” És még csak ezután következik a bajok részletes taglalása.
A sok „fogyatékosság” fölötti redundáns sajnálkozás imponáló
teljességre törekvése mellett mégiscsak felmerül a kérdés: Mit csinált
volna az Állambiztonsági Minisztérium, mondjuk egy íróval, aki a nyilvánosság
előtt tárja fel ilyen árnyaltan a munkás-paraszt állam rosszpontjait?
Bizonyára „indítékképzően” hatottak a menekülési hullámra az
idézett jelentésben felsorolt negatív tapasztalatok, döntően azonban mégiscsak
az nyomott a latban, hogy a menekültek, akik az MfS (az Állambiztonsági
Minisztérium) által precízen kimutatott statisztikai keresztmetszetét képviselték
az NDK-lakosságnak, már nem reménykedtek ezeknek az áldatlan állapotoknak
a javulásában. Még kevésbé számíhattak arra, hogy bevonják őket a társadalmi
gondok megoldásának folyamatába. Amikor Hegyeshalomnál, Chebnél vagy Treffurtnál
maguk mögött hagyták a határt, nem sok kétségük lehetett afelől, hogy a
szocialista haza már régen leírta őket. A hangulatot le lehetett olvasni
a képernyőről – az idős emberek rezignáltnak látszottak, a fiatalabbak
inkább reménykedőnek. Passauba érve kihajoltak a vonatablakból sörösüveggel
a kezükben, magabiztos V-t mutattak, és a riporter kérdésére, hogy hogy
érzik magukat, egybehangzóan válaszoltak: „Minden oké”.
Bizonyos értelemben elmondható, hogy az eltávozott tízezrek nagyon is
otthon maradtak: az NDK legnagyobb belpolitikai problémáját jelentették
az 50-es évek végének és a 60-as évek elejének nagy menekülési hulláma
óta. Amikor a prágai, varsói és budapesti külképviseletek megszállása tarthatatlanná
vált, az ország nemzetközi presztízse mélypontra zuhant, és a politikai
bizottság eldöntötte, hogy legalábbis az NDK-n kívül tartózkodóknak szabad
elvonulást enged, bizony meg kellett magyarázni az otthon maradt hűségeseknek
és a kiutazási engedélyre türelmesen várakozóknak, hogy ez a humanitárius
gesztusként beállított intézkedés miért éppen az „illegálisaknak” kedvezett.
Wolfgang Meyernek, a Külügyminisztérium sajtószóvivőjének idevágó közleményét
előbb a tévéhiradóban, majd másnap reggeli Neues Deutschlandban névtelen
kommentár egészítette ki, amelynek legmarkánsabb mondatai állítólag magától
Erich Honeckertől származtak: „Egyes polgárok most majd joggal teszik fel
nekünk a kérdést, miért engedjük ezeket az embereket kiutazni az NDK-ból
az NSZK-ba, holott súlyosan megszegték az NDK törvényeit. Az NDK kormányát
az a megfontolás vezette, hogy ezek, mégha egyáltalán visszatérhetnének
is az NDK-ba, akkor sem találnák már meg helyüket a társadalmi folyamatban.
Maguk szakadtak el a munkahelyüktől és az emberektől, akikkel eddig együtt
éltek és dolgoztak. (...) Ráadásul megállapítást nyert, hogy ezeknek az embereknek
a sorában aszociális elemek is találhatók, akiknek nincs se munkahelyük,
se normális lakáskörülményeik Viselkedésükkel lábbal tiporták a morális
értékeket, és saját magukat rekesztették ki társadalmunkból. Ezért nem
kell utánuk könnyeket hullatni.”
Az állam itt a sértett atya szerepében lép fel, aki eltaszítja
neveletlen gyermekeit, és megtagadja tőlük a visszatérés lehetőségét a
szülői házba. Hogy is nézne ki ez a kitagadás, azt az újságolvasók hamarosan
egy apró betűs hírből tudhatták meg: „A volt NDK-polgárok lakásait haladéktalanul
újra kiutalják. A helyi szervek saját hatáskörben kiadhatják erre igényt
támasztó új bérlőknek a felszabadult lakásokat.” Különösen a berlini lakáshiányra
való tekintettel találhatott nagy helyeslésre ez a „szociális intézkedés”.
De vajon rendelkezett-e az NDK vezetése olyan lehetőségekkel, amelyekkel
megállíthatta volna polgárai elvándorlását? Ekkor már biztosan nem. Tekintettel
az akkor még szocialistának számító partnerországok, Lengyelország, Magyarország
és Csehszlovákia viszonylag laza utazási gyakorlatára, a kelet-berlini
politikusoknak voltaképpen már 1987 elején fontolóra kellett volna venniük
egy liberális utazási törvényt, és a speciális német-német vonatkozások
miatt erről tárgyalásokat kellett volna kezdeniük az NSZK-val – például
Honecker 1987 novemberi bonni látogatása alkalmával. Igazán sürgőssé mégis
1988 januárjában vált a dolog, amikor Magyarország bevezette állampolgárai
számára az ún. világútlevelet. Ezzel mintegy felmerült a kérdés, hogy vajon
a Magyarország és Ausztria között húzódó demarkációs vonal még mindig a
szocialista tábor közös határát képezi-e a varsói szerződés doktrínája
értelmében. Ha pozitív választ adtak erre a kérdésre, akkor a magyar belügyi
hatóságok és a MfS közötti 1969-es titkos megállapodásnak is érvényben
kellett lennie, amely szerint a keletnémet állampolgárokat, akik mondjuk
Hegyeshalomnál vagy Sopronnál próbálták átlépni a határt, a magyarok kötelesek
voltak feltartóztatni és átadni az NDK hatóságoknak. Ezt a barbár eljárást
a magyar határőrség még 1988-ban is rendszeresen alkalmazta.
1989 januárjában azonban a Magyar Népköztársaság csatlakozott
a genfi menekültügyi egyezményhez, amely az aláíró országoknak kifejezetten
megtiltja, hogy a politikai menedéket kérőket kiadja azoknak az államoknak,
ahol feltehetőleg büntetőeljárás alá esnének. 1989. június 27-én Magyarország
és Ausztria külügyminisztere, Horn Gyula és Alois Mock átvágta a vasfüggönyt.
Jóllehet, ez akkor már csak szimbolikus aktus volt, médiahatása miatt
– hiszen a jelenetet aznap este a nyuganémet média többször is sugározta,
s ezeket az adásokat NDK-szerte nézték, kivéve azt a szászországi és thüringiai
területet, ahonnan az ARD-t és a ZDF-et nem lehetett fogni, s amelyet ezért
„a gyanútlanok völgyének” neveztek. Néhány nappal a nyári szezonnyitás
előtt az NDK vezetésének e képek láttán minden oka meg lett volna az oka
a riadalomra. A funkcionáriusok azonban most is teljesen érzéketlennek
bizonyultak, aminthogy a polgáraik szükségleteivel szemben is azok voltak:
egy keletnémet turista az állami banknál évente 2054 forintot igényelhetett
utazási célokra, ami névlegesen nagyjából 500 keleti márkának felelt meg.
A magyar valuta ugyanakkor már megkezdte mélyrepülését. Ez fokozta a társadalmi
feszültségeket Budapesten és kiváltképpen a Balatonnál, mert az embereknek
sohasem volt elég költőpénzük. Ehhez járultak még az 1989 nyarán szállongó
rémhírek, amely szerint a nyitott határ miatt az NDK a magyarországi utazást
is meg fogja tiltani polgárainak. A cáfolatok, mint keleten mindig, most
is kontraproduktívnak bizonyultak, és csak növelték a hivatalos helyekkel
szembeni bizalmatlanságot. Ez azonban éppolyan krónikus volt, mint a hatóságok
képtelensége arra, hogy belássák a polgárok valódi motívumait. Még a rendszer
hívei is kénytelenek voltak egyetérteni azzal a diagnózissal, amelyet a
Neues Forum, az 1989. szeptember 10-én alapított mozgalom kiáltványa állapított
meg: „Hazánkban nyilvánvalón nem működik a kommunikáció az állam és a társadalom
között.”
A demokratikus ellenzék kiáltványa, amelyet Bärbel Bohley, grafikus,
Jens Reich, természettudós és Rolf Henrich, jogász kezdeményezett, nem
program volt, hanem végső soron a minimális konszenzus dokumentuma, azzal
a céllal, hogy az érdekeltek kimozduljanak a holtpontról. Párbeszédre szólítottak
fel mindenkit – a párttagokat, a pártonkívülieket, a bíráló értelmiségieket
és az ellenzéket. Ennek megfelelően fogalmazódtak meg a kívánságok: „Egyfelől
az árukínálat bővülését és jobb ellátást kívánunk, másfelől látjuk ennek
szociális és ökológiai költségeit, és ezért a korlátlan növekedéstől való
tartózkodás mellett szállunk síkra. Játékteret akarunk a gazdasági kezdeményezések
számára, de nem akarjuk, hogy ez a könyöklés társadalmává torzuljon. Meg
akarjuk őrizni azt, ami értékesnek bizonyult, de helyet akarunk teremteni
az újítás számára is, hogy takarékosabban és a természetet kevésbé károsítva
éljünk. Rendezett viszonyokat akarunk, de nem gyámkodást. Szabad, öntudatos
embereket akarunk, akik a közösség iránti felelősséggel cselekszenek. Azt
akarjuk, hogy meg legyünk védve az erőszaktól, de nem akarunk eközben egy
szolgalelkű, spicli államot elviselni. A naplopókat és szájhősöket el kell
kergetni kényelmes állásaikból, de közben nem akarjuk a társadalmilag gyengéket
és védteleneket hátrányos helyzetbe hozni. Hatékony egészségügyet akarunk
mindenki számára, de senki se igényeljen indokolatlan betegállományt mások
rovására. Részt akarunk venni az exportban és a világkereskedelemben, de
nem akarunk sem a vezető ipari országok adósaivá és szolgáivá, sem pedig
a gazdaságilag gyenge országok kizsákmányolóivá és hitelezőivé válni.”
Ez a szociáldemokrata, zöld és keresztény felhangú harmadik utas
elképzelés volt a sajátos német hozzájárulás a fordulat ideológiájához.
A precízen kimért vezérelvek egyfelől arra törekedtek, hogyne ijesszenek
el senkit, másrészt a polgárjogi mozgalomnak azt a mélyen átérzett szándékát
tükrözték, hogy a változásokat a konfliktusoknak nem a kiélezésével, hanem
a minimalizálásával lehessen elérni. Így a Neues Forum nem követelte a
kormány lemondását, és nem tette fel a válságos helyzetért viselt felelősség
kérdését sem. Nem volt forradalmi platform, de elég közérthető volt ahhoz,
hogy rövid időn belül kétszázezer aláírót nyerjen meg. Csak kevés, kifinomultabb
politikai érzékű embert szólított meg a szeptember 12-én alakult Demokráciát
most! polgárjogi mozgalom – közéjük elsősorban máskéntgondolkodók
és az egyházhoz közelálló intellektuelek tartoztak, mint Ulrike Poppe,
Wolfgang Ulmmann, Ludwig Mehlhorn és Konrad Weiß. Alalpító nyilatkozatuk,
a „Tézisek az NDK demokratikus átalakításához” címmel jelent meg (természetesen
a nyugatnémet médiában) s a polgári demokrácia olyan klasszikus kritériumát
vette át, mint „a törvényhozó (népképviseletek) és a végrehajtó (tanácsok)
hatalom szigorú szétválasztása”. Burkolt formában többpártrendszert
hírdettek: „Kell, hogy lehessen különböző politikai programok és képviselőik
között választani. (...) Biztosítani kell társadalmi egyesületek alakításának
teljes szabadságát.”
Ugyanakkor ez a program mai szemmel nézve meglepően balos utópista
vonásokat is tartalmazott. A szovjet peresztrojkához hasonló átalakulási
folyamatot a szerzők a következőképpen határozták meg: „Azt akarjuk, hogy
a szocialista forradalom, amely megrekedt államosított formájában, folytatódjék,
és ezzel továbbra is legyen jövője.” Különösen meglepő az a magabiztosság,
amellyel az NDK radikális átalakulását beillesztették az össznémet napirendbe:
„Felhívjuk a Szövetségi Köztársaságban élő némeket, hogy vegyenek részt
saját társadalmuk átalakításában, ami lehetővé tenné a német nép új egységét
az európai népek közös házában. Mindkét német államnak meg kellene magát
reformálnia az egység érdekében.” A fordulat idején ezzel a naiv felhívással
pendítették meg először az újraegyesítés kényes témáját.
(A szerző „Felmegy a függöny. A kelet-európai diktatúrák vége” című
könyvéből. C. H. Beck Verlag, München, 2009.)
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 2009 ősz, 74. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|