Jászberényi Sándor
Hullámok
Fél kilenckor felhajtotta a felest, felvette a hatvanliteres hátizsákot,
a laptoptáskát a vállára akasztotta, és kilépett a kocsmából. Hideg
volt, gőzölögtek a csatornák a novemberi levegőben. A taxis néhány parkolóhellyel
odébb állt meg. Amikor észrevette a férfit, kiszállt a kocsiból és kinyitotta
a csomagtartót.
Fél órán belül kiértek a kettes terminálra, szinte alig volt forgalom.
A Taxis próbálkozott párszor az olyan baráti kérdésekkel, minthogy „hová
utazik”, „milyen célból”, „mennyi ideig”, de miután a férfi minden kérdésre
csak tőmondatokkal felelt, feladta a kísérletezést.
Megálltak a bejárat előtt, elővették a csomagokat, kifizette a fuvart.
A vállára kapta a hátizsákot, a laptoppal a kezében lépett be a fotócellás
ajtón. A pultok előtt már vagy harmincan álltak sorban, főleg turisták,
de látott néhány hazatérő arabot is. Az indulás és érkezést jelző táblán
már húsz perce villogott a „Check in” az Egypt Air tizenegykor induló járata
mellett.
Beállt a sorba. Előtte egy turistacsalád rakta fel celofánnal betekert
csomagjait az elektronikus mérlegre, hosszan alkudoztak a súlyhatár miatt.
Hangos magánszámukat érdeklődve figyelte a többi sorban álló. A férfi végül
megunta a dolgot és felajánlotta, hogy az esetleges pár kiló többletet
nyugodtan számolják a csomagjához, a hátizsákja egészen biztosan nincs
harminc kiló.
A családfő, egy negyven feletti férfi hajlongva köszönte meg a segítséget.
A biztonsági ellenőrzésnél többen is morogtak, hogy kézzel kell tartaniuk
a nadrágjukat, mert minden fémtárgyat egy gyűjtőkosárba kellett tenni.
Egyenként vizsgálták át az utasokat, a cipőjüket is levetették velük. Egy
arab férfi tört angolsággal azt sziszegte a fáradt biztonságiak felé, hogy
nyilván azért teszik ezt vele, mert arab. Leszámítva néhány körömollót
és egy fél üveg diétás üdítőt, semmit sem koboztak el a kézipoggyászok
átröntgenezése során. A gép mögött kapkodva szedték magukra levetett
ruhájukat. A váróteremben már szóltak a karácsonyi melódiák, néhány Duty
free bolt nyitva volt arra az esetre, ha valaki most szeretné elverni utolsó
helyi pénzeit cigarettára, csokoládéra vagy égetett szeszre.
A boltok sora mellett elhaladva a mosdóba ment. Megmosta
az arcát, a víznek fémes íze volt. Hosszan bámulta magát a tükörben. Harminc
körüli, gondosan borotvált alak bámult vissza rá.
„Ha tegyük fel megölnék egy embert, huszonnégy órára volna szükségem.”
– mondta a két nőnek szeptember elején. A „megölnék”-re helyezte a hangsúlyt
és várta a hatást. Élvezte, hogy rá figyelnek, frissen tért haza Afrikából.
Mindkét nő szerette a maga módján: az egyik huszonegy éves volt, rövid
barna hajjal, hosszú combokkal és azzal a naivitással, amit a magukat felnőttnek
és megfontoltnak gondoló kamaszokat jellemzi. Széttárt combokkal ült a
férfival szemben, itta minden szavát. A másik: ötven körüli zsidó nő, indiai
ruhákban. Ő szerkesztette a férfi szövegeit. Meleg volt még, hallatszott
a folyó. Egy kisvendéglő kertjében ültek, Bloody Maryt ittak. Nem szerepelt
az itallapon, műanyagpohárban kapták külön a vodkát, külön a paradicsomlevet.
A sótól és a borstól összeragadt a nyelvük - nem sikerült eltalálni a rendes
keverési arányt.
„Ezt mégis miből gondolod?” – kérdezte a fiatalabb nő, Kriszta. Keresztbe
tette a lábát.
„Mert a rendőrök hülyék.” – mondta a férfi. „Ha lenne huszonnégy órám
sosem csípnének el.”
„És hogyan csinálnád?” – kérdezte a szerkesztő.
„Kocsival lemennék Törökországba. Onnan Egyiptomba. Egyiptomból busszal
Szudánba.”
„Ez azért nem olyan egyszerű.”
„Dehogynem. Az a lényeg, hogy legyen huszonnégy órám a körözés kiadása
előtt.”
„És lenne?”
„ Ha el tudnék menni a helyszínről, akkor lenne. Feltéve, ha senki
sem tudná ki vagyok.”
„Ettől nem kell félned.” – mosolyodott el a szerkesztő.
„De nem ölnél meg senkit, igaz?” – kérdezte Kriszta és a combjára
tette a kezét, közelebb hajolt. Érezte a leheletének paradicsomszagát.
Egy darabig szótlanul ültek és élvezték a nyár utolsó meleg napjait, majd
lementek a stégre és hosszasan bámulták a folyó koszos vizét. Füvet szívtak
és apró kavicsokat dobáltak a vízbe, figyelték mekkora hullámokat vernek
egészen apró kis kövek.
Mély levegőt vett, megtörölte az arcát és kilépett a mosdóból.
Tett néhány bizonytalan lépést a folyosón, leült az egyik gyorskiszolgáló
jellegű kávézóban. Kért egy kávét és egy ásványvizet. Kifizette, majd cigarettára
gyújtott. Kinyitotta a táskáját és egy regényt vett elő. Nézegette a
borítóját, de nem olvasott bele. Valami kifacsart kelet-európai szerelmi
történet, őrült anyával - Inkább dohányzott. Addig szívta a cigarettát,
amíg teljesen kiszáradt a torka, csak ekkor emelte a szájához az ásványvizes
palackot.
„Nem.” – mondta Krisztának egy hete, amikor a nő bejelentette, hogy
terhes. Az ágyban feküdtek és a plafont bámulták. Egyszerű
„nem” volt, érzelemnélküli, megválaszolt egy eldöntendő kérdést. „Mégis
mit gondoltál” – kérdezte. Felállt és kiment a konyhába, nem akart a szemébe
nézni. Kávét főzött. Mire visszament Kriszta már felöltözött, csak az elkent
sminkje árulkodott az előző jelenetről. „Azt hittem,
odaleszel a hírtől.” –mondta és rágyújtott. „Azt gondoltam, hogy szeretnéd.
Hogy le akarsz horgonyozni. De ha nem, akkor elvetetjük. Ennyi az egész.
Csak maradjunk együtt.”
A férfi nem szólt semmit, megsimogatta a nő arcát és kigombolta a blúzát.
A nő megcsókolta és a nyakához szorította a fejét.
Egy kortyra itta meg a vizet, a szénsav égette a torkát, az üres
palackot eldöntötte az asztalon. Gyerekzsivaj csapta meg a fülét, felnézett
és észrevette a családot. A családfő is észrevette őt. Amíg az anyuka leültette
a gyerekeket, a férfi széles mosollyal az asztalához lépett.
„Még egyszer nagyon köszönöm a segítségét.”
„Nem tesz semmit.”
„Meghívhatom egy italra?” – kérdezte az apuka. A gyerekek a szomszéd
asztalnál hangosan követelték a reptéri szendvicseket az anyjuktól.
„Nem, köszönöm.” – mondta a férfi és cigarettára gyújtott. „Kedvesek
a gyerekei.”
A családfő hátramosolygott a gyerekekre és a feleségre. „Ők a mindenem.”
„Igazán szép a családja.” – Végigsimította a könyv borítóját az asztalon.
„Nem akarom zavarni. Még egyszer köszönöm.” – mondta az apa és
visszasétált a családjához. A gyerekekkel a pulthoz lépett és mindegyiknek
vett szendvicset. Sokáig bámulta, kék ingjének hátán kirajzolódó izzadtságfoltot.
Elnyomta a csikket és sétálni kezdett a folyosón. Minden érdeklődés nélkül
nézegette a világmárkákat a kirakatokban. Gyakran repült, tudta, hogy bármit
olcsóbban megkap a kairói Duty free shopban. Elővette a cigarettásdobozát.
Elég volt benne ahhoz, hogy elüsse a várakozást.
Négy kékbe öltözött stewardess haladt el mellette, három barna és egy
szőke. Ahogy mellé értek rájuk mosolygott. Visszamosolyogtak. Elképzelte
a mellüket a fehér ing alatt. Egy sem volt több harmincöt évesnél.
Ismerte az orvost. Egy kocsmába jártak az egyetemi évek alatt. Nem
kérdezősködött sokat, adott egy időpontot és ismertette, hogy mivel jár
a műtét. Míg a méh kitágításának procedúráját hallgatták, Kriszta sápadt
volt és szótlan. Egy fehérre meszelt kórházi szobában ültek, régi, barna,
műbőrdíványon, mely itt-ott már felhasadozott. Az orvos velük szemben egy
asztal mögött ült, mappák és papírok takarták az arcát, miközben beszélt.
Mikor Kriszta megtudta, hogy a beavatkozás altatásban zajlik és másnap
már hazamehet, valamelyest megnyugodott. Így mentek át a családsegítő hivatalba,
hogy meghallgassanak egy példabeszédet az anyaság szentségéről, melyet
egy folyamatosan cuppogó, műfogsoros, ötven körüli nő tartott nekik.
Úgy érezte magát, mint egy büntetőjogi tárgyaláson, ahol ő a bűnös. Kaptak
egy csekket – a művi vetélést nem támogatja az egészségbiztosító. Kriszta
az utcán elsírta magát, ő vitte haza. Amíg a nő az ágyában aludt, postára
ment és befizette a csekket.
A kijelölt dohányzóhelyen újra rágyújtott. A hatos kapunál összeverődött
a tömeg, az utaskísérők beálltak a terminál mögé. Figyelte, ahogyan a család
több kézi poggyásszal áll be a sorba. A hangosbemondókon elhangzott, hogy
hamarosan indul a gép. Pár percig figyelte a felszállókat; arabok, európaiak
léptek be az alagútba. Elnyomta a csikket, beállt a sorba és átnyújtotta
a jegyét. Egy stewardess a helyére irányította. Elhúzták a függönyt közvetlenül
a széke mögött, hogy a turista osztály utasai ne lássanak át az első osztályra.
Egy darabig hallgatta a biztonsági előadást, majd kikapcsolta a mobilját
és hátradőlt. Felbőgtek a turbinák.
Miután hazaért, sokáig figyelte a felhúzott lábakkal alvó nőt.
Másnapra kaptak időpontot, reggel nyolcra. Fellépett az internetre és a
hitelkártyájával első osztályú jegyet rendelt Kairóba, csak oda, aztán
Kriszta mellé feküdt, és aludt. Reggel taxival vitte az orvoshoz. Befektette
a kórházba, a szemközti kocsmában ivott egy kávét. Bement a szerkesztőségbe,
befejezte a függőben lévő szövegeit, és kipakolta a fiókját. Ebédelt a
menzán. Otthon összedobált néhány ruhát, ingeket, alsónadrágokat és tisztálkodó
szereket. Hétre ért a kedvenc kocsmájába.
Érezte a nyomást a fülében, elhagyják a talajt. Tíz percig a könyvet
lapozgatta, megint kiszáradt a szája. A repülési magasságon kikapcsolhatta
az övét, egy szőke stewardess kérdezte, mit iszik. „Bloody Mary-t”. Átlátszó
műanyagpohárban kapta a vodkát, ebbe töltötte a kísérő a paradicsomlevet.
Kapott sót és borsot egy kis fehér tasakban.
Belekortyolt az italba és fintorgott. Már eltűnt a kontinens,
csak a Földközi tengert és a holdat látta. Tiszta hideg és fémes idő volt,
sehol egy felhő. „Tulajdonképpen nem szeretem a paradicsomot.” –
gondolta, az italt a lehajtható ülésasztalra tette. A hold fénye megcsillant
a fekete hullámokon.
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 73. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|