Henning Mankell
Timbuktu
Hosszú volt az út Timbuktuig. Bamakótól, Mali fővárosától két napig
tartott az utazás egy forró terepjáróval a poros és járhatatlan utakon.
De számomra valójában már az ötvenes évek végén elkezdődött. Tízéves voltam,
Härjedalenben éltem, amikor először olvastam valamit Timbukturól, a mitikus
városról. Emlékszem, hogy az én képzeletemben Timbuktu a világ végén volt.
De legalábbis Orsa erdein túl.
Ötven évre volt szükségem, hogy eljussak odáig. Amikor ott álltam
a Nigert átszelő kompon, és belegondoltam, hogy közel járok ehhez a városhoz,
nem bántam, hogy ott áll mellettem még valaki: tízéves önmagam.
Ketten voltunk hát, amikor megérkeztünk Timbuktuba ezen a napon,
2008 májusában. A hőmérséklet elérte az ötven Celsius fokot, a város külső
kerületeiben keringett a por, a szállodában áramszünet volt.
II.
Nem egyedül utaztam. Timbuktuba tett utazásomnak volt oka. Egy német
televíziós forgatócsoport kísért el Maliba. Számos afrikai országon keresztül
tett hosszú utazásunknak volt ez a befejező állomása. Alkalmat kaptam arra,
hogy egy kétórás dokumentumfilmben mutassam meg azt az Afrikát, ahol 1972
óta élek, és ahol elég sokat utazgattam.
Harminchat éve tettem először a lábam a fekete kontinensre. Bissau-Guineában
jártam, ami akkor még portugál gyarmat volt. Egy kis repülőgéppel repültem,
amelyen a fedélzeti műszerek fele nem működött.
Azóta már több mint egy emberöltő eltelt. Akkor 24 éves voltam,
most lettem hatvan. Egy kérdés foglalkoztat: mi történt ezekben az években
Afrikával? És mi történt velem? Kérdések, amelyekre nem lehet választ adni.
És mégis fontos kérdések, ha az ember veszi a fáradságot ezekre a nehéz
utakra – földrajzi és történelmi utakra, régi és új tudásokon keresztül.
Előre megmondtam Jens Monathnak, a német tévétársaság producerének,
hogy Mali és Timbuktu kihagyhatatlan állomásai ennek az utazásnak. „Ott
meg lehet cáfolni a Szaharán túli Afrikáról állított egyik nagy hazugságot.
Az egyik nagy hazugságot, amivel a Nyugat folyton áltatja magát Afrikával
kapcsolatban”– mondtam neki. Erre a hazugságra majd rátérek.
III.
Úgy döntöttünk, hogy két nap alatt tesszük meg ezt az utat. Az első
este megálltunk Moptiban. Bár a Nigeren átkelő komp még mérföldekre volt,
mégis megéreztem a sivatag szagát, ahogy ott álltam az éjszaka sötétjében.
A homoknak nagyon jellegzetes az illata, ahogy az óceán közelében is érezni
a levegőben a só szagát. A sivatagban ez valami más, valami keserű, nehéz
meghatározni, mi is pontosan.
Az egyik sofőr ott állt cigarettázva a kocsinál. Mosolygott.
„Holnap még rosszabbak lesznek az utak. De még a sötétség beállta előtt
odaérünk Timbuktuba.”
Így is lett. Késő délután szálltunk fel a Nigert átszelő kompra.
A folyó hatalmas igénybevételnek van kitéve. A Niger nélkül óriási területek
néptelenednének el. Nemcsak Maliban, de a vele szomszédos országokban is.
A szennyezés és az intenzív használat súlyosan megterheli a folyót. Többektől
is hallottam, hogy a víz szintje évről évre alacsonyabb lesz. A korrupt
politikusok és a szegénység átka miatt.
IV.
Egy dologgal tisztában kell lenni: Maliban a döntő probléma a szegénység.
Mint sok más afrikai országban, közvetve vagy közvetlenül minden a szegénységgel
függ össze. Bármiről legyen is szó: AIDS, malária és bélhurut vagy munkanélküliség,
analfabetizmus vagy az ipari fejlettség alapvető hiánya – folyton a szegénység
problémájához jutunk vissza.
Jó okunk volna abból a tényből kiindulni, hogy az afrikai országok
többsége természettől fogva gazdag. Elszegényedtek. A jelenlegi szegénység
semmiképpen sem tekinthető normálisnak. A gyarmatosítás korszaka idézte
elő. Ha Svédország és Mali történelmet cserélne, mi is szegénységben és
nyomorban élnénk.
Persze nem mindenki. A mindenütt jelenlévő szegénység akkor válik
nyilvánvalóvá, ha megnézzük, mennyi a luxusautó az utcákon. Nem csoda,
ha a gazdag embereknek egyes kelet-afrikai országokban wabenzi a csúfneve,
ami annyit tesz, „olyan ember, akinek Mercedese van.” És nem muszáj fehérnek
lennie, van sok fekete wabenzi is.
Ezen elmélkedtem, amikor kiléptem a tapadós, forró mopti éjszakába.
Mali ma szegény ország, Svédország segélyezi. Erről nincs mit beszélni.
De ezt a segélynyújtást nagyon is lehet a korábbi kizsákmányolás jóvátételének
tekinteni. Függetlenül attól, hogy Svédországnak nem voltak gyarmati érdekeltségei
Afrikában. Próbáljanak egyetlen olyan svéd vállalkozást találni, amelyik
nem üzletelt Dél-Afrikával az apartheid-rezsim idején. Nem fog sikerülni.
Amikor egyes svéd cégek inkább távol tartották magukat tőle, az csupán
stratégiai jellegű visszavonulás volt, miközben az egész rendszer kész
volt kollaborálni. Átmenetileg veszélybe került a nyereségük: ezért vonultak
vissza az érintett vállalkozások. Ma megint ugyanúgy folyik az üzletelés,
mint azelőtt. Nemcsak Afrika déli részén, hanem az egész földrészen.
De térjünk vissza Malihoz. Ezer éve Maliban volt az egyik legerősebb
királyság. Európai és arab utazók, akik ide érkeztek, olyasmiről számoltak
be a leveleikben, amit soha azelőtt nem láttak. Sem Európában, sem az arab
enklávékban nem létezett olyasmi, ami a hatalmas Mali Királysághoz lett
volna fogható.
És most érünk az Afrikára vonatkozó nagy hazugság közelébe. De
ha arról akarunk beszélni, nem árt jobban szemügyre venni az Ádámról és
Éváról szóló mítoszt.
V.
Ahogy ott álltam a sötétben, hirtelen Leonardo da Vinci Ádámja, bibliai
ősapánk jutott eszembe. Leonardo festményén Ádám fehér, európai, bőrszínéből
ítélve azt hihetnénk, hogy olasz, talán némi északi génbeütéssel. Ádám
és Éva minden művészi ábrázolásban fehér, noha, mint tudjuk, ez nem felel
meg a valóságnak.
Az ember az afrikai kontinensen emelkedett ki a majmok közül,
kezdett két lábon járni, és fejlődött ki belőle egy külön faj, a Homo sapiens.
A genetikus kód, amelyet ma értelmezni tudunk, világosan megmutatja: Afrikából
jöttünk. Ezért természetes volna, hogy Ádámot és Évát sötét bőrűnek képzeljük.
Mindannyiunknak fekete az őse.
De vissza Malihoz. Ebben a pusztaságban egy gazdag társadalom
bontakozott ki, materiális és kulturális szempontból egyaránt. És ha holnap
eljutok Timbuktuba, egy olyan városban találom majd magam, amely valamikor
az emberi tudás igazi központja volt, jóval azelőtt, hogy Svédországnak
fogalma lett volna a bölcsesség lényegéről vagy az egyetemek szükségességéről.
Ez tényleg jó hosszú út volt, gondolom magamban. Ötven év. Odalépek
a sofőrhöz, aki éppen elnyomta a cigarettáját. – Holnap ne hajtson túl
gyorsan – mondom neki. – Szeretnék élve megérkezni.
Kérdő pillantást vet rám. És tudom, hogy alig tíz mérfölddel
Mopti után megint kérlelnem kell majd, hogy vezessen lassabban. Itt úgy
száguldoznak, mint az őrültek.
VI.
Eljutottam Timbuktuba, és három napig maradtam. Napközben a hőmérséklet
ötven fok fölé emelkedett, éjjel lement harmincra. Nemigen tudtam aludni.
Némi enyhet adott, ha vizes törülközőkkel takarózott az ember.
Az első éjjel az járt a fejemben, amit Amadou Hampâté Bâ mondott
néhány éve az Ahmed Baba Intézet avatásán. „Ha kultúráról beszélünk, tisztában
kell lennünk azzal, hogy valamikor régen minden ország egy hosszú sort
alkotott, és Timbuktu állt az első helyen. Egy nap Isten így szólt: Forduljatok
meg! És Timbuktu egyszeriben a sor végére került. De talán nincs messze
az a nap, amikor Isten megint Timbuktut helyezi az élre.”
És ez tényleg így volt. Valamikor Timbuktu volt az a központ,
ahol sok különböző kultúra találkozott. Ez volt az a hely, ahol összefutottak
az északról és délről jövő kereskedelmi utak. Bár a régióban uralkodó tuaregek
a várost már a 11. században megalapították, csak a 15. században ébredt
rá saját jelentőségére. Ekkoriban nyitotta meg kapuit a Sankoré Egyetem.
Timbuktu az iszlám egyik központjából a tudomány valódi fellegvárává fejlődött.
Akkoriban a szövegek másolása volt az egyik legjobban fizetett
tevékenység. Ez sokat elárul arról, milyen nagy becsben tartották a könyveket
és a kéziratokat. Számos magánkönyvtár is létezett. De amint a gyarmatosítás
destruktív erői elérték Timbuktut, a város hanyatlásnak indult, a tudós
intézmények lassan tönkrementek, és végül semmi sem maradt.
VII.
De a homoknak is megvannak az előnyei. A száraz éghajlat mellett, a
homokba ágyazódva érintetlenül megmaradtak a régi írások, egészen máig,
amikor elkezdték őket kiásni. Akárcsak az északi tőzeglápban, itt is megvannak
a múlt konzerválásának természeti feltételei.
Most ott járkálhattam az archívumokban és könyvtárakban, ahol
a régi kéziratokat őrzik, és aprólékos gondossággal restaurálják őket.
Barátságos könyvtárosok rakták elém óvatosan az írásokat, amelyeket
tanulmányozni akartam. Volt ezek között a szövegek között például egy
olyan 9. századi muszlim kézirat, amelynek írásjeleit még jól fel tudtam
ismerni. A margón 12., 14. és 17. századi olvasók hagytak hátra jól
látható kommentárokat. Egymásra rétegződve olyan emberek hangjai, akik
tanulmányozták ezeket az írásokat, és továbbadták a tudásukat.
Különleges élmény volt ez, mélyen megrendített annak megtapasztalása,
milyen elevenen folyt ez az eszmecsere évszázadokon keresztül.
VIII.
A megmaradt könyvek és kéziratok többsége persze így vagy úgy az iszlámhoz
kapcsolódik. De Timbuktuban való tartózkodásom során láttam írásokat olyan
egymástól távoli témákban is, mint a csillagászat és az orvostudomány.
Hogy a vallási témák vannak túlsúlyban, az nem csoda. Más kultúrákban,
ahol a régi írások és könyvek megmaradtak, ugyanez a helyzet. Az igazán
régi szövegek rendszerint a hit kérdéseivel foglalkoznak.
IX.
Az egyik archívumban egy kiállítás volt látható a másoláshoz használt
különböző írószerszámokból.
Talán ez volt az a pillanat, amikor a leginkább megvilágosodott
előttem, hogyan követte a gyarmatosítás egy fehér Ádám elképzelését, és
alakított ki belőle egy olyan hazugságot, amelyet az egész transz-szaharai
Afrikára kiterjesztett. Egy olyan Afrika képét, amelyben nem létezett írásos
hagyomány, írott történelem, és olyan tudás, amely másként is megőrződött
volna, mint primitív szájhagyomány útján.
Itt, Timbuktuban, az írott szövegek hatalmas tömbjei között –
amelyeknek száma csak növekedni fog, hiszen majdnem mindennap újabb
leleteket tárnak fel – ez a hazugság egyszer s mindenkorra megcáfolódik.
Igenis van írásban rögzített történelem Afrikában, a Szaharától délre is.
Amikor a gyarmatosító Európa hamis alibit keresett magának Afrika gyarmatosításának
feltétlenül szükséges voltára, az egyik legfontosabb érv úgy szólt, hogy
Afrikát civilizálni kell. Fegyverrel, kereszttel, pénztárkönyvekkel és
ellenőrzött tudással kell kimenteni primitív elmaradottságából.
Az írástudatlan Afrika mítosza abszurdumként lepleződik le itt,
Timbuktuban. A homokban vagy az európaiak tudatos hazugságai mögött rejtőző
történelmet vissza lehet szerezni.
Így nézve különösen felemelő ezek között a kézirathegyek között
járkálni.
X.
De be kell vallanom, hogy szorongtam is, amikor megpillanthattam ezeket
a kincseket. Az ajtón lakat volt, az ablakokra vasrácsokat szereltek. És
a főbejárat előtt is biztosan strázsál egy éjjeliőr.
Mégis könnyű volna fogni ezeket a kéziratokat, és elárverezni
a ritka könyvek aukcióján Amerikában vagy Japánban. Nagyon magas árat lehetne
kapni értük.
Ez nagyon veszélyes helyzet Mali számára, hiszen az ország szegény.
A szegénység önmagában is növeli annak a kockázatát, hogy valaki kicsempéssze
az országból ezeket a kincseket.
Ezért fontos, hogy a világ többi része magára vállalja a felelősséget
ezért a kulturális örökségért. Ez költséges. Eleinte különösen, hogy szavatolni
lehessen a kéziratok biztonságát.
Miközben ezt írom, levelet küldök azoknak az egyetemeknek, amelyek
együttműködnek Timbuktuval, és felhívom a figyelmüket a kéziratgyűjtemény
biztosításának szükségességére.
XI.
Beszéltem az egyik könyvtárossal, akinek a nevét nem tudtam megjegyezni.
„Ez a mi saját történelmünk. De egyetlen történelem sem áll magában.
Ezért örülünk, ha külföldiek érkeznek hozzánk, hogy itt kutassanak az archívumainkban
és könyvtárainkban. Meg akarnak tudni rólunk valamit. De saját magukról
is.”
Igaza van. Az egyik történelmet nem lehet megírni a másik nélkül.
Az afrikaiak számára nyilvánvaló ezeknek a kéziratgyűjteményeknek a jelentősége.
De vajon átlátjuk-e, hogy a saját történelmünket is újra kell írnunk?
Ebben nem vagyok annyira biztos. Mégis úgy vélem, hogy ez logikusan
következne abból, amit a könyvtáros mondott.
XII.
A Timbuktuból való elutazásom előtti napon eltöltöttem néhány órát
azokban a termekben, ahol a sérült kéziratokat restaurálják. Valahogy úgy
éreztem, hogy az itt folyó munka arra hasonlít, amit valamikor azok végeztek,
akik az írásokat másolták.
Nem volt semmi sietség, csak hihetetlen türelem az elhalványult
vagy elszakadt szövegek helyreállításában.
Azok az emberek, akik itt dolgoznak, gondoltam magamban, tudják,
hogy erőfeszítéseik eredménye dacolni fog az idővel.
Ahogy itt ülnek, előttük az asztalon a múlttal, lehetővé teszi,
hogy ezeket a szövegeket a jövőben is tanulmányozni lehessen.
XIII.
Pár órával az indulás előtt vettem magamnak a bazárban egy fekete turbánt.
Nagyon hosszú volt. Egy öregember, aki a bolt előtt üldögélt egy széken,
megmutatta nekem, hogyan kell feltekerni a fejemre.
– Megóvja Önt a hőségtől – mondta. – Megőrzi a gondolatainkat
és az emlékeinket. Úgy tekerjük fel, hogy a fejünk és a kendő között maradjon
valami levegő. Így a turbán arra szolgál, hogy megóvjon a hőségtől, sőt
hűsítsen is némileg.
Majd egyedül is feltekertette velem a turbánt, hogy biztos legyen
benne, hogy jól csinálom.
Aztán visszaindultunk Bamako felé. A turbánt belehajtogattam
a táskámba.
Timbuktuban jártam. Hosszú utazás volt ez Svegtől a Szahara déli határáig.
Ötven évembe tellett. Most végre sikerült.
És láttam a kéziratokat, amelyek a sivatag alatt rejtőztek, de
most előkerültek.
Nagyszerű élmény volt.
Érdemes volt kivárni.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 73. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|