Martin Kaempchen
Útra kelni
(élményutazás, életutazás)
Vajon emlékeznek-e még közülünk az idősebbek fiatalként tett első utazásaikra?
A hetekig tartó készülődés izgalmára az utazás előtt, az élmények frissességére,
a lelkesültségre és elragadtatásra? Minden utazás új teremtés volt, amely
elvált attól, ami már volt, és azt maga mögött hagyta. Minden utazással
elfogott bennünket a bizonytalanba vetődésnek ez a kimondhatatlanul kéjes
és borzongató érzése. Képtelenek voltunk neki ellenállni, mert nem mondhattuk:
„Itthon maradok”. Össze kellett szedni a bátorságunkat, hogy megtegyük
az első lépést az ismeretlenbe. Az utazást akkoriban egzisztenciális élményként
éltük meg.
Ha eltaszítjuk a megszokás és minden teherbíró infrastruktúra
mankóit, és csak az az érzés marad, hogy magunk vagyunk, elfogja az embert
a félsz. Akkor vesz erőt az emberen, ha ráébred, milyen könyörtelenül megy
az idő, és megérzi, milyen erővel ragad minket is magával. Ez a szédület
ritkán jelentkezik a mindennapokban, amikor az idő múlása és az ember saját
mozgása látszólag együtt halad. Ez az összhang csak akkor bomlik meg, ha
a mindennapok félbeszakadnak, és semmi hasonló nem lép a helyükbe. Egy
egészen más mozgás indul be, az utazás mozgalmassága, ezzel egy ütemre
mozdulni, ezt még be kell gyakorolnunk.
Az utazás kezdetén sejtettük, hogy – a mindennapok és a megszokás
köntösét levetve – valójában mindig is csupán vándorok voltunk. Homo viator
vagyok – vándorló ember. És vajon miért vándorolunk? Mert keresünk, és
bár mindig találunk valamit, sosem eleget, és soha nem végérvényesen;
mert mindig megérkezünk ugyan, de sosem érünk célba. Ahogy az idő sem ismeri
a célt, és sosem szűnik meg továbbhaladni, éppoly kevéssé érünk mi is célhoz.
Hogy mit remélünk megtalálni, amikor egyre tovább keresünk és találunk,
anélkül hogy a végére jutnánk, azt aligha tudja valaki egyetlen mondatban
megragadni. Van valami kielégíthetetlen, nyugtalanító, egyáltalán nem örömteli,
talán tragikusan sziszifuszi a mindig továbbvándorlás, soha célhoz nem
érés kényszerűségében. Üres pillanatokban, amikor vakító villámként mered
ránk a conditio humana, inkább fájdalmasan éljük át az emberi életszomjnak
ezt a csillapíthatatlanságát, ahelyett hogy hálásak volnánk azért az ajándékért,
hogy nem muszáj mindig egyhelyben maradnunk. És: „Érdemes volt keresni!”
Szívesen érnénk az utunk végére – de nem szeretnénk meghalni, nem szívesen
kötnénk össze ezt az „Ez az!”-t a halállal. Ilyen ellentmondásos, amit
akarunk.
Újra megkérdezem: mit keresünk az utazásaink során? A heves egzisztenciális
felismeréseknek ezekben az üres pillanataiban különböző neveket találhatunk
erre. A gyerekkor keresése ez, a legeredendőbb, legtisztább gyerekkoré,
ami talán nem is volt soha, amit, minél idősebbek vagyunk, annál tisztábbnak
és eredendőbbnek képzelünk; egy születés előtti állapot keresése, amelyhez
– továbbélve, soha nem meghalva – vissza akarunk térni; a paradicsom keresése,
egy olyan lebegő állapot keresése, amelyben az általunk ismert világ megfogható
marad, amelyben nem adunk fel semmit, mégis a bőség egy ideális állapotában
élvezhetünk mindent: a tökéletes egészséget, jó ételeket és italokat, beteljesülő
érzéki és lelki szerelmet, és az elemelkedést az időnek ettől a bosszantó,
minket magával ragadó folyásától, a korosodás és a vitalitás lanyhulásának
jeleivel.
Nem, a halált nem akarjuk! Hiszen azzal fel kéne adnunk a testet,
és vele minden érzéki örömöt és szellemi élvezetet. Életutazásunk során
a paradicsomot keressük, az idő beszippantó hatásától való megszabadulást
– de nem a transzcendenciát, világi életünk feladását egy ismeretlen, transzcendens
szféra kedvéért. A transzcendenciában minden utazás véget ér, vége minden
nyugtalanságnak, minden mozgalmasságnak. És ettől rettegünk. Fáraszt bennünket
a nyughatatlanság, mégse szeretnénk belehullani a transzcendens némaság
egész másságába.
Amikor útra kelünk, kettős értelemben is utazunk: folytatjuk
élet-utazásunkat, és elutazunk egyik helyről a másikra – nevezzük ezt élmény-utazásnak.
Ez a kettős mozgás felgyorsítja az utazásunkat. Az élmény-utazás élet-utazás,
térben és időben sűrített keretek között, és ettől sokkal intenzívebb.
Utazni tehát annyit jelent, hogy kétszer élni, mert az élmény-utazás az
élet-utazás leképezése/másolata. Saját életünket a születéstől a halálig
összesűríteni, és ebből kipréselni az energiát és az egész élet-utazás
ismeretét: lehet egy öntudatlan cél, adhatja egy élmény-utazás „csábítását”.
Ezért jelenik meg annyi energia és lelkesedés minden utazás elején.
De lehet egy utazást a nagy élet-utazástól való menekülésnek
is tekinteni. Félreteszünk minden felelősséget és kötelezettséget, egy
időre mentesülünk alóla. Ezért sikerülhet jól egy élmény-utazás spontánul,
minden komoly odaadás nélkül is. Örülünk a gyors kapcsolatoknak, gyors
kielégülésnek, gyors sikereknek, sietősen elérjük a céljainkat, és boldogan
abba az illúzióba ringatjuk magunkat, hogy ugyanilyen könnyedén és simán
alakulhat az életünk is.
Az ilyen menekülések sokszor egy enyhe, de tartós, mámoros állapotban
történnek meg. A belátás villámlásakor ez világossá válik előttünk. Ilyen
kéne, hogy legyen az élet! Minden újnak és tisztának tűnik, nem nyomaszt
a múlt terhe. És mivel a környezetünkben senki nem ismeri a múltunkat,
otthon hagyhatjuk, amikor útnak indulunk. Újra definiáljuk magunkat, hízelgő
jellemzést adhatunk magunkról, optimistán ítélhetjük meg a sikerre való
kilátásainkat. Hirtelen megint „minden” lehetséges. Az utazás során az
életünk – mint első fiatalságunkban, amikor erőink tudatára ébredtünk –,
csupa lehetőség, a tiszta potencialitás magaslatára emelkedik. Varázslatban
élünk. A varázsló saját kezűleg alkothatja meg életének összes feltételét.
Nem függ semmitől és senkitől. A varázsló maga határozza meg a helyeket
és az embereket, akikkel találkozik, ő irányít minden csodát, amiben része
lesz. Csakhogy: meddig tart a varázs? Mi lesz az utazás után?
Kiélvezni az életet
Fiatal koromban lelkes elragadtatással utaztam. Akkoriban még nem voltak
olcsó utak és csomag-túrák. Abban az időben odabaktattunk a vasúti pénztárhoz,
és a jegykiadó tisztviselővel való hosszas tanácskozás után megvásároltuk
a menetjegyet; böngészgettük a térképeket, kifaggattuk a barátainkat, levelezésbe
bocsátkoztunk, kapcsolatokat építettünk ki idegenekkel, hogy leveleket
küldjenek haza. Akkoriban egy távoli úti cél még valóban messze volt, és
sokba került ezt az úti célt elérni. Hónapokat töltöttünk ezeknek az utazásoknak
az előkészítésével, megpróbáltunk mindenre gondolni, ami előfordulhat,
de a spontán, váratlan helyzetekre is fel voltunk készülve, és mindig történt
valami előre nem látható, amit nem védett ki egy olyan turizmus-infrastruktúra,
ami ma minden kalandot kizár.
Emlékszem egy éjszakára, amit a kölni főpályaudvaron töltöttem
borzas csövesek, rosszkedvű alkeszek, dörzsölt stricik és kétes hölgyek
társaságában – egy olyan éjszakára, ami elkerülhetetlen volt, mert Hamburgból
jövet Kölnben már nem találtam csatlakozást Boppardba. Szállodai szobát
találni a pályaudvar közelében képtelenség volt. Emlékszem egy kerékpártúrára,
amelynek során egy bajor faluban egy paraszt nagylelkűen megengedte, hogy
nála töltsem az éjszakát a fészerben, egy kiszuperált disznóólban. Csekélységek,
normálisnak számító, barátságos kalandok.
Aki manapság szeretne úti kalandot átélni, annak azt keresnie
kell, egyenesen provokálni – azzal, hogy összeköti extrém sportokkal, extrém
célokkal, a minden felkészüléstől való elzárkózással, vagy azzal, hogy
nem hajlandó pénzt invesztálni az utazásba. Vannak utazók, akik azt hiszik,
hogy trekjeik, átvonulásuk Tibeten, Ladakhon vagy Mongólián megnöveli az
életintenzitásukat, és olyan extázist nyújthat nekik, mint egy drogos trip
vagy mint egy menet a nürnbergi körgyűrűn 300 kilométeres sebességgel.
Kisebb az a veszély, hogy az ilyen emberek rosszul mérik fel a kockázatot,
és károsodnak testben és lélekben. Ez is előfordulhat persze. De ennél
nagyobb az a veszély, hogy többé nem találnak vissza a mindennapjaikba,
hogy a sivatagban vagy a hegyekben szerzett extrém élmények mámorát már
nem lesznek képesek összefüggésbe hozni az életükkel; hogy ezek az utazások
egotripekké válnak, ahol a sivatag vagy a hegyek a maguk nagyszerűségében,
szépségében és magányában csak az egománia tébolyát táplálják, és az emberek,
akikkel találkoznak, nem számítanak.
Az olyan országokba, mint India, Banglades vagy Nepál, még ma is lehet
jól előkészített, normális utazásokat tenni, amelyek nem zajlanak le súrlódásmentesen.
Ott ritkán sikerül egyik napról a másikra helyjegyet vagy hálókocsijegyet
foglalni távolsági vasútvonalakra. Az ünnepnapok, a nyári szabadságok ideje,
a zarándoklatok sokszor hetekre lefoglalják a vonatokat. Ha sürgős esetben
elháríthatatlanná válik egy sietős utazás, két lehetőség kínálkozik: az
ember sok pénzt ad ki repülőre vagy taxira, vagy bepréselődik a teljesen
túlzsúfolt vasúti kocsikba és autóbuszokba.
Múlt szeptemberben ilyen helyzetbe kerültem, amikor Kalimpongban,
egy Dardzsilingtől nem messze fekvő hegyi városban ért anyám halálhíre.
Épp a monszun ideje volt. A Kalimpongból Új-Dzsalpaiguriba vezető út a
síkságra tíz napja le volt zárva földcsuszamlás miatt. A hegyi településeket
csak nagyon keskeny, hosszú utakon át tudták dzsipekkel ellátni. Taxik
nem jártak. A vonatok Új-Dzslpaiguriból Santiniketán felé, lakhelyemtől
400 km-nyire délre, rendszertelenül jártak, mert egyes útszakaszokat elöntött
a víz, máshol pedig alámosta a síneket. A nagy népsűrűség megnehezíti az
utazást Indiában, az emberek mégis segítenek az utazásban. Egy barátom
Kalimpongban segített nekem megszerezni a szükséges információkat. A hegyi
utat újra meg fogják nyitni – de mikor? A vonat járni fog, bár el lesz
terelve – de melyik útszakaszon? Az ilyen információk szétszivárognak,
rémhírekként terjednek. Az ember telefonon értesül róluk barátoktól, akik
közelebb vannak a forrásokhoz. Tudni kell ezeket mérlegelni, és azonnal
ezek szerint cselekedni. A tájékozódáshoz a fél- és teljes, hamis és igaz
információk között egy egész élet tapasztalatára van szükség. Csak a helybeliek
tudnak biztonsággal eligazodni. Tehát nélkülözhetetlen volt az indiai barátom
ahhoz, hogy bele tudjak vágni ebbe váratlan utazásba. Még el is kísért
az első taxik egyikén, amelyek megkockáztatták, hogy elinduljanak ezen
a síkos, göröngyöktől és földcsuszamlásoktól tessék-lássék megtisztított,
sokszor süppedős úton. A síkságon a pályaudvaron hallottuk, hogy a vonat
mégsem megy éjszaka, de egy másik viszont elindul pár órával később, és
az én lakóhelyemen halad át. A barátom még egy helyfoglalást is kieszközölt.
Az én meggyőzési képességeim nyilván kevésbé hatottak volna a jegykiadó
tisztviselőre.
Felejthetetlenek az Indiában majd negyven évvel ezelőtt tett
vonatútjaim, amelyek során szemléltető oktatásban részesültem az indiai
életmódról. Ezeken a harmadosztályon tett utakon Mumbaiból Kalkuttába vagy
Kalkuttából Madranba, alighogy elhangzott a gőzmozdony indulását jelző
füttyszó, a vasúti kupé az egyszerű emberek vidáman hangos vagy veszekedő-civakodó
lakószobájává alakult. Lakmároztak és ittak, és nagylelkűen megosztották
egymással és velem is. Élettörténeteket is kipakoltak, amelyek felölelték
a már meghaltak két-három nemzedékét is, egészen a harmad- vagy negyedfokú
rokonokig. Alighogy a családok bizalmukba fogadtak, rögtön kaptam családi
feladatokat is. „Please, hold my baby”, „Kérem, fogja meg a kisbabámat”,
kérte egy elgyötört apa, aki képtelen volt lecsendesíteni a kis bőgőmasinát.
És tényleg! Alighogy a bébi megpillantotta az én ismeretlen, fehér képemet,
torkán akadt az ordítás, és elhallgatott. Vagy ijedtében ereszteni kezdett,
és átnedvesítette a nadrágomat, ami kuncogó megelégedettséget váltott ki
a körükben.
Módom nyílt arra, hogy tanulmányozzam a családok életét, például
az anyák gondos, mindent megértő szeretetét a gyerekeik iránt, akiknek
nem volt szívük semmit megtiltani. Vagy azoknak a nőknek a döntő befolyását,
dominanciáját, akik határozottan irányították a családi ügyeket a háttérből.
A szülők és az idősebbek iránti tiszteletet is, akiktől, mint a gyerekektől,
semmit sem szabad megtagadni. Ott volt aztán még a csámcsogás a mohón bekapott
falatok közben, a böfögés és az orrszívás, az idegen testbeszéd, elsősorban
a fej ingatása, és a képesség, hogy bármely testtartásban és élethelyzetben
tudjanak mélyen aludni, akármilyen nagy volt is a lárma köröskörül. Hosszú,
zsúfolt vonatutak során a megfigyelő előtt úgyszólván semmi nem marad rejtve
– India teljességgel kitárulkozott előttem.
Legalábbis ha az ember maga is kész volt megnyilatkozni. Ezeken
az utazásokon nem úsztam meg egyetlen kérdést – még a legintimebb
dolgokra vonatkozóan – sem. Egyetlen barátnőm vagy barátom, még az apám
és az anyám sem tettek fel nekem olyan szertelenül fantáziadús és ugyanakkor
pontos kérdéseket a legrejtettebb lelki és testi életemre vonatkozóan,
mint azok az utazótársaim a vonaton. Indiában a kommunikációs képesség
egy társadalmilag integrált életnek az alfája és ómegája. „Szociális kompetenciának”
hívják ezt mostanában. Aki hajlandó bárkivel bármiről beszélgetni, és közben
a helyi szokásoknak megfelelően kitágítani a diszkréció határait, azt elfogadják
fiukként vagy lányukként, fivérükként vagy nővérükként, bácsikájukként
vagy nénikéjükként, és a szívükbe zárják. Annak a számára a megérkezés
pályaudvarán biztosítva van egy ideiglenes otthon, még nagyobb családdal,
és persze a szomszédsággal, és munkahelyi kollégákkal, osztálytársakkal
és tanárokkal, és..., és..., Ezt jelenti az utazás Indiában, ezek az élmény-utazások,
amelyek az egész élet-utazás koncentrált sűrítményei.
Az elmélyülés periódusai
A turisták önbecsapása, ha azt hiszik, hogy egy gyors odapillantás
vagy belehallgatás feltárja előttük egy hely lényegét. Az ilyen emberek
arroganciája és szellemi restsége meglepő. A könnyen hozzáférhető technikai
segédeszközök és a modern költekezés azt sugallja nekik, hogy a helyet,
amit felkeresnek, éppolyan könnyen meg tudják érteni, mint amilyen könnyű
volt eljutniuk oda. Eljutni oda és ott lenni, ez egy folyamat, az erőfeszítésnek
és a megértésnek ugyanahhoz a síkjához tartozik.
Nem kétséges, hogy ha az ember azért repül Athénba, hogy egy
hajóutat tegyen meg a tengeren, akkor a repülés és a hajón levés ugyanazon
a szinten van. Az ember felüdül, élvezi a jó ételeket, a kék tengert és
az éppolyan kék eget. Ezt nem sajnáljuk senkitől, bárcsak mindenkinek lehetne
benne része. De aki például azért repül Rómába, hogy megismerje a várost,
arra a devizára van szüksége, amivel egyedül érdemes közelebbi vagy távolabbi
helyekre való utazásnak nekivágni: vagyis időre.
Nem a város könnyen elérhető volta, nem az olcsó repülés és a
garniszálló a döntő a nyereséghez, hanem hogy az életünkből mennyi időt,
és ezzel szabad belső odafordulást és előítélet-mentes befogadókészséget
vagyunk hajlandók invesztálni az utazásba.
Ha kapkodva utazunk, akkor csak önmagunkat és saját összefüggéseinket
visszük magunkkal és borítjuk rá az új kontextusokra, amelyekbe belépünk.
Az új helyeket a maguk újdonságában egyáltalán nem észleljük. Megint csak
utcák és házak, templomok és terek, emberek és autók – mint otthon. Aki
nem képes belülről elszabadulni hazulról, az inkább maradjon is otthon.
Mit ér, ha csak a test utazik? Egy utazás kedvező alkalmat kínál arra,
hogy elhagyjuk a mindennapi környezetünket, és – térbeli és időbeli
távolságból – relativizáljuk azt. Ami még három napja Frankfurtban olyan
sürgősnek tűnt, dühítő volt, vagy büszkeséggel töltött el, az ma már, New
Yorkból nézve elég banálisnak hat. Már nem tűnik olyan sürgetőnek, mert
már senki és semmi nem sürget. A harag elpárolog, mert senki sem szítja.
A büszkeség alaptalanná válik, mert senki sem ismeri az érdemeinket. Tudatos
és félig tudatos, rejtett és elzárt identitásaink megrendülnek és új keverékké
állnak össze.
Ma New Yorkban rendelkezésünkre áll a kiváló lehetőség, hogy
olyan lecsupaszítva lássuk magunkat, amilyenek egzisztenciálisan vagyunk.
Az ilyen állapot ijesztő. Inkább látjuk magunkat különböző öltözetekben.
De ma New Yorkban senki sem üdvözöl minket úgy, hogy „tanárnő” vagy „vezérigazgató
úr”, mert senki sem látja a lepleinket. A bensőnek ebben a lecsupaszításában
adódik annak a kedvező előfeltétele, hogy New Yorkban új kontextusoknak
engedjük át magunkat – ha van hozzá bátorságunk. És elég időnk! A lecsupaszításban
utalásszerűen felfedezett szerénységünk azt mondja nekünk, hogy ezek az
új kontextusok épp annyira éveken át és évszázadokon át fejlődtek ki, mint
a miénk odahaza.
Ami látható és hallható, az is csak a jéghegy csúcsa, ami kilátszik
a víz felszínén. Ezt a csúcsot a sokkal terebélyesebb, jelentősebb szikla
emelte a felszínre, a fénybe. Ugyanígy hordozzák az emberek a New York-i
utcákon magukkal az életük addigi esztendeit, és önmagukban hordják megélt
elmúlt emberi életek nemzedékeit.
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 73. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|