Marc Hatzfeld
Francia blabla
(A francia bábel – újraéledő nyelvi sokféleség)
Azt a nyelvi problémát, amely kényelmesen mozoghatna a jelentés gyönyöre
és az érzékiség gyönyöre közt, mára minden korábbinál erőteljesebben a
politika sajátította ki és elrabolta el. Kezdhetnénk a dolgot a nemzetállam
premisszáinál. A nemzetállam a maga idejében radikálisan szimbolikus tárgy
volt, arra hivatva, hogy a korabeli széttöredezett politikai hatalom gyengeségét
ellensúlyozza. A középkor végétől az ancien régime végéig tartó hosszú
évszázadok alatt ez a hódító politikai logika akarta egyesíteni a nemzetet,
a nyelvet és a vallást. Különösen igaz ez nemzet és vallás viszonyában,
például a Rajnától keletre, a nyelvet illetően pedig a Rajnától nyugatra,
ahol a Villers-Cotter?ts-i ediktum után a nyelv az egyesítési politika
már-már kényszerítő erejű eszközévé vált. Az erkölcsöket illetően egyszerre
birodalmi és megengedő stílus, illetve a homogén és szilárd nemzeti stílus
rendszertelen váltakozása nagy kilengéseket eredményezett a nyelv és a
politikai hatalom viszonyában. Franciaországban a nantes-i ediktum visszavonása
relativizálja a nemzet és a vallási rendszer viszonyát, és nagyobb súlyt
biztosít a nyelvnek mint a nemzeti összetartozás szimbólumának; annak a
nyelvnek, amelyet hamarosan köztulajdonként véd egy állami intézményrendszer.
Ennek a homotétiának a nyomdokain született meg a 18. században az erős
és polgárokból álló nép fogalma, ez a felvilágosodás korabeli filozófusok
által bölcsen kitalált fogalom, amelyben ők alkalmas eszközt láttak arra,
hogy visszavágjanak az uralkodónak, a rendkívüli hatalmat birtokló királynak
ennek a másik, mitikus rendkívüliségnek a nevében, amelyhez már csak a
területet kellett intézményesen megszervezni. S ebben a pillanatban máris
nagy erővel kínálkozik egy elképzelés, az a gondolat, hogy egy nép, egy
nemzet és egy nyelv egyetemlegesen hozzák létre ugyanazt a kollektív történelmet.
Innen származik a nyelv mint fogalom furcsa megjelenése. Egy
olyan fikció révén, amely messze túllép a sokkal képlékenyebb és mozgékonyabb
kulturális valóságon, minden nemzet körvonalazza, olykor meghatározza,
kétségkívül megszervezi, de mindenképpen kinyilvánítja magát saját nyelve
révén. Miközben Európában annyi beszédmódot találunk, ahány falu és szakma
létezik benne, az adminisztratív és szimbolikus igények megteremtik annak
a nyelvnek a délibábját, amelyet majd a hivatalnok és literátor réteg tesz
magáévá. Ők azok, akik a politikák nyomában haladva elősegítik a beszéd
és a megértés sokféleségének kiküszöbölését. Némelyik tudós, tudtán kívül,
bele is esik ebbe az erősen átpolitizált csapdába, és egészen odáig jut,
hogy – mindenekelőtt Saussure és főként Jakobson nyomán – megkonstruál
egy erősen matematikai befolyás alatt álló tudományos korpuszt. Ez a korpusz
egy teljesen képlékeny, mozgalmas és rugalmas valóságra támaszkodik, hogy
– paradox módon – „a nyelv” (Jacques Lacan) kompakt és strukturált fogalmát
alkossa meg, amely immár be van zárva saját rendszerébe, a lingvisztikába.
Franciaországban a húszas évektől kezdve, majd egyre gyorsuló
tempóban a hatvanas évek után ebbe az intellektuális közegbe érkeznek,
egyre messzebbről, azok az emberek, akik magukkal hozzák saját, a nyelv
monolitikus felfogásával nyíltan szakító cselekvés-, látás-, beszéd- és
gondolkodásmódjukat. A megrázkódtatás eléggé brutális ahhoz, hogy okot
adjon olyan követelésekre, amelyek a nyelvet kizárólagossá akarják tenni.
A nyelvet azontúl egységesnek és szankciókkal kikényszeríthetően kötelező
erejűnek tekintik. Minden hiba a hivatalos közvetítőeszköz használatában
morális értelemben is hibának minősül, ama törvény áthágásának, amely meglepő
merevséggel egyesít népet, nemzetet, nyelvet és sorsot. A 21. század első
éveiben még mindig itt tartunk. A külvárosok közösségei sziporkázó sokszínűségben
adnak otthont a kulturális és nyelvi importnak, és abban a politikai kontextusban,
ahol a nemzetállam teret veszít az olyan, folyamatosan keletkező politikai
szervezetek új formáival szemben, amelyek inkább a birodalmi logikákból
származnak, a nyelvi kérdés nem megengedhető módon merül fel újra. Nem
elsősorban arról van szó, hogy a hivatalos francia nyelv konfrontálódik
más nyelvekkel, sokkal inkább arról, hogy a nyelv fogalma, sőt más nyelvhasználatoknak
már a kialakulása is alapjaiban kérdőjeleződik meg.
(A nyelvi sokféleség feltámadása)
A nyelvi sokféleség feltámadásának elsődleges formája a szakadatlan
beáramláshoz kötődik, olyan külső helyekről, ahol a nyelv megőrizte változékonyságát.
A szubszaharai Afrika szokásvilágában például minden kulturális csoport,
amelyeket jobb híján etnikumoknak nevezünk, egyszóval minden törzs a saját
nyelvét beszéli. És ellentétben azzal, amit mifelénk gyakran gondolnak,
a házasságok magától értetődő módon lépik át a hovatartozási határvonalakat,
vagyis az emberek erőteljesen keverednek. Afrikában gyakori, hogy az apa
és az anya más nyelven beszél, és hogy a nevelőanya vagy a tejtestvér egy
harmadikon, úgyhogy közvetítő nyelvre van szükség az adott faluban vagy
vidéken. Így aztán az is általánosnak mondható, hogy ötéves gyerekek naponta
öt-hat nyelvet használnak, attól függően, hogy kivel beszélnek; mint a
háború előtti Alexandriában, ahol a fűszeressel görögül, a szabóval örményül,
a hivatalnokkal angolul, a hajóskapitánnyal olaszul beszéltek, a zsidók
egymást közt franciául, a fellahokkal meg természetesen arabul.
Néhány év óta a sokféle nyelvértés szokatlan könnyedséggel terjed
a külvárosokban. Létezik még elszigetelten néhány olyan tanár és szociális
munkás, aki olcsó pszichológiai érveléssel komolyan arra biztatja a szülőket,
hogy a gyerekeikkel „otthon franciául beszéljenek”. De egyre több Fekete-
vagy Észak-Afrikából érkezett szülő veszi magának a bátorságot ahhoz, hogy
nevetségessé tegye ezt a nyelvi szűklátókörűségből fakadó moralizálást,
és mellesleg még ki is gúnyolja az európaiakat, akik képtelenek más nyelvet
beszélni, mint a papa-mama hivatalos nyelvét. És miközben cifra afrikai
ruhákat hordanak és őrzik azt a szokást, hogy a hátukon hordják a gyereküket,
az afrikai mamák bambarául vagy szoninkéül beszélnek a gyerekeikhez. Egyébként
a hivatalos és a szakmai nyelv is átfordul lassan. Az egészségügyben, oktatásban
vagy a szociális gondozásban dolgozók is nyugodt szívvel bátorítják az
egzotikus beszédmódok terjedését. A nyelvi sokféleség megjelenésének ilyesfajta
legitimációja azokat a személyeket is érinti, akik a Karibi-szigetekről,
Maghrebből, Lengyelországból érkeztek, nem beszélve a mindenféle kínait
beszélő bevándorlókról, akiknél szóba sem jöhet, hogy otthon franciául
beszéljenek. Algéria néhány városában a kabil nyelv megújulása váratlan
támogatóra talált. Bár az iskola továbbra is a nyelvi kizárólagosság terepe,
az utca többé nem az, ahogy a bevásárlóközpontok és a bisztrók sem. A családokban
sokszor igazi sokféleség figyelhető meg, minthogy a generációk közti kapcsolatokban
a helyi nyelv az irányadó, ám a fiú- és lánytestvérek egymás közt, legalábbis
otthon, egyre szívesebben használják a nyugati sivatagi nyelvet, ezt az
utazások, beszélgetések és az újra megszerzett büszkeség által felértékelődött
eredeti nyelvet.
Ebbe a résbe tör be, nem egy új külvárosi nyelv, hanem egy olyan
letisztult viszony a nyelvhez, amely magában hordozza a radikalizmus csíráját.
Kezdjük a szókészlettel. A fiatal fiúk szókincse – mellesleg a fiatal lányoké
is – kétségbe ejt minden olyan tanárt, aki a külvárosi középiskolák tanári
szobáiban a maga megingathatatlan bizonyosságain ücsörög. Arrafelé gúnyolódni
szokás – együttérzéssel vagy anélkül – a „külvárosi kölykök” szegényes
és vulgáris szókincsén, a diákok rosszul értelmezett vagy hibásan használt
nyelvi fordulatairól szóló, sikamlós anekdotákban sincs hiány, nem beszélve
a helyesírási „hibák” tömegéről, amelyek harsány nevetésre ingerelnek.
Igen, mindez igaz: a szegényesség, a vulgaritás, sőt, van ennél rosszabb
is. A külvárosi gyerekek szókincse, ahogy idősebb testvéreiké vagy távoli
felmenőiké is, tele van „élvezetes” és visszatérő kifejezésekkel, ahol
szüntelenül olyasmikről van szó, hogy „baszódj meg”, „menj a picsába”,
„baszd meg az anyád”, ahol bárkit fel lehet szólítani arra, hogy „szopd
le a faszom” és más hasonló, igen pontosan meghatározott, a szexszel és
a szarral összefüggő cselekvésekre. És mégis ajánlatos óvatosnak lennünk,
mert akkor, amikor az illedelmes felnőttek okkal nevezik mindezt „vulgárisnak”,
valójában a vulgusból űznek csúfot, abból a köznépből, amelynek a nyelve
mindig úgy fogadta be, nem minden gyönyörűség nélkül, a szexuális célzásokat,
mint a vágyak szabadjára engedésének vagy megszelídítésének egyik formáját;
mohó játék ez a vágyakkal, ahol a szavak segítségével egy kicsit már ki
is lehet elégíteni őket. Noha a vulgaritás cenzorai úgy tesznek, mintha
nagyképűségükben megfeledkeznének róla, ez a beszédmód a népi filozófia
egyik kifejezési formája, az emberiségre vetett tekintet, amely a maga
módján a világról mesél. Azt mondja el, hogy az emberiség valójában sohasem
szabadult meg a maga állati természetétől, és hogy valamiféle vad gyöngédséggel
bizony szeretünk incselkedni a szerelmekkel, a vágyakkal, a sokat ígérő
találkozásokkal, az eljövendő gyönyörökkel. Meglehet, hogy a vulgaritáson
való tanári gúnyolódás egy olyan társadalmi réteg szemérmetes magatartása,
amely a szexualitás megoldhatatlan problémáit jobban szereti pszichoanalitikus
foltozgatásokkal vagy börtönmegoldásokkal kezelni, mint a szabad beszéd
finom játékaival. Még nem tudjuk, kinek van igaza ebben a nézeteltérésben,
azt viszont biztosan mondhatjuk, hogy kevesebb lekezelés bölcsebb volna.
Ami a helyesírási hibákat illeti: ezek arra világítanak rá, hogy ha
„a helyesírás egy kényúr”, mint azt az 1968-as szituacionisták állították,
ez azért van, mert a nyelv egyben és mindenekelőtt beszélt dolog, s így
szükségképpen és óhatatlanul elvadult dolog. A külvárosok sok lakója eredetileg,
vagyis ott, ahonnan érkezett, ehhez az orális kultúrához tartozott, amelyben
beszéddel vesz részt az ember, amely nagyobb hitelt tulajdonít az elröppenő
szónak, mint a megmaradó írásnak, és amely imád beszélni. És ott, a tisztán
orális kultúrában, ahol a nyelvet nem köti gúzsba a nehézkes írás, ahol
nem érvényesek az akadémiai normák, ott fedezhetjük fel azokat a művészi
játékokat, amelyekről a toulouse-i irodalmi társaság pályázatai, Okcitánia
költőinek nagy versenyei óta már nem is álmodunk.
(A beszélt nyelvvel űzött játékok)
A beszélt nyelvvel háromfajta, nagy gyönyörűséggel űzött játék figyelhető
meg a külvárosokban. Az első a csípős beszólások kategóriája (la vanne).
Olyan brutális és rövid oldalvágásról van szó, amelyet egy alkalmi beszélő
vet oda valakinek, olyan humoros elmésségről, amelyet egy hirtelenjében
elkapott áldozatra zúdítanak rá. Régen azt mondták rá, „húzni valakit”,
délen inkább azt, „szórakozni valakivel”, a külvárosokban most azt mondják:
„beszólni valakinek”. Egy baráti vetélytársat verbális hálóval foglyul
ejteni, és egy jól helyezett nyilat kilőni rá. A beszólás fájdalmat okoz
ugyan, de legfőképpen megnevettet. Váratlansága meglepi és lebénítja áldozatát.
A beszólás az abszurd megjelenése egy hipercivilizált, agyonszabályozott
és visszataszító világban. A valóságra vetett oldalpillantás. Kamaszfiúk
köreiben állandó büszkeség tárgya az a játék, amely egyáltalán nem hagy
nyomot, ha kellő eleganciával játsszák. És sokszor nemcsak a fiúk, hanem
a kamaszlányok és asszonyok köreiben is dívik – akiknek a nyelve olykor
meglehetősen éles –, csakúgy, mint a munkások között és a középiskolai
osztályokban.
A szócsata (la joute ) sohasem csak egy elhúzódó beszólás, azaz olyan
beszólás, amelyet megválaszoltak, majd szó szót követett. Mihelyt több
játékos keveredik szóváltásba, igazi szópárbaj bontakozik ki, ahol a hallgatóság
úgy várja a fejleményeket, mint egy kemény pingpong-meccsen: röpködnek
a metaforák, a jelentésváltozatok, a váratlan szóképek, a helyzetkomikumok.
Részben és meglehetősen gyakran arról van szó, hogy le kell győzni a másikat,
de a szócsata sohasem korlátozódik az egyéni párviadal szintjére. A szócsata
elsődleges sikerét a hallgatóság nevetése jelenti, a hallgatóságot próbálják
meg elkápráztatni, és a nevetésen túl kivívni egyöntetű elismerését a játékosok
rendkívüli verbális és intellektuális hősiessége iránt. A szócsata sikere
azonban mindenekelőtt a világ abszurd voltára vetett kíméletlen és éles
pillantás közösségén nyugszik. A környező világot zúzza tönkre a két vagy
több szócsatázó, minthogy célkeresztjükben többnyire a megközelíthetetlen
többiek állnak, azok, akik nem értenek semmit, de semmit abból, hogy mi
kik vagyunk, ahogy az életből, a fiatalságból sem, és abból sem, hogy mit
keresünk mi a világban; a többiek azok a nevetséges „bohócok”, akiket kigúnyolunk,
cserébe a megaláztatásokért, amelyeket elszenvedünk tőlük.
A külvárosok szaporán pergő nyelvének harmadik alakja a „slam”.
A „slam” – amely egyenesen az Egyesült Államok fekete gettóiból érkezett
azokba a társadalmi központokba, ahol készek voltak befogadni –, úgy csattogtatja
a nyelvet, ahogy az ajtót szokás becsapni. A „slam” nem több mint az előző
beszédformák kicsit megszelídített, elitista változata. A „slamozóktól”
elsősorban ugyanazt várják, amit a középkor végén vártak a trubadúroktól:
vidám improvizációkat. Hogy rögtönözzenek, és kötéltáncos módjára, biztonsági
háló nélkül játsszanak a szavak húrjain. Az eredeti „slam” alapja mindenképpen
az improvizáció és a „slamozók” közti verseny. De mindegy is az eredete:
a „slam” azt a metaforikus frissességet teszi látványossá, amely jelen
van a beszólásban és a szócsatában is. A „slam” a színház és a költészet
keveréke: alkalmat kínál arra is, hogy felálljanak a színpadi deszkákra
a verbális nagyotmondásnak ezek a virtuózai, akik csak nemrégiben érkeztek
az afrikai szavannák mélyéről, a Földközi-tenger partjairól vagy a kolumbiai
erdőkből.
(A beszélt nyelv művészi akrobatikája)
A mi szempontunkból a „slam” legfőbb erénye, hogy ledönti a nyelvi
rabszolgafelügyelő, azaz az írott nyelv szobrát, megdönti az uralmát. A
beszólás és a szócsata mellett egy olyan területen legitimálja a művészi
oralitást, amely erőteljesen elkülönül az írás tollforgatóinak terepétől:
ez a beszélt nyelvnek a szépművészetek egyik ágává emelkedő akrobatikája.
Így aztán a „slam” visszanyúl az írás előtti kulturális hagyományokhoz,
egy olyan dühödt és pusztító archaizmussal, amely a jelent, az aktuálisat,
az azonnalit visszahelyezi a világ középpontjába, s ezzel egyidejűleg visszaszorítja
a kapitalizáció szervezett emlékezetének logikáit és szakértőit. Ezzel
mind a szerzők, mind a hallgatók körében visszaállítja a pillanat és a
tünékenység örömét, amely lassacskán eltűnik a kreativitás lehetőségei
közül. Ezen az úton a John Cassavetes-ekkel, Antonin Artaud-kkal, Rimbaud-kkal,
a pillanatnak élőkkel halad együtt. A másik, nem kevésbé nagy erénye, hogy
közéleti státust kínál a művészeknek, hogy ismertté teszi és elismerteti
őket, ami állandó meglepetést okoz nekik.
A „slamozók” meglepetésének oka az, hogy a rapperekhez és a graffitizőkhöz
hasonlóan ők nemigen tulajdonítanak maguknak művészi státust, úgy slamolnak,
ahogy beszélnek, és tudatában vannak annak, hogy inkább a nyelvük pimasz,
mint ők maguk. Ők csak eseti hordozók. Ennek a nyelvnek éppúgy nincs neve,
ahogy állandó nyelvtana sem, noha a csoportok hívei szeretnének nevet adni
neki. Jobb híján „verlan”-nak nevezik (ami a szótagok felcserélésén alapuló
argó), így aztán a „verlan” a külvárosi nyelvben fejezi be pályafutását,
miközben éppen nyelvként szűnik meg létezni.
A „verlan”-t beszélők szellemessége jól ismert: felcserélik a
szótagokat, és lemondanak arról, hogy az értelmet és szándékokat tekintve
normálisan beszéljenek. Nagy igyekezetében a „verlan” gyakran kiiktatja
a magánhangzókat, amelyek, ha szabad így mondani, a fekete-fehér változatban
megjelennek: az a-kból, az i-kből, az o-kból ö-k lesznek vagy még inkább
ű-k. Például az „arabe” „rebeu” lesz, a „femme” „meuf”, a „juif” „feuj”.
De a „cité” például megtartja a színeit, és „téci” lesz, a „chinois” „noiche”.
Ezek a példák a kétezres évek klasszikus „verlan”-jának állandó szavai.
De nincs rá semmi biztosítékunk, hogy öt vagy hat év múlva ugyanezzel a
„verlan”-nal lesz dolgunk, mert a „verlan” úgy mozog és változik, mint
egy kaméleon. Nem marad veszteg, minden rendszerezési szándék alól kicsúszik,
és minden tolmácsolási kísérletet meghiúsít. Mellesleg ez az alapelve,
amely megfelel eredeti céljának: megtartani a titkot. A „verlan” úgy rejt
és rejtőzik el, mint egy maquisard, aki hozzászokott az állandó határátlépéshez:
állandóan változik, helyről helyre, óráról órára, beszélgetésről beszélgetésre.
Itt felszed egy amerikai szót, ott egy bizarr, de divatos fordulatot, másutt
a szomszéd külvárosból származó szabályt, amott meg egy haverok által kitalált,
titkos szintaxist. A „verlan” középiskolás bandáknak, egy-egy lakóépületben
szerveződő csoportoknak, éjszakai graffitiző csapatoknak, egy-egy boxklub
drukkereinek a magánnyelve. Marseille-ben magára szedte a dél-francia ugratások
hangsúlyait és ízességét; Párizs környékén összekeveredett a párizsi argó
divatjamúlt kifejezéseivel; Kelet-Franciaországban furcsa mód tele van
arab kifejezésekkel. Mindent fordítva csinál, mint a francia.
Míg a francia a világosságával és szabatosságával kérkedik, a „verlan”
a homályos és bizonytalan értelmezést keresi; azt is mondhatnánk, hogy
előszeretettel ápolja a kétértelműséget. Míg a francia azt állítja vagy
hiszi magáról, hogy védett formuláinak köszönhetően stabil és végleges,
a „verlan” úgy változik, mint az őszi égbolt. Míg a francia megpróbál védekezni
nemzetközi színtéren a félelmetes versenytársak ellen, a „verlan” szétfoszlik,
mihelyt közelítünk hozzá, és eltűnik, ha megpróbáljuk megfogni. Míg a francia
a nyelvi finomságokra és aprólékosságra épít, a „verlan” kiszámíthatatlanul
és keményen odacsap. Míg a francia saját tiszteletreméltóságát a szótárak,
nyelvhasználati kézikönyvek és kilencvenéves akadémikusok kardjai által
agyonvédett írásos nyelvből meríti, a „verlan” elpárolog a szóbeliségben,
elsodorja a napi divatok és hangulatok szele. A „verlan” egyébként nem
áll hadban a franciával, tiszteletteljes kötelékben él vele, beleférkőzik,
hogy előtérbe tolja, épít rá és opponálja, készen áll arra, hogy az első
adandó alkalommal sutba vágja, hogy megszökjön eszelős metaforáival együtt,
és meghemperedjen a halpiaci nagyszájúságban.
A következő években bizonyára találkozunk majd néhány tehetséges íróval,
aki kommunikációprofesszorának tanácsait követve, lábjegyzetekkel megtámogatott
szépirodalmi alkotást készít nekünk „verlan” nyelven, amely oly jól megférne
a krimik közt, a fekete irodalom műfajában. De jó, ha tudjuk, hogy ezt
a „verlan”-t áthatja majd az írás gránitkeménységű mérge, „verlantalanítva”
vagy még inkább „újraverlanosítva” lesz. Az írás fogságában talpára lesz
állítva, csak lapos emléke lesz a szócsaták és a rap maró gúnyának, ahogy
Villon költészete is csak távoli tükörképe a trubadúrok verbális zsonglőrmutatványainak.
A kérdés persze semmiképp sem az, hogyan védjük meg a „verlan”-t
az akadémiai francia nyelv támadásaitól, amely maga sem több, mint fikció.
A „verlan” a francia nyelv egyik beszédmódja, épp annyira legitim (és nem
jobban), mint a francia bürokrácia jogi nyelve, mint a gimnáziumi tanárok
irodalmi franciája vagy Céline és a Jésus la Caille argónyelve, a diplomaták
elveszett franciája vagy az Afrikából és az Antillákról elszármazottak
tarka franciája. A külvárosok lakóinak többsége saját eredeti nyelve mellett
beszéli a helyi nyelv összes variációját, egy olyan franciát, amely immár
szeszélyes, tünékeny, sokféle. Mint az ország legtöbb lakója, beszédmódjukban
tudnak alkalmazkodni a beszélgetőpartnerekhez és a helyzetekhez, még akkor
is, ha olykor igen kevés közük van hozzájuk.
Ez a nyelvi gazdaság nem a tiszta tudományok szerelmeseinek illuzórikus
pontosságát táplálja, hanem az ellenkezőjét: a félreértést. Az újra létrejött
nyelvi sokféleségben – olyan ez, mintha az ősi bábeli mítosz született
volna újjá – szó sem lehet megtorlásról azokkal szemben, akik állítólag
átlépnek egy ki tudja, milyen tilalmat, amelyet egy ki tudja, milyen ostoba
vagy aggódó istenség vésett kőbe, ki tudja, miért, talán mert nem felelt
meg az ő stílusának. Épp ellenkezőleg, ezt a bizonyos istenséget olyannyira
büszkévé tette teremtményének kreativitása, hogy tisztelete jeléül elküldte
neki ezt a zseniális eszközt, amely alkalmat ad a találkozásra és a félreértésre:
a nyelvi sokféleséget. Mert ez az ősi isten nagyon jól tudta, hogy a félreértés
hajtja egymás felé az embereket, az kelti fel a kíváncsiságukat, az őrület
határáig ébren tartja bennük a vágyat, teret ad kreatív frusztrációiknak.
A félreértés csinál az emberből találékony és bizonytalan, bolondos és
nevetséges lényt. Míg a mai politikai hatalmak az egységes emberiségről
szőtt álmok pusztító gigantizmusában, addig a nyelvek a maguk valóságában
porladnak szét, kiszabadulva tehetetlen cenzoraik fogságából, és a szétrohadt
külvárosok kapilláris tereiben lelik meg újra végtelen plaszticitásukat.
Némely birodalmi nyelvek hadonászásával szemben, amelyek rá akarják erőltetni
magukat a nemzetközi szervezetekre és az iskolai tankönyvekre, ezek a beszédmódok
engednek az interpretációs bizonytalanság gyönyöreinek és a félreértés
szirénhangjainak. A külvárosok a megtalált sokféleség kimunkálásának, a
különbségek felett érzett örömnek a színterei, ahol a félreértés rendszerré
áll össze, és elősegíti, hogy közeledjünk egymáshoz, és a különösségben
ismerjük fel egymást.
MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 73. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|