Forgách András
A FELVÉTELI
Sokan vagyunk. Tündöklően meleg nyár ígérkezik, és a város legnépszerűbb
egyetemére épp egy ilyen tündöklően fényes napon hirdették meg a felvételit.
Olyan sokan vagyunk, hogy öt hatalmas előadótermet megtöltünk. Ennyien
akarnak idejárni. Ami meglepő, mert ez az egyetem végül nem ad semmilyen
papírt a kezedbe, legalábbis nem ad igazán használható papírt a kezedbe.
Teljesen üres kézzel sem enged el, de köztudott, hogy az oklevéllel, amit
itt kapunk, olyan nagyon sok mindent nem lehet kezdeni. Mégis rettentő
divatos hely, nagyon sokan felvételiznek ide a „majd később eldöntöm” típusból,
a „most még nem tudom” fajtájú emberek. Mindenféle korú felvételizőt megtalálsz
köztük, habár dominálnak a fiatalok. Ezen a későtavaszi, szellős napfényes
délelőttön zsong az egyetem környéke, mint a méhkas.
Mint mondtam, ez az intézmény nem ad képesítést. Egyszerűen kapunk
egy tanúsítványt a végén, hogy elvégeztük. Még nem hallottam olyan esetről,
hogy pusztán ennek a szép piros viaszpecsétes okmánynak a birtokában, amit
zöld bársonytokban nyújtanak át, valaki bármilyen álláshoz, státushoz vagy
kedvezményhez jutott volna.
Ám maga a felvételi nagyon szigorú. Kint tombolva süt a nap, bent komor
a hangulat, feszülten hajolnak a diákok papírjaik fölé. Sokan csak azért
jönnek el, hogy „kipróbálják magukat”, hogy egyáltalán végig tudják-e csinálni.
Amikor pontban reggeli kilenckor behozták a tesztlapokat – és aki nyolc
ötvenkor nem jutott be a kapun, azt már be sem engedték, egy teljes évet
kellett várnia, itt a késést egyáltalán nem honorálták (azt látni kellett,
hogyan tapossák egymást a befelé igyekvők, hogy bejussanak a hűvös aulába
– én, aki egy évvel ezelőtt, pedig már félkilenckor az épület előtt álltam,
nem jutottam be, ezúttal reggel hatkor itt voltam, és beálltam az irdatlanul
hosszú sor végére –, egészen nyolc óra tizenöt percig fegyelmezett csendben
várakoztak a felvételizők, de abban a pillanatban, hogy a kapu kitárult,
mintha pánik hatalmasodott volna el a tömegen, az emberek fejetlenül megrohamozták
a kapukat, összesen két kapun át lehetett bejutni, verekedések törtek ki,
amit az intézmény elé direkt a felvételi miatt kirendelt lomha biztonságiak
tétlenül néztek, sőt, mintha kifejezetten örültek volna a kirobbant verekedéseknek,
élvezték a pofonokat és rúgásokat, mutogatták egymásnak a puszta körömmel
hadakozó diákok összegubancolódott csoportjait, örültek, talán mert ezáltal
is csökkent a felvételizők száma, ugyanis sebesülteket nem engedtek be
az épületbe, mert ezek a felvételik hatalmas terhet jelentettek a patinás
intézmény számára, amelyik korántsem volt felkészülve ilyen rohamra – nem
vitás, olyan vélemény is volt, hogy meg kellene szüntetni a felvételit
– vagy magát az egyetemet – akkora költséget jelentett ennek a minden évben
kitörő felvételi-őrületnek a lebonyolítása!) –, odabent hatalmas papírtornyokkal
közlekedő biztonságiak hordozták és ontották szét a padsorokat zsúfolásig
megtöltő, a kapuk megrohanása után némileg felajzott és tépett állapotban
levő diákság között a tesztlapokat. Minden tesztlap legalább ötven oldalas
volt, a kitöltésükre nem volt időhatár szabva ezen az első fordulón, voltak
– igaz, nem sokan –, akik még másnap hajnalban is ott ültek a tesztlapjaik
fölött a ceruzájukat rágcsálva, ki-kiradíroztak egy-egy esetlegesnek tűnő
x-et. A tesztlapok a legkülönbözőbb fajta kérdéseket tartalmazták, mint
egy tévés kvíz show-ban, például, hogy a Jupiter gyűrűje hány megaherzes
hangot ad ki, és hogy milyen színű a páva szivárványhártyája, és ehhez
hasonlókat – az apró betűs oldalakon számlálatlanul sorakoztak a legkülönbözőbb
típusú kérdések.
Igen, ez az első forduló lényegében arra volt kitalálva, hogy kiszűrje
azokat, akik egyáltalán nem valók ebbe az intézménybe, esetleg írni sem
tudnak (mert ilyenek is eljöttek – nem kevesen padszomszédaik segítségére
apellálva, amit persze vagy megkaptak vagy sem), szigorú, de néhol játékos
teszt volt ez, az egyik pontja például három különböző nehézségi fokozatú
tesztkérdés kitalálását kérte a felvételizőtől, „Ügyes”, mondták olyanok,
akik átjutottak a második fordulóba, és ott adott esetben a saját maguk
által kitalált tesztkérdésekkel szembesültek.
A második, nyárközépi forduló előtt, bár még mindig sokan vagyunk,
már sokkal kisebb a tülekedés, az izgalom, hiszen most már csak az jött
el, akit külön értesítettek, hogy átjutott az első fordulón, amelyiken
kiestek a legizgágább és leginkább alkalmatlan elemek, bár izgalom és tumultus
most is előfordul bőven, részben, mert olyanok is eljönnek, akik nem kaptak
értesítőt, bár állítják, hogy kaptak, csak otthon felejtették (a biztonságiak
dolga, hogy kiszűrjék egy sokezer nevet tartalmazó lista alapján ezeket
a szánalmas csalókat), részben olyanok is itt vannak, akik hamis értesítőket
hoztak magukkal (az értesítő-hamisítás külön üzletág lett az egyetem közelében),
őket már nehezebb kizárni, mert a papírlap egyszerű felmutatásával, hogy
a hatalmas tömeg idejében bejusson a termekbe, a második fordulósokat már
mind beengedik, de a sasszemű biztonságiak szúrópróbaszerű ellenőrzéssel
ki tudják választani – gyakran meglepően jó arányban – a hamis értesítőket
lobogtatókat (akik különben nem tudni, hogy miben reménykednek, hiszen
a második tesztlap kitöltésekor kénytelenek a saját nevüket felírni, más
nevében nem felvételizhetnek, minek is tennék?, aki más helyett jön be,
mert nyilván ilyen is van, az külön eset, s akkor a név viselőjéről meg
lehetett állapítani, hogy átjutott-e az első fordulóból a másodikba, vagy
sem, de az emberek leleményessége kifogyhatatlan, volt már arra is példa,
hogy egy az első fordulón valójában kiesett felvételiző átjutott a harmadik
fordulóba, ha mondjuk a kézírása – annak ellenére, hogy nem volt joga résztvenni
a második fordulóban – váratlanul megtetszett az egyik tesztlapot ellenőrző
tanárnak –, mégis gyakran előfordult, hogy az első fordulón sikeresen átjutottak
nem jutottak be az épületbe, és ezáltal elvesztették az első fordulóban
nyert előnyüket. Az ilyen malőrökért az egyetem semmilyen felelősséget
nem vállalt, bár sok esetet kivizsgáltak, és utólag behívtak néhány önhibáján
kívül a kapun kívül rekedt felvételizőt a harmadik fordulóra, ahol, ha
nem is egészen ugyanazzal az eséllyel, mint a második fordulón, sikeresen
átjutottak, de kaptak még egy esélyt.
A második fordulóban lényegében egy fogalmazást vagy dolgozatot kellett
írni, megadott vagy szabadon választott témában, nem volt terjedelmi korlát,
minek következtében voltak, akik azt hitték, hogy minél hosszabb dolgozatot,
esszét, tanulmányt írnak, annál biztosabb a továbbjutásuk, ami egyáltalán
nem volt igaz, sőt, erre egy apróbetűs nyomtatványban külön felhívták a
felvételizők figyelmét, de volt rá példa, hogy egy alig értékelhető dolgozat
szerzőjét szorgalma és szép kézírása, igyekezete miatt engedték tovább,
persze azzal a hallgatólagos megjegyzéssel, hogy a harmadik fordulóban
majd úgyis kiesik. Az írástudatlanoknak, akik, meglepő módon, legalábbis
néhányan közülük, szintén átjutottak a második fordulóra, itt már nehezebb
dolguk voltak, de akadt olyan, aki az ősi módszerrel, az inge alatt becsempészett,
valaki mással korábban megíratott esszével próbálkozott, olykor sikerrel,
és volt, aki nem csekély pénzösszegért megnyert olyan felvételizőket, akik
lényegében azért jöttek el a felvételire, és szurkolták le a nem olcsó
illetékbélyeg árát, hogy a sokszorosát keressék meg az ilyenfajta bedolgozással.
Az ilyenek, mármint az írástudatlanok és felvételi-iparosok már a pillantásaikkal
megismerték egymást, voltak, akik már korábban megalkudtak, voltak, akik
az épület előtt járkálva, finom, a legtöbb közönséges halandó számára észrevehetetlen
jeleket leadva jelezték, hogy „megrendelők”, avagy „szállítók”, ezek aztán
szemmel tartották egymást, mert a tülekedésben könnyen előfordulhatott,
hogy másik terembe keveredtek, mint a partnerük, és akkor füstbe ment a
jól kieszelt összeesküvés, bár némelyek – helyismeretükre vagy szimatukra
bízva magukat, vagy mert már nem először, sőt sokadszorra vettek részt
a felvételin –, valamilyen ürügyre hivatkozva kijutottak a folyosóra, és
– bár éppen az ilyen esetek elszaporodása miatt a felvételi termeket nem
ritkán különálló épületekben helyezték el, és az épületek között a felvételizőknek
tilos volt közlekedni, bár természetesen volt, aki még ezt az akadályt
is venni tudta, és valahogy átjutott az egyik épületből a másikba, és mivel
itt sem volt időlimit, még másnap hajnalban is bőven lehetett a termekben
dolgozatírókat látni, akik nem zavartatták magukat a hortyogó őröktől,
sőt, némely felvételiző is mélyen aludt. Amikor a biztonságiak jöttek összeszedni
a dolgozatokat, volt, hogy óvatosan húzták ki a dolgozatot a delikvens
hóna vagy feje alól, föl ne ébresszék, ha már amúgy is átdolgozta szegény
az egész éjszakát. Ebben az egyetem roppant toleránsnak bizonyult, és talán
ez is hozzájárult vonzerejéhez, mert mint mondtam, az itt szerzett diploma
nem sokat ért, szóval voltak, akik három-négy napig nem is mentek haza,
hogy kipihenjék a dolgozatírás fáradalmait.
A harmadik, későnyári (nem ritkán koraőszi) forduló volt a legkacifántosabb,
ugyanis ide, a személyes meghallgatásra – miután a rengeteg dolgozatot
kiértékelték, ami nem volt csekély feladat, s ezért a második és harmadik
forduló között hosszabb idő telt el, néha, a dolgozatok mennyiségétől függően
akár két hónap is, ami teljesen érthető volt, ekkor a többi hasonló intézményben
már elkezdődött a tanítás, de ez az egyetem ebből a szempontból is kivétel
volt (külön minisztériumi engedélye volt, lévén lényegében önfenntartó,
a hatalmas felvételi díjak okán, hogy a felvételi rendet maga alakítsa
ki) – és még relatíve mindig sokan voltunk, ezért a szóbeli meghallgatások
megszervezése külön logisztikai hadműveletet igényelt.
Erre, mármint a szóbeli felvételi fordulók lebonyolítására az egyetem
külön adminisztrációt állított fel, mert, mint mondtam, viszonylag sok
pályázó maradt talpon, viszonylag könnyű volt venni a fordulókat, azért
ez nem kis sikerélményt jelentett, és ezért az egyetem az egyik fordulóról
a másikra olyanokat is átengedett, akik nem feltétlenül ütötték meg a színvonalat,
de valószínűségszámítási alapon bizonyos számú, éppen csak megfelelni látszó
felvételizőt is továbbengedtek, így tehát a szóbeli vizsgák akár több héten
át is eltarthattak, mivel naponta csak 50-100 ember került sorra – ebben
az egyetem rektora roppant szigorú volt, és a felvételi bizottság minden
egyes tagjának jelen kellett lennie a vizsgán, nem volt elég ott ülniük,
utána pedig részletes és tüzetes értékelést várt el mindenkitől, mindezt
írásban rögzítették, jegyzőkönyvek készültek, mindezt az esetleges reklamációk
kivédésére. Az elutasítottak közül nagyon sokan éltek a föllebbezés lehetőségével,
és ez is nagyon sok erőt és energiát vont el az egyetem munkatársaitól.
Az első szóbeli vizsga többféle lehetett – a felvételizőknek nem csupán
szakmai vagy tudományos kérdésekre kellett válaszolniuk, de ha az egyik
felvételiztető professzor külön feladatot adott ki, akkor azt – s ehhez
az egyetem minden segítséget megadott – határidőre el kellett végeznie.
A második szóbeli vizsga előtt volt még egy rövid teszt. Nem ötven, csak
három oldalas, de különösen kacifántos kérdésekkel.
A felvételizők száma ekkorra már ugyancsak megcsappant, az első forduló
becslések szerint több ezres létszáma pár százra apadt, ami nem jelentett
az egyetem részéről alacsonyabb intenzitású figyelmet, mert a második szóbeli
vizsga, amelyre egy otthon elkészített munkát kellett behozni és megvédeni,
igen alapos volt, egy nap csak 5-10 felvételiző jutott a vizsgabizottság
elé – s eközben nem beszéltem azokról, akik reklamáltak, vagy kapcsolataik
révén elérték, hogy bár az első szóbeli fordulóban rossz benyomást tettek
a bizottságra, vagy lelepleződött az is, hogy bérdolgozatírókkal íratták
meg a tesztet és az esszét is, a második szóbeli fordulón – s ekkor már,
épp a bonyodalmas és alapos procedúrák miatt, alaposan bennejártunk az
időben, itt volt október, sőt, olykor december is, és kezdtek a titkárságra
a következő évi felvételizők papírjai beérkezni, holott még rendesen el
sem kezdődhetett a tanítás, hiszen a felvételik még nem értek véget, tehát
az egyetemen csak előkészítő kurzusokat tartottak, azt is hébe-korba néhány
a statisztikai hibahatáron túl biztos bejutónak egy-egy szűk szemináriumi
szobában, mert az előadótermekben már a következő felvételik tesztpapírjait
rakták össze szorgalmasan az erre – mint különben gyümölcsszedésre – szerződtetett
idénymunkásnők, az egyetem a felvételik elhúzódása miatt nem tudta elkezdeni
a rendes oktatást, és az is előfordult, hogy az előző évi és az idei felvételizők,
akik már kezdtek sorbanállni, szüleikkel vagy barátaikkal odakint, hogy
bejussanak az első fordulóra, összekeveredtek, és ez elég komoly és nehezen
feloldható bonyodalmakhoz vezetett, mert a tülekedésben egy idei felvételiző
vérző orral ült be a tavalyiak közé, akik éppen a – technikai okokból elhúzódó
– szóbeli forduló második részét abszolválták, és a sorukra vártak egy
szemináriumi szobában –, és nem lehetett a tanárokat hibáztatni, mert ők
hősiesen megpróbáltak mindkét helyszínen, mindkét feladatkörben egyszerre
helytállni, a tavalyi felvételizők és az ideiek között ingáztak. Volt olyan
hallgató, vagyis leendő hallgató, aki, bár átjutott az ötödik fordulón
is, és lényegében biztos lehetett abban, hogy fölvették, és ezt már nem-hivatalosan
közölték is vele, most, mivel a tömeg besodorta az egyik előadóterembe,
és a biztonságiak, éppen a tavalyi visszaélések és atrocitások miatt, most
sokkal szigorúbban vették a szabályokat, és nem hallgatták meg az érvelését,
amikor már majdnem sírva megpróbálta elmondani nekik, hogy ő tulajdonképpen
már az intézmény hallgatója, „azt bárki mondhatja!” torkollták le, és nem
volt mit tenni, ki kellett töltenie a kezdőtesztet, mivel a teremből, ez
volt az utasítás, leadott dolgozat nélkül nem engedhetnek ki senkit, és
abba a terembe egy különösen korlátolt hajdani idegenlégiós került, tehát
kényszerítették rá, hogy kitöltse a tesztlapot, miáltal automatikusan idei
felvételizőnek minősítették – ezt is, érthető okokból, a még nagyobb zűrzavar
elkerülése érdekében –, és kezdhette elölről a felvételi procedúrát.
És ez így ment már évek óta, nyár nyár után, a felvételizők hatalmas
folyamai, mint két-három hangyaboly vagy a tengerbe ömlő folyam ágai, állandóan
összekeveredtek, és már senki sem ismerte ki magát, de mivel ennek beismerése
katasztrófához vezetett volna, a dolog ment tovább, az egyetemen, a folyamatos
felvételiztetés miatt gyakorlatilag nem folyt oktatás, legalábbis a normális
értelemben vett oktatás, hanem a professzorok a legjobb diákoknak, vagy
ha a szülők anyagilag megengedhették maguknak, hogy föl-nem-vett gyermekük
után horribilis összegeket fizessenek, a lakásukon vagy bérelt termekben,
különelőadásokat tartottak a város legkülönbözőbb pontjain, és ezeknek
a szemináriumoknak igen jó híre volt, igaz, hogy lényegében bárki bejuthatott
oda, aki megfelelő kapcsolatokkal rendelkezett, a különbség az volt, hogy
az egyetemre fölvettek diplomát kaptak, a nem-fölvettek viszont csak egy
– a diplomához hajszálra hasonló okmányt, amelyen (persze csak ha letették
a vizsgát – ám ezt is ki lehetett alkalomadtán védeni) apró betűkkel fel
volt tüntetve, hogy ez az okmány nem számít diplomának, de maga az okmány
még így is nagyon hasznos volt a továbbjutás, vagy pályakezdés céljából,
pusztán azért, mert az ország egyik legsikeresebb felsőoktatási intézményének
nevét viselte magán.
Amikor, kezemben a sikeres felvételit igazoló papírral végre kiléptem
az egyetem épületéből – de ez sem volt ilyen egyszerű, mert a tömeg miatt
kénytelen voltam a vécéablakon kimászni, ebben többen követték is a példámat,
ezért nem sokkal később, mint hallom, beszögezték a vécéablakokat –, kint
hatalmas tömeg tolongott, mindenféle jelszavakat és rigmusokat skandáltak
–, a szemem valósággal káprázott a benti homály után a vakítóan erős tavaszi
napsütésben.
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 73. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|