1) Minden második boszniai katonának tetoválás van az alkarján; tompa tűvel ki van bökdösve, hogy JNA, alatta a szolgálat éve, és még, esetleg, a város neve, ahol az illető sorkatona volt. Olykor, függelékként, naiv ornamentika: horgony köré tekeredő kígyó (a tengerészetnél szolgált); Jugoszlávia címere, vagy, legjobb esetben, meztelen nőci. Amit egyszer egy életre szólón odatetováltak, a hűség és a büszkeség jeleként, az az ellentétébe fordult. A tűvel szúrt, vérrel írt pontocskák annak idején a közös élet feltétlen vágyát állították. Karadžić megpróbálja letörölni azt, ami a bőrön vérig hatolt. A CNN újságírójának adott kurta nyilatkozatában leszögezi: Boszniában a népek képtelenek együtt élni. A boszniai regrutákat, tekintet nélkül nemzeti hovatartozásukra, a volt JNA-ban bosanacoknak nevezték. Okkal, hiszen egy olyan országból jöttek, melynek egységes tradíciója, közös tájnyelve volt, melyben tehát, a különbségek ellenére, évszázadok óta fenntartják az emberek a közösség szellemét.

2) "Wilhelm Reich a Krisztus meggyilkolása című művében azt mondja, hogy vannak lelkek, akik a gonoszról álmodnak, és ez tölti el a szellemüket", meséli nekem Hrvoje B. "Az ilyenek feszítették keresztre Krisztust, mert egyszerűen nem állhatják a szeretet univerzuma felé törő lelket. Néró, Caligula, Dzsingisz Kán, Sztálin - ezek nem bírják elviselni az olyan lelkeket, mint Brunóé, vagy Ghandié, vagy Lincolné. Bosznia évszázadok óta bizonyítja a különböző vallású és nemzetiségű emberek békés, szeretetteljes együttélésének lehetőségét - ez már magában is botrány. Ezért feszítik keresztre Boszniát, ahogy Krisztussal is tették."  
 

Miután végzett a Városháza fényképezésével, Kemo Hadžić hazaindult, és útközben megsebesítette egy gránátrepesz. A háborúban nehéz ellenállni a misztikus hajlamnak; rögtön az jut eszembe: Kemo megsebesülése figyelmeztetés. Azt mondja, amikor megsebesült, egész addig, amíg sokkban volt, nem érzett fájdalmat. Ahhoz, hogy fájdalmat érezzünk, elengedhetetlen a fájdalom tudata. A sokkos állapot pedig, amíg tart, sajátságos túloldali élmény. Ugyanakkor elmerülés saját művészetének világában, mert mi mást tett ez a fényképész, miközben a felgyújtott könyvtárat járta körül, az ideális szemszöget, a megfelelő fényt keresve, befogván a széles objektívvel a Miljacka vizét, mi mást tehát ez, ha nem szenvedélyes művészi vágy, hogy a halál borzalmas látványából kisajtolja annak vad szépségét, hogy a túloldalról közelítse meg. Kockázatos a művész szükséglete, hogy áthágjon az ismeretlenbe, ám a művészet ereje pont ezen a lépésen alapszik. Nem lehet, tanakodom, hogy az a repesz büntetés volt ezért az eretnek lépésért? De az is lehet, hogy mindez csak ezotéria, amit háborús rettegés vált ki belőlem, s ezért a fiúban - akit Kemo sokkos állapotban követ a kórházig, és csak akkor veszi őt észre, amikor, az orvosi vizsgálat után, összehajtott újsággal legyezgeti a verejtékes arcát - olyan lényre ismerek, aki nem tartozik ebbe a valóságba. E miatt az angyali gesztus miatt.

1) Egy fekete egyenruhás fiatalember áthág az elhagyatott bolt kirakatán; a katonabakancs üres térben gázol, ezernyi gombostűn, melyekkel a kartonokra erősítették és dobozokba csomagolták az összehajtogatott férfiingeket. Leül a kasszához, zongorázik a billentyűzeten; előveszi lézerpuskáját, és a helyiség üres sarkait célozza; piros pont bolyong a falon; az üres polcokon; lerakja a puskát a térdére, és, még mindig ülve, kihúzza a pult fiókját, kivesz belőle egy fésűt, és hanyagul végigszánt vele a haján. Eztán előhúz a fiókból egy porcelán feszületet, Jézus fején töviskoszorúval, és leteszi a pultra: ujjbegyei finoman érintik a porcelánfigurát. Lehajol, és a lába közül felemel egy fedetlen dobozba csomagolt inget. A kibontatlan ing mellrészén tornacipő talpnyoma; simogatja a gallért, mintha leporolná; kihúzza a gombostűt az ingből, és a puskatussal beveri a pult szegélylécébe. A keresztre feszített Krisztus figuráját az ingre helyezi, oda, ahol látszik a tornacipő talpa; aztán a dobozt összes tartalmával együtt arrébb teszi a pulton. Feláll; a hóna alatt hintázó puskával, fésülködve kimegy.

2) Talán azért, mert háború van, kizárólag ezért: eszembe jut, hogy ez a gyári csomagolás az apró gombostűk százaival nem más, mint marketing gúnyolódás annak a gyönyörű zsidó fiatalembernek a szenvedésein.

A Bég-dzsámi imámja

1) Miután egy kislány beengedett házának ajtaján, halványsárga pulóverben pillantom meg őt - két keze a sparhelt körül tesz-vesz -, amint mosolyog; mutatja, hogy foglaljak helyet. A tévé melletti videokazetták sorára esik a tekintetem; az első kíváncsi gondolatom ez: megtalálható-e köztük esetleg Jilmaz Günej valamelyik filmje?, de ugyanabban a pillanatban elállok a kérdéstől.

2) A Daira elé esett gránát megölte Spahić efendinek, a Bég-dzsámi imámjának három gyerekét és kisunokáját. Ennek előtte a felesége is meghalt; mintha oltalmába vette volna az Isten. Hogy az asszony ne nézze. Én így gondolkodom: nincsenek sem nagy, sem kis tragédiák. Tragédiák vannak. Némelyeket, talán, le lehet írni szavakkal. Van tragédia, melyhez minden szív kicsi. Az ilyen tragédia nem fér bele a szívbe.

3) Ezt az embert a tévében láttam először: megrendített, hogy mekkora lelkierővel gyűjti magába a bánatot; most fiatalabbnak tűnik: az asztalhoz lép, letesz egy doboz Portot; hozza a hamutartót, cigarettával kínál, és azt mondja: "Régen szerettem a cigarettát, de aztán abbahagytam, és már nem dohányzom." Halkan beszél. Én, ha halkan beszélek, reszelős lesz a hangom; ez a cigi miatt van. Óvatosan kémlelem őt, keresek egy jelet, melyben megmutatkozik az ereje, mely megkülönbözteti. Beszélgetünk; azt mondja: "Az embereket erősekre és gyöngékre oszthatjuk; de nem kell korholni a gyöngéket: megvan annak az oka, ami felmenti őket: például a testfelépítés. És még sok egyéb. Én sohasem öltem le saját kezemmel a kurbánt, nem is lenne hozzá erőm. Hát így van ez." Rámutatván gyöngeségére, szétoszlatta naiv hitemet, hogy erejének jele egyetlen pillantással megragadható.

4) Beszélgetünk; ő nem rögtönöz: megvan az előre átgondolt válasza a kérdésre, amit fölteszek. Úgy tűnik, magányában mindenről elgondolkodott. Ezért beszél oly könnyedén; ilyenkor az összekulcsolt két kezével átfogja a térdkalácsát; képekben gondolkodik, irodalmian. A válaszai kerek egészek, úgyhogy lassan kibontakozik a beszélgetésből az imám magányának kis szótára.
Hadsereg. A szarajevói katonák vadászok, mondja; a vadász egész héten teszi a dolgát, szombaton meg elmegy az erdőbe, leöli a nyulat, és hazamegy; ezek is, mondja, ülnek a kávéházban, aztán a luxusautóikkal fölmennek a Bistrica csúcsára, a Trebević alá, és lőnek.
Boszniai muzulmán. Eszembe jut Tolsztoj; Hadzsi Muratról írva csodálja hegylakó-erejét, és azt mondja: olyan, mint a fű ősszel: átmegy rajta a szénásszekér, s amikor a kerék tovább gördül, minden fűszál kiegyenesedik ismét. Ilyenek a boszniai muzulmánok is: őszi fűszálak, mély gyökerekkel.
Mudzsahedin. A Nyugat nem tudja, mi ez. Ha lefordítjuk, azt jelenti: harcos. Nekik terrorista, aki bombát dob a párizsi kávézóba. Azért harcol ő, hogy beteljesedjen Isten igazsága; számára a bosszúból elkövetett gyilkolás halálos bűn. A Nyugat ezt nem látja a maga közönyös szívével.
Iszlám. Terjeszkedő vallás, de nem tolakvó; nincsenek misszionáriusai; olyan én, mely nem hivalkodik, ám mindenhol otthagyja emberi, áldásos nyomát. Ez pedig a nagy emberek tulajdonsága.

5) Kellemesen érint a beszélgetés toleranciája. Feladok minden kérdést, amit feltettem magamban ezzel az emberrel kapcsolatban. Ezt, magamban, pontosabb szó híján, boszniai toleranciának nevezem. A beszélgetés szünetében - közben Spahić efendi felállt és rakott a tűzre, majd egy tálcával tért vissza, rajta két körte -, a falra akasztott grafikákat nézegetem, egy rézmetszet: mindegyiken a régi szarajevói csarsi motívumai. Ekkor merült fel bennem ez, ezért társítom beszélgetésünk szótárához.
Szarajevói szellem. Eszembe jutnak azok a boszniai kávéházak: a falakon elkerülhetetlenül ugyanazok a motívumok a képeken: öregember fezzel a fején, fildzsánnal a kezében; a csobogó szebil körül gyülekező kereskedők… Oda (ezekbe a kávéházakba) nyugdíjasok jártak fekete franciasapkában és a fehér dobozos Drina cigarettával, a boltból vagy a dzsumáról hazatérőben; hippik is betértek, az olcsó Coca-Cola miatt. Szarajevó toleranciája, amit az ugyanabban a szűk utcában békésen megférő különféle templomokhoz kötöttek, úgy tűnik, a történészek naivitása volt. Ez az igazi tolerancia, amiről senki nem írt le egyetlen betűt sem: a kávéházi képeken látható boszniai motívumok megbékélése a Coca-Colával; ugyanaz a forró víz a franciasapkás öregember meg a farmeres torzonborz kávéjához, aki a minaret árnyékában lövi be magát. Ez senkinek sem volt fontos; a történészek, például, egy szót sem írtak a csarsi naiv művészetéről. Rágom a körtét; a beszélgetés derűsebb fázisába érkezünk; ebből kiemelek még egy fogalmat, és a szótárhoz csatolom.
Emir Kusturica. Olyan tehén ő, aki sok tejet ad, aztán belerúg a kannába, feldönti, és mindent kiönt, mondja Spahić efendi. Miután búcsút veszünk és kilépek az utcára, nyugodtabb vagyok, mint amikor idejöttem. Amikor Spahić efendi a szerencsétlenségéről beszélt, a szeme - mintha fázna - kissé összeszűkült. Semmi más. A körte őszi illatával az orrlyukamban léptem ki az utcára.

6) Süt a nap, de a várost még megüli a köd. A Városi Múzeum hosszú, elegáns lépcsőjének legalján Bokun ücsörög: lófarokba fogta a haját; napszemüvegben, fekete bőrdzsekiben olyan, akár Michael Douglas rezignált dublőre. Szombat van, a hegyeken a víkend-csetnikek; ideje eltűnni az utcáról, mondom neki, de ő csak legyint: "Ez az utolsó cigarettám. Megkívánja, hogy átadjam magam neki, ezt pedig csak az utcán lehet. Csak az utcán vagyok elég egyedül", mondja.

7) Megpróbálom összehasonlítani Bokun magányát Spahić efendi magányával; zihálva kaptatok a hegynek fel.
Olvasó, ha még ötven métert felkapaszkodsz az Abdulah Kaukčija utcán és megfordulsz, látni fogod Szarajevót a ködben; a ködből kilátszanak az Óváros tetői, magasan fölöttük pedig a Bég-dzsámi minaretje - a földi, ködös mindennapokból a fájdalom kozmoszába írva.

             RADICS VIKTÓRIA FORDÍTÁSAI