Michail Riklin
Esőcsinálók
(MOSZKVA) Nemrégiben az orosz pénzügyminiszter, Alekszej Kudrin az egyik
beszédében felidézte a bibliai történetet, amelyben József megfejti a fáraó
álmát a hét kövér és hét sovány tehénről. Kudrin ezzel arra célzott, hogy
a hét bőséges esztendő már mögöttünk van, és nehéz időkre kell felkészülnünk.
Az orosz vállalkozók részvényárfolyamai rohamosan zuhannak, nagy építési
beruházásokat fagyasztanak be, a cégek elbocsátják az alkalmazottaikat,
és az állami duma azt tervezi, hogy élelmiszerjegyeket vezet be a rászorulóknak.
A Putyin által bevezetett rendszer nem válságbiztos. Kormányzása
idején az olaj, a gáz, a fémek és más nyersanyagok ára folyamatosan emelkedett.
Az exportjukból származó nyereség elég magas volt ahhoz, hogy Oroszország
fizetni tudja belőle az államadósságát, milliárdosainak száma minden 2-3
évben megduplázódjon, a hivatalnoki kaszt növekvő étvágyát kielégítse,
és szerény mértékben, de emelni tudja a lakosság túlnyomó részének életszínvonalát
is. Ez volt Putyin népszerűségének alapja. Az új körülmények között ez
a rendszer már nem fog tudni működni.
Valamikor lefordítottam oroszra James Frazer Az aranyág című
könyvét. Ebben a könyvben ún. esőcsinálókról is szó esik, olyan emberekről,
akik a törzs tagjai szerint befolyásolni tudják az időjárást. Amikor jó
idő van, akkor tisztelik őket érte, ajándékot kapnak, és áldozatokat mutatnak
be nekik. Ha viszont aszály jön, a termés kiszárad, és éhínség fenyeget,
a törzs noszogatni kezdi a varázslót, először csak kérve, majd követelve
tőle, hogy csináljon esőt. Ha nem sikerül neki, sanyarú sors vár
rá, mert az emberek azt hiszik, hogy nem akarja teljesíteni a kívánságukat,
vagy elhagyták esőcsináló képességei. Mindkettő halálos bűnnek számít.
A bennszülöttek arra nem gondolnak, hogy a csodatévőként tisztelt társuk
soha nem is rendelkezett az időjárás befolyásolásának képességével. Mint
a falusi ember Kafka egyik elbeszélésében: még nem értek meg a törvényre.
Fejlődésük során a társadalmak egyre inkább lemondanak az esőcsinálók szolgáltatásairól,
és magukra veszik a felelősséget a jó és a rossz idő következményeiért.
Putyin politikai ellenfelei a válság dinamikáját némi kárörömmel
figyelik. „Nem megmondtuk nektek – oktatják a miniszterelnök még mindig
nagyszámú híveit – hogy a nyersanyagárak emelkedése nem egy személy
érdeme? Lám, igazunk volt. A ti esőcsinálótoknak van ugyan egy stabilitási
alapja, de ez az alap észrevehetően olvad, és hamarosan nem marad más hátra,
mint hogy azt kérjétek az esőcsinálótoktól, tegyen csodát, és fakasszon
olaj- vagy gázesőt az égből. Akkor majd kiderül, képes-e rá.”
Az ellenzéki Garri Kaszparov nehezményezi az oroszok politikai
passzivitását. Kiért szól a tőkeharang? c. cikkében ezt írja: „Hogyan viselkednek
az orosz polgárok? Jobbnak látják még most is behunyni a szemüket, bár
ez egyre nehezebb lesz. Népünknek joga van értesülni a fontos gazdasági
és politikai döntésekről és részt venni a döntéshozatalban. De nem akarja
felcserélni erre a viszonylagos kényelemben és jómódban töltött életet,
és nem veszi észre, hogy az állami tisztviselők szégyentelenül a zsebében
kotorásznak.” (www.kasparov.ru)
A volt sakkvilágbajnok neheztelése érthető: évekig fáradozott
a híveivel azon, hogy sikerüljön néhány ezer embernél többet mozgósítaniuk
a tiltakozó felvonulásokra, tüntetésekre az olyan nagyvárosokban, mint
Moszkva és Szentpétervár, az orosz vidékről nem is beszélve. Még most is,
amikor az élet már nem olyan kényelmes, és a jómód a hét bőséges esztendőhöz
képest eltűnőben van, alig lehet a tömegeket mozgósítani.
Még nyíltabban juttatja kifejezésre kárörömét Eduard Limonov, a Nemzeti
Bolsevik Párt vezére: „A destabilizálódás keserű, finom illatát szimatolom.
(...) Az izolálódás és a tervgazdaság tudja csak Oroszországot a világgazdasági
válságtól megmenteni. (...) Saját külön univerzumot kell magunknak teremtenünk.
(...) Azt akarjuk, hogy Putyin és csapata annyira megrémüljön, hogy szabad
választásokat tartsanak. (...) Azt akarjuk, hogy zenekarok muzsikáljanak
az utcákon, az emberek jóindulatát akarjuk érezni. (...) Azt akarjuk, hogy
a Putyin-elit hájas hivatalnokait elkergessék a hatalomból.” (www.grani.ru)
A válság eufóriát váltott ki az író és politikus Limonovból. Örül annak,
hogy az államhatalom tehetetlennek bizonyulhat, és kijelenti, hogy kész
az utca erejét bevetni. (Ezt a kifejezést Lenin használta 1917-ben.) A
nemzeti bolsevikok vezére abban bízik, hogy a tömegek, ha megszabadultak
az egyik esőcsináló varázserejétől, majd egy másikat fognak hívni, aki
még annál is tekintélyelvűbb, és hogy meghiúsult fogyasztói reményeiket
etnopolitikával akarják majd kompenzálni.
A paternalizmus válsága
Putyin második elnöksége idején a társadalom represszív depolitizálása
ment végbe. A depolitizálás minden újabb lépésével és a demokrácia gyenge
palántájának kigyomlálásával a jólét növekedése járt együtt (egyeseknél
csak kis mértékben, másoknál valamivel jobban, megint másoknál rendkívüli
módon). A „vertikális hatalom” égisze alatt egy paternalista társadalmi
modellt alakítottak ki: az államhatalom magára vette a gondoskodást passzív
és éretlen alattvalói fölött, és ennek fejében feltétlen bizalmat és engedelmességet
követelt. Az emberek elkezdtek hinni a szociális mágiában. Hirtelen – meglepő
módon – az oroszok 93 százaléka volt azon a véleményen, hogy a népnek az
állam által képviselt érdekeit az egyéni érdekek fölé kell helyezni, és
konfliktus esetén nincs lehetőség arra, hogy az egyén érdekeit jogi vagy
politikai úton védjék meg.
A jelenlegi rendszerben az a legveszedelmesebb, hogy lejáratta
a demokráciát, és elősegítette a vallásos-nacionalista csoportok és tendenciák
befolyásának növekedését. Ennek előterében ügyesen a kisebbik rossznak
állíthatta be magát. A rendszer ideológusai egyre gyakrabban emlékeztetnek
arra, hogy ha egyszer sikerül felszámolni a „manipulációt, cinizmust és
korrupciót”, sokkal elszántabb és radikálisabb erők fognak megjelenni a
színen. „És akkor az, ami egyelőre rejtve van, nyilvánvalóvá fog válni,
és bírálóink közül sokan szedhetik a sátorfájukat.”
A nacionalizmus valami tartalék-ideológiává vált, és a jelenlegi
válság azzal fenyeget, hogy ezt a szellemet engedi ki a palackból. Limonovval
szemben én attól tartok, hogy nem a szabad választások, az utcai zenekarok
muzsikálása és a demokráciától megmámorosodott emberek örömujjongása vár
Oroszországra, ha a jelenlegi válság kiéleződik. Inkább úgy gondolom, hogy
a nacionalista erők fognak megerősödni, és építik ki politikai hadállásaikat.
Nehéz időkben a depolitizálódott emberek könnyű zsákmányává válnak azoknak
a patkányfogóknak, akik Oroszországban patriótáknak számítanak. (Más országokban
sovinisztáknak hívják őket.)
Ha az említett új erőknek sikerül a korrupciót legalább valamelyest
megfékezni, a tőkekiáramlást mérsékelni, és némileg összébb csukni a szegénység
és a gazdagság között kinyílt ollót (az ultranacionalista rezsimek nagyon
is sikeresek voltak a múltban ezen a téren), akkor a képviselőiket új esőcsinálókként
fogják ünnepelni. Ezen kívül az új rendszer legitimálásának költségeit
is megtakaríthatja magának, az az irányú erőfeszítéseket, hogy az autoritárius
Oroszországot demokráciaként fogadtassák el külföldön, amire a hipergazdag
oroszok kénytelenek, hogy Nyugaton megvethessék a lábukat. Más szóval ez
éppen az autarkiának az a formája lesz, amire az annyira szabadságszerető
Limonov gondol, amikor arról beszél, hogy Oroszországot „az izolálódás
és a tervgazdaság” fogja a válságtól megmenteni.
Obama győzelmének orosz fogadtatása
Az orosz elitek számára egy további destabilizáló tényező Barack Obama
győzelme az amerikai elnökválasztáson. Számukra eddig a Bush-rezsim volt
a legfontosabb külpolitikai hátvéd, egy olyan gubó, amelyben Putyin autoritárius
rendszere ki tudott fejlődni. Az iraki háború, Guantanamo, Abu Ghraib és
az emberi jogok korlátozása nemcsak Amerika tekintélyét rontotta a világban.
Az USA ezzel erősítette az antidemokratikus trendeket azokban az országokban,
ahol a demokratikus intézmények még csak kialakulóban voltak. Az USA lett
az a negatív példa, amire hivatkozni lehetett – a véres háborúk folytatása,
a média kontrollja, a másként gondolkodók terroristának minősítése közben,
és ráadásul mindezt a demokrácia színeiben próbálták elővezetni.
Nem véletlenül reagált az orosz média olyan visszafogottan egy
fekete elnökjelölt választási győzelmére; nem véletlenül nevezik őt fiatal,
tapasztalatlan, kiszámíthatatlan politikusnak, egyenesen marionettfigurának.
Az Oroszországban olyannyira közkedvelt összeesküvés-elméletek szellemében
még azzal is megvádolták Obamát, hogy ő provokálta ki a gazdasági válságot,
hogy beköltözhessen a Fehér Házba. (Ahogy John McCainről is azt állították,
hogy azért bélyegezte meg a Grúzia elleni hadjáratot, hogy jó pontokat
szerezzen magának a választási küzdelemben.) Az ilyen ellenérzéseknek megvan
a maga oka. A Bush-rezsim megsemmisítő kritikája, ami Obamának meghozta
a győzelmet, az orosz politikusoknak az amerikaiakkal folytatott tárgyalások
során a legfontosabb adut veszi ki a kezéből: a saját bűneikre való hivatkozás
lehetőségét, ami mellett a demokráciáról való prédikálás értelmetlennek
és képmutatónak látszott. Az új elnök szájából ugyanezek a szavak másként
fognak hangzani, és sokkal nehezebb lesz velük szembehelyezkedni. Obama
példája megmutatta, hogy a választások demokratikus rendszere Amerikában
még a Bush-kormány 8 esztendeje után is eleven, hogy működik, sőt olyan
meglepetésekkel is tud szolgálni, amelyek a legutóbbi időkig elképzelhetetlennek
tűntek.
Mindezekkel a háttérben Dmitrij Medvegyev előre beharangozott
győzelme az elnökválasztáson, 2008 elején atavizmusnak minősül. A két elnök
hasonló életkora és az internet iránti közös lelkesedésük sem képes szépíteni
ezen a képen. Az orosz fiataloknak, akik figyelemmel kísérték a szenvedéllyel
és hévvel vívott küzdelmet a Fehér Ház körül, észre kellett venniük a kontrasztot
azzal, amivé a saját hazájukban a politikai élet silányult; a nem is olyan
távoli jövőben ennek a belátása még tényezővé válhat.
Befejezésül az egykori oligarcha és jelenlegi börtönlakó Mihail
Hodorkovszkijt szeretném idézni, akitől az októberi forradalom 91. évfordulóján
jelent meg egy cikk a Vedomosztyi c. újságban. „Obama győzelme az amerikai
elnökválasztáson nem csupán hatalomváltás egy országban, még ha ez az ország
egy szuperhatalom is. Paradigmaváltás előtt állunk az egész világ fejlődésében.”
Ami most történik, azt Hodorkovszkij „baloldali” fordulatnak nevezi, a
Ronald Reagan és Margaret Thatcher által 30 éve beharangozott liberális
korszak lezárulásának. Úgy látszik, egy szibériai lágerből sokkal jobban
át lehet látni az aktuális történéseket, mint a Kremlből.
KARÁDI
ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 73. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|