Ivajlo Dicsev
Hullámlökések a periférián
(SZÓFIA) Talán nem érdektelen arról beszélni, milyen hatásai vannak
a gazdasági válságnak a globális kapitalizmus perifériáin élő emberek
képzeletvilágára, például Bulgáriában, amely eddig az átalakulás jó tanulója
volt. Ha jó tanulót mondok, úgy értem, igyekvő, nem úgy, hogy sikeres.
Mint Kelet-Európában mindenütt, a 90-es években ide is csak úgy tódultak
az amerikaiak és az európaiak, és itt is rávetették magukat a bankok privatizálására.
Szép beszédeket tartottak a piacról mint legfőbb jóról, és előszeretettel
támogatták Hayek és Friedman írásainak lefordítását. Most aztán hirtelen,
micsoda meglepetés, államosítják a sajt bankjaikat, egyiket a másik után!
Még a profi politikusoknak is elég nehéz átlátni az aktuális
történések politikai jelentőségét. Vajon milliárdoknak a gazdaság védelmére,
következésképpen munkahelyek millióinak védelmére való szétosztása baloldali
jellegű intézkedés? Vagy inkább egy nagyon jómódú kisebbség érdekeit szolgálja,
amelynek még a felelőtlenséget és a nyerészkedést is elnézik? Sehol a világon
nem könnyű a válasz ezekre a kérdésekre; Bulgáriában a politikai osztály
valamiféle egykedvű fatalizmussal reagál minderre, anélkül hogy megosztottságot
váltana ki, és politizálná a társadalmat. Minden, amit az EU és az Egyesült
Államok tesz, az jó, és ha összehangoltan cselekszenek, az még jobb. (Ahogy
a gyerek is örül, ha a mama és a papa nem veszekszik.) A mainstream konszenzuson
kívül ott van még a szélsőjobb, amely létjogosultságának alátámasztására
egyszerűen minden kérdésben az ellenkező álláspontra helyezkedik – ami
azt jelenti, hogy minden rossz, ami a hatalmi centrumokból jön. De ebben
sincs sok politika.
A fatalizmus következménye a tétlenség. A kormány gyakorlatilag
sehogy sem reagált a válságra. Az elején a politikusok, a szakértők és
az üzletemberek merészen azt állították, hogy a provinciális Bulgária számára
mindez nem probléma, mert a bankszféra elmaradottsága kivételesen előnynek
fog bizonyulni, hiszen mi nem rendelkeztünk azokkal a rafinált, frankensteini
(ördögi?) financiális eszközökkel. Emellett a bájos „mi túl kicsik vagyunk
ehhez” elmélet mellett olyan is akad, amelyik egyfajta immunitásra
alapoz. A mi válságunkon mi már túl vagyunk, mondják némelyek, ez volt
az 1996-97-es hiperinfláció, még egyszer nem kaphatjuk el ugyanazt a vírust.
A „Business as usual” (Csak a szokásos ügymenet) elmélet is előkerül. Alapjában
véve a szakemberek ethoszát valami lazaság jellemzi, ami történik, azt
teljesen normálisnak találják, mivel az amerikaiak a megelőző években annyi
pénzt kerestek.
Amikor aztán kiéleződött a válság, bevallották, hogy ezt az ország,
amely éppen ügyesen beilleszkedett a világgazdaságba, aligha fogja megúszni.
Végül a média elkezdte a lakosságot felkészíteni az előttük álló nehézségekre,
még ha Bulgária más országokkal szemben, mint például Magyarország, nagyon
jól felkészültnek is látszik arra, aminek jönnie kell, mivel a nemzetközi
intézmények nyomására hatalmas adóbevétel többletre lehet számítani. A
2008-as év végére ez az éves bruttó nemzeti jövedelemnek majdnem az egyötödét
teszi ki. Az ellenzék bírált minket amiatt, hogy ilyen sok pénzt tartottunk
a matrac alatt, de mint látható, igazunk volt.
Az ember azt hihetné, az volt a legjobb a két legutolsó kormánytöbbségben,
hogy egyáltalán nem csináltak semmit: az államnak ebben a mentségében láthatólag
egyetértenek az amerikanizálódott gazdasági szakemberek és a szocialista
oligarchák. Ha komolyan befektettek volna bármiféle politikába, akkor adósságokat
kellene törleszteni, és nem volnának tartalékok, amelyekre pillanatnyilag
számítani lehet. Miközben a nagy gazdaságok csökkentik, a bolgár központi
bank ténylegesen emelte a kamatokat, mivel a fizetési eszköz stabilitása
itt fontosabb, mint a termelés.
Hogyan lehetséges olyan gazdaság, amelyik nem termel? Nem kell
hozzá amerikai diploma, hogy ezt megértsük. Bulgária 6% fölötti gazdasági
növekedése a külföldi befektetéseknek volt köszönhető, amelyek a nemzeti
összterméknek mintegy egyötödét teszik ki. Ha hozzászámítjuk a vendégmunkások
által hazautalt pénzeket, amelyeket nyilvánvalóan senki nem tud pontosan
kiszámolni, ez a szám még tetemesebb lesz (mivel a lakosságnak több mint
10 százaléka hagyta el az elmúlt két évtizedben az országot). Ez tehát
a válság: a Bulgária nevezetű lufi kipukkad, a külföldről jövő pénzáradat
elapad, a deficit még sötétebben vetíti előre az árnyékát.
Az ingatlanok állnak itt is a válság központjában, mivel az építőipar
volt éveken át a gazdaság legdinamikusabb szektora. Egy üzletember épít
egy nyaralót a tengerparton, eladja a barátjának, aki pénzkölcsönt vesz
fel és belefekteti, hogy aztán eladja, a lánc végén pedig ott áll az angol
(valójában többnyire inkább ír) vevő, akinek igazán magas áron kell megvásárolnia
magának a nyaralót. A külföldiek egyébként egyáltalán nem gyanútlan
vevők, mert ezt az ingatlan-szerencsejátékot évtizedekig játszották globális
terepen. Ők jobban tudták, mikor kell felhagyni a piac fellendülésébe vetett
hittel, és ők voltak az elsők, akik kivonultak a piacról, miközben romokban
hagyták maguk mögött a befektetési láncolatot (vagy mi az, amit a kipukkadt
lufik hagynak maguk után: cafatok?). A senkinek nem kellő tengerparti strandokat
és hegyoldalakat ezért lebetonozzák, és a szállodákat odaadják egy euróért,
ha valaki hajlandó átvenni a megfizethetetlenné váló törlesztő részleteket.
Olyan, mint a piramisjáték
Ezek a folyamatok nem ismeretlenek Kelet-Európában. A 90-es években
ezeknek az országoknak a többsége megtapasztalta az ún. piramisjátékokat,
amelyek a rendkívül nagy nyereség ígéretén alapultak, amit eleinte a rendszer
bővülése tesz lehetővé. Ráadásul ne felejtsük el, hogy olyan társadalomról
beszélünk, amelyek elvesztették minden bizalmukat a hivatalos helyről jövő
tájékoztatásban, és ahol a kapitalizmust úgy képzelték el, mint mesés fogyasztást
– munka nélkül. A piramisjáték összeomlása Albániában, amely több mint
egymilliárd dollárnyi megtakarított pénzt nyelt el, és kétezer ember életébe
kerülő felfordulásba torkollott, áll a legközelebb ahhoz, ami most folyik.
Persze különböznek is ettől a jelenlegi történések, mert a pénzösszegek
mesterséges felduzzasztását lehetővé tevő pénzügyi eljárások nem piramisjátékok.
Mégis van hasonlóság Tirana és a Wall Street között: a szürreális nyereségre
való törekvés. A kontroll hiánya – ha nem éppen cinkosság – a politikai
hatalom részéről (Sali Berisha után most George Bushnak kellett állnia
a cechet). A gyorsaság, amivel a hírek terjednek, és amiket egy még gyorsabb
összeomlás követ. Mondjuk azt, hogy a Reagonomics, amit először arra találtak
ki, hogy meghódítsa a világgazdaságot, most bumerángként tért vissza, hogy
épp az azt elindító országot találja el?
Nem ez az egyetlen párhuzam, amit Kelet-Európában vontak a gazdasági
tornádó megértésére. Eszünkbe jutottak megint a hotelmilliárdosok. A 90-es
években sikerült néhány embernek óriási hiteleket fölvennie. Menő üzletemberekké
váltak márvánnyal borított irodákkal és luxusterepjárókkal, míg aztán hirtelen
felszívódtak Dél-Afrikában. Milyen különös, hogy a liberális normalitás
templomában, az Egyesül Államokban ilyen hitelmilliárdosok láthatólag nyugodtan
járkálhatnak a Wall Streeten, és még állami támogatásban is részesülnek!
A közszereplőként ismert makrogazdasági szakértők, akik Bulgáriában
mind neoliberálisok, furcsa módon elhallgattak. Egyikükben sem volt annyi
intellektuális tisztesség, hogy elismerje, tévedett, és hogy a gazdaság
mégis bonyolultabbnak látszik, mint gondolta. A konokabbak megpróbálják
a történteket továbbra is a nyugati normalitás kifejeződéseként értelmezni,
és azt állítják, hogy csak a piac korrekciójáról van szó, egy gazdasági
ciklus szokásos végéről. Az engedékenyebb fajtából valók belátják, hogy
nem értik, hátradőlnek, és figyelnek. De abban valamennyien egyetérteni
látszanak – és velük együtt privát agytrösztjeik szponzorai is –, hogy
még mindig túl sok a szabályozás Bulgáriában, és nem kevesebb, hanem még
több piacra van szükségünk, mivel az állami beavatkozás eltorzítja a dolgokat,
és egyből más irányt vesznek, mint ahogy a nagykönyvben, a könyvekben meg
van írva. Ez a régi jó sztálinistákat juttathatja eszünkbe, akik a szocialista
társadalom hiányosságait „még több szocializmussal” szokták kúrálni.
Egy korszak végére értünk volna? Tévedett volna Margaret Thatcher
a jóléti állam ellen indított keresztes-hadjáratával? Jobb- és baloldalon
egyaránt újra kéne gondolnunk gazdaság és politika, szabadság és kötelesség
viszonyát? Ezek a dilemmák ritkán vetődnek fel a periférián folyó közbeszédben.
A poszt-Bretton-Woods világban az új politikai álláspontokat máshol találják
ki, lezárt csomagokban, felcímkézve érkeznek, a gazdasági kultúrahordozók
következő nemzedékének magyarázatától kísérve. Éppen ezzel lehet definiálni
a perifériát: a fontos dolgok máshol történnek, és aztán valahogy ott is
kicsapódnak.
Közben pedig vendégmunkások ezrei térnek vissza Bulgáriába, mert
azok közé tartoznak, akiknek válságos helyzetben elsőként mondanak fel.
A nagyobb kínálat a munkaerőpiacon le fogja szorítani a béreket, amelyek
éppen csak elkezdtek emelkedni (az Európába irányuló migráció egyik visszahatásaként),
a társadalombiztosítás pedig megroggyan a rászorulók tömegének terhe alatt.
Az infláció magasabb, mint a banki kamatok, úgyhogy még a privát
nyugdíjalapok is a piros sávba süllyednek, a hitelkamatok növekednek. Rekordszámba
menően alacsony adókat kivető, ultraliberális adórendszer mellett az állam
teljesen az üzemanyagok adójára van utalva, az olajárak azonban csökkennek,
tehát a kiadásokat fogják megnyirbálni. Azok a kevesek pedig, akik bizalmat
előlegeztek a kapitalizmusnak, és a bolgár részvénypiacba invesztáltak,
különben is jómódúak, ha pedig hitelt vettek volna fel ahhoz, hogy részvényeket
vásároljanak, akkor inkább orvoshoz kéne fordulniuk, mint makroökonómushoz.
A fűtési számlák váltják majd ki az idei tél végén a legnagyobb
sokkhatást, ráadásul az EU több száz milliós Bulgáriának szánt pénzügyi
támogatást fagyasztott be a korrupció miatt. Nehéz volna egy olyan termelőcéget
megnevezni, amelynek az állam támogatást nyújtott volna, persze a kedvező
megegyezéseket leszámítva. Szarvasmarha-tenyésztők elkezdték levágni az
állataikat, vagy azzal fenyegetőznek, hogy a zöldhatáron át kiviszik Görögországba,
mert nem tudnak talpon maradni az EU által támogatott tej- és húsárakkal
folytatott versenyben. Tanárnők hagyják ott az állásukat, hogy takarítónőként
vagy titkárnőként helyezkedjenek el, mert nem képesek havi 200 euróból
megélni. A legnagyobb acélüzem Szófia mellett a bezárás előtt áll, mivel
a kontrollálatlan privatizálás független vállalatok egész sorának csődhullámát
váltotta ki...
Nos, mindez nagyon úgy hangzik, mint egy természeti katasztrófa. Nem
lehet szembefordulni a globalizációval, ahogy a kommunista ideológia történelmi
szükségszerűségével sem lehetett szembeszállni. De fontoljuk meg: a vacogó
nyugdíjas, aki lekapcsolta a fűtést, most szabadon nézheti a CNN-n, hogyan
tüntetnek az emberek a távoli országokban.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 2009 tavaszi tavaszi, 73. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|