Pálfalvi Lajos
Egy lembergi utazó közép-európai görögsége
Zbigniew Herbert antik témájú esszéi
Zbigniew Herbert nem volt híve a nyolcvanas években divatba jött Közép-Európa-eszmének,
nem idézte nemzetközi konferenciákon, interjúkban és publicisztikai írásaiban
Czesław Miłosz és Milan Kundera legnépszerűbb esszéit. Még bökverset is
írt róla Mitteleuropa címmel. Természetesen érvelhetnék úgy is, hogy a
Mitteleuropa terminus a legkevésbé sem fejezi ki a függetlenségi törekvések
szolgálatába állított posztkolonialista emancipációs eszme lényegét. Mégis
az az érzésem, hogy a kulturális regionalizmus e formája Herbert számára
nem volt több kávéházi nosztalgiánál és a mesebeli királyi dinasztiák emlékezeténél.
Márpedig retrós divatra nehezen építhető bármiféle identitás: „Pörög még
kicsit ez a búgócsiga / káprázatos ez a vízicsoda / öregurak nosztalgikus
álma”.
Herbert mint esszéista kizárólag olyan kulturális tárgyakat és jelenségeket
írt le, amelyek a nyugati és az antik kultúrához tartoznak, az európai
kultúra centrumára összpontosította energiáit. Esszéköteteiben nem jelenik
meg Jerzy Stempowski „sztyeppei Hellásza”, az ősi civilizációk nyomait
őrző Kelet-Európa „vergiliusi képe”; nem keresi az antik pásztori civilizáció
nyomait a Keleti-Kárpátokban, mint Stanisław Vincenz. A Barbár a kertben
cím azt sugallja, hogy a megfigyelő alany közelebbről meghatározatlan,
teljesen más, idegen világból származik. Az ő hazája nem a nyolcvanas évek
„elrabolt Nyugata”, hanem a vasfüggöny mögötti zóna, a hidegháború örök
jelene, ahonnan nem érzékelhető sem az elvesztett múlt, sem a nyomasztó
utópiát valamikor majd felváltó jövő. Mert Herbert tudatában a vasfüggöny
volt az antik limes megfelelője.
Az antik minták a 20. század első felében szorultak ki fokozatosan
a kulturális kánonból. Az európai országok többségében e folyamatnak nem
volt semmi köze a Kulturkampf fogalmához, inkább a modernizáció mellékhatásának
tartották. Herbert viszont egész más helyzetben volt: lembergi gimnazistaként
bizonyos fokig már beavatták az antik civilizációba, de a folyamatot brutálisan
megszakították a szovjet megszállók, akik átszervezték birodalmi népiskolává,
gyeszjatyiletkává a lengyel elitképzőt, és még vissza is minősítették az
osztályokat, mert el voltak maradva a moszkvai tantervektől. A lengyel
kamaszt egy történelmi és civilizációs katasztrófa szakította el az antik
kultúrától.
A lengyel esszéisták a második világháború után gyakran kerestek párhuzamokat
az antik háborúk történetében a totalitarizmus értelmezéséhez. Czesław
Miłosz A hatalom megragadása című regényében van egy szereplő, aki elutasítja
az új korszak hamis dilemmáit, a bölcsek koroktól független közösségébe
menekül, az ő nézőpontjukból ítéli meg a helyzetet. A patrónusa Thuküdidész.
Hosszasan elmélkedik azokon a részleteken, melyekben azt írja le a történész,
hogyan változik nagy nyomás alatt a nyelv és a gondolkodás viszonya.
Jerzy Stempowski Thuküdidészt olvasva című esszéjében a kis államok
sorsát vizsgálja, amelyek nem maradhatnak ki a nagyhatalmak konfliktusából,
túl gyengék ahhoz, hogy semlegesek maradhassanak. Az egymástól tartó nagyhatalmak
először rájuk mérnek csapást, így tesztelik az ellenfél tűrőképességét
és eltökéltségét. Mint a 20. században, már ekkor is föllázadnak a tömegek,
végveszélybe sodorva a demokráciát. Hasonló logika szerint
épül fel Stanisław Vincenz Szókratész háború utáni viszontagságai című
könyve. Az ókori városállamok megfeleltethetők a második világháború résztvevőinek.
A Thesszáliai Szövetség a Szovjetunióra, a hedonista Fönícia Nyugat-Európára
és az Egyesült Államokra emlékeztet.
Az említett esszéisták e műveikben a történelemben és a történetírásban
kertestek analógiákat, nem tértek ki a mitológiára és a szépművészetekre.
Ennek ellenére a közép-európai olvasó, ha már megismerkedett Herbert költészetével
és az elődök esszéisztikájával, a Labirintus a tengerparton című kötetben
is hasonló párhuzamokat keres. Hisz a legnagyobb versekben már annyiszor
talált ilyet.
Például a Fortinbras gyászéneke, a hatalmat megragadó hadvezér monológja,
a normalizációról és az új, pragmatikus diktatúráról szóló sorok hasonló
asszociációkat keltettek a lengyel és a magyar olvasókban, de ezek más
történelmi eseményre épültek. A lengyelek újból ráébredhettek arra, hogy
most már valóban véget ért az a nagy, tragikus történelmi korszak, amelyben
még nagy volt a játék tétje, és megkezdődött a kis stabilizáció reménytelen
stagnálása. Ebben a rendben elveszítik lovagi erényeiket, romantikus személyiségjegyeiket.
Mintha a varsói felkelésben kivérzett nemzet az új diktatúrában feláldozná
identitását a túlélésért. A magyarok is valami hasonló diagnózist állíthattak
fel: 1956-ban színre lépett a magyar Don Quijote, majd a véres finálé után
átadta a helyét az új, komplementer karakternek, Sancho Panzának.
Első pillantásra A Számosz-ügy is mintha hasonló valami hasonló problematikát
dolgozna fel antik analógiák segítségével. Herbert Miroslav Holubnak, versei
cseh fordítójának dedikálta esszéjét, nem sokkal 1968 után. Itt is olvashatunk
a nem teljesen idegen nagyhatalom inváziójáról, a cenzúra bevezetéséről,
de ezek az analógiák elég esetlegesek: ez az epizód aligha lehet a prágai
tavasz előképe, hisz az említett részleteken kívül semmi sem stimmel.
Athén Periklész kormányzása alatt épp a demokrácia aranykorát élte,
amikor beavatkozott Számosz és Milétosz konfliktusába az utóbbi oldalán.
A háborúknak és invázióknak komoly nemzetközi következményei voltak, végül
Athén megalázó kapitulációra kényszerítette Számoszt. A despotikus demokrácia
önkényével ütközött a sebzett büszkeség, a látszatot a legendás görög eufemizmusokkal
próbálták fenntartani: „Ezért a börtönt lakásnak, az adót hozzájárulásnak,
a megszállást védelemnek nevezik.” A cenzúra bevezetésével próbálják
leplezni azt, hogy a szigetlakók hangulata igencsak eltér a hivatalosan
megkövetelt lelkes optimizmustól. Tehát itt is megjelenik a nyelvi manipuláció
problémája, a nyelv-hatalom-társadalom összefüggésrendszer, akárcsak Miłosz
regényében.
Ennek ellenére sem azonosíthatjuk az athéniak hajóit a szovjet tankokkal.
Athén nem lehet a Szovjetunió előképe, bár a Római Birodalom egy darabig
betölthetett hasonló szerepet Herbertnél. Ez az epizód azt mutatja be,
hogyan romlik meg belülről a demokrácia, és ilyen tanulságot kínál: a demokratikus
alapelveket akkor is tiszteletben kell tartanunk, ha az erőviszonyok ránk
nézve kedvezőek. Hiszen „a háborúból visszatérő agresszorok mundérjuk ráncaiban,
cipőjük talpában magukkal viszik a ragályt, amivel saját társadalmukat,
saját szabadságukat fertőzik meg” (231. o.). Kétlem, hogy Herbert a hetvenes
évek elején látott volna maga előtt ezen a tájon olyan demokratikus agresszort,
amely a saját maga által teremtett értékeket rombolja le egy kis ország
lerohanásával.
Lehet, hogy Miłosz, Stempowski és Vincenz már kimerítette az ilyen
lehetőségeket. Mindenesetre Herbert más utat járt be. A spártai társadalmat
és a citadellák „küklopszfalait” az északi világ jellemzőiként írja le,
amelyek ebben a kontextusban különösen fenyegetőek, mert egyáltalán nem
illenek bele a földközi-tengeri kultúrába. Ezekben az esszékben a legkülönbözőbb
formában lép fel az Észak–Dél ellentét. A görög táj leírása például ezzel
a kijelentéssel kezdődik: „A fény és az árnyék között éles, gyémánttal
karcolt vonal az északi országokból ismert szürkeség és félhomály széles
skálája nélkül” (95. o.). A Latinóra című esszében Herbert arról ír, hogy
Franciaország könnyen latinizálható, Róma nagyságáról igazából a Britannia
északi részén létesített települések tanúskodnak.
Bár Herbert kigúnyolta Mitteleuropát, vannak tipikusan közép-európai
vonásai: nagyon érdeklik az európai civilizáció perifériái, nagy empátiával
írja le a Római Birodalom Babadagját. Nagyra értékeli azokat a rómaiakat,
akik a messzi északon teremtettek civilizációt, és egész életüket a barbárok
fenyegetésében töltötték.
Herbert identitása is hasonló helyzetben fejlődött ki. Gimnazistaként
a következő szerepre készítették fel: a földközi-tengeri civilizáció távoli,
galíciai perifériáján él, tankönyvekből és olvasmányokból ismerheti meg
e kultúra centrumát, talán egyszer majd eljuthat Rómába a polgármester
társaságában, és akkor majd be kell bizonyítania, hogy nem barbár. Tehát
távol él a centrumtól (de nem a limesen túl), nincsenek közvetlen tapasztalatai.
Nem született római, hosszasan kell képeznie magát, mert enélkül nem sajátíthatja
el a kulturális örökséget a periférián. A centrumhoz való tartozása bizonytalan,
kétséges, ezért tudással és erényekkel kell bizonyítania.
A gimnazista Herbert nem a kerten túli vadonban élő barbár, de Lengyelország
a második világháború után a limesen kívülre került, és ez a hatalmas fordulat
dramatizálta a kulturális örökséggel kialakítható kapcsolatokat: „Húsz
évvel később jutottam el Rómába, és nem díszkísérettel, hanem egymagam.
Szülőföldem akkor már nem tartozott a Római Császársághoz. Pontosabban
politikai értelemben soha nem is tartozott oda. Ha odatartozott is, csak
a szó egész más értelmében.” (271. o.)
Miért fogalmazott ilyen homályosan a szerző ezekben a mondatokban?
A cenzúra aligha akadályozhatta, az viszont elképzelhető, hogy az ízlésének
nem felelt volna meg egy patetikus és üres deklaráció. Mert vannak a régióban
olyan csoportok és területek, amelyek tele vannak álrómaiakkal. Márpedig
a perifériákon feszítő őseuropéer vagy deklarált római mindig a legsötétebb
provincializmus jele.
Ebben a térségben az sem evidens, azt sem támasztja alá mindenki számára
elérhető közvetlen tapasztalat, hogy a centrum egyáltalán létezik. A Lelkecske
című esszében Herbert Freudra hivatkozik, aki egy régi athéni útjáról számol
be levélben Romain Rolland-nak. Önvizsgálatot tart, azon elmélkedik, miért
volt olyan ellentmondásos élmény először látni az Akropoliszt. Mintha a
psziché ugyanúgy próbálná védeni magát a nagy boldogságtól, mint a nagy
szerencsétlenségtől. Freud úgy érzi, az Akropoliszon töltött időszak megerősítette
egzisztenciáját. Herbert egész más utazó. Ő már nem veheti olyan diadalmasan
birtokba a hagyományt, mint Freud, ő csak annyit konstatál, hogy nem késett
el, az Akropolisz még létezik. De a perifériáról érkezett utazó azt is
látja az épületek állapotán, hogy nem történelmen kívüli, elpusztíthatatlan
objektum.
Herbert látásmódja és gondolatmenete megtévesztően természetesnek tűnik,
pedig nagyon különbözik a romokon merengő romantikusoktól, a nagyságot
megszállottan kutató kincsvadászoktól, az „ima az Akropoliszon” fennköltségétől
és a nietzschei görögség fanatikusaitól. A különbség rögtön látható, ha
beleolvasunk olyan magyar utazó-esszéisták műveibe, mint Hamvas Béla vagy
Kerényi Károly, akik Nietzsche és az „egzisztenciális” filológia hatására
mindenáron valamiféle esszenciához akartak eljutni. Hamvas az éles elméjű
hermeneuta szerepében érzi jól magát, Kerényi pedig professzor és dandy
egy személyben, amikor leszboszi utazásáról mesél. Míg Herbert aprólékos
pontossággal követi végig, mi történt az Akropolisszal a klasszikus kortól
napjainkig, Kerényit nem érdeklik a sok évszázados török kultúra rétegei,
idegenkedik „dionysostalanságától” , még az esetleges benyomásokban is
kizárólag az antik civilizáció nyomait keresi.
Az utazók közt természetesen a turista a legalacsonyabb státuszú (ma
már a turistairodák is próbálják kiszabadítani ügyfeleiket ebből a szerepből,
amikor „a turisták előtt ismeretlen Krétára” invitálják a turistákat).
De amikor Herbert a minószi kultúra emlékeiről, az iraklioni Régészeti
Múzeum anyagáról ír, a legegyszerűbb turistakalauzra is képes hivatkozni.
A phaisztoszi romok közt járva figyelmesen hallgatja a helyi idegenvezető
magyarázatait, de attól azért nem hatódik meg, hogy az illető minószinak
nevezi magát. Iróniával tekint az „örök rejtélyek” megfejtőire, ezért írja
a phaisztoszi korongról, hogy „Atlantisz utolsó lakóinak levele” (86. o.).
E nagy esszéista a legszerényebb szerepekbe helyezkedik: nem professzor,
nem romantikus kultúrzarándok, inkább a tanulmányi kirándulásra gondosan
felkészült lelkes diákra emlékeztet. A kivételes, ünnepélyes pillanatokban
pedig nem feledkezik el azokról, akik soha nem juthattak el Görögországba.
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 73. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|